A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Voltaire: Candide (1759), elemzés, tartalom

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
13420
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-06 Küldd tovább
  Letöltés

Voltaire életműve ma már jórészt irodalomtörténet, de a kisregények megmaradtak olvasmánynak. Közülük is legnépszerűbb a meseszerű Candide.

Voltaire 1759-ben Ferney-ben írta ezt a kisregényt. A főcím: Candide, mesés kalandok sorát ígéri, az alcím: vagy az optimizmus, a regény filozófiai tartalmáról árulkodik. S a kettős cím nem is vezeti félre az olvasót: a regénynek olyan kalandos meséje van, amely önmagában is gyönyörködtet, s emellett annyi filozófiai tanítást tartalmaz, amennyi a szépirodalmi mű olvasóját jóllakatja, de nem tömi túl bölcsességgel.

A lisszaboni földrengés óta (1755) megrendült a hit az isteni gondviselésben. Miért haltak meg a gyermekek anyjuk keblén? – kérdi Voltaire a katasztrófáról írt versben. Vajon mindenki bűnös volt-e, aki. ott elpusztult? Van-e gondviselés, ha ez megtörténhet?

Ezekre a kérdésekre a kor nagy filozófusa, Leibniz tételei álapján válaszoltak a XVIII. században. Ezeket hirdette a papság a teológiában, s ezek adtak választ a polgári kételkedőknek. Vessünk egy pillantást azokra a tanításokra, amelyeknek cáfolata vagy kigúnyolása a Candide ou l’optimisme legfőbb mondanivalója.

Leibniz 1714-ben adta ki a La Monadologie című munkáját, amelyet Savoyai Jenő, a zentai győző számára állított össze. Ebben okoskodását két elvre, az ellentmondás és az ellenséges ok elvére alapította. Az utóbbival Voltaire is foglalkozik, eszerint: semmi sem lehet igaz, ha nincs elégséges ok arra, hogy éppen úgy és ne másképp legyen, bár az okokat még nem ismerjük (32. §). Leibniz megállapítja, hogy Isten monaszokat teremtett, apró létezőket, amelyek két egymástól független órához hasonlóan egymásnak megfelelnek. (Harmónia praestabilita = előre megállapított harmónia.)

Isten gondolataiban a lehetséges világegyetemek végtelen sokasága van, de ezek közül csak egy létezhet. Kell, hogy Isten választásának elégséges oka legyen, amely őt inkább az egyikre, minta másikra bírta… És ez az oka, hogy a legjobb létezik, melyet Isten bölcsessége folyton megismer, jósága folyton választ; és hatalmánál fogva folyton létesít (53-54. .§).

Ez az oka annak, hogy a világban teljes harmónia uralkodik, melyben semmi sem történhet másképpen, mint ahogy tényleg történik (60. §).

Ez a tanítás különösen a lisszaboni katasztrófa óta rendkívüli mértékben bosszantja a felvilágosítókat, s közöttük elsősorban Voltaire-t. Egyik levelében, melyet 1758. február 10-én írt Darget úrnak, ilyen módon gúnyolódik: „Szomorúan látom, kedves öreg barátom, hogy Leibniz lehető legjobb világában önnek nem a legkedvezőbb sors jutott osztályrészül; és amikor minden jól van, akkor az ön veséje egy kissé mindig rosszul van.” (Oeuvres complétes de M. de Voltaire, 1792, 85. köt., 317. 1., CLXXX. levél). A CandideAtan pedig éppen a fenti tételeken gúnyolódik a maga szellemes módján.

Voltaire Ferney-ben sem érezhette magát biztonságban, ezért kisregényeit általában álnéven adta ki. Ezzel egyúttal érdekesebbé, vonzóbbá is tette őket. A Zadigot állítólag kaldeus eredetiből arabra fordították, s ezt a szöveget ültették át francia nyelvre. ACandide szerzőjéről ilyen tájékoztatást olvashatunk: „Dr. Ralph fordítása németből, azokkal a kiegészítésekkel, amelyeket a doktor Ralph zsebében találtak, aki Mindenben, 1759-ben halt meg.” Mondanunk sem kell, hogy dr. Ralph sohasem létezett, ezért sem elevenen nem írt regényt, sem holtában nem vehették ki a kézirat egy részét a zsebéből. Mindez misztifikáció, amit a kor szelleme, Voltaire jelleme és a közönség igénye egyaránt megmagyaráz.

