A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereső
Szint kereső

Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Az antik Róma – Az etrusz művészet és Róma művészete a Iulius- Claudius-dinasztia kihalásáig (i. sz. 68) – II. rész

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
1791
Nyomtasd
Dátum: 2013-05-30 Küldd tovább
  Letöltés

A tétel első része: Az antik Róma – Az etrusz művészet és Róma művészete a Iulius- Claudius-dinasztia kihalásáig (i. sz. 68) – I. rész

Róma történelme

1. A királyság kora (i. e. 753-510).

Róma városa az i. e. VIII. és VII. század között alakult ki latin és szabin községek egyesüléséből. Gyors fejlődését nagyban elősegítette, hogy két magas kultúrájú terület, a görög és az etruszk városok között feküdt. Történelmének e korai szakaszában etruszk származású királyok uralma alatt is állt.
A királyság korában (i. e. 753-510) jut el Róma az osztálytársadalom szintjére. A nemzetségek néppé egyesülnek. A társadalom teljes jogú tagjai, a patríciusok kiváltságokat élveznek. Velük szemben kialakul a köznép, plebejusok széles rétege, akiknek számát állandóan növeli a gazdasági fejlődés által odavonzott bevándorlók tömege. A plebejusok szabad, vagyonnal rendelkező, adózó és katonáskodó lakosok, akik politikai jogokkal azonban nem rendelkeznek. A királyok uralma i. e. 510 táján dőlt meg.

 

2. A köztársaság kora (i.e. 510-27).

A köztársaság korában (i. e. 510-27) Róma látszólag demokratikus berendezkedésű városállammá alakul át, amelyet a népgyűlésen évenként megválasztott két konzul váltakozva vezetett. A változás a kialakult társadalmi rendet lényegében nem érintette. A plebejusok harca politikai jogaikért a köztársaság első két századában állandóan folyt, és csak az i. e. III. század elején ért győzelmükkel véget. Ekkor csaknem minden hivatali állás megnyílt előttük is. A köztársaság első két évszázada Róma szomszédai ellen folytatott harcainak kora, amelyek során fokozatosan egész Közép- és Dél-Itália a fennhatósága alá került.
Itália nagy részének meghódításával megváltozott a római társadalom szerkezete. A patríciusok mellett a plebejusok szűk felső rétege is a hatalom részesévé vált. A köztársaság politikája az így kialakult nemesség érdekeihez igazodott. A szabad kisbirtokosok elszegényedése egyre fokozódott, a rabszolga munkaerőn alapuló nagybirtok pedig rohamosan növekedett.

A fokozódó rabszolgakereslet hódító háborúk újabb sorához vezetett. Ezek így elsősorban a nagy vetélytárson, a pun Karthágón aratott győzelem eredményeként az i. e. III-II. század folyamán Róma fennhatósága alá került Szicília, Spanyol-ország nagy része, Észak-Itália, egész Görögország, továbbá Kis-Ázsia és Észak-Afrika jelentős területei. A meghódított országokból beáramló mérhetetlen gazdagság elmélyítette a társadalom alapvető ellentmondásait. A tartományok, a provinciák gazdasága mind kevesebb család kezében összpontosult. Fokozódott a parasztság elszegényedése. A véres belső háborúkban kirobbanó feszültség az i. e. I. században katonai diktatúrákhoz vezetett. A köztársaság késői időszaka a római kultúra fejlődésének is jelentős szakasza. A diktátorok, mint Iulius Caesar is, a nép megnyerésére a katonai és a diplomáciai eszközökön kívül felhasználták a művészet minden ágát, közöttük elsősorban az építészetet. Augustus egyeduralmának kezdetével, i. e. 27-ben zárult le a római köztársaság kora.

 

3.A császárság kora ( i.e. 27-i. sz. 476).

A császárság korában a birodalom tovább terjeszkedett. A korábban meghódított Gallia mellett római tartománnyá, provinciává vált Germánia, a mai Németország nyugati és déli része, Britannia, a mai Ausztria és a Dunántúl területén Pannónia, Erdélyén Dácia, továbbá Egyiptom és más területek. A provinciák gazdaságilag megerősödtek, és Itália kiváltságos helyzete a birodalmon belül fokozatosan megszűnt. A birodalom legnagyobb kiterjedését az i. sz. 11. században, Traiunus császár alatt érte el. Az ő, majd Hadrinnus és Marcus Aurelius uralma a császárság gazdasági és kulturális fénykora.

A császárkorban a rabszolgatartó rend átmenetileg megszilárdult. A rabszolgamunka mellett azonban a mezőgazdaságban a termelés új, haladottabb alakja jelenik meg, a nagybirtok kisbérletekként való hasznosítása. A rabszolgarendszerben azonban ez a termelési mód elsorvad, a kisbérlők és a szabad parasztok elszegényednek, gyakran rabszolga sorba süllyednek, vagy a városokba áramlanak. Ez a hadsereg fegyelmét is meglazítja, hiszen tagjai nagyrészt a parasztok közül kerülnek ki.

