A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – II. rész

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
1670
Nyomtasd
Dátum: 2013-06-03 Küldd tovább
  Letöltés

A tétel első része: Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – I. rész

A HELLÉNISZTIKUS KOR

Nagy Sándor halála (i. e. 323) után, az i. e. IV. század végén, amikor minden arra mutatott, hogy a görög művészetet a vulgaritás és a modorosság keríti hatalmába, kétszáz éves fejlődés vette kezdetét. Ebben a korban is bebizonyosodott, hogy a görögség rendkívüli művészi adottságokkal rendelkezett. Elveszett a szabadság, megrendült az ősi istenekbe vetett hit; a témák egyre emberközpontúbbakká váltak. De nem számított a tárgy szerénysége, mert számos alkotó művészi módon tudta ábrázolni a legjelentéktelenebb, sőt, a torzjelenségeket is. És mivel a korszakot a fényűzés jellemezte, a társadalmi és politikai hanyatlás végső soron kedvezett a művészetnek. Nagy Sándor hódításaival a görög világ hatalmasra tágult. Ázsia és Egyiptom népei, amelyek addig a hellénizmusnak csak félénk beszivárgásaival találkozhattak, átvették a görög ízlést, rendkívül változatossá téve a korstílust. Az új központok, Alexandria, Antiokheia, Pergamon a maguk jellegzetességeivel gazdagították a művészeti összképet.

Kezdetben a korszakot alexandriainak nevezték, mert úgy gondolták, hogy a görög művészet és kultúra elsősorban Alexandriában, az új afrikai fővárosban fejlődött tovább. A ma előnyben részesített, általánosabb elnevezés (hellénizmus) igazságot szolgáltat az ázsiai népeknek, amelyek talán még Alexandriánál is inkább hozzájárultak a görög művészet utolsó korszakának fejlődéséhez. A Nagy Sándor utáni görög történelmet és művészetet tehát hellénisztikusnak mondjuk, és így megkülönböztetjük a megelőző századok hellén, tehát egyszerűen görög időszakától.

A hellénisztikus művészet Egyiptomban, mégpedig elsősorban Alexandriában is kialakult; több művészeti központ volt Kis-Ázsiában és a környező szigeteken (Pergamon, Rhodosz, Antiokheia); létezett egy itáliai hellénisztikus művészet, amelynek jelentős szerepe volt a római művészet kialakulásában; és végül magában a görög anyaországban is beszélhetünk hellénisztikus művészetről. Athén sem maradhatott érzéketlen az irányzattal szemben, annál is inkább, mert az új uralkodók, Nagy Sándor utódjai, szívükön viselték a város sorsát, és kincseiket Ázsiából Athénba küldték. Jellemző, hogy a jeruzsálemi templom egyik leple a Parthenónba került, és Antiokhosz Epiphanész Szíriából adott újabb lendületet az athéni Zeusz-templom, az Olümpieion építésének, amely egyébként még az i. e. VI. században, jóval a perzsa háborúk előtt elkezdődött. A hatalmas épület most sem készült el, de magas korinthoszi oszlopai ugyanúgy lenyűgözték a római kor utazóját, mint a mai látogatót. Vitruvius hüpaithrális típusú templomként említi: e szerint a kettős oszlopsorral körülvett cella mennyezetének fedetlen nyílásán át kapott megvilágítást. Később Hadrianus császár szorgalmazta építését, de teljesen ekkor sem sikerült befejezni. Athén tekintélyének példái azok a fogadalmi tárgyak is, amelyeket Pergamon királya, Attalosz küldött az Akropolisz számára. A római Appius Claudius Pulcher az Athén melletti Eleuszisz szentélyében építtetett belső propülaiát. Ennek előkerült néhány háromszög alakú, griffekkel és kunkorodó akantuszlevelekkel díszített oszlopfője.

Ebből a korból való egy athéni kis nyolcszögű épület, a Szelek Tornya, amely vízióra (klepszüdra) és napóra (gnómon) elhelyezésére szolgálhatott, s a rómaiak által épített piactér szélén áll. A bájos kis építmény neve arra a nyolc reliefre utal, amely egy-egy szél megszemélyesített ábrázolásával frízt alkotva húzódik az épület felső részén.

