A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Az antik Róma – Az etrusz művészet és Róma művészete a Iulius- Claudius-dinasztia kihalásáig (i. sz. 68) – I. rész

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
1862
Nyomtasd
Dátum: 2013-05-24 Küldd tovább
  Letöltés

Az etruszkoktól a Iulius-Claudius dinasztia kihalásáig (i. sz. 86)

 Építészet, művészet, kultúra

Az olasz félsziget őslakossága teljesen heterogén volt, s így a Róma alapítása (i. e. 753) előtti Itália kultúrája is különböző civilizációkból tevődött össze. Ez ősi kor elveszett, s csak az i. e. VIII. században bevándorló etruszkok művészete hagyott hátra szórványos emlékeket. Róma lakossága latinokból, szabinokból és etruszkokból állt. Ezek közül az etruszkok kultúrája volt a legerősebb, s így természetes, hogy Róma műveltsége a királyság korában (i. e. 753-510), sőt a köztársaság kora alatt is jó ideig teljesen etruszk jellegű volt.

Az etruszk kultúra sok keleti és görög elemet foglal magában. Írásukat nagyrészt a görögöktől vették át. Tizenkettes számrendszert használtak, s a tudományok közül különösen a csillagászatot és a gyógyászatot ismerték. Vallásukat, amely a természeti erőket megszemélyesítő istenek tiszteletében öltött alakot, fontos szerepet játszott a halottak kultusza. Ennek köszönhető építészetük és képzőművészetük ránk maradt emlékanyaga, a sírépítmények, s ezek festett és plasztikus díszítése.
Az etruszkok kiváló építőmesterek voltak, ismerték a boltívet és a boltozatot, amelyeknek nem voltak ugyan feltalálói, de rendszeresen ők alkalmazták első ízben. Az etruszk építési tevékenység középpontjában a templomépítészet állott.

etruszk

 

 

Etruszk templom, rekonstruált alaprajz és homlokzat

Az etruszk templom cellája hosszirányban három részre osztva, a hármas kultusznak megfelelően; kettős, sőt hármas oszlopos nyitott előcsarnoka volt, hátát tömör fal alkotta. Architektúrája az ógörög fatemploméval egyezett; tetőszerkezetét fából ácsolták össze, s a fedélszéket festett cserepekkel borították.
Az etruszk lakóház középpontja az átrium volt, amelyet lakószobák vettek körül. A világosság vagy a bejáraton, vagy a compluviumon át, felülről jutott az átriumba.

Az etruszkok szobrászatára jellemzőek az égetett agyagból színes festéssel, tovább bronzból készített alkotások. Ezek a szobrok kissé merevek, de realisztikus ábrázolásúak, amit a színezés tesz még életszerűbbé. Jellegzetes terrakotta szobraik a fekhely alakú sírládákon lakománál fekve ábrázolt házaspárok alakjai. A bronzszobrok legismertebbje az ún. Capitoliumi farkas.

 

 

 

Az etruszk művészet (részletesebben)

Kétségtelen, hogy az etruszkok művészetét a görög művészet hosszú ideig befolyásolta. Csaknem hét évszázadon keresztül hatottak az etruszkokra a kis-ázsiai ión, majd a korinthoszi és az attikai, végül pedig a hellénisztikus alkotók. A görög művészetnek mindezek a megnyilvánulási formái termékeny megoldásokat adtak át az etruszkoknak, elsősorban az építészetben, a kerámiaművészetben és a plasztikában. Ugyanakkor az etruszk művészet teljesen egyéni vonásokkal is bír. Figyelemre méltó a stilizálásra való törekvés, az élénk színek alkalmazása, a dinamikus ábrázolásmód.

