Hirdetés

Kazinczy Ferenc és a nyelvújítás

8 perc olvasás
Kazinczy Ferenc és a nyelvújítás

Kazinczy és a nyelvújítás iránti törekvései

Kazinczy munkásságának kezdetén (a 18. század végén) fordítani kezdett, és ennek során a stílusra és a nyelvre terelődött a figyelme. Fontosnak vélte, hogy idegen nyelvi minták alapján áttett szavakkal és kifejezésekkel, fordulatokkal bővüljön a magyar nyelv készlete, de nem volt híve a szófaragásnak. Mindeközben azért olykor maga is használt régről felelevenített vagy újonnan alkotott szavakat. A szófaragványokkal kapcsolatban viszont – mint fentebb már szóba került – megírta az első ortológus (!) kritikát, amelyben megszabta az újító lehetőségeit, stiláris korlátait.

Hirdetés

A 19. század első évtizedében azután nemcsak a neológia (a stílus-, és az először csak óvatos szóújítás), hanem az érte való harc mellett is elkötelezte magát; részint a fogsága alatt olvasott német szerzők és a német nyelvújítás eredményeinek hatására, részint a Debreceni Grammatika és általában a grammatikus hozzáállás – nem egyszer túlzó módon kárhoztatott – merevségével szembesülve. Nem volt idegen tőle a nyelvi rendszerbe való beavatkozás gondolata sem: a nyugati nyelvek, elsősorban is a német bűvöletében élve nem emelt szót az ellen az ötlet ellen, hogy a magyarba bevezessék a nemeket, kiküszöbölve nyelvünknek ezt a nagy „hiányosságát”. Ám amikor ennek megvalósításával, a „nőstényítéssel” találkozott, visszakozott, s ettől kezdve a neológia újabb túlkapásai ellen is hadakozott. A grammatikai szabályok követésének parancsával szemben mindvégig az író szabad nyelvteremtéshez való jogát hangsúlyozta. Kazinczy szerint az eszményi cél a nyelv ideálja, amely felé a nyelvnek – a szépíró tudatos közreműködésével – fejlődnie kell. A század második évtizedének közepén megjelent ortológus (vagyis normatív igénnyel fellépő) tanulmányok állásfoglalásaival szemben a nyelvművész alkotó öntudatával válaszolta:

„a mi íróink… tudva s akarva távoznak el az etimológia s a szokás törvényeitől… A szépíró nem ismer főbb törvényt, mint azt, hogy írása szép legyen. Valami ezen igyekezetét segélheti, az neki mind szabad; akár engedi a grammatika és a szokás, akár nem.”

Ítéleteiben azonban ő sem volt egészen mentes a normatív szemlélettől: Csokonai Vitéz Mihály művészetét például azért illette kritikával, mert a költő szerinte megengedhetetlen módon keverte a különböző stílusrétegekhez tartozó elemeket. (Berzsenyi Dániel éppen az efféle bírálatok miatt távolodott el Kazinczytól.) Az irodalmi nyelvben a tájszavaknak nem volt túlzott híve – különösen, ha azok nem saját északkeleti (igaz, éppen nyelvi normává erősödő) nyelvjárásába tartoztak – és nem kedvelte az archaizmusokat sem. Ugyanakkor az efféle kritikák mögött igen lényeges felismerés húzódott meg a nyelvi rétegek – az „élet nyelve” és az „irodalom nyelve” – létéről. („A poeta, a rhetor, a historicus, a theáter, a piac, az iskola s a templom nyelve nem egy nyelv.”) Amikor az irodalom nyelvének fontosságát hangoztatta, egyrészt – némi arisztokratizmussal – úgy gondolta, hogy az élet nyelve akár jelen állapotában is megfelel a funkciójának, másrészt arra számított, hogy az élet nyelvébe majd lehatnak az irodalom nyelvében végbemenő változások.