Az i. sz. III. és IV. század fordulóján Diocletianus, Maxenatius és Constantinus császárok alatt az államigazgatás átszervezésével újabb fellendülés következik. De a katonai lázadásoktól, rabszolgák és kisbérlők felkeléseitől egyre gyengülő hatalom nem tud ellenállni a barbár népek sorozatos támadásainak, és a IV. század végén kettészakad. Keleti része tovább él, mint kelet-római, bizánci császárság, és középkori feudális hatalomként a XV. szárad közepéig fennmarad. Nyugati része a barbár népek egymást követő csapásai alatt 476-ban elbukik.

 

Építészet, művészet, kultúra

A római jellem, gondolkodásmód és világnézet erősen eltér a görögtől. Jellemzői a gyakorlatiasság, a katonás egyszerűség és szigor, a durvább ízlés, a takarékosság, a fényűzés és pompa kerülése. Ezeket az alapvető jellemvonásokat, amelyek a római történelem folyamán végig fellelhetők, a görög kultúra behatolása, majd a leigázott, főként keleti népek pompaszeretete és a császárkor mérhetetlen fényűzése erősen megváltoztatta. A római kultúra legjellemzőbb önálló vívmányai az államszervezés, a közigazgatás, a jog és a hadiszervezet területére esnek. Ezek tették Rómát alkalmassá az addig legnagyobb, földrészeket átfogó birodalom megszervezésére és fenntartására.

A római kultúrának is egyik alapja a vallás. Az ősitáliai népek és az etruszkok vallásából alakult ki, majd erős görög hatásra isteneik részben azonosultak az olümposzi istenekkel. A császárkorban egyre nagyobb számban honosodnak meg keleti és egyiptomi istenségek kultuszai. A római vallást a gyakorlatiasság jellemzi. Számtalan istensége az emberi tevékenység minden területén őrködött. Tiszteletük áldozatokban, imákban és különféle szertartásokban nyilvánult meg, de mindenkor az isteni segítségért nyújtott ellenszolgáltatás jellegét viselte. A vallás befolyása a kulturális életre kevésbé mélyreható, mint a görögségnél.

A kezdetben szegényes római kultúra felvirágzásának előfeltételeit az i. e. 111-II. század társadalmi és gazdasági változásai teremtik meg. Róma érintkezésbe került a hellénisztikus királyságokkal, és ezzel a görög kultúra és művészet hatása nagymértékben erősödött az egyre nagyobb számban bevándorló vagy rabszolgaként behurcolt görög kézművesek, művészek és tanítók révén.

A görög kultúra hatására alakult ki a latin irodalmi és tudományos nyelv. Szókincse, kifejező készsége a görög irodalom alkotásainak fordításával, átdolgozásával és utánzásával bővült és tökéletesedett. A római irodalom megteremtője Livius Andronicus felszabadított görög rabszolga az Odüsszeiát fordította latinra. Plautus a görög komédiák műfaját honosította meg, és fejlesztette római ízlésben magas fokra. Vígjátékai évszázadokon át a műfaj mintái.
Görög példák utánzásával alakult ki a római próza. Jellemző műfajai a történetírás, a tudományos értekezés és a köztársaság korában még tényleges politikai szerepet játszó szónoklat művészete, a retorika. A római történetírás atyja Livius a város alapításától saját koráig, az i. e. 1. szárad végéig írta meg Róma történetét. Iulius Caesar saját hadjáratait foglalta írásba. A szónoklat kiváló művelője Cicero, a köztársaság utolsó századának egyik jelentős politikusa. Beszédei, értekezései és levelei már életéhen a latin próza elismert remekeinek számítottak.

A római kultúra aranykora Augnstus uralkodása. A görög példaképek követése tudatos művészi törekvéssé vált. Az Augustus köréhez tartozó költők a császár politikai programjának is hirdetői. A legkiválóbbak, Vergilius, Horatius és Ovidius műveiben kifejezésre jut az abszolutisztikus államforma kultúrájára Jellemző igyekezet is, hogy a múlt idealizálásával, az ősi szokások magasztalásával, a falusi élet szépségeinek hirdetésével eltereljék a figyelmet a politikai és társadalmi élet időszerű, égető kérdéseiről. A prózairodalomban szakirodalmi művek is előfordultak. Így az építészet elméleti és gyakorlati kérdéseiről Vitruvius Pollio építész műve: “Tíz könyv az építészetről.”

Az i. sz. I-II. századra eső ezüstkor irodalmának lírai költői mellett a próza egyik legjelentősebb képviselője a legnagyobb római történetíró, Tacitus. Egységes szempontok és oknyomozó módszer alkalmazásával a korai császárkor történetét írta meg. Az elméleti tudományok területén a rómaiak jobbára a görögök eredményeit használták fel és terjesztették.

A képzőművészetek fejlődése az i. e. III. századig lassú. Példaképei az ősi itáliai, elsősorban az etruszk művészek alkotásai. Utóbb a görög művészet hatása válik uralkodóvá. A hódító hadjáratok során a görög művészet, elsősorban a szobrászat kiváló alkotásait tömegével hurcolják hadizsákmányként Rómába. Az i. e. II. századtól szinte elmaradhatatlan tartozékai a római épületeknek, előkelő lakóházaknak a görög szobrok. Az egyre növekvő kereslet a görög eredetik sorozatos másolásához vezetett.

