A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereső
Szint kereső

Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Az ókeresztény és bizánci művészet – I. rész

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
2170
Nyomtasd
Dátum: 2013-05-27 Küldd tovább
  Letöltés

Az ókeresztény művészet; Bizánc kialakuló uralma

 

A keresztény művészetet sajátos módon rögtön a festészetével kell kezdenünk, mert kialakulásának időpontja alatt a művészeti és politikai környezet nem tette lehetővé az összművészetben való elterjedését.

Festészet és kezdete

Nagy Konstantin ideje alatti nagy lendületű építészeti tevékenységig nem beszélhetünk egyértelműen keresztény építészetről. A keresztény közösségek magánházakban éltek és tartották istentiszteleteiket. A ritka építészeti emlékek közül említést érdemelnek a későbbi – római nevén – titulusok.

Az üldöztetések miatt a kezdeti időszakban – mint minden üldözött művészeti, vagy politikai irányzat – a hatóságok látóköréből kieső területen bontakozhatott ki. Ehhez persze szükségük volt a szimpatizánsok segítségére. A római családok a városfalon kívüli saját földterületükön temetkezhettek. A pogány családok megengedték a keresztényeknek, hogy ide temetkezzenek. Ezeken a területeken a hívek szorgos munkával bonyolult folyosó rendszereket ástak ki.

Itt a katakombákban alakult ki a már említett ókeresztény falfestészet. Ez a festészet sajátosan Rómára jellemző. (Más városok területén is találunk hasonlót, de egyértelműen Róma a művészeti központ.) A katakombák festészetéhez szorosan kapcsolódik az ott talált szarkofágokat díszítő plasztika.

Szimbólumrendszerük a II. – III. század fordulóján kezdett egységesedni, és a IV. század folyamán tisztult le és terjedt el. A mai tudásunk szerint temetőművészetük fénykora a IV. század volt, amikor a vértanú-kultusz a közösségeken belül általánossá vált. A kultuszközpontok a római katakombák voltak, amelyek fontossága a későbbi nagy keleti szentélyekhez vagy martyriumokhoz hasonlíthatóak.

A festészetük legrégebbi példái a II.-III. század fordulóján keletkeztek (Flaviusok hypogeuma, Domitilia-katakombák, Ampliatus-kripta, Priscilla-katakomba Capella Greca). Itt még az egyszerűség, a lineáris díszítés, a mérsékelt színek a jellemzőek. (Ne feledjük ekkor a Pompeji festészeti irányzat az elterjedt.) A falakat és boltozatokat behálózó vonalak között szimbolikus alakokat “rejtettek el”: Krisztus és hívei, Jó Pásztor és Oransok.

Ezek olyan ikonográfiának a kezdetét jelentik , melyek kezdetben az antik mitológia elemeivel keverednek – Orpheusz-Krisztus, Nap-Krisztus, vagy keresztény temetkezési helyen Apolló a Nap szekerén stb…

Díszítőművészetük is keveredett, vagy helyesebben a pogány díszítőművészeten alapulva jeletésmódosulással jelent meg – pl. az Isola Sacrában – az egykori volt pogány temetkezésekben elterjedt ikonográfia elemei.

orans

 

Részlet az ún. Oransok szarkofágjáról. A kecses alak linoman rajzolódik ki a sápadt kékben játszó fehér márványon. Ez a lV. század végi alkotás valószínűleg Karthágóból származik.

A Jó Pásztor vagy az Orans alakja mellett a falakon Dánielt ábrázolták az oroszlánveremben, Jónásnak és más prófétáknak a történeteivel együtt, akik a keresztényi utat jelölik követendőnek, szemben a bűnnel, melynek velejárója a halál. Ezeken kívül ótestamentumi történeteket is ábrázolnak – Zsuzsanna története – a már említett antik eredetű díszítőelemek keretében. A III. század közepe felé már klasszikusabb formák ábrázolására törekedtek, s ennek a törekvésnek jó példája a későbbi Priscilla-katakomba velatio-kamrájának híres Oransa, két oldalán Mária a kisdeddel és egy tanítómester.

 

 

 

Ez a stílus a IV. század végéig követhető nyomon, bár a IV. század második felében egyéb irányzatok is megjelennek, mint az un. stilo bello .Ennek legelterjedtebb képviselői a Via Latina katakombáinak festményei. Itt egymást váltják a keresztény és pogány témájú sírkamrák. Ezek a cubiculák valószínűleg magántemetők voltak, ahol a család egyes, még pogány tagjai kitartottak régi hitük mellett.

A század végén megjelentek azok a győzelmi vagy triumfális témák, amelyek később jellemzője a monumentális egyházi művészetnek. Ilyen pl. a traditio legis , vagy az apostoloktól körülvett trónoló, győzedelmes Krisztus, és mellette a Misztikus Bárány ( San Pietro e Marcelino-katakomba).

A keresztény művészet első ismert alkotásai a római katakombák festményei. Nyilvánvaló, hogy nem létezett keresztény építészet Nagy Konstantin hatalmas lendületű építő tevékenysége előtt. A keresztény közösségek magánházakban éltek és tartották istentiszteleteiket, ezekből lettek később a római titulusok (a vértanúk tiszteletére épült kisebb templomok). Ha kivételesen rátalálnak egy-egy ilyen templomra, mint Szíria és Mezopotámia határán, a sivatag szélén fekvő Dur Europosban, az sokat emlegetett példává lesz.

Az üldöztetések miatt a kezdeti időszak során nem fejlődhetett ki az építészet. Más volt a helyzet a temetőművészetben. A családok a városfalakon kívül, a birtokukat képező földterületeken temetkezhettek. Ezeken a területeken szorgos munkával bonyolult folyosórendszereket, valóságos föld alatti méhkasokat ástak, amelyeket katakombáknak neveztek. A pogány családok megengedték a keresztényeknek, hogy ide temetkezzenek, és a katakombák falain megjelentek az első funerális, halotti festmények.

Ez a festészet sajátosan Rómára jellemző. Léteznek ugyan egyéb központok és városok, ahol katakombákat találunk, de Róma – a IV. századi Nápoly és néhány szicíliai város mellett – a leggazdagabb és legfigyelemreméltóbb központja ennek a művészetnek. A katakombák festészetéhez szorosan kapcsolódik a gyakran ugyanitt talált szarkofágok oldalain megjelenő funerális plasztika. A festészetben és a szobrászatban tehát ismerjük az ókeresztény ikonográfia kezdeteit. Szimbólumrendszerük a III., és még inkább a IV. század folyamán ölt egységes formát és bontakozik ki.

A katakombák művészetének tanulmányozása külön tudományág, és megismeréséhez már sok, kitűnően meghatározott adat áll rendelkezésre. Ma már tudjuk, hogy festmények először a III. században jelennek meg, mindemellett igen sok szól egyes festmények II. századi – legalábbis századvégi – eredete mellett. Azt is tudjuk, hogy e föld alatti temetkezési helyek fénykora a IV. század volt, amikor a vértanú-kultusz az egyházon belül általánossá vált. E kultusz központjai a római katakombák, amik a nagy keleti szentélyekhez vagy martyriumokhoz hasonlóan, zarándoklatok folytonos célpontjai voltak.