Egyébként Voltaire többször letagadta a szerzőséget, amikor meggyanúsították vele. Tiltakozik a vád ellen Vernes úrhoz intézett levelében (N° CCXV., 381. 1., i. h.) és a Thiriot úrnak szóló szövegben is (CCXLII., 427. 1.). Az utóbbiban ügyesen megdicséri a Candide-ot, és szerzői önérzettel veszi tudomásul, hogy két párizsi ifjú magát teljesen hasonlónak képzeli a regény hőséhez. Arra is céloz, hogy ő maga Prococurante úrhoz hasonlít, lehetséges is, hogy a mindenből kiábrándult, nagy műveltségű férfiúban egy kissé saját személyiségét ábrázolta. De azért határozottan tiltakozik a szerzőség ellen.

A Candide szereplői a népmesék és Rabelais hőseire emlékeztetnek. Jellemük egy-egy statikus vonással egészen lezárt: Candide kezdettől végig naiv, jámbor ifjú, Pangloss ostoba tudós, Martin pesszimista bölcselő stb. Szerepük nem más, mint a szerző filozófiai gondolatainak szemléltetése. Minden szavuk és tettük ezt a célt szolgálja.

Számtalan hihetetlen kalandon mennek át. Halál, feltámadás, váratlan találkozás éppen olyan természetesen történik, mint a mesében vagy Gargantua és Pantagruel történetében. Ezek a jellemek tulajdonképpen csak a mese fordulatos menetében élnek, önmagukban nem állnak meg, nem életszerűek.

Mint a görög kalandregényben, itt is kitűnő emberek szerepelnek, akiket a sors szörnyű csapásokkal sújt. Bár ezek a kitűnőségek olykor nevetségesek (pl. Pangloss), mégis derék emberek, akiket üldöznek és kínoznak.

Candide-ot a szerző felülről nézi, s az olvasó előtt gyakran nevetségessé teszi. Kinevetjük naivitása miatt, bár alapjában véve becsüljük jó szívéért. Bátorsága, lovagiassága és a regény végén megmutatkozó bölcsessége megnyeri az olvasót. Candide személyisége abban is emlékeztet a népmesei hősökre, hogy eléggé passzív: sok fejezetben egyszerűen tudomásul veszi a körülötte zajló életet és csodálkozik.

Pangloss alakjában magát Leibnizet gúnyolja ki a szerző. Már a név is találó: görögül „minden nyelvet értő”-nek mondja a tudóst, mert a német filozófus egyik jelentős találmánya a világnyelv felfedezése volt. Voltaire úgy elbánik Leibnizcel, ahogy a sátorponyva Vitéz Lászlója az ördöggel: meggyomrozza, csúffá teszi, kinevetteti, s mindezek után tovább beszélteti arról, hogy ez a világ a lehető világok legjobbika. A női szereplők sorsa és jelleme szinte teljesen azonos. Kunigunda, az öregasszony és Paquette a görög kalandregény tipikus figurái. Mindhárman jó sorsban élnek a történet elején, majd hihetetlen kalandokon, szerelmi viszonyok egész során mennek át, hogy végül a lehető világok legjobbikáról elítélő véleményt formáljanak.

Cacambo jól ismert figura: az olasz-spanyol drámák és regények sokat tapasztalt, hűséges inasa, aki tűzön-vízen át kitart ura mellett. Ilyen inasokat találunk Moliére-nél is.

Martin alakjában Voltaire a világból kiábrándult pesszimistát formálta meg. Rendkívül érdekes Martin viselkedése Procoeurante úr társaságában: ekkor több ízben optimista módon nyilatkozik, hogy az előkelő házigazda ítélete annál súlyosabban essék a latba. Mint említettük, Procoeurante sok tekintetben maga Voltaire lehet: az irodalomról alkotott ítéletek megfelelnek máshol is olvasható megállapításainak.

Voltaire éles társadalomkritikája jelenik meg a szerzetesek, a kereskedők és az irodalom parazitáinak elítélésében. Másfelől Eldorádó lakói derék, tehetséges, önzetlen és főleg nagy tudású emberek, akiknek jellemét az író példaképnek szánja.

A regény szerkezete is a kalandregényre emlékeztet. Voltaire felhasználja és nevetségessé teszi ezt a műfajt; ebben Cervantes eljárását követi, aki a lovagregényt Dón Quijote kalandjainak elbeszélésével teszi csúffá. A kalandregényben a váratlan fordulat uralkodik: a szereplők a legjobb helyzetből váratlanul zuhannak a legszörnyűbb körülmények közé, hogy aztán ismét felemelkedjenek. Ezt bizonyos határig elhiszi, komolyan veszi az olvasó, de olyan mértékben alkalmazva, ahogy Voltaire teszi, a fordulatok sora feltétlenül nevetést kelt a naiv szemlélőben is. Az állandó hullámmozgás szinte ritmust ad a kisregénynek: fel-le, fel-le, ezt kattogják az egyes szerkezeti részek, a regény elemei. A szerkezetnek olyan motívumai is vannak, amelyek a mesei motivációra hasonlítanak. Szinte klisé módjára ismétli Voltaire Paquette történetében az öregasszony élményeit. Hasonló módon ismétlődik meg az autodafé jelenete Kunigunda előadásában stb.

