A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereső
Szint kereső
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Az antik Róma – Az etrusz művészet és Róma művészete a Iulius- Claudius-dinasztia kihalásáig (i. sz. 68) – III. rész

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
2081
Nyomtasd
Dátum: 2013-05-30 Küldd tovább
  Letöltés

A tétel első része: Az antik Róma – Az etrusz művészet és Róma művészete a Iulius- Claudius-dinasztia kihalásáig (i. sz. 68) – I. rész

A tétel második része: Az antik Róma – Az etrusz művészet és Róma művészete a Iulius- Claudius-dinasztia kihalásáig (i. sz. 68) – II. rész

Augustus és a Iuluus-Claudius-dinasztia kora

A köztársasági Róma átalakítását Caesar a Basilica Iulia építésével kezdte meg. Ha a halál nem éri olyan hamar utol, Caesar bizonyára maga valósítja meg annak a városreformnak egy részét, amelyre később annyira büszke volt Augustus. Közismert, hogy az első császár állítólag azzal kérkedett, hogy téglavárosban kezdett el uralkodni, és márványvárost hagy utódaira. Augustusnak ez a mondása azonban némiképp túlzott, Róma ugyanis nem téglából, hanem Latium puha vulkanikus kövéből épült, és az a városszépítés, amelyet látszólag Augustus hasznos reformokkal teli, hosszú uralkodása (i. e. 27-i. sz. 14) hozott, a művészeteket illetően már az előző korban elkezdődött, hála a görög művészet bűvkörébe került dúsgazdag patríciusoknak. Azzal, hogy hivatalosan támogatta a hellénisztikus irányzatokat, Augustus lendületet adott ennek a folyamatnak. A görög és a keleti fényűzés meghonosult Rómában, és amikor a múltba tekintő Cicero az idősebb Catót dicséri, mintegy azoknak a nevében emeli fel utoljára tiltakozó szavát, akik fájdalommal látták, hogyan válnak semmivé a korai Róma szigorú erényei.

barokkos

 

A római festészet idővel “barokkos” jelleget öltött. A diagonálisan elhelyezett testek a tér és alak kapcsolatát élénk színekkel egyensúlyozzák ki. Cornelius Diadumenus házának ez a festménye Venust és Adonist ábrázolja, amint egy madárfészket szemlélnek (Museo Archeologico Nazionale, Nápoly). A bensőséges jelenetet a művész fesztelenül mutatja be.

Róma tehát elfogadta a görög világ eszméit. Az első császár közvetlen utódai is hasonlóan éreztek. Még az Augustus-ház legtehetségtelenebb uralkodóit is az építkezések arisztokratikus szenvedélye fűtötte. A fennkölt márványvárost nem is annyira Augustus, mint Tiberius, Claudius és Nero emelték. A Flaviusok és az Antoninusok uralkodása idején a már érett római művészet folytatta az önálló formák kifejlesztését: hatalmas boltozott építmények és új típusú monumentális együttesek (fórumok, bazilikák és fürdők) épültek.
A Constantinusig egymást követő császárok alatt a római művészet fokozatos átalakulása érdekes újdonságokat hozott, és előkészítette a középkori művészet kialakulását.

 

A császárkor első szakaszában Róma valóban a világ új fővárosa lett, és érthető módon itt gyűltek össze az egykori hellénisztikus nagyvárosok művészei. Nehéz feladat az Augustus kori művészetben a görög mesterektől készült alkotást a rómaiakétól szétválasztani. Emellett a Rómába érkező görög művészekre hatott a “hely szelleme”; sok esetben felmerül a kétely, vajon elrómaiasodott görög művésszel vagy hellénizáló rómaival állunk-e szemben. Feltehetően Rómába települt művészek készítették azokat az i. e. I. századból származó, a római Museo Capitolinóban őrzött domborműveket, amelyek a város több pontján, így a Palatinuson is előkerültek. A sorozatokat alkotó kisméretű reliefek esetleg magánházakat díszítettek. Egyikük, talán a legfinomabb kidolgozású, egy olyan görög motívumot dolgozott fel, amely már a festészet tárgyául is szolgált: Perszeusz kiszabadítja Andromedát. A szép, ifjú lány nedves sziklalépcsőn lépdel lefelé, hogy találkozzék a hőssel; lábánál a lezajlott küzdelem tanújele, a legyőzött szörny. A reliefen azonban nem a hőstett az, ami lenyűgözi a nézőt, hanem a két alak találkozásának finom, szinte szertartásos bája. Az ifjú csak a karját nyújtja, a lány hálásan közeledik; a tunika és a köpeny párhuzamosan futó redőiben harmonikus szépség figyelhető meg.

Egy másik dombormű témája Endümión álma. Az ifjú édesdeden alszik, a háttérben pedig Diana látható, akit az éj sötétje fed. Az éjszakát a relief vízszintes árnyai jelzik. A Perszeusz-relief nedves sziklái és az Endümión-ábrázolás homálya festői hatást keltenek. A hellénisztikus stílus és a latin realizmus együttesen jelenik meg azon a két, szintén Rómában talált domborművön, amelyeket egykori tulajdonosuk után Grimani reliefeknek hívnak. Egyikük anyajuhot ábrázol bárányával, a másikon nőstényoroszlánt és kölykeit látjuk. A domborművek eredetileg egy kutat díszítettek. A háttér mindkettőn az az idillikus táj, amelyet a hellénisztikus kor annyira kedvelt. A bárányt ábrázoló reliefen egy fára akasztott pásztortarisznyát és egy nyitott ajtajú karámot, a másikon egy thürszosszal és virágfüzérrel díszített oltárt láthatunk.