A keresztény festészet legrégebbi példái a II. század végén, vagy inkább a III. század elején keletkeztek, s a Flaviusok hypogeumában, a Dómitilla-katakombákban, az ugyanitt lévő Ampliatus-kriptában és a Priscilla-katakomba híres Capella Grecájában találhatók. Itt még szembetűnő az egyszerű, lineáris díszítés a fehér és sárga hátterek előtt, ami visszalépést jelent a római császárkor Pompejiben és másutt fellelhető mesterkélt, bonyolult, architektonikus, igen festői és színdús díszítőfestészetéhez képest. A falakat és boltozatokat behálózó vonalak között helyenként szimbolikus alakok tűnnek fel; mint a Krisztust és híveit jelképező Jó Pásztor és imádkozó alakok, az ún. Oransok. Ezek olyan ikonográfiának a kezdeteit jelentik, amelyben eleinte mitológiai témák is helyet kapnak, mint az Orpheusz-Krisztus, amely igen gyakori volt a III. században, illetve a Nap-Krisztus, vagy Apolló a Nap szekerén, amely mozaik formájában látható a vatikáni nekropoliszban, a Juliusok sírjának boltozatán, eucharisztikus szőlőfürtökkel a háttérben. Másutt a figuratív témák helyett a pogány sírokéhoz hasonló díszítőelemekkel találkozhatunk, mint az Ostia Antiqua melletti Isola Sacrán: madarak, amorettek, az évszakok ábrázolásai – ez gyakori témája volt a pogány temetkezések ikonográfiájának, különösen a szarkofágokon – stb.

A III. század igen gazdag festményekben. Szent Callixtus katakombájában, Lucina hypogeumában (hypogeum latin szó = föld alatti temetőépület) és az oltáriszentségek hypogeumában, geometrikus vonalak kertében az üdvtörténet ótestamentumi jeleneteivel találkozhatunk. A Jó Pásztor vagy az Orans alakja mellett Dánielt ábrázolják az oroszlánveremben, a falakon pedig Jónásnak és más prófétáknak történetét, akik a keresztséget és az úrvacsorát jelölik ki a megváltáshoz vezető útként, szemben a halállal, amelyet a bűn következményének tekintettek. Lucina kriptájában női fejek jelképezik az évszakok pogány temetkezésekből ismert témáját. A Capella Greca festményein növényi dísszel keretezett amorettek találhatók, valamint ótestamentumi jelenetek (Zsuzsanna története) egy híres eucharisztikus lakoma vagy fractio panis mellett.

A század közepe táján már klasszikusabb formák ábrázolására törekedtek, amint az jól látható a Via Manzoni melletti Aureliusok sírkamrájában található festmények finoman mintázott, szép apostolfejein, amelyek 240 táján keletkeztek. Hasonló stílusú és minőségű a Priscillakatakomba velatio-kamrájának híres Oransa, két oldalán Mária a kisdeddel és egy tanítómester; ezt több jelenet kíséri, mint a pásztorok között álló Oransnő a III. század végéről. Az utóbbi példán új művészi kifejezés uralkodik, amelynek konstruktivitása és tömörségre való törekvése a Gallienus idejében uralkodó irányzatokból táplálkozik. Jó példája a Szent Callixtus-katakomba híres Oransa és az öt szent: Dionisius, Nemerius, Procopius, Eliodorus és Zoé virágokkal és kertekkel díszített sírkamráinak együttese, amely Szent Marcell pápa idején, tehát 308-ban vagy 309-ben keletkezett.

Ez a stílus a IV. század végéig követhető nyomon, példa rá a Trasona-katakomba híres és expresszív Oransának tömör megformálása, vagy a Coemeterium Maius; katakombáiban látható alakok konkrétabb külső vonásai, bár a IV. század második felében egyéb irányzatok is megjelennek, mint az ún. stilo hollo (“szép stílus”), amelynek legfontosabb képviselői a Via Latina katakombáinak meglepően jó állapotban megtalált klasszikus festményei. Itt egymást váltják a keresztény és pogány témájú festményeket tartalmazó sírkamrák. Ezek a cubiculák feltehetően magántemetők voltak, ahol a család egyes, még pogány tagjai kitartottak régi hitük mellett. Esetleg keresztény tartalmat tulajdonítottak olyan témáknak, amelyek nem azok, mint például Herkules munkáinak gyönyörű sorozatában. A narratív ciklus, amely a IV. század jellegzetes témáját dolgozza fel – különösen a kiválasztott nép története esetében -, páratlanul szép megoldásokat mutat.

Később, Szent Damasus pápa idején, olyan szép falfestmények születtek, mint Domitilla katakombájában a Venerandát és Szent Péter lányát, Petronillát ábrázolja arcosolium, vagy Szent Callixtus katakombájában az ún. delle leporelle-kriptájának Mózese.

A század vége táján megjelennek azok a győzelmi vagy triumfális témák, amelyek később sokkal gyakoribbak lesznek a monumentális festészetben és a mozaikokon. Gyakran ábrázolják a traditio leis témáját (a törvény átadásának jelenetét), amely nem más, mint az egyház isteni eredetének plasztikai megjelenítése. Gyakran feltűnik az apostoloktól körülvett trónoló, győzedelmes Krisztus, és mellette a Misztikus Bárány. Ennek legszebb példáját San Pietro e Marcellino katakombájának freskóján láthatjuk.

Az V. században a katakombák művészetét leginkább a nápolyi San Gennaro dei Poveri és a San Gaudioso katakombáiban követhetjük nyomon.

Az egyházbéke időszakáig nem létezett keresztény építészet, amely olyan konkrét művészi típusokat alkotott volna, melyek határozott és nekik megfelelő liturgiai funkcióhoz kötődnének. A Nagy Konstantin előtti egyházi élet a római titulusokban tömörül, amelyeknek egyéb elnevezései is ismertek: loca ecclesiastica, Domus ecclesiae, és a III. századtól Domus Dei. A loca ecclesiasticák közösségek tulajdonában voltak, és általában magánházakban működtek, amelyeket tulajdonosaik adományoztak a közösségnek. A Rómában tanulmányozható titulusok nagy része valójában római lakóház, amelyeket későbbi templomok – mint a San Clemente, San Martino, San Crisogono – maradványai alatt találtak; ugyanez áll más városok, például Aquileia esetében is. Szintén ebben az időszakban keletkezett a Dura Europosban egy zsinagóga mellett feltárt bazilika. Ekkorra esett a keleti kultuszok fénykora, és ezek szentélyeinek nagy részét magánépületekben helyezték el. Azok, amelyek nagyobb hatásúak voltak, mint például a Mithraszkultusz, sajátos építészetet teremtettek, amelyet jól példáz a számos mithreum Ostia Antiquában, Róma kikötőjében.

Az egyház III. századi titkos és hangtalan létezésével szemben gyökeres változást hozott Nagy Konstantin 313. évi ediktuma, valamint a császár és családja, különösen anyja, Szent Heléna támogatása, az egyházat irányító politika megalkotása, ami a teokratikus monarchia kialakulásához vezetett. Konstantin, és példáját követve a későbbi császárok, valamint az új egyház püspökeinek nagy része hatalmas építkezések kezdeményezői lettek. Konstantin családjának építkezései során alakul ki a bazilikális szerkezet, amely különösen Rómában gyakori, és a centrális elrendezésű emléktemplomok típusa. Ezeket martyriumnak nevezték a jeruzsálemi Golgota hegyén, Krisztus sírja fölé emelt aedicula épület nyomán; ez volt a par excellence martyrium. Ez az épülettípus igen széles körben elterjedt a Földközi-tenger melletti keresztény területeken, és fellelhetjük a középkori templomépítészetben is.

A keresztény építészet genezisének rövid szintézisét adva elmondhatjuk, hogy a IV. század első felében szinte robbanásszerűen jöttek létre a császár kezdeményezésére (és már említett titulusok) a nagy középületek, mint a thermák vagy a törvénykezési célokat szolgáló bazilikák (a Leptis Magna-i templom esetében), egyéb korábbi, vallási eredetű épületek, mint a mithreumok és zsinagógák, vagy kimutatható a császári udvari építészetből származó eredet, mint a római San Giovarini in Laterano-székesegyház és a trieri Konstantin-kori kettős bazilika esetében. Más kutatók a templomhajót a császári paloták peristyliumából eredeztetik, mint amilyen Diocletianus palotájában (Spalato, ma Split) található, mivel a bazilikának hasonló funkciója lehetett, mint a császári audienciák céljait szolgáló aula regiáknak. Arra is gondoltak, hogy Spalato példája nyomán az udvart körülvevő épületek együtteseként jött létre az annyiszor emlegetett hipetral-típus, vagyis a basilica discoperta.