A történelem viszontagságai megakadályozták, hogy az etruszk nép teljesen kifejlessze adottságait. Igaz, hogy hatalma csúcspontján, az i. e. VI. században még a kialakulóban lévő Róma városát is meghódította, és akkoriban az etruszkok bizonyára úgy érezték, hogy képesek lesznek a többi itáliai nép leigázására is. Amikor ez nem sikerült, önmagukba zárkóztak, megpróbáltak ellenállni Róma egyeduralmának, és később, már római uralom alatt, továbbra is makacsul ragaszkodtak kultúrájukhoz, szokásaikhoz. Az etruszk művészet nem egy tökéletesen kiérlelt alkotása bizonyos szempontból példaként szolgált a hódítóknak.
Bár az etruszkokat ma sokan Itália őslakóinak tartják, és néppé válásukat az ún. Villanova-kultúra (az elnevezés a Villanova községben feltárt vaskori emlékek nyomán keletkezett) kereteibe helyezik, elterjedt vélemény, hogy nem tartoztak a régi italikus törzsek közé, hanem az i. e. IX. században érkeztek a félszigetre. B. G. Niebuhr szerint az Alpokon keresztül hatoltak volna be Itáliába, de ezt az elméletet már a XIX. században elvetették, és ma sokan úgy gondolják, hogy tengeren érkeztek a tirrén partokra. Hérodotosz azt állítja, hogy maguk az etruszkok őrzik azt a hagyományt, hogy a kis-ázsiai Lüdiából származnak. Hosszú tengerparti hajóút után érkeztek meg a mai Toscanába, ahol letelepedtek, és ahonnan kiindulva meghódították a szomszédos Umbriát; “ma is ott élnek és ott vannak városaik” – mondja Hérodotosz. Később dél felé is előrenyomultak, kiterjesztették hatalmukat Latium nagyobbik részére, és elfoglalták Közép-Itália egész nyugati, az Arno és a Tiberis közé eső sávját. I. e. 550 körül tovább terjeszkedtek déli irányba, Campania felé, majd északkeleten és keleten, a mai Milánótól Bolognáig létesítettek új településeket. Kialakulóban lévő birodalmuk ekkor inogni kezdett.

Először azért keveredtek háborúba, mert Rómából és Latiumból kiűzték a Tarquiniusok etruszk uralkodóházát, majd i. e. 505-ben a küméi Arisztodémosz verte szét délen az etruszkok seregét. Néhány évtizeddel később, i. e. 474-ben a szürakuszai Hierón tengeri győzelmet aratott az etruszkok felett a küméi partoknál, és ettől kezdve a szürakuszaiak megakadályozták, hogy az etruszkok tényleges hatalmat gyakoroljanak tengeri birodalmuk, Korzika és Elba felett. Róma és Veü ádáz háborúskodása i. e. 480-ban vette kezdetét, és egészen i. e. 396-ig elhúzódott; néhány évvel később már a gallok pusztították a Pó vidékének etruszk településeit. Az i. e. IV. század elején az etruszkok a legkorábban elfoglalt területeikre szorultak vissza, de az elkövetkező kétszáz év folyamán ez a vidék is fokozatosan Róma hatalma alá került. A rómaiak egymás után hódították meg a nagy etruszk városokat: Caerét, Tarquiniát, Vulcit. Végül aztán a köztársasági Róma utolsó századában, i. e. 82-ben Sulla leigázta az etruszkokat, akik hamarosan asszimilálódtak, elrómaiasodtak.

Az etruszkok ragaszkodtak sajátos vonásaikhoz, és ez gátolta politikai fejlődésüket. Nyelvüket mindaddig megőrizték, amíg önállóak voltak. Az etruszk ábécé ismert, olvasható ugyan, de ennek a semmiképpen sem indoeurópai nyelvnek eddig csak kevés szavát sikerült azonosítani. Az etruszkok nem tudtak egységes államot létrehozni. Az eleinte monarchikus berendezkedésű, később a helyi oligarchia által irányított etruszk városok függetlenek voltak, és csak alkalmanként, a mindannyiukat fenyegető veszély láttán léptek szövetségre.