A római nép történelmi érzéke azonban rövidesen azt követelte a művészektől, hogy közvetlenebbül ábrázolják a valóságot. A történelmi műfaj eddigi ismereteink szerint legrégebbi, már teljesen római megnyilvánulása egy oltárfrízt alkotó reliefsorozat az i. e. I. századból. Az oltárt Domitius Ahenobarbus emeltette, censusa alkalmából. A reliefeket már régen megtalálták Rómában, de később darabonként eladták, és ma néhány a müncheni Glyptothekban, illetve a párizsi Louvre-ban található. A müncheni darabok nászmenetet ábrázolnak: Amphitrite és Neptunus kocsiját néreiszek és tritónok kísérik. Stílusuk még annyira görög, hogy nem is római alkotásokként, hanem az alexandriai hellénisztikus iskola utolsó irányzatának jellegzetes példáiként szokták őket emlegetni. A Louvre darabjai viszont az oltár elejéről származnak, és elsőként ábrázolnak a római művészetben censust és a vele járó áldozatot. Ott látjuk az oltár mellett az áldozati tógába öltözött Domitius Ahenobarbust és katonáit. A fríznek ez a része szigorúan történeti jellegű, egy meghatározott, szinte aktuális eseményt ábrázol. A fríz ténylegesen római részén, tehát azon, amelyen az áldozati szertartást ábrázolták, minden kis részlet a valóságra utal.

Az új témákhoz új stílusra volt szükség. A görög művészetben hiába keresnénk ezeknek a történeti domborműveknek a megfelelőit. A Rómába érkező athéni vagy alexandriai művész felfogásától gyökeresen elütő volt ez a szemlélet, hiszen azt szokta meg, hogy a valóságot a mitológia allegorikus nyelvére fordítsa le. A történetiség jellegzetes érzése mégis fölülkerekedett még a kisebb jelentőségű művekben is, és azt mondhatjuk, hogy Augustus uralkodásától kedve ez lett a római művészet lényegi jegye.

A provinciákban is voltak jelei annak, hogy a római művészet mind fogékonyabb a társadalmi és politikai témák iránt. A dél-francia Saint-Rémy-de-I’rovence (Glanum) mellett található, ún. Iuliusok síremléke valószínűleg Augustus uralkodásának első éveiben épült: egyik domborműve talán a gall háborúk csaknem egykorú jeleneteit ábrázolja. Igaz, hogy a fríz legfelső részén maszkok és virágok füzérét amorettek tartják, a domborműveken azonban realista felfogású csataábrázolások kaptak helyet. Ugyanez jellemzi az alakok csoportosítását; különösen újszerű az a mód, ahogyan a küzdő harcosok egymással és a háttérrel összemosódnak.

Domitius Ahenobarbus frízén még csak egy síkban szerepelnek alakok; a saint-rémy-i síremléken a síkok már igazából nem is válnak el egymástól, hanem az alakok szinte olyan rendszertelenül metszik egymást és keverednek, hogy a valóság illúzióját keltik. A síremlék reliefjeit görög mester alkotásának tartják, mivel a korai római művészetről nehezen képzelhető el ilyen tökéletes technika és kivitelezés. De ha a kéz görög is, a szellem már római. A pergamoni hellénisztikus művészek csak úgy tudták a barbárok elleni győzelmek eseményét dicsőíteni, hogy idealizálták, és teátrális stílusban mutatták be azokat. Itt viszont egyszerűen a csatát látjuk; mitológiai elemként csak a középre helyezett, győzelmi jelvényt vivő istennő és az a bal sarokba ledőlő alak marad, aki talán a helyet személyesíti meg. A győzelemistennő (Victoria) és a hely szelleme (Genius loci) továbbra sem hiányozhat a római művészet történelmi témájú ábrázolásaiból.

Az építészet fejlődése hasonló: a görög típusok a gyakorlatiasabb és reprezentatívabb római szellemhez igazodtak. Ennek az átalakulásnak igen jelentős példája a kis-ázsiai görög város, Anküra (ma Ankara) Augustus-temploma, amelyen már megmutatkozik a római szellemnek a hagyománytisztelő mesterekre gyakorolt hatása. Az egycellás épület nem sokat módosít a görög templom alaprajzán, de az arányok alapvetően megváltoznak, és megnő a magasság. Megfigyelhető, hogy az alkotókat inkább a méretek, mint a részletek szépsége foglalkoztatta – néha a művészet kárára. A hatalmas kapu olyan, mintha az Erekhtheion és más görög templomok bejáratát gigantikus méretűvé nagyították volna, de az architráv fölött, a párkányt tartó két gyámkő között már megjelenik a császárkori római művészet egyik kedvelt díszítőeleme, a babérleveles fríz.

Az ankürai templom azért is híres, mert a falaira vésett hosszú felirat nem más, mint Augustus végrendelete: a császár úgy búcsúzik népétől, hogy felsorolja hadjáratait, valamint az uralkodása alatt végrehajtott reformokat és építkezéseket.

Már az ankürai felirat megemlékezik a Rómában emelt békeoltárról, az Ara Pacisról, mégpedig a következő szavakkal: “Mikor Hispaniából és Galliából, az illető provinciák ügyeinek sikeres elintézése után … Rómába hazatértem [i. e. 13], a senatus a Mars-mezőn Ara pacis Augustae néven oltárt emeltetett visszatérésem örömére, és úgy rendelkezett, hogy ott a magistratusok, a papok és a Vesta-szüzek minden évben áldozatot mutassanak be.” (Borzsák István fordítása.) Az Ara Pacis számos töredékét már a XVI. században megtalálták, és ezek a világ különböző múzeumaiba, így a firenzei Uffizibe, a párizsi Louvre-ba, a Vatikáni Múzeumba, a római Villa Medicibe és a Museo delle Termébe, valamint a bécsi Kunsthistorisches Museumba kerültek. Az oltár darabjainak nagy része azonban a helyén épült Fiano-palotában maradt, sőt, alapjai beépültek az új palota alapjaiba. Az építmény rekonstrukciójával 1902-ben E. Petersen osztrák régész próbálkozott, és sikerült bebizonyítania, hogy az Ara Pacishoz tartozó töredékek valóban egységes stílusúak és ugyanarról a helyről származnak. Hogy a tényleges rekonstrukció lehetővé váljék, rávette az olasz kormányt, ásatásokkal derítse ki, vannak-e még az oltárnak egyéb maradványai is a Fiano-palota alatt. Az ásatások mindenben megerősítették Petersen feltevéseit. Ötméteres mélységben megtalálták az Ara Pacis nagy márványtalapzatát, és az utcák alatt fúrt alagutakból újabb domborműtöredékek kerültek elő. Ma már tökéletesen ismerjük az emlék általános elrendezését és méreteit. Az oltárt eredetileg építészeti keretbe foglalták. A béke numenének szentelt körzet, a fanum, római jellegének megfelelően, nem tartalmazott istenképet vagy szobrot, sem olyan zárt helyiséget, amely az istenség lakhelyéül vagy a fogadalmi ajándékok elhelyezésére szolgálhatott volna.

