A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Victor Hugo: A nyomorultak (1862), elemzés, tartalom

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
9217
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-05 Küldd tovább
  Letöltés

A francia cím többet mond a magyarnál. A Les misérables, a latin miserabilis hangulatát őrzi: testi-lelki nyomorúságot fejez ki. Ebben az értelemben Hugó nemcsak a főszereplők nyomorára hívja fel a figyelmet, hanem nyomorultnak tartja pl. Javért rendőrfelügyelőt is.

Victor Hugót kora ifjúságától fogva foglalkoztatta és elérzékenyítette a szegények, az üldözöttek sorsa. Különösen lírai költeményeiben fordul gyöngédséggel, szánalommal a társadalom üldözöttjei felé. Elsősorban a gyermekek és az öregek iránt érez szánalmat. Mélabú című versében így ír a munkába induló lánykahadról:

,,E sose nevető sok gyermek merre tart? Hová fordul e sok lázmarta, édes arc; Nyolcéves lánykahad hová siet magában; . Tizenöt órai munka várja a gyárban. Hajnaltól alkonyig örök egy mozdulat, S körben a börtön is örökké ugyanaz; Mind görnyedten, a gép roppant foga alatt áll, Mely a homály ölén, nem tudni, mit harapdál. Rabok, ártatlanul, pokolban angyalok, Dolgoznak…”

,Ez a képsor megérteti A nyomorultak legszebb sorait: Cosette szenvedéseinek bemutatását.

Hugó önkéntes száműzetésében évekig dolgozott a mű kéziratán. Amikor 1861-ben a regényt befejezte, tisztában volt azzal, hogy a kor lényeges problémáját ragadta meg, s a társadalmi lelkifurdalása biztos sikert ígér munkájának. Legalábbis erre vall az érdekes levél, amelyet Károly fiának írt, aki a kiadónál apja nevében tárgyalni készült a regény megjelentetéséről. Hugó többek között ezt írja: „A regény nem történeti. Ami a politikai részt illeti, az tisztán történelmi esemény: Waterloo…, Lajos Fülöp uralma, az 1832-es felkelés, és a könyv, mely 1815-ben kezdődik, be is fejeződik 1835-ben. Nincs tehát semmiféle célzás a jelenlegi kormányzatra. Különben ez szociális dráma, a mi társadalmunk, a mi korunk drámája.” A levélből kitűnik, hogy az író vigyázott arra, nehogy közvetlenül sértse III. Napóleon kormányát, mert ezzel elveszett volna a franciaországi kiadás reménye. Nem is francia problémát vetett fel: úgy érezte, hogy az egész világ lelkiismeretét rázza fel a nyomorultak sorsának bemutatásával. Erre vall az a levél, amelyet a regény olasz fordítójához intézett: „A társadalmi problémák nem szoríthatók politikai határok közé. Az emberi nem sebei, e széles sebek, melyek a földgömböt borítják, nem állapodnak meg a térképen vont kék vagy piros vonalaknál. Mindenütt, hol a férfi tudatlanságnak vagy kétségbeesésnek rabja -, mindenütt, hol a nő kenyérért eladja magát -, mindenütt, hol a gyermek szenvedésnek van kitéve, oly könyv hiányában, melyből tanulhasson, és oly tűzhely hiányában, melynél melegedhessék: A nyomorultakról szóló könyv ott kopogtat az ajtón és így szól: »Nyissátok ki! Érettetek jöttem!«”

A századok legendája hatalmas erkölcsi és anyagi sikere után Hugó kiadója már biztosra megy: az írónak nagy árat fizet, és egyszerre adatja ki több országban a művet. 1862. április 3-án A nyomorultak megjelenik Párizsban, Bruxelles-ben, Lipcsében, Londonban, Milánóban, Madridban, Pesten, Rio de Janeiróban, Rotterdambán és Varsóban. A párizsi kiadás hétezer példánya két nap alatt elfogy, s a világsiker nem sokáig várat magára. Hugó égető társadalmi problémát vetett fel, s erre a kor általános ízlésének megfelelő választ adott. Mindenki érezte, hogy „a nyomorultak”-on segíteni kell. A szociális problémák megoldásának lehetőségei közül Hugó a legjelentősebbeket veti fel: hódítás vagy felkelés útján (Napóleon-Enjolras) nem lehet eredményt elérni, így marad megjárható útnak Valjean jótékonysága és pacifizmusa, mely a jótékony bazárok szervezőinek és a gazdag adakozóknak kitűnő példát mutat. A nyomorultak előremutat, amikor a társadalom számkivetettjeire irányítja a figyelmet, és irántuk részvétet kelt, de félrevezeti olvasóját, amikor felemás megoldást ajánl.