Hála a bőkezű támogatóknak, e korban nemcsak Athénban és a hozzá tartozó területeken, hanem egész Görögországban nagy számban folytak monumentális építkezések. Az olümpiai szent hely jelentősen megváltozott, amikor fölépült benne a kör alakú Philippeion és az Ékhó, a Visszhang Csarnok, benne Nagy Sándor hadvezéreinek szobraival. A vallásos jámborság fő színtere ekkoriban Délosz szigetének ősi szent helye volt. A szigeten az athéni Francia Intézet régészei végeztek ásatásokat, amelyek során sikerült feltárniuk a szentély körül kialakult hellénisztikus várost. A lakosság vegyes összetételű volt: külön negyedben éltek az itáliaiak, és másutt a keletiek. A város elrendezése – a terep adottságait figyelembe vevő, kisebb módosításoktól eltekintve – Hippodamosz urbanisztikai elveit követte, leegyszerűsített formában.

Délosz egyik érdekes épülete a Bikák oszlopcsarnoka. A hosszú csarnok födémgerendáit pilléreken nyugvó, térdelő bikákat ábrázoló gyámkövek tartják. Az állatábrázolásos oszlopfő vagy gyámkő a római korban gyakori; a rómaiak sokat átvettek a hellénisztikus korban létrejött építészeti típusok közül. A szent helyek köré – nemcsak Déloszban, hanem másutt is – virágzó városok települtek, és ezekben világi rendeltetésű épületekre is szükség volt. A Bikák oszlopcsarnoka ünnepségeknek és gyűléseknek adhatott helyet.

Délosznál is szabályosabb elrendezésű Priéné, KisÁzsia híres hellénisztikus városa, amelyet négyzethálós útrendszerjellemez. Priénét a berlini múzeum megbízásából 1895 és 1899 között tárták fel. Priéné a Maiandrosz folyó fölé nyúló sziklás hegyfokra települt; az utcák által kialakított teraszokróljól látni a síkságon kígyózó, majd a tengerbe vesző folyót. Az erősen lejtős terep ellenére a hat vízszintes és a tizenhat merőleges utca derékszögben metszi egymást. A merőlegesek lejtése azonban olyan nagy, hogy a szintkülönbséget csak lépcsők építésével lehetett áthidalni. A kereszteződésekben márványpadokat állítottak és közkutakat építettek. A korsót egy nyíláson keresztül lehetett a fedett víztartályba meríteni.

A házak az utcák felé csak a legszükségesebb mértékben nyitottak; ha két utcával érintkeznek, akkor bejáratuk a járókelők elől rejtett kisebbre nyílik. A kaputól folyosó vezet a négyszögletes udvar oldalába. Valamennyi szoba erre az udvarra nyílik, így az a díszesebb terem is, ahol a látogatókat fogadták és étkeztek.

A déloszi és a priénéi lakóházak elrendezése meglehetősen egységes. Mindegyikben van egy többé-kevésbé nagy központi udvar, ami kezdetben hiányzik a köztársasági kor római lakóházaiból. Ez a különbség a két típus eltérő eredetéből fakad. Az i. e. I. század kezdetén divatba jöttek Rómában a görög szokások, és megjelentek a belső udvaros házak. A hellénisztikus lakóházak külseje nem volt díszes, az udvart azonban reprezentatív oszlopcsarnok vette körül. A hellénisztikus nagyvárosokban, így például Alexandriában vagy Antiokheiában többemeletes házak is voltak. A déloszi és priénéi típusok a kevéssé népes, épületekkel nem telezsúfolt településeknek feleltek meg.

Priénében az üzletekkel teli piacot, az agorát egy nagy oszlopcsarnok, a sztoa uralja, mint valami fedett sétány. Az oszlopcsarnokok nagy száma jellemző ezekre a félig független keleti városokra, amelyeknek Nagy Sándor utódai annyi előjogot juttattak. A tehetős polgárság ezekben a csarnokokban vitázott, ahol nem érte napsütés meg – az egyébként itt elég ritka – eső. Voltak kétemeletes oszlopcsarnokok is, mint például Pergamonban az az oszlopos tér, amelyet baszilikének neveztek, és kereskedelmi ügyleteket bonyolítottak le benne. A felső csarnok korlátját hadizsákmányokat megörökítő domborművek díszítik (ezt a témát majd a római császárság művészete aknázza ki teljesen). A pergamoni tér északi részén kapott helyet a híres, az alexandriai után a legnagyobbnak számító könyvtár. A könyveket – a pergamen- és papirusztekercseket – egy négyszögletes terem falaiba mélyített fülkékben tartották.