Az Ara Pacis foglalata csaknem négyzet alakú volt, belsejében egyszerű oltár kapott helyet. Falait kívülről két reliefes sáv díszítette: az alsó indákat és növényi motívumokat, a felső emberi alakokat ábrázolt. Az Ara Pacisnak ez a felső fríze az Augustus kori római szobrászat máig ismert legfontosabb alkotása. Művészettörténeti jelentőségét a Parthenón falát díszítő Panathénaiafrízéhez hasonlították, ahhoz a reliefes ábrázoláshoz, amelyen Athén polgárai vonulnak az Akropoliszra, hogy átadják az istennőnek az új köpenyt. Ott azonban az olümposzi istenek várják a menetet a templom homlokzatának a közepén, míg a római frízen a három őselem istensége látható: az a jószágot, gyümölcsöt, kalászt termő Föld, amelyhez Horatius könyörög a “Századévi ének”-ben, valamint a Levegő és a Víz. Itt még ez a két nyughatatlan isten is mozdulatlanul ül, mintha az augustusi béke boldog éveiben az égbolt és a tenger is lehiggadna. A bejárat egyik oldalán ennek a három istenségnek a csoportja volt látható; a másikon az Állam allegóriája, a Rómát megszemélyesítő istennő mellett a Béke és a Tisztesség allegóriái állnak. Ezeken a domborműveken az alexandriai hellénisztikus stílus utolsó megnyilvánulásait figyelhetjük meg. Az ún. Nílus-csoporttal rokon a három elem megszemélyesítése és attribútumai. A másik oldalon lévő bejárat két oldalát Róma alapításának mondája és Aeneas áldozata díszítette.
Kétoldalt húzódik az Ara Pacis frízének legeredetibb része: egy polgári menet, amelyet maga a főpapként öltözött Augustus irányít, mellette a fő tisztségviselők és a lictorok egy csoportja látható. Ezután Augustus családjának fontos személyiségei következnek: Livia császárné, majd a császárné veje, Agrippa, és fia, Tiberius; Drusus nejével, Antoniával, aki kézen fogva vezeti fiát, a kis Germanicust. Őket tógába burkolódzó, méltósággal lépdelő szenátorok és patríciusok menete követi. A császári család tagjainak és az állam legmagasabb tisztségviselőinek reális arcvonásokkal ábrázolt, méltóságteljes alakjai egészen mások, mint azok a zajosan nyüzsgő athéni polgárok, akik lovon vagy gyalog a Panathénaia ünnepségre igyekeznek. Az Ara Pacis nagy újdonsága a portré. Míg a Parthenón frízén nem azonosítható sem Periklész, sem felesége, Aszpaszia, sem barátaik, addig az Ara Pacison nemcsak Augustust, rokonait és családja nőtagjait ismerjük fel, hanem még azokat a kisgyermekeket is, akik az idő múlásával a császárkor második nemzedékének lesznek a kormányzói.
A felvonulást ábrázoló felső frízt meandersáv választja el az alsótól, amelynek növényi ornamensei az Augustus kori díszítőművészet magas színvonalú példái. Nedvtől duzzadó, áttetsző akantuszlevelek alkotnak csokrot középütt, az alap szintjén. Innen spirálba csavarodó, finom indák nyúlnak felfelé, és végződnek palmettában, kis levelekben és virágokban, kecses állatokban és az Augustust védő istenség, Apollo kedvenc hattyújában. A növényi díszekben csodálatosan gazdag alsó falszegély domborművei jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy az Ara Pacis talapzatának finoman vésett oldalfalai a derű érzetét keltsék. Az akantuszlevelek ugyanolyan életszerű értelmezést kapnak, mint a felső fríz arcképei. Ha egy görög korinthoszi oszlopfő stilizált akantuszleveleit összevetjük az Ara Pacis márványlapjainak közepén látható szár- és levélköteggel, meggyőződhetünk arról, hogy a rómaiak elemző szelleme a növényvilág tanulmányozásában is megnyilvánult. A görög oszlopfő akantuszlevelei absztraktak, szimmetrikusak. Az Ara Pacison a díszítés rendezetten elosztott ugyan, mintha a növények is a birodalom rendjéhez és méltóságához akarnának igazodni, de ezek a növények egyben élők, helyenként kihajlanak a síkból, száruk és levelük hangsúlyozottan valószerű.

arapacis1

arapacis2

Az Ara Pacist, vagyis békeoltárt Augustus i. e. 13. és i. e. 9. között emeltette, miután hispániai és galliai hadjárataival helyreállította a provinciák békéjét. Az Ara Pacis négyszög alaprajzú, emelvényen álló oltár, egy kelet és egy nyugat felé nyíló ajtóvaL Falait tökéletesen kimunkált reliefek díszítik.

Az Ara Pacis oltárépületének belsejében felszalagozott, gyümölcstől roskadozó girlandokat s felettük rozettákat látunk. A füzéreket a köztársaság korának jellegzetes motívumai, ökörkoponyák, bukranionok tartják. Az Ara Pacis tehát Róma addigi történelmének nagyszerű szintézisét adja. Érezhetőek rajta a hellénisztikus hagyományok, a portrék etruszk realizmust oltanak a latin szellembe, a füzérek a köztársasági kort jelképezik, Augustus családjával pedig a birodalom eszméje győzedelmeskedik. A mű mintha plasztikus kommentárja lenne a horatiusi “Századévi ének”-nek, amelyben a költő az örök Róma létrehozóit dicsőíti, kérve, hogy Rómánál nagyszerűbb dolog ne születhessen soha a csillagok alatt. De illusztrálhatná Vergilius eposzának, az “Aeneis”-nek néhány sorát is: a költő szerint a rómaiak feladata a fennhéjázók megfékezése. Az emlékmű viszonylag kicsi; szétszórt darabokból összerakott falai a homlokzaton mindössze tizennégy, oldalt tizenkét méter hosszúak, magasságuk pedig csak hat méter. Az Ara Pacis mégis magába zárta és szétsugározta az egész római birodalomban az új művészet magvait.

carree

A nimes-i Maison Carrée-templom i. e. 16-ban Augustus tiszteletére épült. Az igen jó állapotban fennmaradt épületen megfigyelhetők mindazok a sajátosságok – a magas pódium lépcsőfeljárattal, tágas előcsarnok, szabadon álló korinthoszi oszlopokkal, a zömök cella falába beépített féloszlopok és a cella mögötti helyiség, az opiszthodomosz hiánya -, amelyek megkülönböztetik a római templomot a görögtől.

