A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Thomas Mann: Mario és a varázsló (1930)

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
12997
Nyomtasd
Dátum: 2012-05-11 Küldd tovább
  Letöltés

Az elemzés során fő probléma a vulgarizálás veszélye. Hamar kész az ítélet, hogy Cipolla, a varázsló a fasizmust jelképezi. Ha ez így volna, nem tekinthetnénk másnak, mint allegóriának. Szimbolikus értelem és realitás egészen különleges, talán Mannra egyedül jellemző módon játszik egymásba a műben.

A mű témája egy különös bűvészet, amely tragikus véget ér. A cselekményben az író maga meséli el egy olaszországi nyaralás történetét; sok apró részlettel jellemzi a húszas évek Itáliáját, a hatalomra jutott fasizmus légkörét. Torre di Venerébe, a kis fürdőhelyre bűvész érkezik, és az író családjával együtt elmegy a meghirdetett előadásra. Cipolla nem a szó szokványos értelmében bűvész, artista, hanem hipnotizőr. Mutatványainak sajátos jellegéről az alábbiakban még szólunk. Utolsó produkciójaként egy fiatal pincért arra kényszerít, hogy benne, a visszataszító nyomorékban szerelmesét lássa, és megcsókolja. Mario öntudatra ébredése után megalázottságát mintegy megbosszulva, lelövi a szemfényvesztőt.

Ez a röviden összefoglalható történet önmagában még nem sokat árul el a műről. Főként a légkörteremtés művészetét kell megvizsgálni a mondanivaló kibontakoztatásához.

Torre di Venere bemutatása és az augusztusi főszezon ismertetése után olyan apróságokat mond el az író, amelyek – minden jelentéktelenségük ellenére is – jelenségei, megjelenési formái valami mélyen fekvő bajnak. Már az első napokban sem étkezhetnek a Grand Hotelban, a kellemes, piros ernyős üvegverandán, és az orvos véleménye ellenére kénytelenek eredeti szobájukat másikkal felcserélni, mert a szomszédban lakó olasz hercegnő félti saját gyermekeit a – nemrég lezajlott szamárköhögés miatt éjjelente még kissé köhécselő – Mann-gyerektől. A következőkben kellemesebb élményről, a pensione Eleonórában töltött időről számol be az író, de már itt felcsendül egy motívum; amelynek a jelentését a bűvészesten fedezzük fel. Angiolieri asszony, a tulajdonosnő régebben a nagy színésznő, Eleonore Duse társalkodónője volt, családias villájában rengeteg emlék tanúskodik erről. „Érdekes múltjának kultusza egy kevéssé jelenlegi vállalkozásának vonzóerejét is növelni hivatott; a rokonszenves, de gyenge akaratú asszony életének ez a fő tartalma, mely azonban egyéniségének önkéntes feladásához, az erősebb személyiségnek való teljes behódoláshoz vezet.” Röviden: Angiolieri asszony később Cipolla akarat nélküli bábjává, kitűnő médiumává válik, s ez már félelmetes hatást kelt a nézőkben. Ez az egyéniség feladására-való készség nyilatkozik meg – az adott polgári életkeretek között veszélytelen formában – a családi penzió Duse-kultuszában. Mannra jellemző módon az új lakóhely bemutatása tehát nem hanyag eleme az elbeszélésnek; hangulata feloldja kissé az előzőkben elmondott zavaró eseményeket is. Mann azonban nem szándékszik az előző hatást teljesén elmosni: „Mégsem éreztük jól magunkat igazán. Talán szállásváltoztatásunk ostoba indítóoka furkált bennünket – én a magam részéről bevallom, nehezen felejtem el az ilyen útszéli gyarlóságokat, naiv hatalmi túltengés, igazságtalanság, szolgalelkűség okozta összezördüléseket.” Mindezt a „nép rémuralma” még fokozza, majd két, ismét jelentéktelennek tűnő mozzanat: a szörnyű kamasz, Fuggiero bemutatása, valamint a tengeri fürdő olasz közönségének botránykeverése, amely a kis nyolcesztendős Mann-Iányka körül gyűrűzik. Szülei ugyanis megengedték, hogy levegye és kiöblítse fürdőruháját. Mindkét mozzanat már át van itatva a nemzeti öntudat, a- rossz értelmű hazafiság fenyegető hangulatával. „Valahogy hiányzott körülöttünk az ártatlanság, a természetesség; ez a publikum »tartott magára« – először nem is tudta az ember, mi értelme van ennek: adta a méltóságost, egymás és az idegenek előtt komoly rátartiságot, éberen vigyázott, tiszteletszomjat mutatott – mi ez? Azután az ember rájött, hogy politikáról van szó, a nemzeti eszme forog szőnyegen.”