A hellénisztikus korban a városi könyvtár néha külön elhelyezést kapott. Az osztrákok által feltárt epheszoszi könyvtár például homlokzatán két sor nyílással is rendelkező, pompás épület volt. A kéziratokat és tekercseket a falak mentén, az oszlopok között nyitott szögletes mélyedésekben tarthatták. A terem végében még ma is látható egy nagyobb fülke, amelyben talán a várost jelképező szobor vagy a könyvtárat építtető uralkodó istenített képmása állt. Az epheszoszi könyvtárnak egy római utánzata is ismert: Caracalla római thermáinak ásatásakor a küzdőtér két oldalán feltárt épületszárnyakban ugyanolyan falmélyedéseket és oszlopokat találtak, mint az epheszoszi könyvtárban. Mivel az ókori szerzők ezeket az épületrészeket könyvtárként emlegetik, rendeltetésüket illetően nem lehet kétségünk.

A fiatalok testi és szellemi nevelését szolgálta a gümnaszion, a mi gimnáziumunk őse. A szicíliai Szolusz (ma Solunto) gümnaszionja nem sok helyet foglalt el; helyiségei egy kétemeletes (alul dór, felül ión) oszlopcsarnokot zártak közre. Az egészében és részleteiben kis intézmény nyilván megfelelt a település igényeinek. A görög gümnaszion tipikus megnyilvánulásának mégis a Szürakuszaiban (a szicíliai Siracusában) feltártat kell tekintenünk.

Félkörös színházának lépcsőfokain az előadások iránt érdeklődő polgárok foglaltak helyet. A színházat egy kis templom választja el a mögötte elhelyezett hatalmas küzdőtértől, amely a testgyakorlás színtere volt. A küzdőteret oszlopcsarnok veszi körül, ahol sétálni, beszélgetni lehetett, és amely valószínűleg a könyvtárat is magába foglalta.

Sok hellénisztikus város másik fontos eleme a buleutérion, a városi tanács palotája volt. Kis-Ázsia számos városa olyan fokú autonómiát élvezett, hogy ebben az épületben saját kis szenátusa ülésezett.

A milétoszi tanácsház bejárata kis propülaia volt, homlokzatán négy oszloppal. Áthaladva rajta egy négyszögletes, oszlopokkal szegélyezett udvarba jutottak. Az udvar közepén található emelvény oltár vagy egy dicső polgár sírja lehetett, hasonló a héróonokhoz. Hátul kaptak helyet a hivatali helyiségek és maga a tanácsterem.

A színház egyetlen hellénisztikus városból sem hiányozhatott. Még a legeldugottabb, a sivatag szívében és az állam határán található városok is rendelkeztek színházzal. A hellénisztikus színház típusa eltért a klasszikus görögétől; főleg a színpad változott meg és lett egyre fényűzőbb. A színészek száma nőtt, és olyan színpadokra volt szükség, amelyek képesek a leglátványosabb előadások befogadására is. Így keletkeztek az oszlopokon álló, már önmagukban is monumentális színpadok. A fokozatosan gazdagodó díszítés a római korban már egyértelműen fényűző volt. A színpad két oldalán kettős ajtón léptek be a színészek és a kórus. Az előadás kezdetben a kerek orkhésztrán, a hellénizmus időszakában pedig egy kiemelt pódiumon játszódott (az orkhésztrában ekkor már csak a kórust helyezték el). A nézők félköríves lépcsősorokon ültek, a kulisszát a színtér mögötti szkéné szolgáltatta.

Az i. e. IV. században épült epidauroszi színházban rögtön szemünkbe ötlik a lent, középre rajzolt kör. Ez határozza meg a görög színház alaprajzát; Vitruvius szerint a színpad helyét az alsó lépcsősor meghosszabbításával kapott kör érintőjével jelölték ki. Ebben a körben állt a kórus. A hellénizmus idején a kórus szerepe szinte megszűnt, hiszen az újkomédiában a mellékszereplők monológjaikat megjegyzésekkel kísérték, kommentálva az eseményeket. Ezután tehát már nem volt szükség a görög színház teljes körére, a közelebb hozott színpadot pedig valamilyen magas építménnyel zárták le, amely visszaverte a hangot.