Augustus és közvetlen utódainak uralkodása idején veszi kezdetét a császároknak az a szokása, hogy diadalíveket emeljenek. Ez az emléktípus annyira megfelel a pompakedvelő és egyben állampolgári érzelmektől fűtött római szellemnek, hogy természetes volt az a gondolat: a császárkori Róma építészeinek eredeti alkotásáról van szó. A diadalív, mint emlékmű azonban hellénisztikus származék: Kis-Ázsia görög településein gyakoriak voltak a díszítő funkciójú, római diadalívre emlékeztető városkapuk. A császárkori diadalívek is a városok, szentélykörzetek, fórumok bejáratainál álltak (lásd Titus, illetve Septimius Severus diadalíveit a Forum Romanum ún. diadalútjának a két végén), de megjelentek önállóan, elszigetelten is, azon a helyen, ahol a megörökítendő esemény végbement, vagy a tartományok határán. Így lett az egykori kapuból emlékmű. A diadalív reliefei olyan jeleneteket ábrázolnak, amelyek egy történelmi esemény vagy egy kiemelkedő személyiség jelentőségét hangsúlyozzák. A diadalívek ilyen értelmű használata Augustus idejében vette kezdetét: nyomtalanul elpusztult diadalívét a Mars-mezőn állították fel, de fennmaradt a Susában, i. e. 8-ban emelt emlékműve; tudunk Tiberius diadalívéről is. Tiberius uralkodása alatt épült a provence-i Orange nagy diadalíve is, a gall háborúkra utaló domborműveivel. A hatalmas, háromnyílású építmény a kisvárosból kivezető országút közepén ma is lenyűgöző látványt nyújt.

A római birodalom fontosabb városainak jellegzetes építményei a lóversenypályák vagy cirkuszok. Ezek is görög eredetűek: utalhatunk például Delphoi vagy Olümpia stadionjaira és hippodromjaira. Lehetséges viszont, hogy a rómaiak az etruszkoktól vették át az amfiteátrumban űzött játékokat, amelyeket az etruszkok talán Kis-Ázsiából hozhattak magukkal. Az biztos, hogy a gladiátorviadalok már akkor megjelentek Rómában, amikor a hellénisztikus szokásokat még fenntartásokkal fogadták. Róma első cirkusza az Aventinus és a Palatinus közti völgyet foglalta el. Itt a nézőtér lépcsőfokait a két domb oldalában alakították ki, a mélyített küzdőteret pedig, földmunkák és építkezés nélkül, maga a völgyfenék alkotta. A császárkorban a Palatinus oldalán lelátókkal és páholyokkal gazdagodott.

Augustus és utódainak, a Iulius-Claudius-dinasztia tagjainak uralkodása alatt Rómában több monumentális középületet emeltek; így fokozatosan kialakult Róma császárvárosi jellege. Agrippa felépíttette híres fürdőit. Claudius hatalmas vízvezetéke romjaiban is Róma környékének egyik fő látványossága. Nero a Mons Vaticanuson cirkuszt emeltetett, és ő volt annak a fényűző, kertes palotának az építtetője is, amely Aranyház (Domus Aurea) néven egészítette ki a császárok Augustus óta hagyományos, de most már túl szűk rezidenciáját. A kor legjellegzetesebb alkotásai azonban mégis Augustus nevéhez fűződnek. Fórumát, amelynek monumentális együttesét egy oszlopcsarnok és ennek mélyén egy Mars-templom alkotta, a köztársasági fórum mellé építtette, palatinusi lakhelye mellett pedig egy Apollo-templomot emeltetett. A két templom (az Apollotemplomból csak néhány oszlopfőt ismerünk) ugyanahhoz a római szellemtől áthatott hellénisztikus stílushoz tartozhatott, mint az Ara Pacis.

A császárok nemcsak Rómát szépítették, hanem az első provinciák romanizálásához is hozzájárultak, és mindenfelé középületeket és emlékműveket emeltettek. Róma legelső provinciájának, Hispániának Tarragona nevű városában például egy Augustusnak szentelt márványtemplomot állítottak.
Galliában, a római birodalom második, Alpokon túli tartományában ma is több császárkori műemlék látható. Ezek közül a legfontosabb kétségtelenül a lugdunumi (ma Lyon) Róma-oltár volt, egy hatalmas, virágfüzérekkel és ökörkoponyákkal díszített márványemelvény. A római hódítás előtt a gall törzsek főnökei évenként összegyűltek a mai Lyonban. Az óvatos latinok nem kényszeríttették új alattvalóikat e szokás feladására, de a kelta istenek kultuszát a római istenekével helyettesítették néhány provinciában.

Lyonhoz közel, Vienne-ben és délebbre, Nimes-ben (Nemausus) két meglepően jó állapotban lévő templom maradt fenn. Mindkettőt Róma és Augustus numenének szentelték, így frízükön nincsenek konkrét utalások, díszítésük pusztán növényi motívumokból épül fel. Emelvényen, pódiumon állnak, mint a köztársasági kor római templomai. Tágas előcsarnokuk a római Fortuna Virilis-temploméra emlékeztet. Cellájuk mögött hátsó helyiség és oszlopsor nincs, és ez az elem hiányzik a Fortuna Virilis-templomból is.