A pogány épületekhez kapcsolódó keresztény templomokra példa többek között az ún. titulus equitii, amely egy magánépületben található; a Sessoriano-palotában lévő Szent Kereszt-bazilika; a Novatus thermáiban lévő Santa Pudenziana; a SS. Cosma e Damiano a Sacrae Urbis-templomban; a Santa Maria Antiqua a császári könyvtárban, és a catabarbarai Szent András-bazilika Junius Bassus konzul aulájában. Így folytonosan és igen változatos formában használták fel a korábban már létező épületeket, amelyek megfelelő feltételekkel rendelkeztek ahhoz, hogy bennük templomot alakítsanak ki.

A IV. század folyamán létrejött római bazilikatípus háromhajós volt, apsziszáródással és nyeregtetővel; vagyis nem alkalmazták a római monumentális építészet szép boltozatait. A hajókat oszlopok és árkádívek választották el egymástól, mint Spalatóban és Leptis Magnában, és néha a középső hajó magassága lehetővé tett egy felső oszlopsort is, mint a Leptis Magna-i templom és a római Ulpia-bazilika esetében. Ez szép változatokra adott lehetőséget, elsősorban az öthajós bazilikák esetében, amelyeknek legjobb példája a vatikáni, Konstantinkorban alapított Szent Péter-bazilika, és az azt utánzó, Theodosius-kori, századvégi San Paolo fuori le Mura.

Szintén öthajós a San Giovanni in Laterano-bazilika; Nagy Konstantin udvari temploma. A Szent Péter székesegyháznak és a San Paolo fuori le murának tágas átriuma volt, négy oldalán oszlopcsarnokkal, portikuszszal. A San Sebastianóhoz a zarándokok részére szentélykörüljárót építettek. A Santa Sabina és a San Vitale előtt narthex volt a katekhumenek számára, míg a San Giovanni in Laterano, a vatikáni Szent Péter-, a San Paolo fuori le Mura- és a San Pietro in Vincoli-bazilikák kereszthajóval épültek. Ennek a rendkívül fontos elemnek eredete és funkciója vitatott, legkorábbi példáit Rómában és Milánóban találhatjuk, ahol addig fejlődnek, míg át nem adják a gazdag és szép görög típusoknak a helyüket (Szalonikiben a Hagiosz Demetriosz, Macedóniában a philippibeli A-templom, míg ez az építészeti forma Szíriában és Palesztinában csak kivételesen fordul elő). A legkorábbi kereszthajók Konstantin-kori épületekben találhatók, mint a milánói Santa Tecla, és a csak valamivel később keletkezett San Giovanni in Laterano bazilika. A kereszthajó miatt jobban látható és könnyebben megközelíthető az oltár, és a vatikáni Szent Péter-székesegyház esetében. Az Apostol emlékhelye, ami már a tipikus zarándoktemplomok funkcionalitását előlegezi.

A Liber Pontcalis szerint Nagy Konstantin Rómában e templomok sorának építését kezdeményezte és támogatta. Közülük az első és a legrégebbi a saját palotájához kapcsolódó San Giovanni in Laterano, a kerek keresztelőkápolnával, amelyet később teljesen átépítettek. A San Giovannit magát 324 előtt, talán 312 és 319 között építették. Ezt követte a vatikáni Szent Péter-bazilika, 324 és 330 között; a Sessoriano-palotabeli Santa Crocebazilika; a San Pietro e Marcellino-bazilika a Via Labicanán, és Szent Heléna hozzáépült nyolcszög alaprajzú mauzóleuma; a Via Nomentanán a Sant Agnese a gyönyörű tizenkét oszlopos, kör alaprajzú mauzóleummal, amely a jeruzsálemi Anasztászisz mintájára épült, és a császár leányának, Costantinának szentelték – ez a mai Santa Costanza. Nagy Konstantin Róma környékén is építtetett templomokat, például Porto Albanóban.

Hasonló program terjedt el a birodalom egész területén: Palesztinában Szent Heléna 326. évi zarándoklata után, Konstantinápolyban a város 330-ban történt alapítását követően. Konstantin építkezett Trierben, apja tetrarchai székhelyén is, ahol a császár és utódai hosszú időt töltöttek. Ezek a templomok jól mutatják, hogy milyen változatos építészeti megoldásokat nyújtottak a császári ház építészei. A lateráni és a trieri palotákhoz kapcsolódó bazilikák különböznek egymástól. Az előbbi öthajós és kereszthajós, míg a trieri két nagy párhuzamos hajóból áll, amelyeket keresztelőkápolna választ el egymástól, korabeli észak-itáliai épületekhez, például az aquileiai templomhoz hasonlóan. Ugyanezt mondhatjuk el a mártírok emlékére emelt épületekről, vagy Krisztus életének emlékhelyeiről, a keleti martyriumokról. Szent Lőrincnek a Via Triburtina katakombájában lévő sírja fölött 330 táján bazilika épült, az oltár körül széles körüljáróval. Ettől eltér a Via Appián lévő San Sebastiano (312-313) megoldása, vagy a már említett Sant Agnese, illetve a San Pietro e Marcellino-templom.

A Nyugat egyedülálló Konstantin-kori nagy temploma, amely mártír sírja fölé épült, a Szent Péter bazilika, jóval a középkor kezdete után is építészeti paradigmává lett. Keletkezése 324 és 330 közöttre, tehát a Konstantinápoly alapítása előtti időszakra tehető, bár csak később fejezték be, mivel a homlokzat csak 360, és a nagy átrium csak 390 táján készült el. Nagy Konstantin idején épült a diadalív és annak a felszentelési feliratot tartalmazó mozaikdíszítése. Míg e nagyszerű templom esetében a mártírra való megemlékezést öthajós, kereszthajós bazilikális elrendezéssel oldották meg, a Szentföldön épült martyriumok a centrális alaprajzú épülettípust teremtették meg, amelynek később olyan nagy hatása lesz a keresztény Európában. A 333 táján keletkezett betlehemi Jézus születése-templom elnyújtott, öthajós, négyzetes portikusszal rendelkező bazilikális szerkezetéhez a keleti végén nyolcszög alaprajzú építmény csatlakozik, két oldalán pasztofóriumokkal. A Szent Sírtemplom egy hatalmas négyszögbe foglalt épület, amelynek elülső része egy öthajós bazilika portikusszal és kiugró apszissal, hátul pedig egy tágas rotunda zárja le, amelyben oszlopsor veszi körül Jézus sírját; ez a martyrium, ami a hasonló szentélyek mintájául szolgált. Ezt a centrális elrendezést tükrözi a római Santa Costanza- és a Sant Agnese-templom. A palesztinai épületek a császári Róma héroónjainak utódai, és előzményeiket könnyen megtalálhatjuk a thermákban és a nagy mauzóleumokban, amelyek a II. századtól a spalatói és szaloniki császársírok koráig épültek. Ez a temetkezési tradíció folytatódik a Rómában és azon kívül található dinasztikus síremlékekben, mint Szent Heléna és Szent Costanza sírkápolnái, valamint Hispániában a Tarragona melletti Centcellesben és Pueblanueva de Toledóban. Később nyomon követhetjük az V. század elején Honorius dinasztiájának mauzóleumaiban és a vatikáni Szent Péter-bazilika kereszthajójában. A továbbiakban láthatjuk majd, hogy a IV. század második felében a milánói Szent Ambrus milyen új ideológiai tartalmat ad ennek a szerkezetnek, és létrehozza a remek nyolcszögletű architektúrát a keresztelőkápolnák építésénél, amely kedveltté vált a Pó folyón túli területeken és Galliában.

