Vörösmarty Mihály: Előszó (1850) elemzés
Előszó (1850)
Az Előszó a magyar irodalom csúcsai közé tartozik. Világos katasztrófáját kozmikus tragédia látomásává emeli. Időszembesítő szerkezetét egymásra játszatott formák kölcsönhatásaként értelmezhetjük.
A szöveget a költő, egy 10, egy 31 és egy 8 soros egységre bontotta. Ez a tagolás háromrészes hídformának felel meg. Mivel a két szélső tag hasonló terjedelmű, és páros sorszámú, a közbülső viszont többszörösen hosszabb és páratlan sorszámú, a három egység rend, szabadság és rend egymásutánjaként hat az olvasóra. (ABA’).
Ezt a verselés is erősíti. A költeményben 10 és 11 szótagos rímtelen jambusok szerepelnek, nagyjából egyenlő, nem szabályos eloszlásban. (Csak kétszer fordul elő kivétel: a második rész harmadik harmadának közepén 5 szótagos félsor van, a harmadik tagban viszont csak az utolsó sor 11 szótagos, az összes többi10-es.)
A hármas osztást támogatja az a tény, hogy a középső részben a jelentésegységek rokon képzetkörbe tartozó szavak két sorába rendeződnek. Az egyik sort főnévinek, a másikat igeinek is nevezhetjük, szófaji átcsapás csak a szakasz második felében van, s e kilengés után újból a normaszerűvé vált rend áll helyre.
A mű időszerkezete is hármas tagolódású. Az „A” egység és a”B” egység első 18 és fél és utolsó hat sorában a múlt és elbeszélő múlt, a „B” szakasz középső 6 és fél sorában jelen, végül a harmadik szakaszban jövő időt találunk. A romantikus látnok az idő teljességeként teremti meg az időszembesítő verstípust. Az Előszóban a költő nem mérhető időtartamú, pillanatként fejezi ki a tragikumot, mely értéktelített állapotra következett s ürességnek adja át a helyét. Mindhárom előttünk lejátszódó változás részeként jelenik meg a versben. A változásoknak ez az egészet képező együttese egyúttal belső léttörténet, lelki önéletrajz.
A mű a legemelkedettebb magyar nyelvű versek közé tartozik. Csak a címet és az első három szót lehet betű szerint olvasni. A szöveg többi része kizárólag metaforikus jelentéssel olvasható. A „Midőn ezt írtam” nemcsak arra utal, hogy a költő a Három rege (1845) elé írta ezt a versét, hanem jelenti azt is, hogy személyes elkötelezettje volt a megjelenített értéktelítődésnek.
A cím jelentésének metaforikus árnyalatát így írhatjuk körül: a beszélő arra utal, hogy a későbbi események átminősítették a korábban történteket. (A Három regét Vörösmarty Battyhány Emmának ajánlotta.) A Három rege szerzője még a beteljesedését várta annak, amiről az Előszó költője már tudja, hogy meghiúsult, s talán véglegesen. Az „előszó” elveszítette eredeti jelentését, mint a költemény végén szereplő tavasz, ami magának a szövegnek az átminősítése.
A költő kétféle mondatszerkesztést alkalmazott: a bővítéses kidolgozottságot és a sűrítést. Az Előszóban az utóbbi elsődleges, de gyakori a nyelvi elemeknek elhagyása vagy igéknek meg nem ismétlése.
A sűrítés mellett a képszerűség az Előszó nyelvét meghatározó minőség. Az utolsó két sort leszámítva időbeliség leírása a vers rendező elve, a leírásba négy megszemélyesítettről – a békéről, a vészről, a nyomorról és a földről – szóló elbeszélés iktatódik. Az utolsó előtti sor új rendező elvre vált át: a szöveg állító kérdéssel végződik.
Az Előszó gondolati mélysége a metaforák burkolt jelentéséből származik. Két metaforatípusból teremti meg nyelvét: a pontosan nem meghatározható hasonlított hasonlóból és az igemetaforákból. Nem könnyű értelmezni azt a reflexiót, melyhez a három szakaszos – értékgyarapodásból, tragikus értékveszteségből és az értékeket tagadó iróniából álló – léttörténet vezet.