A római szobrászat önálló eredményeket leginkább az arcképszobrászat terén ért el. Jellemzője az egyéniség hű, naturalisztikus tükrözése. A római szobrászat másik sajátos területe a diadalíveket és emlékműveket díszítő történelmi dombormű. Kiemelkedő emlékei az Augustus által állíttatott békeoltár (Ara pacis) áldozati menetet ábrázoló fríze, és a síremléket koronázó Traianus-oszlop spirális dombormű szalagja, amely a császár győzelmes dáciai hadjáratát örökítette meg.

traianus

 

Részlet Traianus oszlopáról. Az oszlop gazdag múltban gyökerező, mégis önálló alkotás. A kétszáz méter hosszú, domborműves szalagon nem érzünk űrt, az oszlop számos motívumát páncélok, fák, sziklák adják.

 

 

 

 

 

 

 

A római festészet fennmaradt emlékei részben ornamentális, részben mitológiai jeleneteket ábrázoló figurális falfestmények. Pompeii, Herculaneum és Róma lakóházaiban és palotáiban nagy számban maradtak ránk, de jelentős töredékeket tártak fel a provinciák, így Magyarország területén is. A római épületek belső tereinek lényeges tartozékai a padlókat díszítő mozaikok, geometrikus vagy növényi mintákkal és alakos jelenetekkel. Gyakran híres görög falfestményeket másoltak mozaikképeken. Művészi értékű, esetenként nagymértékű padlómozaikokat hazánkban is feltártak római lakó- és középületekben.

Róma történtének korai századairól csak bizonytalan ismereteink vannak. Az ókori római hagyomány szerint Róma városát a Trójából a vesztes háború után Aeneas királyfi leszármazottai Romulus és Remus alapították. A hagyomány szerint Romulust és Remust egy anyafarkas táplálta.

farkas

Az i.e. V. században készült Capitoliumi farkas (Museo Capitolino, Róma) Rómába vitték, s ott a város jelképévé vált. Fontos tudni, hogy a Mars isten fiait (az ikreket) ábrázoló szoborrész reneszánsz kori kiegészítés

 

 

A római művészet kezdetei és a köztársaság kora

Th. Mommsen 1854-56-ban kiadott “Róma története” című munkájában az akkori ismereteknek megfelelően állíthatta: “Ez ideig semmi sem jogosít fel arra, hogy feltételezzük, valamikor a földművelő és a fémeket ismerő embernél primitívebb is élt Itáliában. Ha mégis laktak volna a félszigeten egy kezdetlegesebb állapotot képviselő emberek, akkor ennek a kornak az emlékei eltűntek.” Nem sokkal az után, hogy Mommsen leírta ezeket a szavakat, megkezdődött Itália történelem előtti korszakainak feltárása. Az ősrégészet azóta már jelentős anyagot gyűjtött össze az itáliai félszigeten. A legkezdetlegesebben faragott kovakőtől kezdve egészen a szervezett társadalmakra utaló tárgyakig az őstörténet minden szakaszából kerültek elő emlékek.

Itália történelem előtti embere valószínűleg tetoválta magát és festette bőrét, ugyanis a temetkezési helyéül szolgáló barlangokban okkerrel festett koponyákat találtak, mellettük pedig a díszítés megújítására festékes edényke állt. A holtak elhantolása mellett ismert volt a halottégetés is. A hamvakat durva edényekbe helyezték, és ezeket sziklába vésett aknák mélyére süllyesztették. Ez az utóbbi sírtípus jellemzi a mai Bologna melletti Villanova fontos nekropoliszát, ahol a kerámiák mellett már több bronztárgy is előkerült. A sírgödrök kis, kunyhó alakú urnákat is tartalmaztak. Ezek a kicsinyített lakóházak nyilván azokat az építményeket utánozták, amelyekben az elhunyt élt. A mai Lazio vándorló pásztorai ezekhez a sírkunyhókhoz hasonló építményeket emeltek a mai Róma területén és környékén: a gerendák kinyúlnak a tetőből, és látni engedik a fatörzsekből és ágakból összeálló jellegzetes konstrukciót. Valamennyi itáliai nekropolisz közül az a legfontosabb, amelyet a Forum Romanum alatt találtak meg 1902-ben, bár ezekben az aknasírokban az urnákat alig kísérik sírmellékletek. Mintha már ezek a sírok is az i. e. V. században kiadott Tizenkét táblás törvényeknek engedelmeskednének: a halottakkal csak annyi aranyat lehetett eltemetni, amennyi a fogukat tartotta vagy tömte.