Nem lehet beszámolni itt a konstantinápolyi építkezésekről, ahol olyan új formák jöttek létre, mint az Apostolok temploma, de azt meg kell jegyezni, hogy míg Nagy Konstantin szabad kezet adott a birodalom különböző pontjain működő építészeknek műveik kialakításában (ismerjük is a szíriai Zenobius építész és a konstantinápolyi Eustacius presbiter nevét, akik a Golgota-hegyi építkezéseket irányították), ugyanakkor létezett egy uniformizáló törekvés is: a császári műhelyekből küldték a faragott oszlopfőket és oszlopokat a különböző császári építkezésekhez.

A IV. század második felében Milánó örökölte a keresztény építészet konstantini irányításának szerepét. Szent Ambrus püspök a várost a Nyugat szellemi központjává tette. Ambrosius a császári család tradícióját követve ösztönzött és építtetett, de Milánó kezdeményező szerepe már püspöksége előtt kialakulóban volt. A városban még ma is áll három abból a nyolc épületből, amelyek Ambrosius halála előtt már léteztek, és közülük négyet ő maga építtetett: ezek a Basilíca Salvatoris (Megváltó temploma, később San Dionisio), a Basilica Virginum (Szent Szüzek temploma, ma San Simpliciano), a Basilíca Apostolorum (Apostolok temploma, ma San Nazaro, 382) és a Szent Mártírok temploma (vagy az első Sant Ambrogio, 386), nem beszélve a keresztelőkápolnákról és mauzóleumokról. Korábban épült a Basilica Vetus és a Basilica Nova, vagy a Santa Tecla – egy 313 után keletkezett, erősen római jellegű öthajós épület, kereszthajóval -, valamint a San Lorenzo - a legújabb meghatározás szerint 355 és 372 között épült – páratlan együttese, a IV. század egyik legkülönösebb épülete.

A San Lorenzo alaprajza egy centrális nyolcszög exedrákkal és szögletes tornyokkal, előtte széles portikusz, négy oldalán oszlopsorral és narthexszel, mindezek előtt pedig egy külső portikusz diadalkapuval, az ún. szír kapuzat mintájára, amelyhez hasonlót a spalatói peristyliumban található, valamint a ravennai Sant Apollinare Nuovo mozaikjának palatiumán és a híres madridi emlék Theodosiust és fiait körülvevő diadalkapuján. A portikusz és a templom között található narthex két exedrában végződik. Ez új elem a keresztény építészetben, amely később, főleg a VI. században, a nyugati épületek elmaradhatatlan része lesz. A IV. században ez az elem már megjelenik a római Santa Costanzában, Aquileia Theodorik előtti bazilikájában, sőt a kölni Sankt Gereonban (380 körül). Ehhez a páratlan együtteshez kapcsolódnak a nyolcszög vagy görög kereszt alaprajzú Hippolitus-, Aquilinus- és Sixtus-kápolnák. A templom az arianizmus idején, a kappadokiai Ausentius püspöksége alatt épült, később átadták a katolikusoknak. Centrális alaprajza keleti templomokra emlékeztet, mint a boszrai katedrális és a szeleukiai martyrium, de nem könnyű megállapítani, hogy átvételről van-e szó, vagy a bizánci formák előlegezéséről. Mivel a nyugat-római előzményeket már megtaláljuk a Santa Costanzában és a lateráni keresztelőkápolnában, arra a következtetésre juthatunk, hogy ezt a típust itt alakították ki.

Figyelemre méltó a Basilica Apostolorum, a mai San Nazaro, amelyct Ambrosius építtetett 382-ben, igen eredeti kereszt alaprajzával. Ez – eltekintve a konstantinápolyi Apostolok templomától, amelyet Nagy Konstantin császári mauzóleum céljára építtetett – ennek a szerkezetnek legrégebbi példája, és később igen nagy hatása volt. Ravennában Galla Placidia mauzóleuma mellett épült 425-ben a később lerombolt Szent Kereszttemplom, amely szintén kereszt alaprajzú volt. A San Simpliciano-templom, Szent Ambrus Basilica VirAinuma, még ma is áll, és érdekes példája a profán, rajnai eredetű, kettős árkádíves szerkezetek tartós voltának, amint azt a trieri aula regia esetében is láthatjuk. Ebben a konkrét esetben ugyan Trier hatott Milánóra, a milánói San Lorenzót viszont a trieri keresztény bazilika 380. évi átépítésénél tekintették mintának, amikor, Gratianus idején, építkezni kezdtek a Konstantin-kori kettős bazilika északi csarnoka helyén. Ugyanebben az időben keletkezett a kölni ellipszis alaprajzú, narthexszel kibővített Sankt Gereon-templom, amely a római centrális alaprajzú épületek hagyományát követi.

Szent Ambrus építtette a Santa Tecla keleti homlokzatához csatlakozó nyolcszög alaprajzú keresztelőkápolnát 386-ban, és írásaiban elmagyarázta szimbolikáját. Ez az épület a császári temetkezési helyek prototípusainak leszármazottja és nagy hatása volt Itália északi részén (Como, Riva, San Vitale, Novara, Albenga), és Provence-ban, ahol közvetlen hatása látható Fréjus-ben, míg változatai találhatók Marseilles-ben, Aix-en-Provenceban, Riez-ben és Nevers-ben, de még Katalóniában is, például a tarrasai Santa María és a barcelonai katedrális épületein. A ravennai keresztelőkápolnák esetében is beszélhetünk ennek hatásáról: az Ortodoxok keresztelőkápolnája az V. század legelején épült, amikor Milánó után Ravenna lett a főváros, az Ariánusok kápolnája pedig a század legvégén. Grado és Aquileia ennek az irányzatnak elszigetelt példái az Adriai-tenger partján.

Míg Milánó új, erős hatású típusokat hozott létre, addig Róma a IV. század végén és az V. század folyamán állandósította a korábbi udvari épülettípusokat. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Alarik gótjai 410-ben kifosztották a várost. A császári támogatást később az egyházfői támogatás váltja fel. Erre a folyamatra példa a Via Ostia mentén álló San Paolo fuori le Mura nagyszabású épülete, amely a San Pietro másolata. Építése II. Valentinianus idején kezdődött, folytatódott Theodosius és Arcadius alatt, és 440 táján, Honorius császársága idején fejeződött be. Öt hajójával és kereszthajójával a római bazilika legtökéletesebb példájának tartották. Egy pusztító tűzvész lerombolta, ma teljesen restaurált formában látható. A későbbiek során pápai kezdeményezésre emeltek épületeket. A prototípust követi a gyönyörűen díszített Santa Maria Maggiore, amelyet Liberius pápa építtetett 352 és 366 között. Ennek alaprajza háromhajósra egyszerűsödött, ami áttekinthetőbb, gyakran ismételt formula, és elvezet a 422 és 432 között, a gótok betörése után épült Santa Sabina in Aventino-bazilika arányainak fenséges egyensúlyáig. A Santa Maria Maggiorét III. Sixtus pápa (432-440) átalakíttatta, belsejében gazdag mozaikdíszítés marad fenn, amely később utánzókra talált, például a Siricius pápa idején (384-399) épült Santa Pudenzianában.

III. Sixtus a korábbi formák újrateremtésére ösztönzött, ami nyilvánvaló a San Giovanni in Láterano Konstantin-kori alapokra épült új keresztelőkápolnája esetében. A centrális alaprajzú kápolna keresztelőmedencéje nyolcszögletű, nyolc oszlopa és ablaka, valamint lariternája van. Boltíves körüljáró övezi, mint a Santa Costanzát, és a 468-483-ban épült San Stefano Rotondóval együtt az V. századi centrális épületek egyik legjobb példája.

A korábban, a San Paolo fuori le Murától a Santa Maria Maggioréig kialakult típus jegyei összegződtek a Santa Sabina és egy sor templom építésénél (amelyeket jelentős mértékben átalakítottak a reneszánsz idején), ilyenek: a San Clemente, a San Sisto Vecchio, a Santa Pudenziana, a Sant Anastasia, a SS. Giovanni e Paolo, a San Lorenzo in Lucina, a San Vitale, a San Pietro in Vincoli, a Santa Agata dei Goti, s némelyiküknél világosan látható a ravennai hatás. Később, a VI. és VII. század folyamán erős keleti hatás éri Rómát.