A közönségnek helyet adó lépcsősorok a hellénisztikus városok színházaiban hatalmas méreteket öltöttek. A városok színházukkal kérkedtek, és még a legkisebbek is több ezer nézőre méretezték őket. A magas rangú papoknak és tisztségviselőknek nagyszerű márványszékeket tartottak fenn az első sorban.

Hogy a hellénisztikus városról teljes képünk legyen, érintenünk kell a sírokat is, bár ezen a téren igen nagy az eklekticizmus, mivel a soknemzetiségű Görögország minden táján tovább éltek a helyi halotti kultuszok. Athénban a polgárok továbbra is a Kerameikoszban temették el halottaikat, de a sírokról a nagyméretű sztélék az i. e. IV. század legvégén eltűntek. A megszokott témák – például az örök búcsú – gyakran egészen kis reliefen, akantusz-akrotérion alatt jelennek meg. Máskor, így néhány elegáns, halotti urnára emlékeztető vázán, a motívumok kizárólag díszítő jellegűek. Kis Ázsiában a Mausszóleionra emlékeztető sírépületek élnek tovább, általában egyszerűbb változatokban. Ezek típusát a rómaiak is átvették.

Sok kis-ázsiai városban maradtak fenn szarkofágok, egyik-másik rendkívül gazdag díszítéssel. A szarkofágba való temetkezés nem görög, hanem keleti eredetű, és a márványkoporsókat még a kereszténység általánossá válása után is sokáig Kis-Ázsiából hozatták be Görögországba és Rómába. A reliefdíszek kezdetben mégis a görögök kedvelt témáit ábrázolták, ugyanazokat, amelyeket a halotti urnákon találunk: gyászba öltözött siratóasszonyok, a temetés alkalmából rendezett kocsiversenyek, csata, vadászat és lakoma.

A vallási rendeltetésű épületek ragaszkodnak leginkább a kialakult hagyományokhoz, de ebben az építkezési formákat megújító korban még ezeken is érezhető a mindent átfogó változás. A kor megőrizte ugyan az egyes istenek kultuszát, de filozofikusabb jellegű, panteisztikus hitének jobban megfeleltek a gazdagon díszített, nagyméretű oltárok, egy elvontabb istenséghez szóló áldozatok. Az oltár régebben a templom előtt állt; emlékeztetett a mükénéi oltárra, amely a megaron előtt, az udvaron kapott helyet. A hellénisztikus korban viszont gigantikus méretű, önálló oltárokat építettek. Ezek a hatalmas, esetenként domborművekkel díszített kőemelvények pompájukkal tükrözték, milyen jámbor érzelmekkel viseltetnek építőik az újraértelmezett, kozmikus Zeusz, az ég és a föld atyja iránt.

A pergamoni nagy oltár kétségkívül a legjelentősebb, de hatalmas méretű oltárok voltak például Magnésziában is, és hellénisztikus koriak azok az oltármaradványok, amelyek ma is láthatók az itáliai Agrigentóban, Siracusában vagy Paestumban. Ezeken a kolosszális oltárokon nem mutattak be áldozatot, és nem őrizték rajtuk a szent tüzet sem. A hellénisztikus, minden más istent egységbe fogó, univerzális Zeusz nem tartott igényt ajándékokra, áldozatokra, tömjénre; az oltár csak azt jelképezte, hogy Zeusz mindenütt jelen van.

A városi életben azonban továbbra is elengedhetetlen volt a helyi istenek kultusza, és számukra a klasszikus minta szerint építettek templomokat. Az athéni Olümpieion és a Milétosz melletti didümai Apollón-templom bizonyos elemei ázsiai eredetűek. Az i. e. III. században épült didümai Apollón-templom hüpaithrális típusú; hatalmas cellája nyitott belső udvart képez, a homlokzatokon két oszlopsorral. A didümai templom, valamint Héra szamoszi és Artemisz epheszoszi temploma volt az ión föld három legnagyobb épülete. A didümai dekasztülosz típusú, vagyis a keskenyebb oldalon tíz oszlop állt. A templom feltárása nagyon nehéznek bizonyult, mert a talaj elmocsarasodott. Az alaprajzot ennek ellenére sikerült felismerni, és mivel három oszlop áll, az épület magasságára is következtetni tudunk. Az udvart belülről szegélyező oszlopok a falakhoz simultak, és ión stílusú stukkófejezetekben zárultak.