Kazinczy nyelvújító munkái

Nyelvújító elméleti írásai közül kiemelkedik a két utolsó, 1819-ben írt összegző jellegű tanulmány, az Antikritika és az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél, amelyek már sokban közelítették egymáshoz a két szemben álló tábor véleményét. Az Antikritika a Kazinczy kilenc kötetnyi műfordítását elmarasztaló Kritikára írott válasz. Ennek szerzője azt kifogásolta, hogy Kazinczy, amikor a nyelvszokással szemben a szépség elvét teszi meg mértéknek, az írót, a fordítót a nyelv fölötti korlátlan hatalommal ruházza fel. A kritikus ennek a nézetnek a veszélyeire hívja fel a figyelmet, és nehezményezi Kazinczy fordításaiban (de eredeti műveiben is) a szerinte mérték nélküli újítások tömegét. Kazinczy válasza az, hogy az író ura a nyelvnek, és ez azt jelenti, hogy

„barátja, nem ellensége, mívelője, nem pusztítója, (…) a Nyelv Géniuszát illetni soha nem szabad. A nyelv géniusza a nyelvnek az a tulajdonsága, amellyel a bővülést, szépülést, igazabbá válást nemcsak tűri, de szereti és óhajtja is, és hogy mind azon kölcsönzésektől, amelyekkel a gondolatot és érzést erősebben, lágyabban, komolyabban vagy csintalansággal festheti, nem idegenkedik.”

A nyelv géniuszára hivatkozva Kazinczy egészen hasonló mértéket állított fel, mint az ortológusok, akik a nyelv természetéhez való hűséget követelték. Ennél is békülékenyebb hangot ütött meg az Ortológus és neológusban. Kazinczy eddigre már nemcsak a „megromlott fejű” grammatikusokkal, hanem neves dunántúli írókkal, költőkkel is szemben állt (például Kisfaludy Sándorral), akiket ortológusnak minősített, bár éppúgy újítók voltak, mint ő, ha nem egyezett is mindenben a véleményük. Leghűségesebb hívei pedig, Kölcsey és Szemere eltávolodtak nyelvszemléletétől – minden oka megvolt tehát, hogy újragondolja nézeteit. Belátta, hogy ortológia és neológia nem egymást mereven kizáró elvek, melyek közül az első elvetendő, a másik helyeslendő. Bár továbbra is a neológusi hozzáállást tekintette alapnak (amelynek körébe az előzményektől eltérően most már besorolta nemcsak a purizmust, hanem a régi nyelv elemei mellett a nyelvjárási jelenségek beépítését is), a korábbiaknál árnyaltabban, körültekintőbben fogalmazott:

Hirdetés

„Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával… S mi szabad az írónak? … mindaz, amit a nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol.”

A nyelvújítás eredményei

Kazinczy tekintélyes mennyiségű fennmaradt szóalkotása között olyan szavak vannak mint például: füzet, egyesület, kedvenc, szellem, keringő, alkalom, szorgalom, hálás, gyönyör, felvonás, korszellem, részvét, évszak, enyhe, könnyelmű, féltékeny, szerény, magány, tökély, édeskés, dereng. Munkássága azonban stílusújítóként még jelentősebb, mint szóújítóként. Legfőképpen Kazinczynak – az első, elvi alapokon álló magyar nyelvesztétának – az érdeme, hogy a nyelvújítás korában a szépirodalom stílusa a korábbinál sokkal változatosabb, erőteljesebb és árnyalatokban gazdagabb lett. A stílus művelésére a fordítást tartotta a legalkalmasabbnak. Fiatal kori elve – a fordítás hasson eredeti műnek – később módosult: a fordító ne lépjen az író helyébe, csak segítsen az író megszólaltatásában, megőrizve az eredeti mű sajátosságait. Kazinczy nemcsak elméleti művein, kritikáin, hatalmas levelezésén és irodalmi alkotásain, fordításain keresztül hatott, hanem mint kiadó, szerkesztő, lektor is. És ez utóbbi tevékenységeiben ugyanazon nyelvi eszmény megvalósítására törekedett, mint saját írásaiban. Bár soha nem foglalt állást az egységes nyelvi norma kérdésében – ettől bizonyára a nyelvi szabályozástól való ódzkodása is visszatartotta -, az egységesség elvét követte a nyelv formális kötöttségű elemeinek használatában (a helyesírásban, a hangalakban, a szóelemekben). Ugyanakkor a szókincs- és kifejezésbeli, mondatszerkesztési és stiláris kérdésekkel kapcsolatban a sokszínűséget, változatosságot, a szépírói jóízlést tartotta irányadónak.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!