A Rómán kívüli nagy épületegyüttesek közül figyelemre méltó a salonai és a ravennai. Ravenna vezető szerepet játszott a nyugatrómai birodalombán, miután Honorius 405-ben fővárossá tette, majd nővére, Galla Placidia és annak fia, III. Valentinianus (450-455) alatt. Később ismét ragyogó és befolyásos korszak következett Theodorik nyugati gót királysága alatt, végül Justinianus bizánci exarchátusának központja lett. A városban ebből a hosszú időszakból egyedülálló műemlékek sora maradt fenn, amelyeknek legfőbb érdekessége az építészeti szerkezetek mellett jó állapotban ránk maradt gyönyörű mozaik díszítésük.

A ravennai építkezések az V. századi első szakaszban egyrészt a római és milánói ókeresztény hagyományt követik, másrészt az exarchátus bizánci hagyományait. Nem mindig könnyű határozottan megkülönböztetni egymástól a két áramlatot, mivel az utóbbi a bizánci művészetnek meglehetősen római és nyugatias változata a VI. század közepén, de erről a szakaszról egy későbbi fejezetben lesz szó.

A század első negyedéből (402-425) származik a Santa Croce-templom. Kereszt alaprajzú volt, előtte nagy narthexszel, amelynek egyik végéhez csatlakozott az ún. Galla Placidia-mauzóleum. Ez a császárnő által emelt épület milánói hatásokat tükröz, nemcsak a Szent Ambrus-féle építkezéseket idéző alaprajzával; hanem külsejének vakíves díszítésével, amely a trieri és a San Simplicianó-i téglaépítészet hagyományait követi. A külső egyszerűséget a belső ragyogó, polikróm, aulikus szellemű mozaikdíszítése ellensúlyozza. Galla Placidia mauzóleuma eredetileg Szent Lőrincnek szentelt templom volt, később benne akarták elhelyezni Honorius, Galla Placidia és férje szarkofágjait. A hagyományos bazilikális elrendezés a régi öthajós katedrálisban jelenik meg, amelyet Honorius emeltetett Ursus püspök idejében. Háromhajós elrendezésű a Galla Placidia által 425-ben Szent János evangélista tiszteletére emelt templom – a San Giovanni Evangelista -, valamint a Santo Spirito és a Santa Agata-bazilikák és a két Sant Apollinare (a Sant Apollinare Nuovo, a gót Theodorik udvari bazilikája és a Sant Apollinare in Classe, amelyet Ursicinus püspök 534 és 538 között építtetett és már az exarchátus korához kapcsolódik). A római vagy milánói alaprajztípus jól megfigyelhető mindegyiküknél, kivétel a Sant Apolliriare in Classe, ahol az apszis két oldalán pasztofóriumot emeltek, amint pótlólag építették hozzá a San Giovanni Evangelista templomához is. Galla Placidia mauzóleumának centrális alaprajzát követi Theodorik síremléke a germán jelleget kiemelő sajátosságaival: a nagy monolit tetővel és a párkányt díszítő frízzel. A centrális alaprajz ismétlődik Neón, vagy az Ortodoxok keresztelőkápolnájában is az V. század első negyedében. Ezt a karcsú, szinte toronyra emlékeztető formát utánozza majd a század végén az Ariánusok keresztelőkápolnája. A centrális elrendezés csúcspontját a bizánci korszakban épült rendkívüli San Vitale-templomban éri el. Ezen az épületen keleti elemeket is találunk.

Az addig a katakombák mozaikjaira és freskóira korlátozódó festészetet az udvari támogatás hatására sajátos fejlődés és különleges szépség jellemzi. Funkciója a korábbi korszak merőben soteriológiai (üdvtani) szerepéhez képest kiszélesedik. A hittételek illusztrálása a IV. és az V. századot a monumentális festészet nagy korszakává teszik. Kibontakozását a VI. századtól a középkorig követhetjük a bizánci, és a hatásukra létrejött Földközi-tenger menti területek alkotásain. Róma és Nápoly, Milánó és Ravenna őrzik számunkra ennek a művészetnek legszebb példáit.

Ma jól ismert a polikróm és figurális padlómozaikok rendkívüli fejlődését, amely a császári család és követőik, a jelentős vidéki birtokosok épületeinek díszítőprogramjaiban jelentkezett. Erről tanúskodik Szicíliában a Piazza Armerina villája, számos afrikai és hispániai példa. Konstantin korában ezt a technikát keresztény körök is megismerik; és profán témákat is ábrázolnak, például a római Santa Costanza körüljárójának mozaikjain, vagy a Tarragona melletti Centcellesben a kupola nagyon szép vadászjelenetein.

Aquileia Theodorik-kori templomának gazdag padlódíszítésén kívül a keresztény festészetet a falmozaikokon tanulmányozhatjuk. A Juliusok mauzóleuma díszítésének példáját, a vatikáni ásatások során való feltárása óta, sokszor idézték. A kupola III. század végén keletkezett szép mozaikja a Nap-Krisztust ábrázolja quadrigáján, szőlőfürtök között. A falakat ótestamentumi jelenetek díszítik, ma már igen rossz, de felismerhető állapotban: Jónás tengerre szállása, egy halász, valamint pásztor báránnyal. Kapcsolatuk a III. századi katakombák művészetének ikonográfiájával nyilvánvaló.

Nagy Konstantin korából nem maradt fenn más, mint a Sarita Costanza és a centcellesi mauzóleum mozaikjai. Ez utóbbiak kissé későbbiek, és szoros kapcsolatban állnak a trieri Konstantin-kori palota freskóival. A Santa Costanza kupolájának díszítése megsemmisült. Virágfüzérekkel tizenkét részre osztott felületén ó- és újszövetségi jelenetek voltak, felül pedig Krisztus és az apostolok. A körüljáró boltívein a profári és padlómozaik-hagyományokhoz kapcsolódó díszítést restaurálták. Geometrikus elemek, szüretelő puttók, Nagy Konstantin és a császárné arcképei láthatók a színdús és ragyogó formák között. Rombuszok és keresztek, kacskaringók, különböző tárgyakkal váltakozó virágok harmonikus elegye árulkodik a finom, a korra jellemző udvari ízlésről. A két kis apszist a század végén egy-egy traditio legis (törvényadás) és traditio clavium (kulcsok átadása) jelenettel díszítették. Egy, a konstantini hagyományokhoz kapcsolódó, de tömör és festői technikája miatt a katakombák művészetével is rokon téma jelentkezik a milánói San Lorenzo-templom nyolcszögű Sant Aquilino kápolnájában, a IV. század második felében: a trónoló Krisztus az apostolok között, egy szemközti apszisban pedig Illés szekere alatt egy pásztor a bárányaival.

A IV. század végének, a Passio triumfálís ikonográfiája legjellemzőbb korszakának egyéb példáiról csak a Nápolyban megmaradt mozaikok alapján lehet némi benyomásunk. A San Giovanni in Fonte keresztelőkápolnájában élénk kék és zöld tónusú háttér előtt a tetramorphoszt (a négy evangélista szimbólumát), valamint nyolc mártírt (vagy apostolt) láthatunk. Föléjük kupola borul, melyben Krisztus, a Megváltó kezétől feltáruló égen a monogramos diadalmi keresztet és az apokaliptikus Alfa és Omega betűket pillanthatjuk meg. Látható itt a tradi tio legisjelenete is, a római Santa Costanzához hasonlóan, ótestamentumi történetek mellett. További mozaikokat láthatunk a San Prisco-templom Santa Matrona-kápolnájában.