Rómában hatalmas sírokat is emeltek. A Porta San Paolo mellett áll az a márványból épült piramis, amelynek egyik oldalán egy bizonyos Caius Cestius praetorhoz és tribunushoz szóló ajánlás olvasható. Caius Cestius piramisa tanúsítja, hogy a korai császárkorban Róma vonzódott a Ptolemaioszok Egyiptomához, bár a piramisba temetkezés nem lett népszerű a rómaiak körében. Augustusnak és családtagjainak a hamvait például egy kerek épület őrizte a Mars-mezőn. Az Augustus-mauzóleum egykori képe alapvetően módosult, mivel tágas belső kamráját a pápák koncertteremmé alakították át. Kívülről hatalmas kúpszerű építmény volt, amelyet földhányás borított, beültetve ciprusokkal, tetején pedig a császár szobrát helyezték el.

Hasonló jellegű torony ma is áll a Via Appián, Róma falain kívül. Felirata szerint Crassus triumvir menyének, Caecilia Metellának, Augustus egyik kortársának sírja volt. A hengeres építmény egy kis boltozott kamrájában volt elhelyezve a szarkofág. A tornyot a Colonnák a középkorban erődként használták. De nemcsak a nagy patríciusok építtettek maguknak fényes mauzóleumokat, hanem az egyszerű polgárok, sőt, még a kézművesek is. Jó példa erre Eurysaces péknek az i. e. I. század végén emelt monumentális sírja, amelynek nagy, kerek nyílásai a kemence szájára emlékeztetnek, felső domborműszalagja pedig a pékmesterség jeleneteit ábrázolja.

A római lakóház a császárkor idején is megőrizte a hagyományos atriumot. Míg a görög lakóház udvar köré épült (ilyenek voltak Délosz és Priéné házai is), a római lakóház központi eleme az atrium maradt. Az atrium fedett terem, amelynek egyetlen nyílása a tetőn található compluvium volt. Ezen keresztül kapta a fényt, és ez gyűjtötte össze az esővizet, amelyet az alatta kialakított, kis mélységű ciszterna (impluvium) raktározott.

A római lakóház, amely eleinte alig volt több mint az atrium egyetlen, mindenki számára közös, minden tevékenységre szolgáló helyisége, később egyre növelte szobáinak számát. Először az atriumhoz kapcsolódtak a szobák mind a négy oldalról, aztán a ház egy második atriummal és az ahhoz épített helyiségekkel bővült, és mindehhez gyakran még egy hátsó oszlopcsarnokos udvar és kert is járult. A római lakóház típusában – ha meg is őrizte az atriumot – az udvar és az oszlopcsarnokok megjelenésével szintén jelentkeztek görög elemek. Udvara volt a Palatinuson már annak a hagyományosan Livia házának nevezett épületnek is, amely a császári család valamelyik fontos személyiségének, talán magának Augustusnak, esetleg Germanicusnak szolgált lakhelyül, és amelyet később tiszteletből nem bontottak le, hanem belefoglalták az újabb épületekbe. Sok pompeji házban egymás mellett jelent meg a két elem: egy kis előtér (vestibulum) a hagyományos római atriumba vezet, hátrébb viszont oszlopcsarnokos, görög udvar található. Az atriumból nyíló kisebb helyiség, a tablinum és a rendszerint mellette lévő étkezőhelyiség, a triclínium falait díszítették: kaphattak márványborítást, de gyakoribb volt az olcsóbb, festett stukkóbevonat.

A Pompejiben talált falfestmények négy különböző stílust képviselnek. Eleinte a színes stukkódísszel falburkoló elemeket, féloszlopokat imitáltak. Az ajtókat keretező oszlopoknál igyekeztek azt az érzetet kelteni, mintha ezek kiemelkednének a falsíkból. A római díszítőművészetnek ez a kezdeti, hellénisztikus eredetű eljárása az ún. inkrusztációs, berakásos stílus. Az elnevezés arra utal, hogy a márvány falborítást utánzó díszítések olyanok, mintha a falba berakott, nemesebb anyagú elemek lennének.

A pompeji házakat díszítő festmények második, az inkrusztációsnál későbbi stílusa az architektonikus (építészeti) stílus. Itt a falakra perspektivikusan megjelenített építészeti elemeket festettek. Az ábrázolás a valós épületek pontos képét igyekszik adni. A festett oszlopok például mintha elválnának a faltól, és így a szoba mélységet kap, kitágul. Nyilvánvaló, hogy ez a második stílus az elsőből ered. Livia palatinusi házában a díszítés a két stílus közt ingadozik: egyes részei már a második jellegzetességeit hordozzák, mások viszont még a megelőző, inkrusztációs stílust képviselik. Bájos, egysíkú burkolóelemek váltakoznak olyanokkal, amelyek már a perspektíva érzetét keltik, szinte kitörnek a falból (féloszlopok és az Ara Pacis díszítésére emlékeztető levél- és gyümölcsfüzérek).

boscovil

 

 

A boscorealei villa nagy termének figurális festményeiből: Makedónia és Ázsia perszonifikációi. A boscorealei villa nagy termének képsorozata (akárcsak a Villa Dei Misteri bacchikus képsora), a második stílushoz tartozik. A fent látható freskó a makedóniai királyi udvar számára készült kora hellenisztikus mű másolata. Ez is alátámasztja azt, hogy a hatalmuk csúcsára emelkedett rómaiak életmódjukban és törekvéseikben a hellenisztikus udvarok kifinomult ízlését igyekeztek utánozni.

 

 

 

 

Az i. e. I. század folyamán az építészeti képzelőerő túlzásokra ragadtatta magát. Az oszlopok tovább nyofalmező túl erős hatását. Az ornamentális stílus leggazdagabb motívumai azok a sávok, amelyek játszadozó amoretteket és karikaturisztikus jeleneteket ábrázolnak. Az ilyen jellegű szalagábrázolás olyan, üvegre vitt festményként keletkezhetett, mint amilyenre az alexandriai díszítőművészet tárgyalásakor láttunk példát. Ez magyarázza a részleteknek a freskókon szokatlan, aprólékos megfestését. A Nero által építtetett Domus Aurea stukkó- és freskómaradványai ennek a stílusnak felelnek meg. A Domus Aurea freskóit Raffaello és Michelangelo korában találták meg, és jelentős hatást gyakoroltak a XVI. századi reneszánsz díszítőstílusra. A Domus Aurea helyiségei, ahogy ma is, már akkor a talaj szintje alatt voltak, mintha pincék vagy barlangok lennének. Az olasz grotta (barlang) szóból származik a groteszk jelző, amellyel ezeket az akkor meglelt díszítéseket illették. A reneszánsz egyes díszítőelemei a harmadik stílusból erednek. Abban az időben még ismeretlenek voltak azok a pompeji házak, amelyek valóságos arzenálját adják a különböző díszítési stílusok legváltozatosabb motívumainak.