Az etruszkok mindvégig tengeri nép maradtak. Élénk kereskedelmet folytattak, különösen a Kelettel, és ez magyarázza kulturális kapcsolataikat a görög világgal történetük egész folyamán. A kezdeti időszakban halottaikat elhamvasztották, később áttértek a csontvázas temetkezésre, s elterjedt a szarkofág is.
A síroknak több típusa ismert. A leggyakoribb a sziklába vágott; mások külső formája a kerek halom (tumulus), amelynek alsó szegélye egy magas, peremes kőfal. Ezt az utóbbi sírtípust a rómaiak is átvették.

Az etruszk művészetre vonatkozó ismereteink legnagyobb része a sírokból előkerült leleteken alapul. A nagyméretű sírkamrákhoz vagy a sugarasan elhelyezett fülkékhez föld alatti folyosón keresztül lehetett eljutni. A sírkamrát vagy sziklafalba vésték, vagy – a sík vidékeken – faragott kövekből építették, majd kapu alakú földhányással fedték. A kamra mindkét esetben a lakóház belsejét utánozta, tetőzete pedig megőrizte a faépítmények tipikus szerkezetét.

A nagyobb méretű sírkamrák mennyezetét faragott pillérekkel támasztották alá. A pillérek és oszlopok kiképzése változott az idők folyamán. Egyesek a kezdetleges dór építésrendet követték, másokon az ión művészet orientalizáló ízlésének jegyei láthatók, és használták az ión oszlopfő alapelemét, a kétoldalt kinyúló volutákat is.

Politikai hatalmuk fénykorában az etruszkok nagyon gyakran temetkeztek mauzóleumszerű, nagy kőtömbökből épített, pillérekkel alátámasztott sírokba. Ez a temetkezési mód elég világosan emlékeztet néhány kisázsiai vidék sírkamráira. Arról nincs tudomásunk, hogy a közép-itáliai etruszk sírokhoz hasonló típusokat használtak volna az európai szárazföld görögjei. Mindebben joggal láthatjuk tehát a Kelethez való kötődés meglehetősen világos jegyeit, ami pedig nehezen egyeztethető össze azoknak az olasz etruszkológusoknak az elméletével, akik az etruszk civilizáció fejlődését teljes egészében úgy magyarázzák, mint egy kizárólagosan itáliai jellegű történelmi és kulturális folyamat eredményét.

A régész számára ezek a nagyméretű, föld alatti sírok néha különösen jelentősek, mert elég pontosan lehet következtetni belőlük arra, milyenek lehettek az etruszk lakóházak. Ne feledjük ugyanis, hogy az etruszkok lakóépületeiből a legszerencsésebb esetekben sem maradt fenn más, mint az alap; nyilván kevéssé időálló anyagból épültek, és a háborúk során is tömegesen pusztultak.

Néhány sír alaprajza arra mutat, hogy a jellegzetes etruszk lakóházban megvolt az az épületrész, amely később atriumként a római ház leglényegesebb eleme lett: egy középső, mennyezetén nyitott helyiség. A sírokban az atriumnak egy központi elhelyezésű, négyszögű helyiség felelt meg, amelyet négy vagy több pillér határolt. Ebből a teremből a sír bejáratával szembeni falon kamra vagy fülke nyílt, amely az etruszk lakásmodellben a római ház tablinumával volt azonos.

Voltak olyan sírok, ahol a tablinumnak megfelelő traktus bonyolult formát öltött. Ilyen például egy Cerveteriben (Caere) található sír, amelynek ez a része három, pillérekkel elválasztott hajóra oszlik. Ezek közül az egyik a tulajdonképpeni kamra, ennek mélyén található az ágy vagy pad.
Caere egyik archaikus sírja az i. e. VI. században épült ún. Pajzsok Sírja. Ennek három kis szobája van, mindhárom ajtaja és ablakai a központi elhelyezésű helyiségre nyílnak.