Ebben a korban az új építészeti elképzelések és alapelvek Egyiptomból és Ázsiából, mégpedig elsősorban a kis-ázsiai görög városokból sugároztak ki. Éppen ezért fontos, hogy nyomon kövessük a klasszikus stílusok fejlődését Keleten a hellénisztikus kor folyamán.

A dór rend, amennyiben Kis-Ázsiában alkalmazták, mindig sallangmentes értelmezést kapott. Az oszlopfők echinusa profilban többé nem ívelt, hanem ferde egyenest mutat. A hagyományosan zömök és egymáshoz közel álló dór oszlopok erősen megnyúlnak és távolodnak egymástól. Az ión építésrend is tovább fejlődött Ázsiában, és kialakultak azok a vonásai, amelyeket római utánzataiból olyan jól ismerünk. Az oszlopok bonyolult, magas talpon állnak, volutás fejezetükről elmarad a jellegzetes tojásléc, viszont palmetta-, rozetta- és akantuszdíszek egészítik ki. A periklészi időktől ismert, de ritkán alkalmazott korinthoszi oszlop is tökéletesedett, és a hellénisztikus korban rendkívül népszerűvé vált. Az ekkor kikristályosodott korinthoszi építésrend mintája az athéni Zeusz-templom, az Olümpieion.

Kis-Ázsiában rendkívül kedvelték az építészet szabályait, alapelveit taglaló értekezéseket. A leghíresebb szakíró az i. e. II. században Hermogenész volt, akinek írásait, Vitruvius szerint, Itáliában is olvasták. E szerint az ión városok már ebben a korban ellátták a távoli nyugatot építészekkel, vagy legalábbis az építészetre vonatkozó gondolatokkal. A köztársasági Róma néhány temploma ión stílusú, és más, kevésbé fontos települések műemlékei is arra utalnak, hogy Latium hellénisztikus építészei tanulmányozták és a gyakorlatban is alkalmazták Hermogenész szabályait. Mivel Hermogenész elveszett írásait nem olvashatjuk, fontosnak tűnt az általa tervezett épületek megismerése. Ezért kísérte különösen nagy érdeklődés annak a magnésziai Artemisz templomnak a feltárását, amelyet az ókoriak Hermogenész fő műveként emlegettek. A magnésziai templom sok újítása – például az oromzat hátfalán, a szoborcsoport helyén vágott három nyílás – nem mindig szerencsés. Homlokzatán nyolc oszlop volt; a két középső valamivel távolabb állt egymástól. A kis cellához hatalmas előcsarnok csatlakozott: külső oszlopait meghatározott magasságig falak kötötték össze, ahogy az a Ptolemaiosz-kori Egyiptomban volt szokásos. Hermogenész minden ókori tapasztalatot összegyűjtött könyveiben, épületein pedig e tapasztalatok önálló kombinációjával próbálkozott.

 

A hellénisztikus építészek tehát arra törekedtek, hogy elszakadjanak a már kialakult formáktól. Erre a törekvésre példa az i. e. IV. század közepén dolgozó Pütheosz is, a priénéi Athéné Poliasz-templom építésze, a halikarnasszoszi Mausszóleion vezető mestere. Pütheosz egy megoldással megfosztotta az ión gerendázatot a fríztől; az oromzat pereme közvetlenül az architrávra támaszkodik. A reliefekkel díszített sáv azonban az ión rend elengedhetetlen elemének tűnik, nélküle az architráv veszít harmóniájából.