Míg Közép-Itália lakóinak kultúrája szegényes képet mutat, addig északon olyan népek települtek le, amelyek fejlettebb civilizációban éltek. Telepeik cölöpökön álló emelvényekre, ún. terramarékra épültek. A cölöpépítményekből arra következtethetünk, hogy lakóik mocsaras vidékről származhattak, és száraz helyeken épített városaikat hagyományhűségből állították földbe vert oszlopokra. Az oszlopokra pallókat fektettek, és ezek alkották kunyhóik padozatát. A terramarékat sánccal vagy döngölt fallal vették körül, amelyen egy-egy kapu nyílt a négyzet vagy trapéz alakú emelvény oldalainak felezőpontjaival szemben. A kunyhók két széles utcát alkottak; az egyik észak-déli, a másik kelet-nyugati tájolású volt. Az ettől való kisebb eltéréseket a kutatók csillagászati szempontból vizsgálták, és arra a feltételezésre jutottak, hogy a terramare-települések alaprajzát a tavaszi napéjegyenlőség alkalmával jelölték ki.

A terramarék négyszögű alaprajza és egymást merőlegesen keresztező két fő utcája a római városépítészet szabályai között is szerepelt. Erre az egybeesésre alapul az a vélemény, hogy a terramarék népe Közép-Itáliába vándorolt, és ott vagy leigázta Latium őslakóit, vagy beszivárgott közéjük. Az eredeti lakosság alkotná e szerint a plebejusok rétegét, míg az újonnan érkezettek leszármazottai lennének a patríciusok, vagy esetleg fordítva. A két nép megőrizte különállását a temetkezési szertartásokban és a családi szokásokban is. Róma eredetmondája, mely Itália legjelentősebb történelmi eseményének állított emléket, talán éppen az északi hódítók megérkezését örökítette meg. A kormányzás és a közigazgatás feladataira tagadhatatlanul alkalmas rómaiak állampolgári képességeiket, mai feltételezések szerint, a terramare-lakóktól örökölhették. A csaknem városi szervezettségben élő agyag- és faváros lakói már a távoli neolitikumban elsajátították a fegyelmezett közösségi élet szabályait.

A bevándorolt lakosság Latiumban tanulta meg, hogy kőfalakkal vegye körül a továbbra is négyszögű városait. Ilyen volt a római Palatinus-dombra települt város, amelynek helyén később a császári palota emelkedett. A köztársasági korban itt kizárólag patríciuscsaládok éltek, akiknek a negyedét Roma quadratának, tehát négyszögű Rómának nevezték, mivel a domb teteje megközelítőleg négyszögletes volt, a terramarékhoz hasonlóan. A palatinusit tekintették a hét dombra (Septimontium) települt Róma magjának. A császárkorban, amikor a Palatinust már paloták borították, a Forum felé nyíló kaput, ahonnan egy lejtő vitt a völgybe, még mindig Porta Mugoniának, vagyis a bőgések kapujának nevezték, mert a hagyomány szerint Róma kialakulása idején ezen a kapun keresztül hajtották ki a jószágot, hogy megitassák a völgy mocsaraiban.

A terramarék építménye mellett egy mesterséges földhalom emelkedett, a törzsi kultuszok színhelye. A hely neve mundus vagy templum volt; itt nyilatkoztatták ki akaratukat az ősi istenségek, a numenek. Ez a földhalom lehetett a római szent hely, a fanum őse, ahol az emberek összegyűlve tisztelték a helyi istenséget. Az ősi itáliai népek vallási gyakorlatának két olyan jellegzetességével találkozunk itt, amelyek gyökeresen mások, mint a görögöké, és ennek a különbségnek a művészetekben is fontos következményei voltak.

Az itáliai fanum nem az isten lakhelye, mint a görög templom, nem feltételezi egy monumentális építmény létét, amely befogadja az istent vagy a képmását. Erre nincs szükség, mert az itáliai numen nem jelenik meg érzékelhető módon, nincs testisége, nem tartozik sem a férfi, sem a női nemhez. Előbb az etruszk, majd a görög vallás elemeinek hatására a numenek ősi itáliai kultusza fokozatosan átalakult. A numeneket az etruszk és a görög istenekkel azonosították, sőt emberi alakban ábrázolták, bár ezek az ábrázolások a római művészet egyéb megnyilvánulásainál később jelentkeztek, s nem is voltak eredetiek. Ez vonatkozik a rómaiak vallási rendeltetésű épületeire is: a római templomok a császárkor legvirágzóbb szakaszában sem többek, mint a görög építmények provinciális változatai.

Az i. e. VIII. század kezdetén a fanumokat és a latiumi városok nagy részét négy- vagy sokszögű kövekből épített falakkal vették körül. A reneszánsz korától kezdve úgy gondolták, hogy ezeket a falakat a pelaszgok vagy más ősi földközi-tengeri népek emelték. Az ásatások eredményeképp ma már tudjuk, hogy a falak alatti rétegek nem túlságosan régi cserepeket tartalmaznak. Így tehát ezek az erődítések nem a pelaszgok vagy más titokzatos, történelem előtti népek művei, hanem egykorúak a korai Róma falaival. Róma mellett más városállamok is erős, többé-kevésbé megmunkált kövekből épült falak közé zárkóztak.
Némelyik falat már sokszögűre faragott tömbök alkotják. Aletrium (ma Alatri) erődített körzete a jelek szerint vallási rendeltetésű akropolisz volt, amely Latium jelentős részét uralta. Hasonló lehetett az archaikus kultuszhely a Palatinuson, valamint a praenestei szentélykörzét, amelynek Fortuna-templomában még a császárkor idején is voltak szertartások.