A győzedelmes, trónoló Krisztus jelenik meg a hierarchikus elrendezés főhelyén a Santa Pudenziana-templom apszisának I. Ince pápa idején (401-417) keletkezett mozaikján is. Apostolok, valamint a Synagogát és az Ecclesiát szimbolizáló alakok veszik körül, a háttérben épületek láthatók, amelyeknek jelentését sokat vitatták. Felettük az eget egy gemmákkal kirakott kereszt uralja. A szemléletmód tehát alapvetően megváltozott. Ez az ékesszóló stílus az V. század folyamán tovább fejlődött, legkifejezőbb példái a Santa Maria Maggiore mozaikjai, amelyek a Via Latina katakombáiban találhatók, IV. századi festmények plasztikai hagyományát követik. Ez a mozaikdíszítés része a már említett III. Sixtuskorabeli klasszikus reneszánsznak, amely kortársa a Galla Placidia tevékenysége nyomán kibontakozó első nagy építkezéseknek. Két nagy elbeszélő ciklus díszíti ezt a pompás templomot. A diadalíven, négy egymás feletti sávban Mária és a gyermek Jézus életének jeleneteit láthatjuk. Ez az ikonográfiai együttes nem volt gyakori Nyugaton, hiszen a Krisztus gyermekkorát és a Passiót ábrázoló ciklusok inkább a keleti kopt, szíriai és bizánci művészetet jellemezték. Az ábrázolásnak van bizonyos hieratikus jellege, és olyan tiszta szimbólumok jelennek meg rajta, mint a bárányok alakjában ábrázolt apostolok a Szent Városok, Jeruzsálem és Betlehem falai előtt. A másik, ótestamentumi jeleneteket ábrázoló ciklust plasztikus élénkség és rendkívüli színvilág jellemzi, mint az átkelés a Vörös-tengeren jelenetét, amelynek témáját már a Via Latina festményein is feldolgozták.

A mozaik további fejlődését Ravennában követhetjük nyomon. Galla Placidia mauzóleumában az udvari művészek keze nyomán olyan iskola és hagyomány keletkezett, amelynek végső fejlődése a San Vitale VI. századi fali mozaikjaihoz vezet. A mauzóleum falait teljesen beborítják a mozaikok, az antik világ egyik legszebb színegyüttese. A figurális elemek a növényi és Geometrikus díszítés mély tónusú kék, zöld és arany színeivel szépségesen irreális légkört teremtenek. A kereszt szárainak egyik lunettájában hellenisztikus finomságú Pásztort láthatunk, amint nyájával övezve ül, kereszttel a kezében. Vele szemben Szent Lőrinc mártíromságát ábrázolták. A kupola négy falán lévő nyolc apostol ábrázolása merevebb, stilizáltabb, kevésbé természethű: új stílus veszi itt kezdetét, amely egyre gyakrabban jelentkezik majd Ravennában. Mindez belemerül az erőteljes kék ég hátterébe. A boltíveken geometrikus csillagokat láthatunk, és az élet vizének forrását kereső szarvasokat. A páratlan harmóniájú együttest szőlőfürtök, virágkoszorúk és geometrikus szalagok keretezik.

A század közepén az Ortodoxok keresztelőkápolnája folytatja a Galla Placidia hagyományait. Díszítése III. Sixtus római reneszánszának megfelelője. Az alsó részek stukkódíszei felett a kupolát mozaikok díszítik. Ez a díszítés három sávra oszlik. Az erősen restaurált kör alakú középrészben Krisztus keresztelését ábrázolták, körülötte drapériák alatt, virág- és akantuszoszlopok között jelennek meg az apostolok hieratikus ábrázolásai. Az alsó sáv szinte példázat az architektúra elméletéről, amint a trónok és oltárok közrefogják a szent könyveket, Pompeji architektonikus festészetének hagyományát követve. Ezt az elrendezést Theodosius korában újraélesztette a szaloniki Hagiosz Georgiosz-templom, és tovább követhető Spanyolországban, az asztúriai Oviedo művészetéig. A század végén és a következő A század elején az Ariánusok kápolnája alkalmazza, bár alacsonyabb színvonalon, ezt az elrendezést. A honoriusi, udvari tradíciót követi a gót Theodorik bazilikájának, a Sant Apollinare Nuovónak mozaikdíszítése, amelyet a bizánci korszakban átalakítottak. Ebből a korszakból származik a palota ábrázolása, amely körülveszi a király és udvara alakjait, valamint a Krisztus életét ábrázoló ciklus kissé sematizált, de mélységesen didaktikus tartalmú és színdús mozaikja.

Az ókeresztény szobrászat jelentős része temetkezésekkel kapcsolatos, funerális szobrászat. Nincs tudomásunk olyan alkotásokról, amelyek összemérhetőek lennének az Impérium nagyszerű triumfális kompozícióival, a ragyogó keresztény mozaikokkal és festményekkel. Manapság kizárják a szigorúan vett keresztény művészet köréből a Jó Pásztor-szobrokat, mert úgy vélik, hogy ezek a templomi bútorok alátámasztására szolgáltak.

A funerális plasztika a III. században keletkezett, a katakombák festészetének kialakulásával párhuzamos folyamat során. Stilisztikai és technikai fejlődése a római tetrarchák és a konstantini kor művészetével összevetve követhető nyomon, pontosan datálható alkotásokra támaszkodva. Így alapvető jelentőségű a Fórumon; 303-304-ben emelt Diocletianus-fórum oszlopainak alapzatán a sziluett-technika, vagy a Konstantin-diadalív domborműveinek stílusa. A pogány funerális szobrászat hosszú hagyományát őrzi stilisztikailag és az ikonográfia kialakításában a III. század keresztény szobrászata. Az ikonográfia kezdeteit a Jó Pásztor, a pogány hellénisztikus kor gyakori bukolikus alakja, vagy a klasszikus; temetkezési helyek témáiként ismert négy évszak szimbóluma, és az Orans ábrázolása jelentik. Hamarosan újabb témák csatlakoznak ezekhez, mint Krisztus, a tanítómester, a klasszikus lektor – vagy filozófus-ábrázolások utóda, és üdvtörténeti jelenetek, mint Jónás története amely közvetlenül az Ótestamentum inspirálta temetési imádsághoz kapcsolódik.

Három szarkofágot emelhetünk ki ebből a korszakból: a franciaországi Gayole-en-Brignoles-ban, a Via Salarián és a Santa Maria Antiquában található kőkoporsókat. Ezek szobrászi elrendezése organikus, témáik kissé tájképi jellegűek, amit azonban Nagy Konstantin korától kezdve a folyamatos frízelrendezés vált fel. Ekkor egy vagy két sorban elrendezve sorakoznak az ótestamentumi, általában a szentségekkel kapcsolatos jelenetek, és mellettük az újtestamentum jelenetei – Krisztus csodáinak ábrázolásával – teszik teljessé az üdvtörténeti programot. Néha a halott arcmását ábrázolják a szarkofág közepén, kagyló- vagy babérkoszorú keretében; ez a híres imago clipeata. Emellett léteznek olyan szarkofágtípusok, amelyeknek előlapját strigilék (S alakú vágatok) díszítik, s így mellőzik az ikonográfiai programot, amely az oldalukon lévő ábrázolásokra korlátozódik. A stílusjegyek alapján – Krisztus és az apostolok fejének mintázása, alakja és ikonográfiája, a ruharedők technikája fény- és árnyékhatások, a fúró használata és egyéb részletek segítségével – elkülöníthető egy “impresszionista” szakasz, amely nagyon hasonló Konstantin diadalívének rövidülésben ábrázolt domborműveihez, és egy későbbi fejlődési szakasz, amely elvezet a Konstantin uralkodása végén és a IV. század második felének kezdetén uralkodó ún. szép stílushoz (stilo bello/fent már említett/). Ebből a korszakból remek alkotások maradtak ránk, néha két sávban elrendezett jelenetekkel, mint a szirakúzai Adelfia síremléken, és a lateráni múzeumban található ún. dogmatikus szarkofágon, valamint a “Két testvér” szarkofágján. Az egyre klasszikusabbá váló irányzat legkésőbbi példája a 359-ben meghalt Junius Bassus konzul szarkofágja, amelyen a Passió jelenetei láthatók. Ez Konstantin utáni korszak legszebb alkotása, ahol a jeleneteket oszlopok választják el egymástól – ez az architektonikus elrendezés jellemző a konstantini időszak végére és Theodosius korára.