A hellénisztikus Kis-Ázsia túlságosan kedvelte a pompát, és hajlott a gigantikus méretek alkalmazására. Ugyanez a méretbeli nagyság jellemzi szobrászatát, amely ugyanakkor képtelen az i. e. V-IV. század folyamán kialakult típusok továbbfejlesztésére. Figyelembe kell venni azonban, hogy a hellénisztikus kor művészetének megítéléséhez többségében csak viszonylag kisebb jelentőségű városok – így Magnészia és Priéné – szolgáltatnak bővebb adatokat. Nagy Sándor hadvezéreinek fővárosaiból semmit sem ismerünk, pedig ezek lehettek a művészeti tevékenység igazi központjai.

A Mezopotámiában, az egykori Babilóniától északra, Kelet és Nyugat metszőpontján felépült Szeleukeia például nagyon alkalmas hely lehetett új típusok kialakítására. Antiokheiának, a szíriai királyság fővárosának jelentős művészeti szerepéről van némi fogalmunk, hiszen még a római korban is a világ harmadik városának tartották, Róma és Alexandria után. A szíriai fővárosban nagy hatású iskola alakulhatott ki, amely talán meghatározta a bizánci művészet kezdeteit is. Ténylegesen azonban nagyon keveset tudunk a város elrendezéséről vagy fontosabb épületeiről. Még ennél is sajnálatosabb, hogy alig ismerjük Alexandriát, hiszen itt, a kifinomult szellemi életet élő udvar körül, a mai fővárosokra emlékeztető központ alakult ki, amelyben ugyanúgy otthonra talált a vallás és a tudomány, mint a művészet.

Irodalmi források révén vannak adataink az alexandriai Muszeionról és annak híres könyvtáráról, valamint a királyi palotáról, amely a városnak csaknem egynegyedét alkotta, és ahol Theokritosz állítása szerint pompás állami ünnepségeket rendeztek: A Nílus deltájának nedves talaja egyetlen jelentős romot sem őrzött meg, az ásatások pedig csaknem lehetetlenek Alexandriában, mivel a modern település a régi városközpont fölé épült. A város elrendezéséről a szövegek annyit árulnak el, hogy Deinokratész tervei alapján épült hosszú négyszög alaprajzú volt, és egymást derékszögben keresztező utcák hálózták be.

Az egyetlen számunkra jól ismert hellénisztikus főváros Pergamon, a kis-ázsiai makedón államközpontok legkisebbike. A berlini múzeum kezdeményezésére feltárt település fontos adatokat szolgáltatott a kor építészetéről és szobrászatáról. Pergamon azonban Alexandriához vagy Antiokheiához hasonlítva kicsinyített főváros volt. Házai egy meredek lejtésű hegy lábához települtek, monumentális középületei a színház, a bazilika, a könyvtár, egy nagyméretű oltár és a templomok) teraszokra épültek. A hegytetőt két azonos jellegű királyi palota foglalta el, amelyek közül az újabb valamivel nagyobb volt. A pergamoni királyi paloták alaprajza nem sokban különbözik az egyszerű lakóházakétól. Az oszlopos belső udvar azonban itt jóval nagyobb, és valamennyi helyiség ide nyílik. A királyi paloták természetesen nem tükrözik szükségszerűen az antiokheiai vagy az alexandriai uralkodók hatalmas lakosztályainak felépítését. Annyit mégis érdemes megfigyelni, hogy a belső udvaros elrendezés jellemző rájuk, s a legfontosabb helyiség a triclinium, az étkező- és fogadóterem. Valószínű viszont, hogy a Kelet határán épült Szeleukeia palotáinak hellénisztikus lakosztályai inkább az asszírok régi palotáira vagy a perzsa apadanákra (nagyméretű oszlopcsarnokokra) hasonlítottak.

A görög formák fejlődése a hellénisztikus kor folyamán inkább nyomon követhető a szobrászatban, mint az építészetben. A korábbi típusok realistábbak, egyénibbek lettek. E fejlődés tipikus példája a Szamothrakéi Niké, amelyet egy győztes tengeri csata emlékére az i. e. II. század elején állítottak. Az istennő egy hajó orrán áll. (Előrenyújtott jobb kezét az újabb ásatások hozták napvilágra.) Előredűlő teste szembeszáll a széllel, amely a ruha redőit korbácsolja. A művész arra törekedett, hogy kifejezze a nehézkedés, a súrlódás jelenségét, és azt, hogyan befolyásolja ezek hatását a változó irányú és erősségű szél.