Hasonlóképp vallási rendeltetésű akropolisz lehetett Róma megalapításától kezdve a Capitolium. Ezt a dombot, amelyet csak a Forum völgye választott el a Palatinus “négyszögű városától”, az etruszk királyok erősítették meg; kettős csúcsán egy templomot, illetve egy erődöt emeltek. A többször újjáépített capitoliumi templomot nagy tisztelet övezte, és a római vallásosság fő központjának tekintették. Az ókori szerzők igen sokszor leírták: tőlük tudjuk, hogy a kezdetektől három cellára volt osztva; az egyetlen szentély három kultusznak, a capitoliumi hármasságnak, a római népet védő numeneknek, Iuppiternek, Iunónak és Minervának adott helyet. A magas pódiumon álló templomnak mély, oszlopos előcsarnoka volt: ezt három sorban 6-6 oszlop tagolta. Oromzatát igen bonyolult akrotérionok díszítették. A templom terrakotta szobordíszeit Etruriából jött művészek készítették. A capitoliumi Iuppiter-templom az etruszk szentély minden sajátosságával rendelkezett; kezdve azzal, hogy több, egymástól elválasztott térbe helyezték el az istenségek ábrázolásait, egészen addig, hogy architektonikus díszeit terrakottából készítették.

Az előző fejezetben szóltunk már arról, hogy az etruszk civilizációnak szerepe volt a születőben lévő Róma közigazgatási megszervezésében. Az etruszkok nemcsak vallási szertartásokat adtak át Rómának, de hozzájárultak a papok rétegének a kialakulásához, és meghatározták a hivatalos szent hely formáját is. Ezen túlmenően viszonylag hosszú ideig közülük kerültek ki a város tényleges urai.

Ősi hagyomány szerint Romulus i. e. 753-ban alapította meg Rómát. Az alapítást követően i. e. 616-ig a szabin Numa Pompilius, a latin Tullus Hostilius, majd az ismét szabin Ancus Martius király uralkodott. Őt egy etruszk, Tarquinius Priscus követte, aki a legenda szerint a korinthoszi Démaratosz fia volt. Ezután ismét etruszk, Tarquinius Priscus nevelt fia, Servius Tullius volt Róma királya, akit veje, Tarquinius Superbus megölt, Róma utolsó királyaként elfoglalva a trónt. Eddig a monda, amely, ha eltorzítva is, történelmi tényeket tükröz. Az etruszkok valóban beavatkoztak Róma ügyeibe, csakhogy ez a valóságban nem történhetett i. e. 550-nél régebben, és mindössze i. e. 509-ig tartott, amikor a rómaiak megfosztották trónjától Tarquinius Superbust, és a köztársaságot választották kormányzati formául. Róma három etruszk királya közül a második, Servius Tullius képviselte leginkább azt a későbbi szóval condottiere-, vagyis kalandorkatona-típust, amelyhez a jelek szerint mindhárman tartoztak. Neve anyanyelvén Mastarna volt, legalábbis ezt állította Claudius császár 48-ban, híres szenátusi beszédében. A vulci Francois-sír egyik freskója az etruszk testvérpárt, Caelius és Aulus Vibennát ábrázolja, amint Mastarna oldalán a római Gnaeus Tarquinius ellen küzdenek.

Servius Tullius uralkodását úgy tekinthetjük tehát, mint egy erőit Vulciból toborzó etruszk politikai frakció időleges felülkerekedését a Rómában már előbb hatalomra jutott, szintén etruszk csoporttal szemben. A hagyomány szerint Servius Tullius emeltette a várost övező első falakat, míg a Tarquiniusok a Cloaca Maxima és a capitoliumi templom építtetői voltak.

A köztársasági kor kezdetén megindult Róma itáliai terjeszkedése, de a dél-itáliai görög települések kulturális hatása már jóval előbb, az i. e. VII. századtól jelentkezett. Ez a délről, a mai Nápoly irányából érkező hatás magával hozta az itáliai görög gyarmatvárosok művészetének jellegzetességeit. Emellett továbbra is hatottak a rómaiakra, egykori uraik és lassan behódoló szomszédaik, az etruszkok. A színházi látványosságok például etruszk hatásra jelentek meg Rómában az i. e. IV. század közepén.

Az egyik legkorábbi művészeti alkotás, amelyről biztosan tudjuk, hogy Rómában készült, a praenestei származású Novios Plautios által szignált, i. e. 300 tájáról való Ficoroni-cista, amelynek bronzfalán az Argonauták mondájának egyik epizódját láthatjuk. Ez a darab kapcsolatban áll a praenestei műhelyek más fémtermékeivel. Tudjuk azt is, hogy ebből a közeli városból gyakran települtek át művészek Rómába. Az i. e. IV. század végén, Róma délen a samnisok, északon pedig a kelták felett aratott győzelmeket, és ezek híre eljutott a görög világba is. A görög-római kulturális kapcsolatoknak ekkor egy olyan, igen fontos szakasza vette kezdetét, amelyben a tulajdonképpeni görög anyaország szerepe sokkal jelentősebbé vált, mint a dél-itáliai görög gyarmatvárosoké.
Annak ellenére, hogy a római közvélemény bizonyos rétege ragaszkodott a szigorú köztársasági hagyományokhoz, és megpróbált ellenállni a görög ízlés és szokások rohamának, a görög hatásoknak nem lehetett gátat szabni. Engedni kellett a tudományokban, elsősorban az orvostudományban, filozófiában és főleg a vallás kérdéseiben.

