A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


A római köztársaság válsága

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
23122
Nyomtasd
Dátum: 2009-05-03 Küldd tovább
  Letöltés

 Róma- miután megszerezte az uralmat Itália felett – összeütközésbe került a Földközi-tenger nagyhatalmával, Karthágóval. A Róma és Karthágó közötti érdekellentétek három pun háborúhoz vezettek.

I.e. 133-ra befejeződtek Róma és a hellenisztikus államok közötti harcok is. Így Róma az egész Földközi-tenger ura lett, városállamból birodalommá vált (Imperium Romanum).

 

A hódítások következményei

A hódítások következtében a gazdaság és a társadalom jelentősen átalakult. A köztársasági államrend nem tudta megoldani a birodalommal járó feladatokat, a köztársaság válságba jutott. A válság a gazdasági, a társadalmi és a politikai élet szinte minden területén jelentkezett, és különféle megoldási kísérletek ellenére a köztársaság bukásához vezetett.

A gazdaság szerkezetileg átalakult. A gazdasági élet alapja a mezőgazdaság volt, a lakosság túlnyomó többsége földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott. A hódításokig Itáliában a kisbirtok volt uralkodó.

A hódító háborúk nyomán átalakult a termelés struktúrája is: a rabszolgák tömeges alkalmazása és az olcsó tengerentúli gabona beáramlása következtében a kisparaszti gazdaságok tönkrementek, és a rabszolga-munkaerőre alapozott közép- és nagybirtok vált általánossá. A gazdaságok rátértek a jövedelmezőbb termékek előállítására, előtérbe került a szőlő, az étolaj, a zöldség- és gyümölcsfélék termesztése, háttérbe szorult a kevésbé jövedelmező gabonatermesztés.

Nehézségek mutatkoztak a hadsereg-utánpótlásban is. A latifundiumok (nagybirtokok) fokozatosan bekebelezték a kisbirtokot, így éppen az a társadalmi réteg vesztette el gazdasági erejét, amely a római katonaságot adta. A hosszas háborúskodás következtében az állandósult katonai szolgálat mellet a kisgazdaságok működtetése szinte lehetetlenné vált. Sok kisbirtokos elvesztette földjét, növekedett azoknak a száma, akik nem rendelkeztek a katonai szolgálathoz szükséges vagyonnal. Nem volt tehát elegendő hagyományosan besorozható katona, pedig hadseregre szükség volt a meghódított területek megtartása érdekében, ugyanakkor a határok mentén is számolni kellett ellenséges betörésekkel. Erős hadseregre a belső társadalmi feszültségek, harcok felszámolása miatt is szükség volt.

 

Társadalmi válság

A társadalomban mutatkozó válságjelenségek voltak a legsúlyosabbak és a legösszetettebbek.

A hódítások következtében több százezer hadifogoly került rabszolgaként Itáliába. A rabszolga-munkaerő a termelés minden szférájában, de a szórakoztatásban is megjelent (gladiátorok). A termelésben nélkülözhetetlen volt a rabszolgák munkaereje, ugyanakkor vagyontárgynak minősítették őket, jogokkal nem rendelkeztek. Az i.e. 2. századtól Itália különböző területein, főleg Dél-Itáliában és Szicíliában került sor rabszolgalázadásokra. A legnagyobb méretű a Spartacus-féle rabszolgaháború volt i.e. 73-71 között, amely a capuai gladiátoriskolából indult el, s végigsöpört egész Itálián.

A meghódított területek lakossága beépült a római társadalomba, ami súlyos jogi, gazdasági, vallási és nyelvi problémákat hozott felszínre. A Rómának behódolt itáliai szövetségesek, akik részt vettek a hódításokban, adót fizettek, de földet nem kaptak. A szövetségesek ugyanolyan jogokat követeltek, mint a rómaiak; elégedetlenségük háborúhoz vezetett i.e. 90-88 között.

Nőttek a nobilitas (patríciusok és a vagyonos plebejusok házasságából származó réteg) egyes csoportjai közötti feszültségek. A nobilitas a hódító háborúk következtében óriási vagyonra tett szert. Belőlük kerültek ki a hadvezérek, vezető magistratusok, a provinciák helytartói. Egyre inkább elkülönült a magukat optimatáknak (legjobbak) nevező csoport, amely mögött a senatus állt. Így alakult zárt társadalmi csoporttá a senatori rend, amely megkülönböztette magát a „homo novus“-októl (új emberek). Míg a senatori rend tagjai latifandum-tulajdonosok voltak, a második társadalmi réteg, a lovagrend a vagyonát kereskedelemből, illetve pénzügyletekből szerezte. Ellentétes érdekeik az i.e. 1. században többször vezettek polgárháborúhoz.