 

A regény bonyolult cselekményét a szerkezet elemzésével mutatjuk be.

A nyomorultak öt részből áll. A részek általában a főszereplőket állítják középpontba: Fantine, Cosette, Marius és Jean Valjean az egyes szakaszok főcíme. (A negyedik rész a Plemet utcai idill és a Saint Denis utcai hősköltemény címet viseli.) A részek és a könyvek, fejezetek címei kevéssé tájékoztatják az olvasót, s olykor szándékosan talányosak is.

A regény szerkezetét három tényező szabja meg. Hugó elsősorban romantikus, „groteszk” regényt akart írni, tehát mindenütt ellentétek kiélezésére és meglépésre törekedett. Nemcsak nagy ellentéteket fest (Valjean jelleme és sorsa között), hanem minden párbeszédet is meglepő fordulattal iparkodik befejezni vagy félbeszakítani. Másrészt/l nyomorultak az analitikus regény önelemzést (Valjean tépelődései) és lélekábrázolását tartalmazza. Végül Hugó retorikája végigömlik az egész regényen. A szerző minden társadalmi, gazdasági, nyelvi vagy politikai kérdésben hallatja szavát, nem sokat törődve azzal, vajon odaillik-e mindaz egy szépirodalmi mű keretébe.

Myriel úr romantikus alak: könnyelmű ifjúnak indul és szent életű püspökké válik: Hugó ezt az alakot Bienvenu de Miollis Dighe-i püspökről mintázta. Ez i.-püspök házába vett egy Pierre Morin nevű szabadult fegyencet, aki kenyérlopás miatt öt évet fegyházban töltött.

A püspök és Valjean találkozása tipikusan groteszk jelenet. A szerencsétlen, szabadult rabot már a kutya is kimarta óljából, mielőtt a papi házba belépett. Az egész társadalom szívtelensége és gonoszsága egyfelől és a püspök emberfeletti jósága más oldalról áthidalhatatlan ellentétet jelent. Ugyanilyen ellentét jelentkezik a második jelenetben is. Valjean azt várja, hogy a püspök visszaveszi tőle a lopott holmit, a szent életű férfi pedig még azt is neki ajándékozza, amije megmaradt. Ez az expozíció teremti meg Valjean megváltozásának feltételét, a lelki átalakulás indítékát.

A harmadik könyvben tér rá a szerző Fantine sorsának bemutatására. Az első fejezetben az 1817-es évet ismerteti. Hugó itt elsősorban saját emlékei alapján állította össze a kórrajzot. Szubjektivitása még akkor is megragadja az olvasót, ha tudja, hogy Edmond Biré hatalmas tanulmányban mutatta ki a szerző számtalan tévedését. Hugó lírájának legkedvesebb darabjai jutnak eszünkbe, amikor a következő fejezetekben a Quartier Latin diákjainak és grisette-jeinek életéről olvasunk. Fantine sorsa sok tekintetben a Bohémélet és A kaméliás hölgy hősnőinek életére emlékeztet. De Fantine magasabb piedesztálon áll, mint perdita társnői: benne a szerző a lányanya szenvedését és önfeláldozását mutatja be. Ezzel Hugó a Faust egyik alapvető problémáját veti fel, és szembeszáll az egykorú társadalom felfogásával. Fantine-nak az anyaság nevében követel elégtételt. Az olvasó együttérzése nemcsak az elhagyott grisette, hanem a gyermeke sorsával zsarolt anya szenvedésének is szól.

Fantine sorsa összefonódik Valjean életével. Kettejük találkozása a groteszk sajátos megnyilvánulása: Fantine leköpi jótevőjét, s ez valóságos Krisztus módjára azt mondja: „Javért felügyelő, bocsássa szabadon ezt a nőt!” Mikor Fantine rájön, hogy Madeleine úr kívánja szabadon bocsátását, térdre esik előtte, megcsókolja a kezét, és elájul.