Rómában jelentős hivatalos szobrászműhelyek működtek, Ezek közül egyet azonosítottak, ahonnan az ún. dogmatikus szarkofág származik, ahol Konstantin diadalívének egyik domborműve is készült, és ahonnan Hispániába is eljutottak alkotások, például a geronai San Félixbe és Córdobába.
A IV. század második felében az ikonográfia megváltozott. Nagy fontosságra tett szert a Passió témája és kialakult egy típus, amelyben a jeleneteket építészeti elemek választják el egymástól, és a Passió történetét, szimbólumait vagy instrumentumait ábrázolják. A szarkofágok közepét sokszor a virágkoszorús triumfális kereszt, vagy az apostolok testülete foglalja el – az Egyház -, amint átveszi a törvényeket Krisztus kezéből. Ez a traditío legís az egyház isteni eredetének kinyilvánítása. Ezen az ikonográfián belül a kiemelkedő alkotások közé tartozik IV. század végi milánói szarkofág.

Róma 410. évi kifosztása után megszűntek a római műhelyek, és Ravenna vált egy nagyon sajátos szobrászat központjává. Az V. és VI. században itt készült, félhenger záródású szarkofágokat alakok helyett főként szimbólumok díszítették. A római műhelyek megszűnte után másutt is létrejöttek különböző központok. Kiemelkedik közülük a provence-i Arles-ban működő műhely, ez azonban hűen követte a római mintákat. Bőséges termése igen széles körben elterjedt. Karthágóban és Tarracóban is működtek szobrászműhelyek az V. században.

Az ókeresztény kézművesség legszebb alkotásai az elefántcsont faragványok. A nagyszámú ún. konzuli diptychon – amelyen azoknak a magisztrátusoknak az arcképe és neve szerepelt, akiket ezek használatára feljogosítottak a IV. század végétől – stílusa, ikonográfiája és ábrázolásmódja a birodalom késői művészetének egyik leggazdagabb forrását képezi. A Szümakhoszok és Nikomakhoszok Rómában készült táblái ezeknek a kifinomult alkotásoknak igen szemléletes példái. E luxustárgyak előállításában igen jelentős a már annyiszor emlegetett három birodalmi központ: Róma, Milánó és Ravenna szerepe, de ugyanakkor működtek keleti központok is: Alexandria, Szíria és Konstantinápoly, úgyhogy néha nehéz eldönteni egy alkotás pontos eredetét. A firenzei Museo del Bargello diptychonja (Ádám az állatok között, illetve Szent Pál máltai prédikációja) a korai keresztény témák jelentkezésének ritka példája. Alig találunk tisztán római eredetű alkotásokat, mivel a korszak legszebb elefántcsont munkái Milánóban készültek a klasszikus újjászületés jegyében, gazdag tömegekkel, tökéletes formákkal, s ebben igen közel állnak a IV. század második felének szarkofágjaihoz és a Porta Latina festményeihez. Milánóban bizonyára nagyon jelentős hivatalos műhely működött, s valószínűleg itt, 330 és 360 között készült az ún. bresciai “lipszanothéka”. Ó- és újtestamentumi jelenetek váltakoznak apostolfejeket ábrázoló medalionokkal az ereklyetartón, amely Junius Bassus szarkofágjához hasonlóan a Konstantin utáni újjászületés egyik mesterművének tekinthető. 400 körül keletkezhetett az a két tábla, amely a Jézus sírjához érkező szent asszonyokat ábrázolja (a sír centrális alaprajzú, a martyrium mintájára). Az V. század első feléből származik a pulai ládika, valamint a milánói székesegyház egyik evangéliáriumának két fedőlapja, amelyeknek négyzetekre osztott oldalain a virágfüzérekkel keretezett Tetramorphosz és a sarkain lévő apostolfejek mellett Jézus életének jeleneteit és csodatételeit ábrázolták. A késői középkorban mindkét lap közepébe ötvösművű keresztet és dicsfénnyel körülvett bárányt illesztettek be. Ezeknek a tábláknak a stílusa kissé szárazabb, erősebben törekszik a fény-árnyékhatásokra, a római Santa Sabina templom híres kapujának fadomborműveire emlékeztet.

maximAz antiokheiai hellenisztikus iskola keresztény elefántcsont faragványai közvetítették nyugat felé a szíriai művészetet. Legjelentősebb példája Maximianus püspök ravennai elefántcsont trónszéke.

Itt, az elefántcsont munkák között kell megemlítenünk Maximianus érsek (546-556) trónszékét, amely Ravennában készült, Jusztinianosz idején, és amelynek keleti eredete mellett komoly érvek szólnak.

A festészet hatását e korszak miniatúráiban hiába keresnénk. Nem ismerünk V. századi keresztény témájú illuminált kéziratot, bár a század végén készült, vergiliusi szövegeket tartalmazó vatikáni kódex és a Biblioteca Ambrosiana kicsit későbbi (500 táján keletkezett) Iliásza a Via Latina vagy a Santa Maria Maggiore monumentális festészetével rokonítható.

A nagyszámú bronztárgy, amulett, váza, kereszt, mécses nagyon változatos stílusú, a birodalom használati tárgyainak divatját követi.

Igen eredeti az üvegművészet, arany alakjaival és felirataival. A katakombákban talált poharak aljában apostolok képmásai és néha bibliai jelenetek láthatók. Nemcsak Rómában készültek ilyen tárgyak, ún. fondo dorók hanem a Rajna menti műhelyekben is, különösen Kölnben nagy számban állítottak elő üvegtárgyakat a. késő császárkorban. Ezek ikonográfiája összetettebb, némelyek valóságos üdvtörténeti programot ábrázolnak, ugyanazokban az ótestamentumi jelenetekben, mint a legrégibb katakombák festményein. Ezek az üvegek szolgáltak olyan szép V. századi alkotások alapjául, mint a bresciai Desiderius-kereszt medalionja, amelynek portréiban egyesek Galla Placidiát és gyermekeit vélték felfedezni. Ezen a ma oly sokat vitatott művön egy görög aláírása szerepel: Bounneri Keramí.

Az afrikai és hispániai provinciák alkotják a nyugati ókeresztény művészet másik nagy földrajzi körzetét. Róma, Itália többi részével és hatalma kisugárzásának területeivel (Trier, Milánó, Ravenna) bizonyos egységet alkotott. Afrika és Hispánia, különösen az V. századtól, külön úton járt, inkább keleti jellegű volt, mint itáliai, és Rómával szembeni erőteljes önállóságuk nyilvánvaló volt. Ugyanez a jelenség tapasztalható Szent Cyprián és Szent Ágoston gondolatai esetében. Afrikát a vandálok hódították meg 427-ben, majd 534-től 647-ig bizánci provincia lett. Elmondhatjuk tehát, hogy az V. század második negyedétől kezdve eltávolodott Rómától, és a birodalom keleti részével tartott fenn kapcsolatokat az arab hódításig.

A IV. századtól kezdve már találunk keresztény építészeti együtteseket a jelentősebb püspöki székhelyeken, de sokszor ezek pogány épületeken belül jöttek létre. Orléansville-ben 324-ben, Konstantin korában emeltek egy épületcsoportot háromhajós templommal. Karthágó, Tipassa, Tebesa és Timgad pazar templomai egymástól igen eltérőek. Az elrendezés az egyhajóstól az öthajósig terjed, a tetőszerkezet mindenütt fából készült. Hamarosan hármas záródással építik a templom keleti végét, a presbiterium két oldalán megjelenik a prothezísz és a díakonikon (a szentéllyel szomszédos helyiségek) és Orléansville-ban a mártírkultusz céljaira megjelenik a nyugati apszis, Reparatus püspök 475. évi átalakítása eredményeként. Ma már igen jól ismerjük a kétapszisú bazilikákat, és példáikat a legkülönbözőbb helyeken tanulmányozhatjuk (Tipassa, Matifu, Orléansville, Haidra stb.). Ez a szerkezet igen nagy hatással volt Hispánia VI. századi építészetére. A hármas szentélyzáródás, a két apszis, valamint egyéb sajátosságok, mint a centrális elrendezésű martyriumok Tabrakában és Djemilában, valamint a négyzetes alaprajzú Karthágóban, az építészeti változatok nagy gazdagságát jelentik.