Kerek alaprajzú sírok is vannak, középütt egyetlen pillérrel. Itt a kamra falában, egymás fölé helyezve halotti urnák találhatók. Ez a sír a római mauzóleum egy másik, a császárkor első éveiben feltűnő jellegzetes típusának előzménye. A fejlődés következő állomásaként, valószínűleg az etruszk nép történelmének utolsó szakaszából, olyan sírépítmények is fennmaradtak, amelyek lényegében a római columbariumnak felelnek meg. A sírok alkóvjában egy vagy több szarkofágot helyeztek el, és ezek az etruszk szobrászat egyik legragyogóbb fejezetét alkotják. Lehetnek nagyméretűek vagy urnára emlékeztető kisebbek. Mindkét típus fedelén általános az elhunyt szobra. Az alakokat fekvő helyzetben ábrázolták, de még gyakoribb volt az a félkönyökre támaszkodó, félig ülő testtartás, ahogyan az ókoriak étkeztek.

A korai szarkofágok égetett agyagból készültek; később legáltalánosabb anyaguk a faragott kő volt. A caerei nekropoliszból származik két, i. e. 530 táján készült, különösen jelentős terrakotta szarkofág; az egyiket a római Villa Giuliában, a másikat a párizsi Louvre-ban őrzik. Mindkettő ión stílusú klinét, kerevetet formáz, és a halotti ágyakon egy-egy házaspár ábrázolása látható. A házaspárok félkönyékre dőlve fekszenek, elöl az asszony, mögötte a férje. A férfi házastársi gyengédséggel nyugtatja jobbját felesége vállán. Ezek a derűs párok olyanok, mintha a tiszteletükre rendezett halotti toron vennének részt, vagy mintha már a túlvilági üdvösség részesei lennének. A férfialakok mindkét ábrázoláson magasak, nyúlánkak. Ajkuk és arcuk borotvált, de előreugró állukat kis, hegyes szakáll koszorúzza. Az agyagból mintázott alakok a sírszobrászat egy magasabb fokának felelnek meg. Az i. e. VII. századból, vagy még régebbről, kezdetlegesebb emberábrázolások maradtak fenn.

Az i. e. V. században a szarkofágok sírábrázolásain egy, az előbbiektől alapvetően eltérő embertípus jelent meg: kerek fejdísszel ékesített, széles arcú, elhízott férfiak, akiknek ruhátlan mellét és hasát a művész néha önkényes túlzással dolgozta ki. Nyakukban hatalmas repkénykoszorú lóg, és baljukban tányéron tartják a Kharónnak szánt obulust. Némelyikük mellett egy méltóságteljes nőalak is látható, feleségük vagy esetleg egy alvilági istenség.
Az i. e. V. századtól az is gyakori, hogy a szarkofágokat vagy a halotti urnák oldalait domborművekkel díszítették. Ezek témája a halott búcsúztatása tánccal vagy torral, esetleg a siratás szertartása; mindaz, amit a sírok falfestményei is gyakran ábrázolnak. A reliefek szobrászati kidolgozása az archaikus ión stílusra emlékeztető ritmikus és szögletes kifejezésmódtól fejlődött addig a szenvedélyes és mozgalmas ábrázolásig, amely a hellénisztikus kor sajátja. Az i. e. IV. századtól olyan szarkofágok is megjelentek, amelyeket nem reliefekkel, hanem festményekkel díszítettek. Ilyen a Tarquiniában talált híres Amazón-szarkofág, amelynek különös jelentőséget ad az, hogy alkotóját görög festmények inspirálták.

Mielőtt folytatnánk a szobrászat és a festészet tárgyalását, az etruszk templomról, és annak megítéléséhez e nép vallásos hiedelmeiről és szertartásairól is beszélnünk kell. Az etruszkok életének vallási elemei egyébként jelentős mértékben befolyásolták a rómaiak vallását és rítusait.

apuluNem tudjuk, milyen volt az etruszkok világképe a legkorábbi időkben, a történelmi korban viszont már megkülönböztethetjük mítoszaikat a babonáiktól. A főistenek két hármas egységet alkottak: Az első – “föld fölötti” – csoportba tartozott Tin vagy Tinia (Iuppiter, a görög-latin istenség mindenhatósága nélkül), Uni (Iuno) és Menerva (Minerva). Az alvilági hármasságot Ceres, Libera (Proserpina), valamint a Bacchus és Pluto jellegzetességeit összesítő Liber alkotta. Voltak más isteneik is, mint például Apulu (Apollo), Turms (Mercurius), Turan (Venus), Maris (Mars). Ismertek még lasa névvel illetett istennőket, akik a halottak világához kapcsolódtak. Ezek közé tartozott Charun (Kharón) és Vanth, a halál szárnyas, női szelleme, a végzet megszemélyesítője.

