A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – I. rész

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
2522
Nyomtasd
Dátum: 2013-05-23 Küldd tovább
  Letöltés

Az ókori görögség történelmének szakaszai

  1. A görög őskor (i. e. 2. évezred végétől az i. e. VIII. sz. végéig) Erre a korra esik a görög törzsek vándorlásainak lezáródása, végleges elrendeződésük.
  2. Az archaikus kor (i. e. VII-VI. századra esik) A rabszolgatartó társadalom teljesen kialakul. Az árutermelés és a pénzgazdálkodás fejlődése a vagyoni egyenlőtlenséget tovább fokozza. A földbirtokok elaprózódása, a hajózás és a kereskedelem fejlődése nyomán fokozottan megindul a gyarmat-, helyesebben a telepes városok alapítása a szigetvilágban és a távolabbi tengerpartokon.Az arisztokrata uralom főként a dór városokban marad fenn, ezek leghatalmasabbja Spárta. A demokratikus fejlődés erőssége Görögország másik élre törő városa, Athén.
  3. A virágkor vagy klasszikus kor (i. e. V. század és a IV. század első két harmada) Periklész vezetése alatt Athén marad a politikai , gazdasági, egyben a kulturális vezető szerep a görögségen belül. A demokratikus Athén és az arisztokratikus Spárta között az ellentétek a 30 éves peloponészoszi háborúhoz vezettek, amely háborúban szinte az egész görögség részt vett. A háború Athén vereségével, s megszállásával végződött. A további háborúskodásban meggyengült városokat, köztük Athént is a IV. század közepétől megerősödő Makedonia katonai hatalma Fülöp király vezetése alatt meghódolásra kényszeríti. Az így egyesített Görögország hatalmi állását Fülöp utóda, az athéni kultúrán nevelkedett Nagy Sándor alakítja ki. Hatalmas birodalmat hoz létre, mely azonban halála után szétesik.
  4. Késővirágzás vagy hellénisztikus kor

 

GÖRÖG FESTÉSZET

A görög festészet – amelynek i. e. IV. századi emlékeiről nagyon keveset tudunk – a szobrászathoz hasonlóan gyorsan fejlődött. Már Polügnótosz, a delphoi, az athéni és a plataiai nagy freskók jellegzetes mestere is készített ún. enkausztikus technikával festett táblaképeket, de a színek közül ezeken is csak a négy alapszínt használta.

Az ábrázolás témája és a stílus a későbbiekben alapvetően megváltozott. A Pheidiasz utáni első nemzedék két híres festőjéről, az egymással versengő Zeuxiszról és Parrhaszioszról sok történet fennmaradt, sőt, a barátjuknak, Szókratésznek tulajdonított anekdoták még esztétikai vélekedésükről is tájékoztatnak. Arisztotelész, aki tapasztalta, milyen fejlődésen ment át a művészet Szkopasz és Lüszipposz tevékenysége révén, felpanaszolja, hogy Zeuxisz alakjai szépek ugyan, de nincs egyéni karakterük. Zeuxisz híres Krotóni Helénéje e műfaj tipikus képviselője lehetett; egy szép, de kifejezéstelen arcú nő ikonszerű képmása. Zeuxisz művei közül nagyra tartották még a Rózsakoszorús Erószt és néhány többalakos képét, így egy kentaurcsaládot, valamint a kígyókat fojtogató gyermek Héraklészt megörökítő alkotásait.

A Zeuxisznál elegánsabb, finomabb stílusú Parrhasziosz arra törekedett, hogy alakjainak arca és tartása minél kifejezőbb, karakterisztikusabb legyen, de ezért ugyanúgy támadták, mint Zeuxiszt hideg kifejezéstelenségéért. Parrhasziosz műveiben – amelyeknek csak címeit ismerjük – elsősorban a körvonalakat hangsúlyozta, az érzelmek, a lelkiállapotok bemutatására törekedett. Parrhasziosz tanítványának, Timanthésznek egy képéről több leírás is fennmaradt. Témája Iphigeneia feláldozása volt, és az ókoriak azt a módot csodálták benne, ahogy alakjai fájdalmát kifejezte. Agamemnón elfedi arcát, hogy így rejtse el atyai kétségbeesését. A trójai háború többi hőse, Odüsszeusz, Menelaosz és Nesztór leplezetlenül nyilvánítja ki érzelmeit. A magasban Artemisz látható egy szarvasünővel. Az Euripidész által is feldolgozott hagyomány szerint az istennő megmenti Iphigeneiát, akinek helyét az áldozatban a szarvas veszi át.

A görög festészet elveszett nagy alkotásainak rekonstruálásához rendkívül szegényes anyag áll rendelkezésünkre, és ez nemegyszer kevés a kétségek eloszlatására. Iphigeneia feláldozását például két feldolgozásból ismerjük: az egyik egy ampuriasi, római kori mozaik, a másik a nápolyi Museo Nazionale egy Pompejiben talált festménye. Bár bizonyára mindkettő megőriz valamit Timanthész eredetijéből, a kompozíció egésze és a részletek egyaránt különböznek. Az eltérés a másolatok különböző technikájának és korának tulajdonítható. Úgy tűnik, hogy a nápolyi freskó áll közelebb az eredetihez. Az oldalt álló, teljesen köpenyébe burkolódzó Agamemnón gyakran jelenik meg hasonló témájú domborművekkel díszített római szarkofágokon is.