vettihaz

 

 

A Vettiusok házának egyik tricíliumában lévő falfestmények. Ez az utolsó (IV.) stílushoz tartozik, melyre leginkább jellemző a könnyedség, a színesség, az optikai játékok. Fontos tudni (hiszen előzmény), hogy voltak ‘kevert’ stílusok, ilyen a II. és a III. stílus keveredése, ez Nero és Vespasisnus uralkodása alatt volt megfigyelhető. Jellemzője, hogy nem szűnt meg a falak zárt hatását megőrző, nagy felületű mezők és betétek alkalmazása, de ezeknek közeiben újra látszólagos nyílásokat képeztek. Ezeken a ‘nyílásokon’ át a szem csodálatos veduták álomvilágába érkezett. Ezután jöttek a brilliáns IV.stílushoz tartozó képek.

 

 

 

koltono

Libanus pompeji házának Költőnője. Finom alakjával félúton jár a portré és az idealizált képmás között.

A római kori faldíszítés negyedik és egyben utolsó, Pompejiből ismert stílusa a város pusztulása előtt nem sokkal, az I. század közepe után jelent meg. Illuzionisztikusnak vagy fantasztikusnak nevezik, mert nem törekszik arra, hogy a természetesség, a valószerűség hatását keltse, mint az első vagy második stílus. Igaz ugyan, hogy a művészek a falfelület változatossá tételére felhasználnak építészeti elemeket (oszlopokat, frízeket, ablakokat) is, de ezeket a lehető legfantasztikusabb módon festik meg. A vékony oszlopok valóságos rendjüktől eltérő csoportosításban jelennek meg, és a formák labirintusa nemegyszer megtévesztő.

Egyes elemek kifinomult képzelőerőről tesznek tanúságot. Előfordul például, hogy kis állatok hordják a hátukon a szeszélyes formájú templomocskák oszlopait, amelyeknek törzsére amorettek kúsznak fel. A levelek spirálba csavarodnak, mint a modern, kovácsolt fémmunkákon. De a negyedik stílus szépségének forrása mégis elsősorban a gazdag, élénk színekből összetett színskála. A fal egészen kis felületén sokféle forma örvénylik, az egyes színek eltűnnek, majd ismét felbukkannak.

A négy pompeji stílus nem követte egymást pontos időrendben. Láttuk például, hogy Livia palatinusi házában, egyetlen épületben, két stílus is megtalálható. Még is elmondhatjuk, hogy többé-kevésbé az egyik felváltja a másikat, a divat változásával alakulnak. Egyes esetekben egy adott ház kora a festés stílusának segítségével határozható meg.

A harmadik és a negyedik stílus gyakori megoldása volt, hogy a falfelület közepére, egy kihagyott négyszögbe görög festményt másoltak. Ezek a vég nélküli utánzásban szinte eltorzult másolatok még így is gyakran szolgálnak értékes útmutatásul az elveszett nagy művek rekonstruálásához, különösen, ha összevetjük őket a kisművészeti ábrázolásokkal és a mozaikképekkel.

A pompeji freskók útmutatásait azonban csak nagyon óvatos mérlegelés után lehet elfogadni. A kis falfelületek megkomponálásakor a díszítőművészek gyakran lerövidítették vagy módosították a klasszikus festményeket. A művészek gyakran szobrot vagy domborművet festettek le a falképeken.
Az Ara Pacisszal és az Augustus-kor más műemlékeivel kapcsolatban említettük már, hogy a római szobrászatot a részletek természethűsége és a kompozíció kiegyensúlyozott rendje jellemezte. Jellegzetes volt a történelmi témájú ábrázolás, a helyi folyók, források és városok megszemélyesítése. A megszemélyesített alakok néha a történelmi témától elszakadva is megjelentek: a művészek egy-egy hely numenét minden vallási vagy politikai meggondolástól függetlenül ábrázolták. A Via Appia egy reliefjén, amelyet ma a párizsi Louvre-ban őriznek, három, tornyokkal koronázott nőalakot látunk, három város megszemélyesítését. Az első korsót visz – ez az Orontész-parti, vízben gazdag Antiokheia; a másik kalászai a Nílus völgyének nagyvárosát jelképezik; a harmadik, köpenyét igazító alak, az utat kijelölő császári Róma. Már volt szó a ius imaginum korlátozó rendelkezéseiről és arról, hogy mekkora jelentősége volt az ősi rómaiak szemében a képmásnak. Mindez azt eredményezte, hogy az államférfiak portréiban nemcsak a hasonlóság nyilvánult megjelentőségük ennél nagyobb volt. A személyiség jellegzetes arctípusát bizonyos méltósággal ábrázolták. Az etruszk realizmust a politikai értelmezés módosította, és ez a képmásnak különleges nemességet kölcsönzött.

A gyermek Octaviusról mintázott, Ostiában talált fej komolysága, beesett arca, figyelmes tekintete már az ifjú Augustus vonásait vetíti előre. Az ostiai fej a tizenhárom-tizennégy éves gyermekről készült, míg a szudáni Meroé mellett előkerült bronzportré a huszonötödik életéve felé járó császárt ábrázolja. Arcvonásai alig változtak, sima haja homlokába hull. A meroéi portré egyszerű, közvetlen hatású; valószínűleg az uralkodó család egy barátja, talán ennek a távoli provinciának a kormányzója kapta ajándékba.