A Campmathieu-ügy lelkiismereti kérdést jelent: feladja-e magát a helyes úton járó ember, amikor helyette mást akarnak elítélni? Van-e joga titkolózni? A Vihar egy koponyában lélekelemző fejezete, majd a bírósághoz vezető út kalandjai és töprengései adnak választ ezekre a kérdésekre. Valjean hosszú küzdelem után helyesen dönt: le fogja magát leplezni. Ez természetesen ismét groteszk jelenetben történik meg. Mindenki ismeri és tiszteli a polgármester urat, aki váratlanul előlép, és megkérdi volt társaitól: „Nem ismertek rám?” Majd megrázó csendességgel azt mondja: „Esküdt uraim, mentsék fel a vádlottat. Elnök úr, tartóztasson le. Az az ember, akit önök keresnek, nem ő, hanem én vagyok. Én vagyok Jean Valjean.” A nagy jelenetet további megrázó események követik. Fantine halála, Valjean kézcsókja, majd a letartóztatás és a szökés mind a groteszk és a bűnügyi elemek sajátos szerkesztésével válik a romantikus előadás klasszikus részletévé.

A regény második része egy hatalmas retardáció beiktatásával kezdődik. Hugó egyik legnagyszerűbb verstémáját, a Waterlooi csatát itt eposzi hangon adja elő. Előadásában sajátságos módon keveri a régi idők nagyszerűségének képeit azokkal a benyomásokkal, amelyeket maga szerzett, amikor 1861-ben az elhagyott csatamezőt bejárta. Hugó csatajelenetei egy prózai eposz nagyszerű képsorát nyúj*íák az olvasónak. Elismeri az ellenfél bátorságát és emberfelettivé növeli alrancia sereg, különösen a gárda önfeláldozását. Camb-ronne szavának igazolásával nagy lépést tett előre. Rájött, hogy a romantikus pátosz mellett a valóságból fakadó tömörségnek is van kifejezőereje. „A francia gárda meghal, hanem magát meg nem adja” helyett egy találó szó kell, s ez Cambronne válasza, melyet joggal dicsőít a romantikus szerző. Hugó ezzel a realizmus útjára lép, s ezen halad akkor is, amikor Thénardier és társai éjszakai rablóhadjáratát leírja.

A Waterlooi csata elbeszélésének a regény szempontjából kevés jogosultsága van, hiszen gyenge szállal fűződik a főcselekményhez. Ez a szál Marius hálája Thénardier iránt, akit apja megmentőjének tart. De a romantikus regénynek szinte szerves tartozéka a nagy társadalmi esemény vagy a természeti katasztrófa, mely váratlanul félbeszakítja az eseményeket.

Romantikus módon más szálon vezeti tovább az eseményeket a szerző, amikor az Orion hajó sorsáról kezd beszélni. Meglepetten várjuk, ugyan miért kellett megismerkednünk a hajó történetével. így térünk vissza a főcselekményhez: Valjean ismét megszökik, és útnak indul, hogy Cosette-et elhozza Thénardier családjától.

Cosette bemutatása és szenvedéseinek ábrázolása Hugó regényének legszebb lapjai közé tartozik. Az író szeretettel és a gyermeki szenvedés minden részletének kitűnő megérzésével ábrázolja a kislány lelkivilágát. Dickensnél is jobban szereti a gyermeket, akit ábrázol. Talán azért is áll közel hozzánk a szenvedő gyermek, mert kislány; Dickens pedig fiúkat mutat be.

A Gorbeau-ház leírásával Hugó visszatéved a romantika bűnügyi, alvilági területére. Sue-re emlékeztető és detektívregényre valló részletek világítják meg Javért és Valjean párharcát a régi Párizsban.

Amikor Valjean számtalan izgalmas fordulat és romantikus meglepetés után (menekülés a rendőrök elől, átmászás a falon, rejtőzés stb.) végre az apácazárdában meghúzódik, a szerző ismét retardációt iktat be: a zárdákról elmélkedik. Hugó világosan látja, hogy a szerzetesek és az apácák életmódja a XIX. században már korszerűtlen. Különösen megrázza az olvasót néhány fiatal leány ellesett beszélgetése, mert ebből kitűnik, hogy a klerikális nevelés elferdíti a gyermekek lelkivilágát. De azért.Hugó határozottan hangsúlyozza vallásos hitét, s hősét is a hit irányítja útján.