Más nemzedékhez tartozik a Kolophónban született Apellész, aki Kis-Ázsia több városában dolgozott, és Kósz szigetén halt meg. Híre arra késztette Nagy Sándort, hogy felhatalmazza arcképeinek megfestésére. Csodájára jártak leghíresebb, Kósz szigetén látható festményeinek. Ezek között szerepelt egy Aphrodité Anadüomené, vagyis a tengerből kiemelkedő Aphrodité, amelynek legalább akkora volt a jelentősége a festészetben, mint a Knidoszi Aphroditének a szobrászatban. E költők által is lelkesen ünnepelt – festményről nem maradt fenn másolat, de talán Apellész művét utánozzák azok az Aphrodité-ábrázolások, amelyeken a fiatal istennő nedves és algákkal teli fürtjeiből csavarja a vizet, újabb példát szolgáltatva arra, amikor egy festészeti remekművet a szobrászat nyelvére fordítanak.

Apellésznek olyan festményeire is vannak írott utalások, amelyeken Nagy Sándor az istenekkel társalog, vagy egyenesen istenként jelenik meg. Az is nyilvánvaló, hogy vagy ő, vagy tanítványai megörökítették a nagy hódító életének fő eseményeit is. Talán Apellész egyik követőjének, Philoxenosznak kell tulajdonítanunk azt a festményt, amelyet egy pompeji mozaikból ismerünk. Tárgya az Isszoszi csata, amelyben Nagy Sándor megtámadta III. Dareiosz legyőzhetetlennek tartott lándzsás testőrségét. A kusza hajú makedón hős lovon ront a félelmetes perzsa harcosokra, és nagy zűrzavart keltve, sikerül egészen Dareiosz kocsijához férkőznie. A művész ebbe az egyetlen epizódba sűríti a híres csatát: a jelenet jól érzékelteti Nagy Sándor dicsőségét és a görögök győzelmét. Az esemény színterét mindössze egy furcsa fatörzs jelzi, de a tér mélységét ügyesen sugallja a lándzsák különböző dőlése: egymást keresztező vonalaik érzékeltetik a közöttük lévő távolságot.

Az isszoszi csatakép alkotójának nevét nem tudjuk pontosan meghatározni; a kor egy másik festőjének, Aetiónnak viszont csak a nevét ismerjük, valamint hogy egy szintén rendkívül híres képen Nagy Sándor és Roxané menyegzőjét örökítette meg. Lukianosz részletesen ismerteti ezt a művet; dicséri az összhatást, leírja a házastársak alakját és a hódító hadvezér fegyvereiveljátszadozó erószokat.

Valószínűleg Aetión képét visszhangozza az az Ostiában felfedezett freskó, amely egykor az Aldobrandini-gyűjteményt gazdagította. A festmény kisméretű; a természetesnél jóval kisebb alakok egyetlen síkban helyezkednek el. Középütt kitűnik a még fátylat viselő, sápadt arcú menyasszony és a tanácsokat osztó, félig ruhátlan Aphrodité csoportja. A virágkoszorús vőlegény türelmetlenül várakozik a nászágy mellett, a helyiség két oldalán pedig asszonyok készítik elő a tisztító áldozati vizet. (Újabb kutatások szerint az Aldobrandini-nász nem másolat, hanem Augustus kori eredeti festmény, amely hellénisztikus előképhez fordult.)

 

pompejib

 

A megkorbácsolt asszony és a bacchánsnő

A pompeji Villa dei Misteri freskósorozatának egyik részlete. A pompeji Villa dei Misteri freskósorozata valószínűleg a Dionüszosz kultúrához kötődő beavatási szertartás jeleneteit ábrázolják. A képen látható freskó részleten korbácsok üldözte, ruhátlan nő társa ölében keres menedéket. Jobbra egy bacchánsnő lejti szédítő táncát, és közben cintányérokat üt össze. A háttérben álló alak a thürszoszt, Dionüszosz jelképét tartja. A különálló vagy életteli csoportokat alkotó emberi alakok teljességgel uralják a kompozíciót. A meleg, telt, erősen érzéki színek hűen tükrözik a szertartások szellemét. Ezek a szertartások valószínűleg különbözhettek egymástól, egyben azonban megegyeztek: mindet éjszaka tartották.