Megfigyelhető a sajátos manni szerkesztésmódot. Akárcsak Angiolieri asszony esetében, itt is előrevetít valamit, aminek a későbbiek villámfényénél világosodik meg az értelme.

Az első pillantásra csak önkényesen odavetett apróságok hangulatteremtő ereje, a továbbiakban kibontakozó funkciója indokolja ezt a hosszú első részt. A második már a bűvészest előkészületeivel és az előadással foglalkozik.

Az eddigi nyomott légkör összetettebbé, veszélytől terhessé válik ezen az estén. Ennek Cipolla személye, a belőle áradó erőteljes hatás az oka. Éppen ezért a légkör problémáján belül tárgyaljuk meg a „varázsló” személyiségét, Cipolla jellemzését. Bemutatása leírással kezdődik, a Mannra jellemző intellektuális ábrázolási módszerrel. Sohasem elégszik meg a tények puszta közlésével, hanem a felkeltett asszociációkat s a hozzájuk fűződő gondolatokat is elénk tálja; mintegy értekezik bizonyos kérdésekről. A jelenségek hátterét, összefüggéseit is bemutatja, nagy távlatokat villantva fel egy-egy mindennapinak tűnő jelenség mögött. Ez az oka a gyakori kettős jelentésnek, a szimbolikus és a valóságos egybeolvadásnak.

Ennek illusztrálására álljon itt néhány sor:

„Talán sehol sem olyan eleven még ma is a XVIII. század, mint Itáliában, s vele a ciarlatano típusa, a széltoló tréfacsinálóké, aki oly jellegzetes alakja volt a kornak, és akivel már csak Olaszországban lehet meglehetősen korhű példányokban találkozni. Cipolla megjelenésében éreztette ezt a történelmi veretet, s a figurához tartozó fantasztikus, feltűnést hajhászó hóbortosság hatását azzal is föl tudta kelteni, hogy igényes ruházatát különcködve, itt rosszul feszesre húzva, ott rosszul ráncba ejtve viselte testén, mintha úgy volna minden ráhányva: valami nem volt rendben az alakjával se elöl, se hátul – később mindez érthetőbb lett számunkra.”

Cipolla különlegesen torz púpossága, s egész lénye mindennek ellenére „szigorú komolyságot”, „rosszkedvű gőgöt”, méltóságot, sőt önteltséget áraszt.

Hamarosan megmutatja nekünk az író a „karomszerű, ezüstkampójú lovaglóostort” és a színpad asztalkáján álló, egyre sűrűbben kihörpintett konyakos poharat is. Nagy mennyiségű alkohol fogyasztása és a számok közben az ostor pattintgatása – ez a két „munkaeszköz” szimbólummá, a narkotizálás és idegen akaratok letiprásának jelképévé válik. Ugyanakkor valóságos, az adott alkalomhoz tapadó értelme is van a produkciónak.

Bizonyos értelemben jelképes az is, hogy a műsor kihívással, az egyik karzati fiatalember hányaveti köszönésével kezdődik. Már ennél az első, disszonáns mozzanatnál kibontakozik Cipolla szónoki tehetsége.