Az Apollón-szobor Veiiből származó terrakottaábrázolások, amelyeket ma a római Museo Nacionale di Villa Giulia múzeuma őriz. Az i.e. VI. századból, az archaikus etruszk szobrászat idejéből való. A szobor meglepően dinamikus. A keskeny orr, a ferde szemek, a görbülő ajkak az etruszk portrékra jellemző jegyek.

 

A művészi burkolóanyagot gyártó terrakottaszobrászat is a hellénisztikus kor kezdetével, az i. e. III. századtól indult jelentős fejlődésnek. Az ekkoriban keletkezett szobrok gyakran annyira kifinomultak és oly szoros rokonságot mutatnak a kortárs görög művészet emlékeivel, hogy feltételezhetjük, alkotóik Etruriába települt görögök lehettek. Ezek közül az alkotások közül kiemelkedő az a valószínűleg i. e. 300 körül készített agyagszobor, amely két szárnyas lovat ábrázol, és eredetileg a tarquiniai Királyné Oltára-templom homlokzatát díszítette, valamint azok az i. e. III-II. századból származó, a római Villa Giuliában található szobormaradványok (istennőfej, lobogó hajú, töredékes isten- vagy hérószábrázolás). Utóbbiak mintázása erős praxitelészi hatásról árulkodik.

Az etruszk festészet alkotásait a caerei, a tarquiniai, az orvietói, a chiusi és a vulci sírok őrizték meg. Ezeknek a jelentőségét növeli, hogy míg a görög festészet eredeti alkotásainak többsége elpusztult, addig az etruszk falfestészetről a leletek aránylag világos képet adnak.
A ma látható etruszk falfestmények csak kis részét képezik azoknak, amelyeket a XIX. század közepétől vagy már a megelőző századokban felfedeztek. Tarquiniában például mintegy hatvan festett sírt találtak, és ma nincs több húsznál; a Chiusiban felfedezett húsz közül ma csak háromban láthatók festmények. A zárt helyen oly sokáig fennmaradt alkotások rövid idő alatt tönkrementek a levegő nedvességének és a látogatók szakszerűtlen kíváncsiskodásának hatására.
A kőbe vésett sírokban temperatechnikával, közvetlenül a sziklafalra vagy agyagtapasztásra festettek, míg a mesterségesen épített falakon freskótechnikát is alkalmaztak.

Az egyik legrégebbi festményegyüttest Veiiben, a múlt században felfedezett Campana-sírban találták. A ma már eltűntnek tekinthető freskókról a sír felfedezésekor másolatok készültek. A freskók valószínűleg az i. e. VII. század végén, az i. e. VI. század elején keletkeztek, és amennyire a másolatokból következtetni lehet, az erősen stilizált, fantasztikus állatokat is ábrázoló együttes közvetlen orientalizáló hatást mutatott. Még nagyon archaikusak az i. e. 530 körül készült tarquiniai Bikák Sírja freskói. Az egyiken egy monumentális kútépítmény mellett a korinthoszi sisakot viselő Akhilleuszt látjuk, amint éppen arra készül, hogy rárontson a lovon közeledő, ruhátlan Troiloszra, aki lándzsával van felfegyverkezve. Szintén ekkor készülhettek a tarquiniai Madárjósok Sírjában talált festmények, amelyek nagy pompával megült halotti játékokat ábrázolnak.

birkozok

Az etruszk életfelfogás a festészetben fejeződött ki a legszabadabban. A dinamikus, életszerű megjelenítés jellemzi például a Birkózó atlétáknak (a tarquiniai Madárjósok Sírjában) ábrázolását.