Augustust mint főpapot ábrázolja az a festés maradványait őrző szobor, amelyet 1909-ben találtak meg a római Via Labicanán. Fejét a papi köpeny nemes redői övezik, arckifejezése talán gondolattelibb, mint bármely más portréján. Az uralkodó alakjának ez az ábrázolásmódja Augustus utódai között is népszerű volt. Későbbi császárok is, különösen az Antoninus-dinasztia filozófus uralkodói, szívesen ábrázoltatták magukat abban a fejüket borító, egyszerű köpenyben, amely a római főpap megkülönböztető viselete volt.

audelfin

 

 

Már valamivel idősebbként ábrázolja Augustust az a – Livia Prima Porta-i villájából előkerült – márványszobor, amelyen a császár hadvezéri pózban és öltözetben a csapatokhoz beszél. Páncélján finom reliefek ábrázolják uralkodásának legdicsőbb eseményeit: az engedelmességre kényszerített Galliát, Hispániát és az eufráteszi határvidék parthusait, amint visszaszolgáltatják a Crassus légióitól elragadott hadijelvényeket. A páncél mellrészén átvonuló Nap kocsijából tekint le. A reliefek alapján a szobor az Ara Pacis frízeivel lehet egykorú. Nyilvánvaló, hogy a Prima Porta-i Augustus görög minták szabad utánzása. Testtartása megegyezik Polükleitosz Dorüphoroszáéval: a figura itt is a jobb lábára támaszkodik, míg a bal szabadon rugózik; kezében nem lándzsát, hanem a consuli méltóságot jelképező botot tart.

 

 

A Prima Porta-i szobor egy népszerűvé váló császárábrázolás alaptípusa. Számos hasonló uralkodóképmás ismert, főleg a tartományokból: páncéljukat allegorikus domborművek díszítik, testtartásuk a csapatokhoz beszélő szónoké. A Prima Porta-i Augustust csak néhány részlet egyéníti és árulja el, hogy a római birodalom megalapítójáról van szó. Ilyen a mellette látható delfin, hátán a kis Amorral, amely arra utal, hogy a Iuliusok a honalapító Aeneasnak, Venus fiának leszármazottai. Augustus félisteni, heroikus tulajdonságait mutatja az is, hogy mezítláb ábrázolták. Az ehhez a típushoz tartozó későbbi császárábrázolásoknál az uralkodók már gazdagon díszített szandált viselnek. Augustus legjelesebb képmásai mellett számtalan márványszobor ábrázolja az uralkodót, egészen öregkoráig, amikor a lefogyott, beteges császár szinte a dicső uralmát jelképező babérkoszorút is nehezen bírja el.

Sajnos, alig maradt fenn olyan képmás, amely teljes bizonyossággal Liviának – akivel Augustus a hatalom terheit megosztotta – arcvonásait örökítené meg. Egy ravennai relief a császárnét férje oldalán ábrázolta, de ennek a képmásnak az arca sérült. Egy másik, nápolyi portré stílusa gyenge, az aquileiai pedig túl kis méretű. Livia alakjáról talán az a Vatikáni Múzeumban őrzött szobor ad leginkább képet, amely egy fejdíszt viselő nőalakot, nagy valószínűséggel a császárnét ábrázolja, és amelyről biztosan tudjuk, hogy Augustus korában készült. Tartása az i. e. IV. századi görög sírszobrokét idézi, de szigora annyira római jelleget kölcsönöz neki, hogy eleinte a női erények megszemélyesítésének vélték, és meglehetősen önkényes módon a Szemérmesség képmásának nevezték el.

Livia fiáról, az Augustus által örökbe fogadott Tiberiusról sok kiváló portré maradt fenn. Egyik – a Vatikáni Múzeumban őrzött – képmása ülve ábrázolja; a szobor a magasztos császárábrázolások újabb sorozatának jelentős alaptípusa. Az ülő császár ruhátlan, csak válláról omlik köpeny a térdére. Jobb kezében kardot tarthatott, a másik az uralkodói jogart szorítja. Több portré maradt fenn a császári trón két korán elhunyt várományosáról, Caius és Lucius Caesarról is.

Claudius császárról több olyan képmást ismerünk, amely heroikus tartású, istenné magasztosult uralkodóként ábrázolja. Az egyiket a Vatikáni Múzeumban őrzik. Claudius itt köpenyt visel, kezében a császári hatalom jelképét tartja, lábánál pedig magának Iuppiternek a sasa látható. A kidülledt szemű Claudius a szobrász minden pedáns igyekezete ellenére sem kelt méltóságteljes benyomást. Nerónak a római Museo Nazionale delle Termében található mellképén a császár hatalmas nyakon ülő fejét kissé ferdén tartja. Gyéren nőtt szakállának tincsei kis gyűrűkbe csavarodnak. A Iulius-Claudius-dinasztia császárai mind simára borotválták arcukat, kivételt csak Nero jelentett, aki a görög filozófusokat utánzó szakállt akart növeszteni. Az uralkodók jellegzetesen sima haja a homlokukba hullott; az udvar talpnyaló patríciusai és a család egyéb hívei hasonló frizurát viseltek. Drusus képmása jó példa a császári házban általános hanyag hajviseletre, de a haj elrendezése hasonló a családban “jövevénynek” számító Agrippa képmásain, sőt a dinasztiától teljesen távol álló jeles személyiségek portréin is. Szinte azt mondhatjuk, hogy ez a hajviselet jellemző a császárkori művészet első szakaszának arcmásaira. Egy másik jellegzetes vonás a sima, pupilla nélküli szem. A szembogár, véséssel való jelzése csak az Antoninusok korában jelent meg.

A császári család nőtagjairól is sok képmás maradt fenn. Az idősebb Agrippina, Germanicus felesége, még a köztársasági kor végére jellemző módon hordja a haját: hosszú, lelógó, göndör fürtök, a tarkón pedig egy rövid varkocs. A fiatalabb Agrippina haja már középen elválasztott, mint Livia császárnéé, és az Augustus, valamint utódai korából származó női portrékon már ez a jellegzetes viselet.

Hasonló Germanicus anyjának, Antoniának a hajviselete is, akit egyik képmásán a virágból előbúvó Klütia nimfaként ábrázoltak. Bár Antonia egyik keble fedetlen, valamit még megőriz a köztársaságkori asszonyok szemérmességéből és méltóságából. A szobor csodálatosan vegyíti az idealizmust – amelynek jegyében egy valós személy csaknem virággá alakul – és az arcvonások realizmusát, melyet a kor divatjának megfelelő hajviselet hangsúlyoz.
Más portrékat nemcsak feliratok, hanem pénzérmék segítségével is azonosíthatunk. A császári dinasztia másodrangú tagjai gyakran verettek az erre használatos fémekből önmagukat vagy rokonaikat ábrázoló pénzeket. Az érem hátoldalára a felidézett személy jelképes ábrázolása vagy egy olyan tárgy domborműves képe került, amelyet az elhunyt különös becsben tartott. Agrippina érméjének hátoldalára például annak a carpentumnak (fedett kocsinak) a festői képe került, amely Rómába szállította Drusus hamvait.