Az ősi római numenek az olümposzi istenekkel azonosultak, Iuppiter eggyé lett Zeusszal, Iuno pedig Hérával. Diana, egy Róma melletti latiumi liget numene, Artemisszel azonosult. A földművelő latin Mars a harcias görög Arész képét öltötte fel, a nagy Athéné pedig Minervában testesült meg. Mindannyiuk számára templomokat emeltek, és ezek görög típusok alapján épültek.

A görög mintát követő római templomok és szobrok közül a köztársaság korából igen kevés maradt fenn. Rómától nem messze, a latiumi Coriban ma is látható a Hercules-templom. Karcsú oszlopai, párkányzatának lapított élei a dór építésrendnek azzal az egyre könnyedebb felfogásával vannak összhangban, amely az i. e. III. században figyelhető meg Iónia vidékein. A négy homlokzati oszlop mögött az előcsarnokot fafödém borította; a gerendákat tartó, kiugró kövek ma is láthatók. Az előcsarnok tágasabb lehetett a szokásos, dór templom előcsarnokánál. A cori templom minden részletében megnyilvánul az etruszk hagyományok és a kis-ázsiai hellénisztikus stílus együttes hatása.

Rómában csaknem épen áll a Szerencse numenének szentelt köztársaságkori Fortuna Virilis-templom. Pszeudoperipterosz típusú, tehát nem oszlopsor, hanem a falhoz tapadó féloszlopok veszik körül. A fejezetek volutáiból hasonló palmetták nyúlnak ki, mint a priénéi templom oszlopfőin. A római és a priénéi templom egyaránt a kis-ázsiai építészeti szakíró, Hermogenész elveit követi, mint ahogy az ő tanításait veszi át Vitruvius is. A cori Hercules- és a római Fortuna Virilis-templom magas alépítményen, pódiumon áll. A pódium a római építészet olyan jellegzetes eleme volt, amelyet a császárkori Róma templomai is megőriztek. A pódiumtemplomoknál általában egy alsó meg egy felső párkánydíszítéssel találkozunk, de lehetett fríze is, amely triglifekre és stilizált metopékra tagozódik.

A cori templom a görög dór rendet alakítja a római ízléshez, és ugyanezt teszi az ión építésrenddel a Fortuna Virilis-templom. A korinthoszi oszloprend formáinak felhasználására jó példa Tivoli (Tibur) i. e. I. században épült kerek Sibylla-temploma, amely a valóságban talán Vesta-szentély volt. Oszlopfői a görög korinthoszi oszlop fejezetének minden elemét tartalmazzák, mégis sokkal kezdetlegesebbek; akantuszleveleik nélkülözik a görög minta finomságát.
Már a köztársaság idején jelentkezett a római építészetnek az a sajátossága, hogy kombinálja a különböző stílusokat. A legalsó szintre a legerőteljesebb rend, a dór került; a második szintet az ión jellemezte; a harmadikat néha korinthoszi oszlopok vagy féloszlopok díszítették. Ez az eljárás tette lehetővé, hogy a római építészek monumentális és bonyolult polgári rendeltetésű épületeket alkossanak ugyanazokból az egyszerű formákból, amelyeket a görögök egyszintes építmények, így templomok emelésére használtak.

A különböző rendek egymásra helyezése világosan megfigyelhető azon a színházon, amelyet Marcellus építtetett az i. e. I. század végén, és amelynek maradványai ma is láthatók Rómában. A kombináció első példája azonban nem a Marcellus-színház, hanem a Tabularium, vagyis az állami levéltár köztársasági kori épülete, amely a Forum völgyét zárja le a Capitolium felől.

A Tabularium építését i. e. 78-ban, Lutatius Catulus consul idején fejezték be. Tulajdonképpen nem más, mint egy kettős kőfal, amely keskeny folyosókat zár közre. Ezeken a folyosókon raktározták a köztársaság hivatalos okmányait. A levéltárnak a Forum felé néző homlokzata nemcsak erőt, hanem fennköltséget is sugall. A falsíkot dór féloszlopok tagolják, ezekre látszólag egy árkádsor ívei nehezednek.

A császárkor emlékoszlopaihoz képest szerény méretű az, amelyik Duilius consul i. e. 260-ban aratott tengeri győzelmét örökíti meg. A ma a római Palazzo dei Conservatoriban őrzött oszlopot, hat naiv hajóorr-ábrázolás és horgonyreliefek díszítik.