Ezekben a harcokban, az állandóan napirenden lévő utcai zavargásokban részt vettek a tömegesen Rómába özönlő, földjüket vesztett paraszti tömegek, a proletárok.

A régi köztársasági államrend helyreállítására törekedtek a Gracchus fivérek, akik a kisbirtokos parasztság gazdasági és politikai megerősítésére tettek kísérletet. Tiberius Gracchus, az i.e. 133. évi néptribunus, a bajok orvoslására azt javasolta, hogy újítsák fel a Licinius-Sextius-féle földtörvényt. Ennek értelmében egyetlen polgár sem bérelhetett a közföldekből 500 igerummal nagyobb földet. Az ezen mennyiség feletti földeket az általa vezetett földosztó bizottság a tönkrement parasztok között akarta szétosztani. Miután megölték, öccse, Gaius Gracchus folytatta a program megvalósítását. Néptribunusként széles társadalmi bázison akarta megszilárdítani a köztársaságot. Híveit meggyilkolták, ő maga pedig öngyilkos lett. A válság megoldásának ez a módja tehát kudarcba fulladt.

A birodalom fenntartásához elkerülhetetlen volt a hadseregreform. Rómának a meghódított területek megtartása miatt is szüksége volt erős hadseregre, de azért is, mert a határokon megjelentek a germán törzsek. Róma afrikai érdekeltségei is veszélybe kerültek. Az afrikai harcok során emelkedett ki Marius. Sikereit nemcsak hadvezéri képességeinek köszönhette, de nagy jelentőségű hadseregreformjának is. Mivel nem állt rendelkezésére kellő számú besorozható, birtokkal rendelkező újonc, a hiányt önként jelentkező vagyontalan polgárokból, proletárokból pótolta. A katonák ettől fogva meghatározott zsoldot kaptak, 16 évi szolgálat után pedig földet. Így a római hadsereg immár hivatásos katonákból állt. A kiképzés alaposabb lett, a hadvezérek tekintélye és befolyása nőtt.

A köztársaság válságának tényleges megoldása csak a hatalom centralizálásával mehetett végbe. Ez vezetett a diktatúrához.

 

Sulla diktatúrája

A diktatúra első formáját Sulla teremtette meg i.e. 82-79-ig. Mariusszal folytatott polgárháborút, majd i.e. 82-ben a szokásosnál szélesebb jogkörrel és időben sem korlátozva választották diktátorrá. Hírhedt „proscriptio“-ival ( a listára felvett személyeket bárki, bárhol megölhette) megsemmisítette politikai ellenfeleit. Az általa hozott törvényekkel a konzervatív erőknek, az optimatáknak és a senatusnak kedvezett. Hatalma a hadseregen alapult, diktatúrája tehát katonai diktatúra volt. I.e. 79-ben váratlanul lemondott a hatalomról.

Miután Sulla diktatúrája nem oldotta meg, csak elmélyítette a válságot, ismét fellángoltak a politikai küzdelmek. A rendkívüli feszült politikai helyzetben született meg az I. triumvirátusként emlegetett hatalmi csoportosulás.

 

I. triumvirátus

I.e.60-ban három vezető politikus, Pompeius, Crassus és Julius Caesar megállapodtak az együttműködésben. A három férfi titkos megegyezése azonban fölbomlott; Pompeius és Caesar polgárháborúja megmutatta, hogy a válság a végletekig kiéleződött. I.e. 49-ben Caesar döntött a hatalomátvétel mellett. I.e. 48-ban Pharszalosznál legyőzte Pompeiust.

Az i.e. 48-44 közötti időben Caesar diktatúrája már a köztársaság válságának átmeneti megoldását jelentette. Az ellene i.e. 44. március idusán elkövetett merénylet azt mutatta, hogy a római társadalom ekkor még nem tudta elfogadni az egyeduralmat. Utóda, Octavianus (Augustus) az általa kijelölt utat folytatta, és az egyeduralmi rendszerrel, a principatussal megoldotta a köztársaság válságát.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!


Hozzászólások (6)


Ezt olvastad már?
A reformkor fő kérdései

A reformkorra kétféle időbeli meghatározás van: 1, 1825-1848-ig (a pozsonyi...

Close