A harmadik rész Párizs és fia, a gamin bemutatásával kezdődik. Hugó nagy szeretettel szól mind a kettőről. Megszólal itt a száműzött honvágya, ki a régi Párizst eleveníti fel, melytől az emigráció elszakította. A város leírása nem olyan alapos, mint Balzac regényeiben, de az író több melegséggel és színnel ábrázolja a fővárost. A gamin rajzában egyrészt Hugó demokratizmusa, másrészt a gyermekek iránt érzett őszinte szeretete nyilvánul meg.

A nemzedéki problémát kitűnően mutatja be a szerző Gillenormand úr és családja ábrázolásával. A nagyapa királypárti, és vejét, Pontmercyt zsiványnak tartja. Ezzel szemben Pontmercynek is megvan a véleménye az „agyalágyultról, mert ő Napóleon ezredese. Ez az ellentét szinte öröklődik a családban. Marius a bonapartista hagyományokat követi, és szembefordul a királysággal, ezzel szemben Gillenormand úr még makacsabb védelmezője a fennálló rendnek. Ezek a reális ellentétek Hugónál romantikus, groteszk ábrázolással jelennek meg. A nagyapa és az unoka összecsapása újabb bizonyítéka a groteszk szerkesztésnek: Hugó mindenütt erős Összecsapásra törekszik, ez mutatkozik meg Marius és nagyapja szóváltásainak, majd szakításának bemutatásában is.

Marius baráti köre is a Bohémélet világát juttatja eszünkbe, és sok tekintetben Hugó ifjúkorának emlékéiből származik. Ez a részlet mintegy folytatja a Fantine-ról és baráti köréről elbeszélt szakaszt: a párizsi ifjúság életének derűs bemutatása.

A hős ínségének részletezése ismert romantikus eljárás. Ebből egyrészt a nyomorúság és az erény kapcsolatáról szóló tétel ered (1. Petőfi: Az apostol), másrészt az a lehetőség, hogy a kincs váratlan megtalálása felemelje az éhezőt.

A hetedik könyvben Hugó ismét visszakanyarodik az alvilág ábrázolásához. Thénardier és bandája a párizsi rémregények ismert alakjai, bár Hugó kitűnő ábrázolással egyéníti, s egyúttal típussá formálja ezeket a banditákat. Valjean nehéz helyzetében következetesen viselkedik. Amíg erőre és ravaszságra van szükség, addig fegyencmódra jár el, de mihelyt erkölcsi leckét adhat, mindjárt apostolkodni kezd. Most is elfűrészeli a kötelékeket; és kezébe kapja a tüzes vasat, majd karjába döfi, és ezzel mutatja meg, hogy őt nem lehet megfélemlíteni.

A bűnügyi rész után történelmi szakasz következik: Hugó a restauráció korát és Lajos Fülöp uralmát mutatja be. Ábrázolása érdekes megfigyeléseket, találó megállapításokat is tartalmaz, de a történelem fő mozgatóerőit nem veszi figyelembe. Úgy látja, hogy Saint-Antoine külvárosból néha vad hordák,, néha hősi csapatok törnek ki. A forradalmárokat „a civilizáció vademberei”-nek nevezi. Hosszas töprengés után Istenre bízza a megoldást, és vele a reformok útján kíván haladni: „Isten majd gondoskodik róla. Hogy a lejtők enyhék legyenek: ez az Isten politikájának a veleje.”‘

A romantikus, több szálú mesevezetés a második könyvben két szerelmet mutat be. Eponine megható szerelmének ábrázolása után Hugó Marius és Cosette szerelmének születését beszéli él.

A Szív a kő alatt a romantikus álmodozás nagyszerű lírai megnyilatkozása. Vörösmarty költészetére és helyenként Jókai lírai elragadtatására emlékezteti az olvasót. Ha a Waterlooi csata eposzra hasonlít, akkor ezt a betétet joggal hasonlíthatjuk lírai dalciklushoz. A két egymásnak rendelt lélek ösztönös természetességgel talál egymásra.

A szerkezet állandóan hangulati meglepetéssel szolgál. A lírai szerelem világa után Gavroche gamin-kalandjai következnek, majd újra a rémregényhez térünk vissza: a banditák megszöknek a börtönből.