Emellett egy sor keresztelőkápolna épült, általában kereszt alaprajzzal, de nem hiányoznak az ambrusi hagyományra utaló sokszög elrendezésűek sem.Ezeket az épületeket ragyogóan színes padlómozaikok díszítik. A klasszikus afrikai mozaikiskola olyan gazdagon virágzott a IV.-től a VI. századig, hogy hatása eljutott Itáliába, Szicíliába (Piazza Armerina) vagy Hispániába (Duenas, Palencia), hogy csak egy-két helyet említsünk. De ezek mellett megjelent és kibontakozott a sírmozaikok gazdag együttese, amelyek már igen régen ismertek, például Tabrakában, vagy az újonnan felfedezettek a Félix-bazilikában, valamint Setif és Uppena bazilikáiban. A szobrászat alkotásai kezdetben római műhelyekből származtak, de azután eljött az a pillanat, amikor már Karthágóban is készítettek szarkofágokat. Az itteni műhelyek és a hispániai Tarraco között szoros kapcsolat alakult ki, ugyanúgy, mint a síremlékek mozaikdíszítése esetében.

Hispánia művészete sokkal kevésbé egyéni, mint Afrikáé. Azt kell gondolnunk, hogy a klasszikus világ nyugati végén a különböző irányzatok keveredése jött létre, ahhoz hasonlóan, amit Szent Kelemen mond Szent Pál prédikációiról. A IV. század folyamán a hispániai keresztény művészet a római és mediterrán mintákat tükrözi, és a fennmaradt emlékek szinte mind temetkezéssel kapcsolatosak. Az V. és VI. században a hatás szemmel láthatólag afrikai és keleti eredetű, amely időnként nem is Afrikán keresztül érkezett. A centrális elrendezésű temetőépületek eljutottak Tarraco környékére. Centcelles már említett Konstantin utáni korszakból származó mauzóleuma a római Santa Costanzát idézi. Különös festői és mozaikdíszítésében együtt jelentkezik a nagy földbirtokosok témavilága az alsó sor vadászjelenetein, valamint a katakombák művészetének megváltás-gondolata az ó- és újtestamentumi jeleneteket tartalmazó frízen, mindezek mellett pedig megjelenik az udvari művészet fenségességre törekvése a legfelső frízen. Számos tanulmány foglalkozott már a stilisztikai rokonsággal, amely ezek és a trieri Konstantin-kori palota, valamint az itáliai központok festészete között tapasztalható, és ennek alapján az épület keletkezését a IV. század közepére datálták. További centrális elrendezésű épületekkel találkozunk még a század folyamán. Így Theodosius korában épült egy nagy, sokszögű mauzóleum külső oszlopsorral Pueblanueva de Toledóban, amely eredetileg Diocletianus spalatói mauzóleumához hasonlíthatott, de ma már csak régészeti emlék. Szintén az Adria mentén, Marusinacban és Salonában találhatunk párhuzamokat a murciai La Alberca IV. század eleji négyzetes alaprajzú martyriumához.

Ezek mellett az építészeti formák mellett Konstantin korában folyamatos frízzel díszített szarkofágok is érkeztek Hispániába római műhelyekből. Igen gazdag ez az anyag, és időnként igen sajátos az ikonográfiája, mint a sárkány fölött győzedelmeskedő Krisztust és a Zsuzsanna történetét ábrázoló szarkofágok a geronai San Félixben, amely Szent Pétert és Pált ábrázolja Néró előtt (Madrid, Museo Arqucológico Nacional), egy a receptio animae-szarkofág Santa Engracia de Zara-gozában. Az együttesből kiemelkedik a geronai San Félixben és a Córdobában lévő, amelyek Konstantin korában készültek és szorosan kapcsolódnak ahhoz a római műhelyhez, ahol a már említett ún. dogmatikus szarkofág keletkezett. Ugyanebben az időben készültek, de Toledo környékén találhatók a layosi szarkofágok. A példákat még további alkotások hosszú sorával lehetne kiegészíteni. A IV. század második felében csökken a Rómából behozott alkotások száma, kevesebbet is ismerünk közülük, de igen szépek az oszlopokkal díszített szarkofágok, mint a martosi (Jaén) és az hellíni (Albacete). Tarragonában az ún. Bethesda-csoporthoz tartozó példányok találhatók, Valenciában pedig a mártírkultusszal kapcsolatos, a Passió-csoporthoz tartozó alkotások.

Az V. század folyamán megjelenik az építészetben a hármas szentélyzáródás, ami annak a következménye, hogy Afrikával szoros kapcsolat állt fenn a Baleári-szigetek közvetítésével, és annak, hogy a vandálok betörése elől a keresztények Afrikából a félszigetre menekültek. Később, már a VI. században, hármas szentélyzáródással épültek templomok Vega del Marban (Málaga), Germóban (Córdoba), Casa Herrerában (Mérida mellett) és a portugáliai Torre de Palmában. Ebben az időszakban igen gazdag építészet jött létre a Baleári-szigeteken, amelynek templomai, keresztelőkápolnái és mozaikjai az akkor Justinianus uralma alatt álló afrikai provinciák hatását mutatják. Ebből a szempontból említésre méltóak a mallorcai Santa María, Son Peretó és Sa Carrotja, valamint a menorcai Son Bou, Es Fornás de Torelló, Illeta del Rei és Es Cap des Port de Fornells bazilikái.

Amikor megszűntek a római városi szobrászműhelyek, megjelentek a hispániai központok. Jól ismerjük a Burgos környéki Bureba nyers alkotásait, amelynek témáiban az afrikai ikonográfia jelentkezik, például Szent Perpetua látorriásai. Klasszikusabbak a tarragonai műhely alkotásai, amelyek szoros kapcsolatban vannak a karthágóiakkal. Ebből arra következtettek, hogy egy műhely látta el a két várost, vagy ugyanazok a szobrászok működtek mindkét helyen. A tarragonai Oransok szarkofágjának elülső oldala valószínűleg Afrikában keletkezett, és bár az Apostolok-szarkofág és a Leucadiusszarkofág stílusa is afrikai eredetre vall, mindkettőt tarragonai kőből faragták. Néhány elszórt példán keleti, konstantinápolyi hatás tapasztalható, mint Pueblanueva de Toledo Theodosius-kori szarkofágján és az ecijai, alcaudetei és a bragai szarkofágokon.

A hispániai ókeresztény művészet utolsó fejezetét az V. század második felében és a VI. században a mozaikok alkotják. A félszigeten kevés a padlómozaik, de gazdagok és szépek azok, amelyek a baleári bazilikákban a VI. századból maradtak fenn. Levante egész területén és délen megtalálhatók a síremlékmozaikok, közülük kiemelkednek szépségükkel a tarragonai, Optimusnak és Ampeliusnak szentelt, valamint a barcelonai és a mallorcai Baleria en Son Peretóban található alkotások, és mellettük Fuente Cillas (Huesca), Alfaro (Logrono), Denia (Alicante) és a hasonló példák sora, amelyek mind az afrikai minták hispániai továbbéléséről tanúskodnak.

A tétel második része: Az ókeresztény és bizánci művészet II. rész

A tétel harmadik része: Az ókeresztény és bizánci művészet III. rész


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Az antik róma – A Flaviusoktól a késő római művészetig – I rész

Nero halálával (68) a Iulius-Claudius-dinasztia kihalt. A polgárháború után egy...

Close