Az ékesszólás is segíti abban, hogy közönségét lenyűgözze, saját akaratát rákényszerítse. Hiszen ne feledjük, hogy félelmetes hipnotizőrrel állunk szemben. A kötekedő fiatalember hamarosan tapasztalhatja ezt: rákényszerül a nyelvkiöltésre, majd a kólikás ember megalázó testhelyzetének felvételére. A mutatványok az est első részében kevésbé jelentősek: bizonyos számtani trükkök, kártyával kapcsolatos mutatványok, különféle játékok – amelyekben már Angiolierinénak is jut szerep – kerülnek sorra. Az író elmélkedik a látott jelenségekről: a közönség „lázadása a föld alatt maradt”, azaz ellenállása a kívülről rákényszerített jelentéktelen apróságokkal kapcsolatban nem tört felszínre. Sőt, az elismerés is tapasztalható a kétségtelenül bravúros „bűvészkedés” láttán. Látjuk, Cipolla számára is megerőltető munka, hogy ura maradjon a helyzetnek, a feladott kitalálnivalókat megoldja stb.

Szünet után, az est második részében a lenyűgözött közönség olyan látványban részesül, amely már határozottan megalázza: csak megemlíteni szeretnénk a deszkaszerűen megmerevített fiatalembert, akire Cipolla ráül, a karját felemelni nem tudó urat és a rángatózó táncőrületre kényszerítetteket. Ebben a részben kerül sor Angioleri asszony elcsábítására is, amire már fent utaltunk. A légkör egyre félelmetesebbé válik. Az író és családja sem bírja kivonni magát hatása alól. A hangulat megértéséhez, összetettségének hangsúlyozásához az író Cipolla lelkiállapotára is utal: a torz szörnyeteg igényli a részvétet. Amikor ugyanis a megmerevített, megalázott fiatalember mellett felhangzik a sajnálkozás, azt kiáltja, ő szenvedi mindazt, amit a közönség a másik személyén lát, hiszen az ő akarata érvényesül a tehetetlen bábbá vált médiumon.

A tapasztalható és a valóságos ellentéte kellemetlen érzést vált ki belőlünk is, akárcsak az elbeszélés nézőközönségéből. A hangulat megértéséhez és az egész mű mondanivalójához is legfontosabb értekező jellegű részek itt olvashatók. Már az est első felében, a kártyamutatványoknál elhangzott az engedelmeskedni nem akaró fiatalemberrel kapcsolatban a bűvész megállapítása: „A szabadság is valami, ami van, az akarat is valami, ami van; akaratszabadság azonban nincs, mert az akarat, amely tulajdon szabadságára irányul, a semmibe nyúl.” Amint ez a fiatalember sem tudta magát függetleníteni Cipollától, ugyanígy nem képes rá az est vége fele az az úr sem, aki nem akar táncolni. Ehhez már az író maga fűzi hozzá elmélkedésének eredményét: „Nem akarásból, úgy látszik, lelkileg élni nem lehet: valamit nem akarni megtenni, tartósan nem jelenthet élettartalmat: valamit nem akarni és egyáltalában semmit sem akarni, tehát a parancsoltat mégis megtenni, talán túl közel áll egymáshoz, semhogy a szabadság eszméje ne kerülne közöttük kutyaszorítóba…” Szerkezetileg ugyanaz az idegen akarattal szembeszegülés kerül ismét” elő, csak magasabb fokon, tisztázottabb formában. Az író mintegy saját gondolatainak kialakulását tárja itt elénk.

A tánc groteszk jelenetei után, ebben a felfokozott hangulatban kerül sor Mario, a fiatal, mélabús arcú pincér „mutatványára”. Ő az egyetlen Cipollán kívül, akit nagyítóüveg alatt mutat be az író, részletesen elénk tárva képét, s megint az intellektuális jellemzés módszerének felhasználásával, azaz a külső vonások bizonyos értelmezésével. Ez az ábrázolás is arra vall, hogy elérkeztünk a szerkezeti és hangulati csúcsponthoz: fellépett a közönséget eddig egyedül uraló Cipolla ellenfele. A jelenet, amelyben a bűvész elhiteti, hogy ő Silvestra, Mario szerelmese, hátborzongató. Egyben az is fokozza a hatást, hogy Silvestra nevét a varázsló által sokat gúnyolt, az estét disszonáns akkorddal megindító fiatalember árulja el otromba kárörvendezéssel. Mario megcsókolja Cipollát, de magára eszmélésének első tetteként rálő az őt megalázó szörnyetegre. Ez a gyors, filmszerűen pergő megoldás, szűkszavú lezárás éppen az előző oldalak elemző, részletező, okokat kutató intellektuális ábrázolási módszerével szemben rendkívül döbbenetes hatású.