Az argóról folytatott elmélkedés után a szerző ismét Cosette és Marius szerelmi történetét eleveníti fel. Az újabb borzalmas fordulat a rablási kísérlet, amely Valjean háza ellen irányul. Ezen a ponton szövődik össze a szerelmi és bűnügyi szál.

Az 1832-es felkelés” bemutatásával Hugó felhagy reformista és Isten akaratát kutató elgondolásaival és a barikád harcosai mellé áll. Bár Valjean pacifista magatartását állítja eszményképül az olvasó elé, mégis annyi megértéssel és együttérzéssel ábrázolja a felkelés diákvezéreit, munkás katonáit és gaminjét, hogy forradalmisága itt kétségtelenül és határozottan megnyilvánul. Marius töpreng ugyan a polgárháború jogos vagy jogtalan voltán, de végül arra az eredményre jut, hogy a forradalmi küzdelem sikere több a háború dicsőségénél. Ezt mondja: „Még áll az előítélet, a kiváltság, a hazugság, a zsarolás, a visszaélés, az erőszak, az igazságtalanság, a sötétség vára, és a gyűlölet tornyaival fenyegetően magasodik a világ fölé. Le kell dönteni. Le kell rombolni ezt a szörnyűséges erődöt. Austerlitznél győzni nagy dolog, de a Bastille-t bevenni óriási.”

A barikád harcosainak ábrázolásában Hugó ugyancsak a groteszk eszközeit használja fel. Enjolras patetikus stílusát Gavroche argója, Mabeuf apó hősi halálát Javért közönye, majd Marius hőstette és Eponine szerelmi vallomása váltja fel. A barikádharc ilyen sokszínű, egymással ellenkező ábrázolását új elem szakítja félbe: Gavroche levelet visz Cosette-nek, s ezzel a cselekmény már ismét más szálon halad.

Az ötödik rész, amelynek vége Jean Valjean a címe, ismét visszavezet a barikádhoz. Hugó történeti résszel kezdi, majd újabb retardáló elemeket iktat közbe, hogy fokozza az olvasók kíváncsiságát. Valjean megjelenése a barikádon tipikusan romantikus jelenet. Öt embernek lenne szüksége nemzetőri egyenruhára, s csak négy ruha van. Mariusnak kell kiválasztania az áldozatot, aki velük marad, hogy meghaljon. „Ebben a pillanatban, mintha az égből jött volna, egy ötödik egyenruha hullott alá a négyre. Az ötödik férfi megmenekült.

Marius felvetette szemét, és felismerte Fauchelevent urat, Jean Valjean lépett a barikádra.”

Valjean ezután is a püspök tanításához tartja magát: fegyverével nem öl embert, de ha kell, életét kockáztatja a bajtársakért. Mintha Adorján Manassé hite jellemezné: önfeláldozással akarja megmenteni embertársait a nyomortól és a szenvedéstől. Mint minden romantikus hős, kitűnően céloz, s ezzel megszerzi a matracot, hogy a repeszektől megvédje a torlasz harcosait, és elriasztja a megfigyelőket sisakjuk lelövésével, de nem öli meg őket. A legfeszültebb helyzetben ismét fordul a mese: Cosette ébredését beszéli el a szerző. Csodálatosan szelíd, ábrándos kép: „Cosette haját bearanyozta a napfény, ábrándokba merült lelkét belülről a szerelem, kívülről a hajnal világította meg…” Ezután átmenet nélkül a barikádharc könyörtelen tüzeléséről ad megrázó képet a szerző.

Ajelenet tetőpontja Gavroche halálának elbeszélése. Ebben Hugó emberszeretete és romantikája páratlan erővel jelenik meg. Ez is groteszk ábrázolás: a fenséges keverése a nevetségessel, de végül a komikus elem beleolvad a fenségesbe. Befejezése is groteszk: „Ez a kicsiny lélek, amely igazában nagy lelek volt, elröppent.”