A basílica nyilvános összejövetelek tartására és adásvételi szerződések megkötésére szolgáló csarnok volt. A római életnek ez a jellegzetes épülete ugyan a görög sztoára vezethető vissza, de Rómában alakult ki háromhajós elrendezése: a középső, nagyobb teret oldalról oszlopcsarnokok szegélyezik. A legkorábbi római bazilika az i. e. 184-ben épült Basilica Porcia volt. L. Aemilius censor emeltette i. e. 179-ben azt a bazilikát, amely századokon keresztül az ő leszármazottjainak védnöksége és gondnoksága alatt állt, és ezért Basilica Aemiliának nevezték. Az ásatások feltárták a Forum egyik oldalán a bazilika alapjait. Öthajós épület volt, külső falak nélkül: oszlopai szabadon emelkedtek ki a padlózatból. A későbbi ilyen épületeket már ablakokkal ellátott fal zárja le, mint a keresztény bazilikákat. A ma bazilikának nevezett épülettípus tehát nem római eredetű ugyan, de Rómában kapta meg végleges formáját, amely azután tovább élt a középkori Európában.

A köztársaság idején a szobrászatban az etruszkoké volt a vezető szerep. Kiváló bronzöntők voltak, és termékeik, bár gyakran követtek görög mintákat, mégis már eredeti etruszk, latin és római elemeket tartalmaztak. A Capitoliumi farkast a művészetekben még szomszédaiktól függő rómaiak készíttették etruszk bronzöntőkkel. Sokkal modernebb és talán már teljes egészében római alkotás a már szintén említett “Brutus”-portré.

A köztársasági korból származó bronzportrékat két csoportba oszthatjuk. Az elsőt olyan, szellemükben talán nem, de kidolgozásukban mindenképp etruszk művek alkotják, mint például a Pszeudo-Brutus; a másodikban az etruszk jegyek halványulnak, és egyre érzékelhetőbbek a jellegzetesen római vonások, annak ellenére, hogy az öntés technikája továbbra is etruszk. Az etruszkok római negyede egészen Augustus koráig fennmaradt: a Capitolium lábánál, külön negyedben (vicus Tuscus) éltek. A Rómába települt etruszk műhelyek hamarosan elrómaiasodtak.

Az ismeretlen vagy bizonytalanul azonosított személyeket ábrázoló portrék minden valószínűség szerint a köztársaság utolsó szakaszának nagyjait örökítik meg. A ius imaginum azoknak az ábrázolását engedte meg, akik valamilyen fontos közigazgatási tisztséget (consul, tribunus, praetor) viseltek.
A dór vándorlást követő első századokban Görögországban, csak az kaphatott szobrot, aki halálával félistenné, hérósszá magasztosult. Rómában annak lehetett szobra, aki az államot szolgálta, sőt, a szoborállítás jogosságát az utókor akár meg is kérdőjelezhette. Sulla például elpusztíttatta elődje, Marius szobrait, mert úgy vélte, hogy az visszaélt hatalmával, míg Caesar, lévén Marius rokona, szobrait ismét felállíttatta. Caesar képmásait a köztársaságpártiak döntötték le, és Augustus állíttatta helyre. Később Nerva pusztíttatta el Domitianus szobrait, Caracalla pedig fivére, Geta portréit.

A képmásállítás korlátozásait teljes szigorral csak a köztársaság első századaiban tartották be, és áthágásuk Rómában is korán megjelenik, ahogy ezt a görögök esetében már megfigyeltük. A tilalom Rómában és Görögországban azonos meggondolásból fakadt: a képmás, ha nem erkölcsileg magasabb rendű személyt ábrázol, rontó hatású lehet. A magasabb rendű személy ott a hérósz, itt a megvesztegethetetlen tisztségviselő volt. A tisztségviselőnek viszont magas beosztásúnak kellett lennie, olyannak, akinek kijárt a sella curulis, a hivatali szék, és akinek megbízatása idején korlátlan előjogai voltak. Ez a hivatalnok így már nem egyszerű halandó volt, nem lehetett megtiltani neki, hogy ábrázoltassa magát.

A consuli, a tribunusi és a praetori megbízatás egy évre szólt, sokan voltak tehát azok, akiknek hivataluk letelte után joguk volt portré készíttetésére. Cicerónak nagy örömére szolgált, hogy consulnak választották, mert így, egyszerű származása ellenére, mint a tisztséget előtte viselő patríciusok, ő is képmásban örökíttethette meg magát. A képmáshoz való jog értelmében készült első római portrékat, viaszból mintázták. Ünnepi alkalmakkor, főleg temetéseken Róma előkelő családjainak a képviselői nagy pompával vonultak a híres ősök viaszszobraival. Plinius szerint “őseink atriumában… viaszból formált arcképeket helyeztek el egy-egy szekrényben, hogy kéznél legyenek a viaszképmások, ha a nemzetség egy halottját kellett elkísérni, és így valahányszor valaki elhunyt, [a temetésén] az egész család megjelent”. (Lóránth István fordítása.)

