Hirdetés

Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – III. rész

32 perc olvasás
Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – III. rész

A tétel első része: Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – I. rész

Hirdetés


A tétel második része: Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – II. rész

A vallás egyre inkább a világmindenséget rendező legfőbb princípium elvont imádata lett. A miszticizmus érzékletes képét adja Lüszipposz egyik tanítványának, Boedasznak imádkozó ifjút ábrázoló – másolatból ismert – bronzszobra. A régi isten- és istennőtípusok helyét egyre gyakrabban foglalja el Tükhé, vagyis a szerencse istennője. Igen népszerű volt és gyakran másolták Eutükhidész Antiokheiai Tükhéjét, amelyről az ókorban azt tartották, hogy bronza az Orontész folyót a víznél is folyékonyabbnak mutatja (egyik római másolata a budapesti Szépművészeti Múzeumban található). Tükhé sziklán ül, kezében egy csokor kalászt tart. Fejét tornyokból összeállított korona övezi, ami később a városábrázolások nélkülözhetetlen attribútuma lett. A szobor legeredetibb vonása az, hogy világosan utal a helyszínre: Tükhé lábánál, a szikla alól egy úszó alak felsőteste bukkan elő, a föld alatt folyó, majd Antiokheiánál ismét felszínre jövő Orontész jelképe. Eutükhidész is Lüszipposz tanítványa volt, és a mester hatását még tükrözi a ruharedők méltóságteli szépsége.

A topográfiai, tehát egy konkrét helyet jelképező alkotások egyre gyakoribbak lettek. A típust később átvette a hivatalos római művészet is, amelynek sokszor volt szüksége ezekre a világi jellegű ábrázolásokra. Ilyen például két ezüstedény – melyek valószínűleg Alexandriában készültek, a római császárkor elején – domborműves díszítése is. Az egyiken az ülő Minerva jelképezi Alexandriát; a másikon két, egyformán előkelő nővér – Alexandria és Roma – feje látható. Hasonló jellegű az a Nílust ábrázoló szoborcsoport is, amely talán szintén a római korban keletkezett. A leomló szakállú, kalászkoszorút viselő, nagyméretű alak egy szfinxre és egy bőségszarura dől. A körülötte játszadozó tizenhat gyermek azt jelképezi, hogy a folyó vize tizenhat könyöknyit emelkedik az évenként ismétlődő áradásokkor. A gyermekek a fekvő alaknak még a térdére is felmásznak, sőt a legvakmerőbb a jobb vállára kapaszkodik.

A Nílus ábrázolását Rómában rögtön utánozták, és megalkották párját, a Tiberis szobrát. A római provinciák folyóit is hasonló kompozíciókban, egy földön heverő istenalak formájában személyesítették meg, akinek valódi természetére a karja alatt tartott vizet köpő korsó vagy amfora utal (így például a sevillai múzeumban egy Guadiana-ábrázolás található, Bonnban pedig töredékek láthatók egy rajnai folyamisten szobrából). A vizeskorsóra dőlő alak hagyománya később a keresztény művészetbe is átkerült, ahol folyókat vagy forrásokat jelképezhetett. A forrásokat nőalakok, a folyókat férfiak személyesítették meg.

Hirdetés

Az allegorikus témák mellett megjelentek a zsáner jellegű kompozíciók is. A hellénisztikus korban a megelőző századok sok régi művét alkották újra, könnyedebb hangvételben. A hellénisztikus kor szobrászai szívesen ismételték a tövishúzó ifjú eklektikus motívumát: a futóverseny után az egyik versenyző leül, és tüskét húz ki a talpából. A kor jellegzetes témája a libával birkózó kisfiú: a szorongatott állat megpróbálja ledönteni lábáról a gyermeket. A bájos küzdelem az elmúlt századok atlétikai viadalainak a paródiája is lehet. Irodalmi hagyományok szerint a szoborcsoport (amelyről számos másolat készült) eredetijének szobrásza az i. e. II. században dolgozó khalkédóni Boéthosz volt.

A gyermekábrázolások iránt érzett rokonszenvnek talán nem a legjellegzetesebb, de minden bizonnyal a legköltőibb megnyilvánulása két csókot váltó gyermeknek – akiket Erósszal és Pszükhével szoktak azonosítani a szobra. A csoport két ártatlan lény gyöngéd szerelmének plasztikus megjelenítése. A két test szinte egyformán nőies. A fiú mosolyog, a lány a szokatlan kedveskedéstől meglepve fordítja félre a fejét.

A költői jellegű témák lehetővé tették az ábrázolás bizonyos fokú idealizálását. Emellett azonban volt egy másik irányzat is, amely a természet egyre realistább értelmezésére törekedett. Ennek a másik ízlésnek egyik képviselője a Marszüasz szatír megbüntetését megörökítő, oly sokat másolt szoborcsoport. A fuvolajátékával hetvenkedő szatír versenyre hívta ki Apollónt, aki lantjával legyőzte őt; az isten büntetésből arra ítélte, hogy elevenen megnyúzzák. Marszüasz kikötve várja az ítélet végrehajtását. Feszülő tagjain az izomzat túlontúl is kirajzolódik, és ez előrevetíti a Pergamonban és Rhodoszon később virágzó stílust. Az irányzat gyökereit a modelljeikre egyre inkább hasonlító portrészobrokban találhatjuk meg. A portré a korábbi időszak görög művészetében ritka volt, és csaknem mindig kiemelkedő hősöket és államférfiakat (például Periklészt) ábrázolt. Később a görög sírsztélék is az elhunytak és rokonaik finoman átszellemült mását adták. A túlzó realizmus irányába a természet közvetlen ábrázolásáért lelkesedő Lüszipposz nyitott utat. A tekintélyes mester Nagy Sándor-portréi más alkotókra is hatottak. Használták az arcról közvetlenül vett gipszöntvényt is, ami persze nem jelenti azt, hogy az öntvénnyel már meg is elégedtek; tudjuk, hogy segédeszközként az olasz reneszánsz fénykorának művészei is dolgoztak ezzel a technikával.

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4 5 6 7


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!