Hugó ismét félbeszakítja a barikádharcot. Ezúttal a Luxembourg-kertbe vezet el. Bemutatja a polgárt, aki könyörületes az állatokhoz, a hattyúknak dobja a kalácsot, míg két gyermek éhezik… De a polgár is meghallja a lövöldözést és hazaindul. S* most az író az utolsó küzdelmet mutatja be: a katonák rohamát, a harcosok pusztulását és Valjean menekülését. S amikor az olvasó izgatottan lapoz a következő oldalra, a romantikus szerkesztésnek megfelelően hatalmas retardációt talál. Az egész második könyv Párizs csatornarendszerének leírása, tehát olyan betoldás, amely az eseményeket hátráltatja. Csak a harmadik könyvben kerül sor Valjean útjának bemutatására, a szenvedésekre és a szabadulásra. Ez a szabadulás is ellentmondásos. Valjean kiszabadul a kloakából, de Javért karmaiba jut. S most Máriusszal együtt kocsiznak a város felé: „Marius mozdulatlanul feküdt a hátsó ülésen, a feje a mellére csüggött, két karja lelógott, lábszárai mereven elnyúltak, olyan volt, mintha már csak a koporsóra várna; Jean Valjean árnyéknak látszott, Javért kőszobornak; és valahányszor egy-egy utcai lámpás előtt elhaladtak, a kocsi koromsötét belsejében, mintha villámfény érné, fakósápadtan föltűnt a véletlen akaratából egymás mellé került három mozdulatlan alak: a hulla, a kísértet és a szobor.”

Újabb meglepetés: „Javért elment”. Erkölcsi konfliktus következtében mondott le Valjean letartóztatásáról. Megrendült benne a hit a törvények megbízhatóságában, s ezzel elvesztette jogát az élethez: öngyilkosságot követ el. De előbb még tanúi vagyunk Gillenormand úr sajátságos kitörésének. A nagyapa imádja unokáját, de nem tudja neki megbocsátani a fájdalmat, amelyet politikai felfogásával és távozásával okozott. Ez magyarázza meg a groteszk jelenetet, melyben a nagyapa egyszerre átkozza unokáját és imádkozik gyógyulásáért. Gillenormand úr és unokája viszonyának ábrázolása lehetőséget teremt humoros jelenetek bemutatására. A nagyapa gyengédségből kénytelen igazi politikai és társadalmi nézeteit elhallgatni, s ez újra meg újra Moliére vígjátékaira emlékeztető megnyilvánulásokba sodorja. Végül teljes a boldogság: Gillenormand úr nemcsak politikai, hanem társadalmi vonatkozásban is megérti unokáját, beleegyezik abba, hogy Marius Cosette-et feleségül vegye.

A fiatalok története egyszerű idill, melyet Hugó romantikus pátosszal mutat be. Valjean végül bevallja Mariusnak, hogy fegyenc volt. Ezzel elsősorban magának okoz fájdalmat, de Cosette-et is lépten-nyomon megbántja. Mi értelme van ennek a vallomásnak? Miért nem akar nevet lopni valaki? Hiszen azzal nem tenne kárt. Sajátságos szenvedést vállal magára a hős: értelmetlenül kínlódik, és kínoz mást is. De Hugónak szüksége van arra, hogy Thénardier leleplezése csak az utolsó percekben történjen meg, s Valjean a kehely utolsó cseppjét is lehajtsa. Ez teszi teljessé a regényt: így mutathatja be, hogy az egykori fegyenc sohasem térhet vissza a becsületes emberek körébe. Másrészt ilyen módon arra is alkalma van, hogy újabb jelenetsorral érzékenyítse el az olvasót. Ez a jelenetsor azt mutatja be, hogy Valjean, aki már Fantine-t segítette, majd Cosette-nek vagyont szerzett, Mariusnak pedig az életét mentette meg, nem léphet be házukba, mert érzi, hogy nem fogadják szívesen. Ennek a jelenetsornak feloldása a végső kép, amely Valjean halálát mutatja be. Mint minden romantikus hős, Valjean is tudja, hogy meg kell halnia. De a melodramatikus jelenet nagyszerű, az ifjú pár a haldokló bocsánatát kéri:

„Cosette és Marius magukon kívül térdre estek, sírástól fuldokolva borultak Jean Valjean kezeire. Ezek az áldott kezek nem mozdultak többé. Jean Valjean hátrahanyatlott, a két gyertyatartó világította meg; sápadt arca az eget nézte, hagyta, hogy Cosette és Marius csókokkal borítsák kezeit. Halott volt.”