Alexandriából és Pergamonból a világ új fővárosába, Rómába költöztek a mozaikkal dolgozó díszítőművészek, valamint a gemmavésők és az ezüstművesek. A nemesek, de még a gazdag plebejusok is, pompás ezüst étkészletekre vágytak. A Nápoly melletti Boscoreale a párizsi Louvre-ban lévő – csodálatos kincsei – ezüstcsészék és vázák – valószínűleg a császári család valamelyik tagjához tartoztak, az egyik váza ugyanis Tiberius diadalmenetét ábrázolja. A hasonlójellegű hildesheimi lelet azt bizonyítja, hogy még a birodalom határait védő hivatalnokok, sőt, hadvezérek is szükségesnek érezték a gazdag étkészletek birtoklását, és ilyeneket tartottak a fővárostól messze fekvő táboraikban.

A császárkori mesteremberek kifinomult művészetét jelzik a bronzból öntött vagy trébelt bútorok. Pompejiben került elő egy parázstartó, melyet három faun tart, kezüket előrenyújtva. A kor legszebb bronztárgyai közé tartoznak azok a – Caligula császár idejéből származó darabok, amelyek a Nemi-tóba süllyedt díszhajókat ékesítették.

Ebből az időszakból hellénisztikus ízlésű márványtárgyak is fennmaradtak. A Vatikáni Múzeum őriz például egy, a Barberini-palotából származó kandelábert, amelyen akantuszlevelek alkotnak több szintet. Talán Maecenas kertjéből való az a rhüton alakú nagy edény, amely egy alexandriai típust utánzott. Az ivóedény egyik vége fantasztikus állatábrázolásban zárul.

A kor sok márványvázáját díszítették figurális domborművekkel; mások reliefjei növényi ornamenseket, elsősorban babérágakat és akantuszokat ábrázolnak.
Az esetek többségében nem ismerjük azoknak a művészeknek a nevét, akik, élvezve a császári család és a görögbarát patríciusok támogatását, megalkották ezeket a dísztárgyakat. Annyit tudunk, hogy két görög – Szaurosz és Batrakhosz – Augustus számára dolgozott; talán ők díszítették reliefekkel az Ara Pacist. Plinius említi azt a Rómában dolgozó kis-ázsiai Dioszkuridészt, akinek ismerjük néhány kámeáját. Neki tulajdonítják a bécsi Kunsthistorisches Museumban levő ún. Gemma Augusteát, amely Tiberius Rómába való hazatérését és hódolatát mutatja be a Roma istennő mellett trónoló Augustusnak. Az ún. Gemma Tiberianán viszont Germanicus felmagasztalása látható, Tiberius és Livia jelenlétében, az alsó sávban pedig a legyőzött barbárok helyezkednek el.

Az Augustus-kor művészetét elsősorban az aktualitás, a benyomások frissesége hatja át; ugyanezt figyelhetjük meg az irodalomban is. Catullus lírája, Tibullus vagy Propertius elégiái realitásuk és őszinteségük révén újszerűek és ma is elevenen hatnak.

Mégis elsősorban Vergilius és Horatius költészete hat modernnek. Az Erény és a Becsület állampolgári eszményeit napjainkban sem fogalmazhatják meg korszerűbb ékesszólással, mint az “Aeneis”, az országalapító hőssé magasztosuló állampolgár eposza. Horatius azt állítja, hogy az i. e. VII-VI. század fordulóján élt Alkaiosz görög költőt utánozza. Bár ódáiban tovább él a görög lírikusok stílusa és kompozíciójuk formája, a tartalom teljesen aktuális. Augustus korának művészete olyan társadalomban született meg, amelyet az epikuroszi filozófia hatott át. Említettük már, hogy Epikurosz szerint a világot mozgásba hozó elem a víz; így általánosan elfogadták Venus kultuszát, mivel az istennő a tenger vizéből született. Ez részben arra is magyarázat, miért uralkodóak a kor művészetében, elsősorban a díszítésekben, a vízinövények. A római művészet következő fázisában, főleg a II. század folyamán, amikor a sztoikus filozófusok kerekedtek felül, akik számára a mozgató elem már nem a víz, hanem a tűz, a növényi díszítésben gyakori lett a Dionüszoszra utaló szőlővenyige és Iuppiter fájának, a tölgynek levele.

Az Augustus kori művészetben. gyakoriak a tengerből született Venusra utaló attribútumok: Neptunus háromágú szigonya, tritónok, néreiszek, hippokamposzok (félig ló, félig haltestű szörnyek) és delfinek.

Mint már említettük, Augustus Prima Porta-i képmásán, a császár mellett a delfinen lovagló Amor, Venus fia is látható. A hagyományos vélemény szerint ez a mellékalak azt jelképezi, hogy a Iuliusok nemzetsége Aeneas, tehát Venus közvetlen leszármazottainak tekintette magát. Ugyanakkor arra is felhívtuk a figyelmet, hogy a császárt mezítláb örökítették meg, és ez abszurd, ha az ábrázolás témája valóban a hadjáratot vezető consul, amint szónoklatával a légiókat lelkesíti. A Prima Porta-i Augustus a megdicsőült, hérósszá magasztosult császárt ábrázolja, akinek korára nem lehet arcvonásai alapján következtetni. A hérósz sosem öregszik meg, fizikai és szellemi adottságai nem hanyatlanak, idealizált teste örökre tökéletes.

A magánhasználatra készült tárgyak, így a bútorok és az ékszerek is utalnak az epikureista felfogásra. Egyes nyakláncok kapcsa két delfinből áll. Az ilyen díszeket viselő asszonyok tudták, hogy jelentésük ígéret az újjászületésre, arra az új életre, amelyet Venus jelképezett.


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Az antik Róma – Az etrusz művészet és Róma művészete a Iulius- Claudius-dinasztia kihalásáig (i. sz. 68) – II. rész

A tétel első része: Az antik Róma - Az etrusz...

Close