Az ugyancsak tarquiniai Nőstényoroszlánok Sírjában és a Triclinium-sírban ötletes és ragyogóan színezett lakoma- és táncjeleneteket láthatunk. A Leopárdok Sírjának festészeti témája egy lakoma. Mindezek a festmények az i. e. VI. század vége és az i. e. V. század eleje közötti időszakban készültek. Az orvietói Golini-sírok i. e. IV. századból való festményei realisztikusabbak, míg az i. e. 300 körül keletkezett tarquiniai Tomba dell’Orco rajzstílusa “görögösebb”. Száz évvel későbbi a rendkívül jelentős vulci Francois-sír (nevét felfedezőjéről kapta) együttese. A falfestményeket 1862-ben lebontották a sír faláról, és ma Rómában, a Torlonia család tulajdonában láthatók. Tematikájuk változatos: a trójai háborújelenetei mellett az etruszkok harcát ábrázolják a rómaiak ellen.

A képzőművészetekben kiemelkedő tehetségű etruszkok kitűntek szilárd építésű városfalaikkal is. A várost fellegvárnak, erődnek tekintették, és ez a felfogásuk is fejlesztette adottságaikat. Hagyományosan nekik tulajdonították több latiumi csatorna építését, sőt, etruszknak tartják a Cloaca Maximát és Róma legrégibb városfalait is

Az etruszkok kerámiaművészete szorosan kapcsolódott ugyan a görögökéhez, de teljes függésről mégsem beszélhetünk. A XVIII. században és a XIX. század nagyobbik felében híresek voltak a Toscanában és Campaniában felfedezett ún. etruszk vázák, de ez a hírnév tulajdonképpen görög vázafestőket illetett volna meg. A tévedés a múlt század közepe táján tisztázódott. Nem kétséges azonban, hogy a századokon keresztül, nagy mennyiségben behozott görög vázák elősegítették Etruriában egy érdekesen díszített, szándékában a görögöt utánzó kerámiaművészet kialakulását. A görög mintára kifejlődött etruszk kerámia az i. e. VII-VI. században korinthoszi és rhodoszi hatást mutat; később tipikusan ión és attikai ihletésű példányok is megjelentek. Az i. e. VI. században több helyi műhely is jelentős számban gyártotta a feketealakos vázákat. Hasonlóképpen helyben készültek azok a vörösalakos vázák, amelyeknek az előállítási helye Falerü volt.

Ekandelabtruria ekkor már athéni mintákat követett. Az etruszk kratérok, hüdriák és különböző csészék helyi jellege a rajz nagyobb kifejezőerejében nyilvánult meg, míg a díszítőelemeket erősen leegyszerűsítették. Mindemellett volt az etruszkoknak egy sajátos kerámiafajtájuk is, amelyet ma az olasz bucchero szóval szokás jelölni. Ennek technikáját a görögöktől vették át, akiknél ez a műfaj háttérbe szorult, míg az etruszkoknál általánossá vált.

A bucchero-serlegek és egyéb edények felülete rendkívül egyenletes. Színük élénken csillogó fekete, és alakjuk a bronz- vagy ezüstedények alakját utánozza. A buccherónak két változata van: a vékony falu bucchero sottile, amelybe gyakran Keletről származó díszítőmotívumokat karcoltak és a vastagabb falú bucchero pesante, amelyre pecsétlőhengerrel vagy negatív formával nyomták rá a díszeket.

Gazdag vas-, ón- és rézlelőhelyeinek köszönhetően Etruria fémkohászata igen fejlett volt. Az etruszkok kiváló bronzszobrászoknak bizonyultak. Tehetségük nemcsak nagyméretű alkotásokban nyilvánult meg; a legkisebb tárgyak esetében is képesek voltak összeegyeztetni a művészi célt és a gyakorlati hasznosságot. Az etruszk bronzszobrászat fénykora az i. e. Vl. és i. e. V. század közé esett. A nyilvánvalóan keleti hatást mutató, táncosnő formájú bronzkandeláber (British Museum, London).