 

 

 

Pompeji külterületén, a Villa dei Misteri (A Misztériumok Villája) elnevezésű lakóházban találtak egy nagyméretű kompozíciót, amelynek stílusa szintén i. e. IV. századi vagy alig későbbi előképre enged következtetni, bár az i. e. I. században készült freskóegyüttes eredeti római alkotás. Rendkívül érdekesek a nehezen értelmezhető, ma sem pontosan tisztázott témák. Az egyik oldalon a nők lakosztálya látható, ahol a családanya egy gyermeket tanít olvasni, és közben barátnői látogatását fogadja. Ezután egy hosszú falfelület következik, érdekes szertartások ábrázolásával: őrjöngő, bacchikus önkívületben lévő, ruhátlan lányok táncolnak, míg fekete, szárnyas alakok üldözik őket; egyikük végső kimerültségében társnője ölébe roskad, aki megpróbálja feléleszteni. Nyilván olyan szertartásról van szó, amelynek elengedhetetlen része az önkívületig fokozott fölindultság.

Igen sokféle misztérium létezett, csaknem annyi, ahány szentnek tartott hely volt Görögországban és a szigeteken. Nagyobb részük jelentését, tartalmát, misztikus hatását bizonyára sosem fogjuk megismerni, de egy közös vonása mindegyiknek volt: vallásos élményt jelentettek, gyökeres változást a beavatandó, a müsztész lelkében. A megváltozott lélek szinte önmagát sem ismeri fel; a Villa dei Misteri egyik freskóján ezért tartanak tükröt a beavatási szertartáson átesettek elé: így meggyőződhetnek róla, hogy mások lettek, hogy külső megjelenésükben is megváltoztak. Lehet, hogy aki túljutott a szertartás által előírt próbákon, végigszenvedte egy egész éjszaka rettenetét és büntetéseit, az a tükörben megjelenő szorongó és meggyötört arcban tényleg nem ismerte fel önmagát. Ez a külső változás persze nem tartott sokáig, de a beavatott lelkében megmaradt az a benyomás, hogy jelentős átalakuláson ment keresztül, mert részesült a közösségi szertartásban megnyilvánuló isteni szellemből.

A Pompejiben talált freskók nem csupán a misztériumokba adnak betekintést, hanem a mindennapi életbe is. Egy római napi munkája időszámításunk kezdete körül napfelkeltekor kezdődik, esetleg már korábban. Mivel a mesterséges világítás ritka, rossz és drága, ezért még az előkelő emberek is arra törekszenek, hogy kihasználják a napvilágot. Közvetlenül a felkelés után mindenki elment az urához (dominus), hogy eleget tegyen az udvariassági látogatás követelményének. Rómában mindenki elkötelezett egy nála társadalmilag magasabban állónak: egy felszabadított rabszolga (köztük nagyon sok a görög származású) például egykori urának. Csak a császár fölött nem áll senki. Egy patrícius befolyása cliensei számától függ. A reggeli látogatások alkalmával kéréseket és panaszokat adnak elő. Az úrnak feltétlen kötelessége, hogy cliensét mindennap fogadja és támogassa, ha az bajba került. A látogatók naponta – kialakult szokás szerint – hat sestertiust kapnak uruktól: különleges alkalmakkor nagyobb ajándékot is, például egy új tógát. A szegények több látogatást is tesznek, hogy jövedelmüket növeljék. A látogatás befejeztével a dominus maga kel útra, hogy saját látogatását letudja, a cliensek pedig munkájuk után néznek. A reggeli udvariassági látogatásokon csak férfiak vesznek részt és özvegyek, ha valamilyen különleges kívánságuk van. Az asszonyok élete általában otthon zajlik. A korábbi évszázadokhoz képest nagyobb szabadságot élveznek. Már megszűnt az a korábbi állapot, hogy a szülői gyámkodást a férjé váltotta fel. A nők szabadon választhatják meg férjüket, örökösödési joguk van. Ez a jog először csak a háromgyerekes anyákat illette meg, hogy a születések számát így is növeljék.

arus

“Ruhákkal kereskedő utcai árus”-jelenet a rómaiak mindennapjaiból. A munkaidő a napvilágtól függ, mert a mesterséges világítás ritka és drága. A képen látható freskó Pompejiből való

 

pek

“A péknél”- falfestmények Pompejiből.

 

Római házak Pompejiben

Pompeji és Herculaneum romjai bepillantást engednek az időszámítás előtti római házépítés fejlődésébe. Pompeji legkorábbi házai az i. e. III. századból származnak. Szerkezetükben még azt a görög, hellenizált keleti hatást mutatják, ami alól a rómaiak nem nagyon tudták kivonni magukat. Legismertebb példa erre az “orvos háza”. Elrendezése is nagyon hasonlít egy korabeli görög házéra, aminek helyiségei az udvarra nyílnak. De a római ház udvara fedett és átriumnak nevezik. A tetőre lefolyót építenek, ami az udvar közepén álló ciszternába vezeti a vizet. A II. századtól kezdve a házak már nagyobbak, szerkezetük is bonyolultabb. Lényeges újítás a peristilium, az oszlopokkal körülvett, szobrokkal, növényekkel díszített udvar.

A tétel második része: Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – II. rész

A tétel harmadik része: Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – III. rész


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Az égei és a görög művészet – antik művészet – I. rész

Az égei civilizációk Építészet, művészet, kultúra Az égei kultúra legjelentősebb...

Close