A szerkezet elemzéséből kitűnik, hogy a cselekmény több szálon fut, s az író ezeket a szálakat tervszerűen váltogatja. Az izgalmas fejezeteket késleltető szakaszokkal hátráltatja, az érdekes részeket más eseményekre való áttéréssel gyakran félbeszakítja. A szerkesztés lényegében a romantika ars poeticájának groteszkjét valósította meg. A regény minden szerkezeti egysége ellentmondásra épül, s nagyobb ellentmondásokon belül a kisebb szakaszokban is groteszk elemeket találunk.

A regény középpontjában Jean Valjean jellemének fejlődése áll. Ez a kenyérlopás, szökés, savoyard-kifosztás, ezüstlopás bűnével terhelt fegyenc alapjában véve jóakaratú parasztember. Erkölcsi érzéke nem fejlett, s a bagnóban társai egészen elzüllesztik. A püspöknél tett látogatása indítja el a megtisztulás útján. Hugó kitűnő realizmussal ábrázolja a nehézségeket. Ezt az embert mindenki elhagyta, egyedül kell előretörnie, s ha vissza akar térni a becsületes emberek körébe, akkor álnevet kell felvennie. Madeleine apró alakjában már valóságos apostolnak látjuk az egykori gályarabot. Hugó egyszerűen oldja meg a gazdasági problémákat: Madeleine olyan gyáros, aki mindenkinek ^ jó szolgálatot tesz. Nemcsak a munkadíjat fizeti meg, hanem munkásainak és munkásnőinek erényeire is gondja van.

Valjean erkölcsi bátorsága és testi ereje mutatkozik meg abban a jelenetben, amelyben Fauchelevent apó életét megmenti. Ekkor egyrészt életét kockáztatja, másrészt szabadságát teszi kockára. Krisztusi alázat mutatkozik abban a szóváltásban, melyben Fantine szabadon bocsátását követeli, pedig Fantine mások előtt arcul köpte. Végül tetőpontra emelkedik a jellem, amikor a hős önmagát leleplezve ismét visszatér a gályára, nehogy ártatlan embert ítéljenek el helyette.

Szökése után ismét mint jótevő jelenik meg” Megmenti Cosette-et Thénardier-től, segíti a szegényeket, sőt még a rabló Montparnasse-t is megjutalmazza. Hugó kitűnő realizmussal festi ennek a tökéletes embernek a gyengeségét is: Valjean féltékeny Cosette-re, meg akarja őrizni a maga számára. Ezt a féltékenységet győzi le, amikor Marius után elmegy a barikádra, majd saját életét sokszorosan kockáztatva megmenti Mariust. Valjean a barikádon pacifista módjára viselkedik: fegyverét csak szociális célra használja. Ebben a vonatkozásban Hugó saját szócsövének használja fel a hőst: az ő eszméi jelennek meg Valjean szavaiban és tetteiben.

A befejező szakaszban Valjean már feleslegesen nehezíti meg saját sorsát. Vallomásának nincs nagy jelentősége, legfeljebb arra való, hogy a végső jelenet mint hullámhegy a hullámvölgyre, nagyobb(hatást tegyen az olvasóra. A püspök gyertyái szimbolikusan lezárják a jellem fejlődésének pályáját: megvilágítják annak az embernek utolsó perceit, aki züllött és hitvány fegyencből derék, becsületes, tiszteletre méltó emberré vált.

Valjean alakjának és sorsának ilyen ábrázolásával Hugó előremutató társadalomkritikusnak bizonyult. Ennek a megrázó emberi életnek közvetlen tanulsága van: a börtön n*m a megtorlás, hanem a nevelés háza, s aki büntetését letöltötte, ismét hasznos tagja lehet a társadalomnak. Ezért a tanulságért embermilliók hálásak Hugónak és társainak, akik eredményesen emelték fel szavukat a nyomorultak érdekében. (Nálunk Eötvösről falu jegyzője című regényében és tanulmányaiban hasonlóképpen harcolt a börtönök átalakításáért.)