A regény első részében (1-7. fejezet) Candide első kalandsorozatával ismerkedünk meg. A westfáliai kastély ironikus leírása egyrészt Voltaire élményeinek (tartózkodása német földön, vendégeskedése II. Frigyesnél) emlékét őrzi, másrészt az egykori német hercegségek kitűnő szatírája. Pangloss úr „metafizikával vegyes teológiát s az ugyanezzel kapcsolatos cretinológiát” tanít. Az ok és okozat tételét Voltaire gyakorlati érveléssel, ironikus módon cáfolja, és egyszerűen nevetségessé teszi a célszerűség (teológia) filozófiáját. Pangloss és a kis barna, majd Candide és Kunigunda szerelmi jelenete gáláns pikantéria, melyben a másról beszélés (nyomós érv, kísérlet stb.) teremti meg a szellemességet. Ez a filozófiai terminológia itt nagyon helyénvaló: tudományos légkörével, szóhangulatával ebben a helyzetben nevetést kelt. Figyeljük meg például a következő mondat hangulatát: „Thunder-ten Thronkh báró úr ott ment el a spanyolfal mellett, s látva ez okot és okozatot, egyszerre kidobta Candide-ot az ő gyönyörű kastélyából jókorákat rúgva a fenekébe.”

A következő fejezetekben a katonafogdosás és a háború szatírája jelenik meg. A harmadik fejezet első része véres irónia: Voltaire úgy beszél, mintha a háborút szépnek tartaná, mert hiszen itt Pangloss-Lelbniz értelmében kell szólnia. S úgy tudja dicsérni a háború szépségeit, hogy az olvasót jobban felháborítja a szörnyűségek ellen, mintha a szerző szidná a háborút. Ugyanebben a fejezetben a nacionalizmus elítélése után a vallási fanatizmust is kigúnyolja. Egy derék úr „óra hosszat prédikált a felebaráti szeretetről”. De mikor Candide koldulni próbál tőle, ugyancsak megjárja, mert nem tud megfelelni a kérdésre: Vajon a pápa-e az Antikrisztus? Ekkor Candide egy derék emberre akad, aki megszánja őt, de ez anabaptista, „soha meg nem keresztelt ember”.

A negyedik fejezetben kitűnik Pangloss előadásából, hogy a súlyos betegség, amely őt kínozza s el fogja pusztítani, a lehető legjobb világ szerves része. Hiszen mi lenne belőlünk, ha Kolumbusz nem fedezi fel ezt a betegséget? Most nem volna se csokoládénk, se bíborfestékünk.

A hajószerencsétlenség leírása Rabelais-ra emlékezteti az olvasót. Itt arra is alkalmat talál a szerző, hogy a gondviselést erkölcsi vonatkozásban megbírálja. A derék Jacques – utasaink jótevője – szemünk láttára belezuhan a tengerbe. Szerencsétlenségét az okozza, hogy segíteni akar egy gonosz matrózon, aki nem sokkal előbb végigvágott rajta. A derék Candide utána akar ugrani, „de Pangloss, a filozófus megakadályozta e tervében, s ott helyben bebizonyította neki, hogy Lisszabon kikötője egyenesen arra készült, hogy ez az anabaptista ott kényelmesen belefulladhasson”. így válik Pangloss filozófiája a közöny és a gonoszság indoklásává. Az isteni gondviselés pedig eltűri, hogy a matróz megmeneküljön, és fütyörészve fosztogassa az összedőlt lisszaboni házakat.

A hatodik fejezetben Voltaire toleranciájának szellemes megnyilvánulásával találkozunk. A lisszaboni földrengés megakadályozására autodafét kellett rendezni. Ennek leírásával az inkvizíció, a rendőri besúgás, a vallási fanatizmusból eredő emberölés „erkölcsi alapját” semmisíti meg a szerző. Milyen hát a lehető világok legjobbika? Candide az eddigi tapasztalatokat összefoglalva így elmélkedik: „Ha ilyen a legeslegjobb világ, milyenek a többiek? Hisz, ha csak elfenekeltek volna, ebben már a bulgárok is részeltettek; de kedves jó Panglossom! a filozófusok legnagyobbja! azért akasztottak fel, hogy még azt se tudjam, miért? O, kedves jó anabaptistám, a világ legjobb embere, miért kellett megfulladnod a kikötőben? S Kunigunda kisasszony, minden kis-asszonyok gyöngye, miért is jutott arra a sorsra, hogy a hasát is felhasítsák?”