Így ezek a szobrok idővel megkoptak, bepiszkolódtak, és bronzzal vagy márvánnyal kellett őket helyettesíteni. Több császárkori kő vagy márvány dombormű is ábrázol falba mélyített fülkét benne, az időrendi sorrendben egymás mellé helyezett mellszobrokkal. A viaszt festették, a fejet pedig igazi haj díszítette. A ius imaginum korlátozó intézkedései, vagy azok alkalmankénti, rejtett áthágása fékezte a római szobrászat szabad és független fejlődését. A köztársasági kor portréi csaknem mindig komor, nyers alkotások. A megrendelők kívánságára a művészek a legteljesebb hasonlatosságra törekedtek. A rendszerint idős arcok a római jellemet tükröző önfegyelemmel, szigorral tekintenek a nézőre.

Az i. e. II. századtól a Görögországban és Keleten járt patríciusok szobrokat hoztak be magángyűjteményeik számára. A consulok Szürakuszaiból és Korinthoszból művészi értékű hadizsákmánnyal tértek haza, és a rómaiak más görög városokat azzal büntettek, hogy megfosztották őket műkincseiktől.
Dél-Itáliában, a mai Nápolyban egy régi darabok reprodukciójával foglalkozó helyi szobrászati iskola alakult ki, melynek termékei népszerűek voltak a köztársasági Róma műgyűjtőinek körében. Néhány műhely odáig “merészkedett”, hogy eklektikus, de nem teljesen érdektelen típusokkal és kompozíciókkal próbálkozott. Ennek a szobrászati iskolának egyik legfeltűnőbb jellegzetessége az volt, hogy archaikus műveket utánzott. Rengeteg olyan szobrot és reliefet ismerünk, amelyeken újra megjelennek a korai görög műalkotásokról ismert, mereven elrendezett ruharedők és cikcakkot formázó szegélyek; az arckifejezés és a testtartás is archaikus jellegű. Néha nem is olyan könnyű eldönteni, hogy valóban az i. e. VI. században élt mesterek eredeti szobrainak másolatairól van-e szó, vagy esetleg a nápolyi hellénisztikus iskola szobrászainak ügyes utánzatairól.

Az egyik ilyen szobor, az ún. Pompeji Diana, a mozgás ábrázolásának azt a naiv módját próbálja utánozni, amely az archaikus műveket jellemezte. Az arcot a sztereotip mosoly uralja, a szemek vékonyak, nyújtottak, a haj szimmetrikus fürtöket alkot. A művész minden részlettel arra törekedett, hogy alkotása egy i. e. VI. századi görög szobor benyomását keltse. A dél-itáliai hellénisztikus iskolát széles körű tájékozottság, az elmúlt korok típusainak kiváló ismerete jellemezte. Alapítója valószínűleg az a Paszitelész nevű, sokoldalú görög művész lehetett, akinek egyetlen alkotását sem ismerjük (szobrokat, ötvösműveket egyaránt készített; Plinius többek között egy elefántcsont Iuppiter-szobrát említi). Nemcsak szobrász, hanem nagy műveltségű szakíró is volt, akinek a híres műalkotásokat öt könyvben tárgyaló, elveszett műve Plinius esztétikai témájú írásainak fő forrásául szolgált. A nyilván rendkívül eklektikus szellemű Paszitelész szobrait agyagba mintázta, és ezeket a modelleket tanítványai vésték márványba. Az egyik Sztephanosz volt, aki a római Villa Albaniban levő atlétaszobrát, egyetlen fennmaradt művét, mint Paszitelész tanítványa szignálta. Tőle tanult az Oresztészt és Élektrát ábrázoló szoborcsoport alkotója, Menelaosz is.

menelaosz

Egy római polgárjogú görög művész, Menelaosz készítette Oresztész és Élektra szoborcsoportját. I. e. I. századból való, praxitelészi mintákat követ. Elegáns kompozíciójának két alakját mesterien helyezi el és szépen dolgozza ki, de az összhatás hideg. Ugyanehhez az iskolához tartozik az ún. San Ildefonso csoport, melyet azért hívnak így, mert hosszú ideig a San Ildefonso nevű spanyol királyi palotában volt. Két alakjának egyike a polükleitoszi, a másik a praxitelészi típusnak felel meg.

Az ókori szerzők szerint a római Fabius Pictor freskói csatajeleneteket ábrázoltak, leíró vagy dicsőítő jelleggel. A köztársaság korának végén jelent meg a jellegzetes, finom, vöröses felületű, csillogó római kerámia. Díszítése domborműves, és készülhetett a nyers agyagba benyomott mintákkal (tojásléc, palmetták, esetleg figurális ábrázolások), vagy az edényre azonos anyagból feltett reliefekkel. Ez a kerámiafajta a római világ minden pontján fellelhető. Mivel leghíresebb műhelyei Arretiumban (ma Arezzo) voltak, arezzói kerámiának vagy arezzói vázáknak szokták nevezni. Csillogó vörös színét és finom reliefjeit a provinciák több műhelye is utánozta, így a Pó-vidék, Dél-Gallia és a Rajna-vidék azon központjai, amelyek a régészek által, terra sigillatának nevezett kerámiát állították elő.

A tétel harmadik része: Az antik Róma – Az etrusz művészet és Róma művészete a Iulius- Claudius-dinasztia kihalásáig (i. sz. 68) – III. rész


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Politológia – II. rész

Politológia I. rész Érdekérvényesítés; érdekcsoportok és nyomáscsoportok: Az érdekeket meg...

Close