Tehát látható a fentiekben a légkörteremtés problémája, és nyilvánvaló, hogy ebben az értelemnek, az elemző észnek is milyen nagy szerepet juttat az író.  A szerkezet látszólagos lazasága, apró mozzanatai mögött a tudatossága sem a véletlen műve: minden hangsúlyt kap a cselekmény kibontakozásában, semmi sem felesleges, sőt megfigyelhető a fokozatosság is (pl. a Cipollával szembeszegülő két férfi szerepeltetése). Láttuk a sajátos manni ábrázolásmódot, amelyben a képszerű, szépirodalmi ábrázolást állandóan kiegészíti, hangsúlyozza az értekező, elgondolkoztató próza. Mindezek után a legnehezebb kérdésre kell választ adnunk, a mű mondanivalójának problémájára.

A műben nem egyszerű allegóriáról van szó.

A húszas évek Itáliájában, Mussolini nacionalista érzelmekre alapozó fasiszta államában vagyunk. A „fasiszta” szó nincs leírva a novellában, de állandóan kísért a feszélyezett, nyomasztó, idegesítő légkörben. Maga Cipolla is beszél a fasiszta vezető körökkel ápolt kapcsolatáról, beszél a vezér és a tömeg viszonyáról, de hogy ő maga a fasizmus megtestesítője, ezt az író sehol sem mondja ki, csupán félreérthetetlenül érzékelteti: „… ez a férfi úgy tűnt számunkra, mint testet öltése mindannak a furcsaságnak, kísértetiességnek, feszültségnek, amely otttartózkodásunk egész atmoszféráját megtöltötte.” Az író fő mondanivalója szembefordulás a fasizmussal, amint a befejező sorokban mondja, „fölszabadító” végnek érezte Cipolla szörnyű halálát. Mégsem nevezhető a varázsló a fasiszta prototípusának. Inkább azt mondhatnánk, szerepe az, hogy alakja kiélezett, végletes formában érzékeltesse, milyen lélektani szituáció tette lehetővé Mussolini hatalomra jutását. Azok az olasz kispolgárok, akiket Mann felvonultat, hajlandók vakon alávetni magukat egy rendszernek, amelyet Mussolini megszemélyesít. A felelősség megszűnte, az egyéniség feladása vezeti el őket ahhoz a megalázáshoz, amelyet a fasizmus jelent számukra. Pusztán csak nem akarni, pozitív program nélkül szembefordulni valamivel, pszichológiailag lehetetlen. Minthogy a fasizmus uralomra jutásának lélektani hátterét kutatja itt Mann, válasza is a lélektan síkjáról közelíti meg a problémát: ebből a megalázásból csak a megváltó, elhatározó, pozitív tett szabadíthat ki.

Mann elbeszélése harci tett volt annak idején, hiszen fel akarta hívni honfitársai figyelmét az őket ekkor már igen közelről fenyegető veszélyre. Az elhatározó tettre, a cselekvésre irányította figyelmüket, s a legmagasabb rendű művészet eszközeivel foglalt állást a fasizmussal szemben. Látszólag objektív hangján nemes humanista pátosz izzik; ez éppen az utolsó sorokból tűnik ki. A tépelődő, gondolkodó, az eseményeket, minden apróságot mérlegelő író egyértelműen elveti azt a borzalmas rendszert, amelynek emberellenes, az egyéniséget megcsúfoló vonásait már ebben a művében elénk tárja.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Lincencnyilvántartás megtervezése, létrehozása

1. A Business Software Alliance (BSA) A  világ legnagyobb forgalmú...

Close