Fantine először mint jókedvű grisette, majd mint szerencsétlen lányanya jelenik meg. Ábrázolásában ugyanaz a kettősség mutatkozik, mint Valjeané-ban: sohasem középen haladnak, vagy a hullámhegy tetején, vagy a hullámvölgy mélyén találjuk őket. Ennek a jellemnek is kettős mondanivalója van. Egyrészt a perdita anyaságának megmutatásával Hugónak sikerül iránta részvétet és együttérzést keltenie, másrészt a társadalom könyörtelenségének, a rendőrség durvaságának szemléltetésével a szerző erősen bírálja az egykorú társadalmat.

Cosette gyermekkorát reálisan és meghatóan mutatja be a szerző. De már a fiatal lány lelkivilága rendkívül egyszerű és naiv. Cosette mint asszony sem fér közel a szívünkhöz: nem látjuk indokoltnak, miért hidegül el Valjeantól. Hugó bizonytalanul ábrázolja a gazdag és gondtalan fiatalasszonyt, s erre meg is van az oka: regénye éppen a dologtalan és üres életű gazdagok ellen szól, s a boldog fiatal pár bemutatása jórészt engedménynek, megalkuvásnak tűnik a mai olvasó előtt.

Marius alakja sok tekintetben Hugóra emlékeztet. Az ő apja is Napóleon tisztje volt, s maga is átélte azokat a politikai és társadalmi ellentmondásokat, amelyeket hősének sorsával ábrázolt, Marius igazi romantikus hős. Vakmerő, költői, szélsőséges, meg nem alkuvó ifjú. 0 is csak ott veszti el lába alól a talajt, ahol ingyen kapja a boldogságot. Mintha jellemének legértékesebb vonásai torzultak volna el az utolsó jelenetekben. De Marius jellemének ilyen alakulását is megmagyarázza a romantikus követelmény: az ifjú bárónak hibát kell elkövetnie Valjeannal szemben, hogy a nagy jelenet annál megrázóbb legyen.

Javért nem közönséges nyomozó. Alakja akkor válik érdekessé, amikor lelki konfliktus elé kerül. Javért abban a hitben él, hogy akit a törvény üldöz, az gazember. S amikor életét egy volt gályarabnak kell köszönnie, az ellentmondás végez vele: elveszti az erkölcsi alapot, és öngyilkosságba menekül. Sorsa a társadalmi igazságtalanság másik oldalát mutatja be. Az egykori francia társadalom nemcsak a gályarabokat, a nyilvános nőket és a védtelen gyermekeket vetette ki magából, hanem azokat a rendfenntartókat is, akik becsületesen végezték feladatukat. Ez ellen Javért úgy küzdött, hogy nagy szigorúsággal és kegyetlenséggel kiszolgálta ezt a társadalmat. Azt remélte, hogy ilyen módon mégis megbecsülik. Ezzel szemben arra jött rá, hogy piszkos és gyalázatos munkát bíztak rá. Halála azt bizonyítja, hogy a becsületes rendőr is „nyomorultja” a társadalomnak.

A regény stílusát elsősorban romantikus pátosz jellemzi. Különösen a Waterlooi csata leírása és a barikádharc bemutatása bővelkedik romantikus túlzásokban, nagyszerű hasonlatokban és költői kérdésekben. Gyakori a regényben a kalandregények állandó tartozéka, az izgalmas párbeszéd. Az izgalom olykor egészen mesterkélt, csak a szerző ügyeskedése teremti meg. Ilyen felesleges párbeszédet hallunk, amikor Valjean megérkezik a törvényszék elé, és az első ügyvédet megkérdezi, idejében jött-e. Az ügyvéd egy szóval felelhetne, de nem teszi. Ehelyett 13 kérdés-felelet hangzik el, míg megtudjuk, hogy Valjean idejében jött, ügyét még csak ezután kezdik. A kérdésekre és feleletekre azért van szükség, hogy az izgalmat növelje a szerző, de a mese kibontakozását ezek csak hátráltatják.

A regény nyelvi gazdagságához járul a párizsi argó ismertetése és részletes elemzése. Hugó – aki felszabadította a szótárt – mint vérbeli romantikus népnyelvet és a tolvajnyelvet szívesen használja.

A nyomorultakat mondanivalójának humanizmusa, társadalomkritikája és romantikus költőisége teszi a világirodalom jelentős értékévé.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Arany János: Buda halála (1863) elemzés

A Buda halálában Arany eszmei-nyelvi szintézisét adja mindannak, amit élete...

Close