A nyolcadik fejezet szinte betétnek tekinthető: ebben Kunigunda sorsát ismerjük meg. A történet tipikus: a szép lány kalandozása, először lefelé, majd felfelé irányuló pályája. A felfelé ívelő pálya is csak annyit jelent, hogy most vagyonos, illetve hatalmas szeretők tartják el.

A további kalandok (9-10. fejezet) újra csak Candide kritikáját mélyítik el, mert most már Kunigunda története is azt bizonyítja, hogy ez a világ nem minden tekintetben mondható a lehető legjobbnak.

A 11-12. fejezet betét: egy öregasszony története, aki a legmagasabb polcról lezuhant, és a legmélyebb mocsárba süllyedt. Voltaire humorral adja elő az öregasszony történetét. Tulajdonképpen minden részlet szomorú, félelmes vagy komor, mégis nevetünk az egészen, mert nem vesszük komolyan. Bármilyen szánalomra méltó valaki, ha levágják és megeszik a fél fenekét, még-sem sírunk a sorsán. Voltaire szándékosan humorizál, nem mély élményt akar teremteni, hanem derűsen csúfolódik Leibniz tételén.

A 14. fejezettől kezdve Cacambo, a hű inas lesz hősünk kísérője. Mint Beaumarchais Figarója, ő is sokat próbált: „volt már minden, ministráns, sekrestyés, matróz, szerzetes, ügynök, katona és lakáj”. Sokat tapasztalt, ebből levonta a következtetést is: mindig az erősebbnek van igaza.

A következő fejezetekben a jezsuitákat támadja a szerző. A Paraguayban létesített államot bírálja, de módot talál arra is, hogy erkölcsi szempontból megbélyegezze a rendet. Ez különösen jelentős volt ebben az időben, hiszen ekkor erős társadalmi mozgalom indult a jezsuita rend kiűzésére. A 16. fejezetben leírt jelenet, melyben a vadak jezsuitát akarnak zabálni, már előbb megjelenik Voltaire egy levelében* amelyben a párizsi utcán hangzik fel a kiáltás: együnk jezsuitahúst!

Amikor a művelt és műveletlen emberiségből egyaránt kiábrándultak az utasok, elérnek Eldorádóba, a voltaire-i utópiába. Ebben az országban nincsenek papok, de van boldogság s főleg tudomány, mely a boldogság megteremtésének feltétele.

Voltaire jól látta a gyarmati kizsákmányolás embertelenségét. Erről tanúskodik a 19. fejezet egyik jelenete, amely a holland gyarmatosítók kegyetlenségét ábrázolja, s időszerűsége éppenséggel nem évült el. A jelenetből kitűnik, hogy az európai cukor drága áru: a négerek szenvedésének terméke. Ebben a fejezetben ismerkedik meg Candide Martinnel, akit Pangloss ellenfelének, a pesszimista álláspont képviselőjének kell tekintenünk. Martin hosszú elméleti vitát folytat Candide-dal, s vita közben újabb kalandokon mennek át. Ezek a kalandok Martinnek adnak igazat.

Az utasok franciaországi élményei alkalmat adnak a szerzőnek arra, hogy hazája közállapotait leleplezze. Alig érkezik meg Candide a városba, mindjárt észreveszi két orvos s néhány jó barát az ujján ragyogó gyűrűket, s azonnal hozzálátnak a gazdag idegen kifosztásához. Először eret vágnak rajta, majd kártyajátékkal fosztogatják. Candide csodálkozik rajta, hogy nincs szerencséje a játékban, a tapasztalt Martin azonban nem csodálkozik. Nemsokára újabb visszaélésekkel találkozunk: az egykori Franciaország léhűtő és parazita társadalmának minden bűne feltárul előttünk. Természetesen a rendőrség sem kivétel: amikor az ártatlan Candide-ot letartóztatják, szabadságának három gyémántgyűrű lesz az ára.

Voltaire még Angliát sem kíméli, a 23. fejezetben hőseink az angolok „másfajta bolondság”-ával ismerkednek meg..

A 24. fejezet ismét betét: Paquette és fráter Giroflée története. A barát panaszai Rabelais szerzeteseinek szavait juttatják eszünkbe: „Már százszor is kedvem lett volna felgyújtani a kolostort, s kivándorolni Törökországba. Szüleim kényszerítettek rá tizenöt éves koromban, hogy magamra húzzam ezt a gyűlöletes reverendát, csakhogy nagyobb vagyon jusson testvérbátyámnak, vigye el az ördög! A kolostorban féltékenység, viszály és gyűlölet lakozik.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
WILLIAM SHAKESPEARE: Lear király (1605), elemzés, tartalom

A Lear királyt valószínűleg 1605-ben írta Shakespeare, amire Gloster szavaiból...

Close