 

 Az etruszk művészetnek egy másik fontos fejezetét alkotják a trébeléssel díszített fémedények. A csonka kúp alakú situlának a rituális tisztálkodásban lehetett szerepe. Ez az edénytípus nagyon divatos volt Etrurián kívül is, és egész sor i. e. VI-V. századi példánya ismert ma is. Több vízszintes sávra osztott reliefdíszítésük a mindennapi élet és a kultuszokjeleneteit tartalmazza. Kiemelkedő példánya a bolognai Museo Civicóban található ún. Certosa-situla, oldalán négy sorban elrendezett domborművekkel. A fémfelületre tűvel karcolt ábrázolás a cisták - fedeles, henger alakú, lábakon álló fémedények kozmetikai szerek tárolására – készítésében kapott jelentős szerepet. A füleket kecsesen kidolgozott bronz szoborcsoportok alkotják. Nemes tűrajzaik mitológiai témákat ábrázolnak. Néhány darab az i. e. IV. századból a Rómától délre található etruszk településről, Palestrinából (Praeneste) került elő. Az etruszkok kitűnően alkalmazták a bekarcolt rajzot kerek tükreik hátlapjának díszítésére is.

ekszertart

 

A toscanai sírokban talált finom bronzedényekben, cistákban az arisztokrácia asszonyai tartották ékszereiket vagy szépítőszereiket. A műfaj legmesteribb darabjának az i. e. 300 körül készült Ficoroni-cistát tartják (Museo Nazionale di Villa Giulia, Róma). Ötvösművészetük, pontosabban nagyszerű ékszereik révén az etruszkok kiemelkedtek az ókor népei közül. Szerencsére művészetüknek ezt a műfaját a jelentős számban megőrződött alkotások révén elég jól ismerjük. Az i. e. VII. és az i. e. V. század között az etruszkok csaknem megszakítás nélkül használtak egy díszítési technikát: a már kikalapált aranylapot a filigrán és a granuláció technikáját kombinálva díszítették, vagyis apró aranygömböcskéket alakítottak ki, és ezeket egy sajátos eljárással szilárdan a fémlemezhez erősítették. Az aranygömböcskékkel ornamenseket és figurális ábrázolásokat (kutyákat, madarakat, szfinxeket, oroszlánokat stb.) rajzoltak ki. Néhány ékszeren az alakokat ábrázoló trébelt díszítés és a granuláció hatásos ellentéte figyelhető meg. Ilyen például a párizsi Louvre híres etruszk ékszerkészletének aranyfüggője, amely egy szakállas, kétszarvú folyamisten, talán Akhelóosz arcát ábrázolja. A granulációs technika idővel háttérbe szorult, és később az ékszereket inkább trébelt, pántokkal összefogott fémdarabokból állították össze.

 

Az ókori római civilizáció

Az ókori római állam Itália nyugati partvidékének középső részén, a mai Róma város, majd a környező Latium területén alkult ki. Északon Etruria, délen Campania és a görög telepes városok fennhatósága alatt álló Lucania határolták. Keleti szomszédai szabinok, umberek és más ősitáliai népek voltak. Terjeszkedése során fokozatosan egész Itália területét, majd időszámításunk kezdetéig a Földközi-tenger csaknem teljes környezetét, Nyugat- és Közép-Európát a Rajna és a Duna vonaláig, a brit sziget déli felét, a Balkán-félszigetet, Kis-Ázsiát és a Fekete-tenger északi partvidékét hódította meg, kiterjesztette fennhatóságát Dáciára, a mai Románia területére és Mezopotámiára is.

A tétel második része: Az antik Róma – Az etrusz művészet és Róma művészete a Iulius- Claudius-dinasztia kihalásáig (i. sz. 68) – II. rész

A tétel harmadik része: Az antik Róma – Az etrusz művészet és Róma művészete a Iulius- Claudius-dinasztia kihalásáig (i. sz. 68) – III. rész


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – I. rész

Az ókori görögség történelmének szakaszai A görög őskor (i. e....

Close