A minden részletében finom, a szó szoros értelmében repülő, önnön lendületével a győztesek hajóit is előrehajtó Niké azoknak az archaikus görög győzelemistennőknek a közvetett leszármazottja, akik csak úgy tudtak “repülni”, ha letérdeltek. A szobrászok az új fizikai ismereteknek köszönhetően módosították tehát a hagyományos típusokat. Ugyanakkor tovább élt Athén ősi művészeti centruma is, és a nagy remekművekről készült másolatok, dekoratív márvány- és bronzszobrok mint értékes exportcikkek keltek útra. 1907-ben a tuniszi partoknál, Mahdia közelében találtak a tenger fenekén egy szobrokkal megrakott athéni hajót. Rakománya elárulja, milyen szobrokat reprodukáltak legszívesebben az athéni mesterek.

A másolatok gyakran annyira szabadok, hogy már eredetiként is van bizonyos értékük. Ilyen például az ún. Medici Venus, Praxitelész Knidoszi Aphroditéjának adaptációja, amely már nem keres ürügyet a ruhátlanságra, nem a fürdőből kilépő istennőt ábrázolja a kenőcsös vázával és a drapériával, hanem a tenger hullámaiból születőt, mellette a kis Erósszal és egy delfinnel. De vannak ennél érzékibb Aphroditék is. Nagyon népszerű volt például a guggoló típus, amelyik egyik térdét a földre támasztja, másik lábát pedig behajlítja, valószínűleg a bithüniai Doidalszasz műve, amelyet Plinius mint fürdő Venust említ.

Aphrodité és a szerelem korszaka ez, amelyben – ahogy a számtalan hermafrodita-ábrázolás jelzi – még a természet eltévelyedései is művészi kifejezést kaptak. Ugyanakkor a művészek gyakran ábrázolták az olümposzi Zeuszt, a világ örök urát és Aszklépioszt, aki az istenek atyjának sok vonását átvette. Szerapiszt, az Alexandriát védelmező új istenséget is – kisebb módosításokkal ugyan – Zeuszhoz hasonlóan ábrázolták. Az új képmás kialakítására Ptolemaiosz a fekete-tengeri görög városból, Szinópéból hozatott egy Zeusz-szobrot, amelyet azután Brüaxisz kis-ázsiai mesterrel alakíttatott át. A szobor egész a IV. század végéig az alexandriai Szerapeionban állt; akkor a keresztények darabokra törték.

Aphrodité és Dionüszosz jelentősége párhuzamosan nőtt. Az istennő az epikureus filozófia numene, mivel az epikureusok szerint az aktív őselem a víz. A sztoikusok, akik minden dolog eredetét a tűzben látták, azt a Dionüszoszt tették meg egyetemes jelképpé, akinek misztériumaiban a tűz uralkodott. Ezért a hellénisztikus festők és szobrászok figyelme csaknem azonos arányban fordult Aphrodité, a néreiszek, a múzsák, valamint Dionüszosz és a mainaszok felé. Dionüszosz, a Nagy Sándor kori szobrászat egyik fő témája, eleinte fürtös szakállú öregként jelenik meg. Később érdekes módon egyre “fiatalodik”, végül pelyhes állú ifjú lesz belőle, aki borostyánkoszorút visel.

Új témát jelentenek a szobrászatban az egyre sokasodó faun- és szatír-ábrázolások. A Villa Hadriana kentaurpárján – melynek egy másolata a párizsi Louvre-ban található – az idősebb kentaurt a gyermek Erósz nem csupán meglovagolja, hanem még a haját is tépi. A Museo Capitolinóban lévő változaton – amelyről hiányzik Erósz figurája – a fiatal kentaur vidáman lépdel, és közben ujjaival pattogtat; a kis Erósz nyilván nem jelentett számára súlyos terhet. A szoborcsoport valószínűleg két Aphrodisziaszból származó művész, Ariszteasz és Papiasz alkotása.

aepan

Aphrodité, Erósz és Pan déloszi szoborcsoportján /Nemzeti Múzeum, Athén/ A nőiességnek és az ördögi csúfságnak ez a szembeállítása jellemző az i.e. II-I. sz. művészetére

A tétel harmadik része: Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – III. rész


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Az őskor művészete – II. rész

A tétel első része: Az őskor művészete - I. rész Lascaux...

Close