A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Tárgyias intellektualizmus a magyar lírában – József Attila költészetében

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
1797
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-25 Küldd tovább
  Letöltés

A tárgyias, intellektuális jelleg, a konkrétból egyre elvontabbá válik a vers, nem ismeretlen a magyar irodalomban, hiszen már Balassinál is megtalálható (pl. a Darvakhoz c. verse). A XX. században válik önálló versszerkesztési módszerré. Az avantgárd stílusban az érzelmekről közvetlenül nem esik szó, a kifejezés a tények közlésével történik, így a szerkezet jut elsődleges szerephez. A tárgyias stílus fokozata az intellektuális tárgyias vers, ahol az objektivitással a gondolati erő párosul, ami feszíti a stílust. Jellegzetessége az érzelem, a tudatosság, a gondolat konkrét tények és a gondolati általánosítások között halad előre. Jellemzője az elvontság, sűrített képiesség, fegyelmezettség.

A tudatos megszerkesztés eszközei: a tömörítés:

1. metafora vagy hasonlat által, ami olyan tömör képet hozz létre, amelyből egyéb képzettársítások jöhetnek létre;

2. a komplex kép (többszörös egymáshoz kapcsolt metaforák);

3. olyan szavak használata, amelyek egyszerre többféle képzettársítás lehetőségét hordozza;

4. kötőszó nélküli mondatfűzés. A tárgyiasság és elvontság állandóan egymásba fonódnak, ennek eszközei: művészi megszemélyesítés a konkrét és elvont dolgok megkülönböztetésére; tudományos műszavak használata.

 

Ennek a stílusnak a magyar irodalom legkiemelkedőbb képviselője JÓZSEF ATTILA. Ő mondta: A művészetben „az értelemé a formaalkotás szerepe. A tudatnak, a léleknek a mélyéről felmerülő képeit értelmesen rendezi, közvetlen jelentést lehel belé.” József Attila a fent említett eszközökön kívül másokat is felhasznált: játékosság (szójáték, rímjáték, verszenével való játék); pátosz. Kb. a 30-as évekre alakul ki stílusának ez a jellegzetessége.

Külvárosi éj (1932) látomásában a tárgyak naggyá, idegenné és rejtélyessé nőnek. A képek áradását csak az éjhez intézett lírai vallomás állítja meg. A képekben gazdag ellentétek dinamikus mozgása zajlik, a sötétségben és mozdulatlanságban fények villannak fel, és apró mozgások indulnak meg. A költeményt a fény, a víz, a homály és a csönd motívumai szövik át. Ezek már a verskezdő képben feltűnnek. Az első kép a szegényes konyha homályában figyelő ember szerkezet észleléseit tartalmazza. A kezdő sorokban a költő a leereszkedő sötétséget a fény emelkedő háló-metaforájával jeleníti meg, mely egyben a felemelkedés vágyát is érzékelteti. Ez az ellentétes mozgás végig megfigyelhető az egész versben. A környezet megtelik mocorgó feszültségekkel. Aztán kitágul a kép: az olajos rongyokban megjelenő éj “egy kevés holdat gyújt” az égen. Az “omladék“-ként álló gyárak világában a poétikus látomás is disszonánsan zárul. A temető-asszociáció és a komor környezet jelenségei kísérteties atmoszférát teremtenek. A hatalmassá növő félelmetes csendet távolról érkező vonatfütty töri meg.

Megjelennek a külváros éjszakájának jellegzetes alakjai: a rendőr, az öntudatlanul motyogó munkás a röpcédulákkal macskaként iramló elvtárs, a kocsmában falnak vicsorító, forradalmat éltető proletár. A képek sora a hűlt ércként csattogó vizek látomásával és a városi sivárság jelenségeinek rajzával ér véget, melyben ismét feltűnik a szabadulni akaró, de “indulni erőtlen” tehetetlenség. Ezek után hangzik fel a mindenséghez forduló, a harcot vállaló költő ódai hangvételű vallomása, mely négy elégikus sorban csendesedik el. A költői én megfigyelései, képzettársításai, megelevenítő képzete segítségével a látványt látomássá emelte, s a tárgyi világ jelenségei, az emberalakok gesztusai az ő tudatában egységes jelentést nyertek – erre válasz a közvetlen megnyilatkozás a vers zárlatában. A költemény egy lassú kibontakozást tárt elénk, és ennek társadalmi jelentést adott: a nyomasztó sötétségben a felvillanó fények és a mozdulatlanságot megtörő apró mozgások a jelenben készülődő holnap jelei.

A város peremén (1933) a munkásosztály történelemalakító hivatásáról szól, ezt a költő az emberiség megvalósult, illetve a jövőben lehetséges fejlődése szempontjából értelmezi. A költeményt olyan módszerrel indítja a költő, mely más hasonló jellegű verseiben ( Eszmélet, A Dunánál) is megfigyelhető. A lírai ént környező világszemléleti képét kapjuk a hely (“a város peremén“) és az idő (“alkony“) megjelölésével. A konkrét kép a “Lelkünkre így ül ez a kor” sorral emelkedik általános szintre, és a lerakódás motívuma az emberi élet minőségének a jelzője lesz. A költemény leghosszabb, középső szerkezeti része azt a történelmi-társadalmi folyamatot mutatja be tárgyiasítva, melynek során a munkásosztály kialakult. Ennek az “új nép“-nek éppen kifosztottsága, megaláztatása teszi lehetővé, hogy az egész emberiségért lépjen fel, minden emberi törekvést beteljesítsen. A történelmi visszapillantás végül a jelenhez vezet. A gép szerepének megvilágítása már azt a helyzetet mutatja, amely a múlt eredményeként és a jövő előzményeként kialakult. Az ember létrehozta gép alkotója ellen fordult, az ember fölé emelkedett. A gépet csak a munkásság képes újra az ember szolgálatába állítani. A kérdő és felkiáltó mondatok sokasága is érezteti, hogy a költemény a tetőpont felé közeledik. A forradalom nagyarányú szimbolikus képét az Internacionálé kezdő szavai vezetik be. Az új rend megvalósulásával belső átalakulás megy végbe -erre utal a “megvalósul” és a “tudomásul veszi” kifejezés is: az ember megérti a külső világot és tudatosítja a belső természetet is. A zárlatban újra megjelenik “a város pereme”, de most már olyan térként, ahol az emberiség valóra válthatja lehetőségeit. A világban ugyan folytatódik a korom “hullása“, a “lerakódás“, de a költői én most már a világ tudatos szemlélője, akinek szerepe az emberi belső világban ugyanaz, mint a munkásoké a külsőben: a harmónia megszerkesztése.

Eszmélet (1934), az eddig elért költői eredményeket összegező és a folytatást is jelző költemény. Elhagyatottságában, érzelmi magányosságában a költő az emberi lét legfontosabb kérdéseit veti fel: van-e értelmes rendje a világnak, van-e értelme az emberi létnek? Szeretné világosan látni helyzetét, hogy kialakíthassa a fölismeréseknek megfelelő magatartását. A vizsgálódás eredménye lesújtó: “ami van, széthull darabokra” (IV.), “a törvény szövedéke / mindig fölfeslik valahol” (VII.), “a múlt meghasadt” (IX.), a világ a lét egzisztenciális börtöne (VIII). A költemény szenvedést, szorongást fejez ki, a lírai én tele van belső feszültséggel, gyötrődő nyugtalansággal, feloldhatatlan ellentmondásokkal, a külső és a belső világ, a tudat és az öntudatlanság, az érzelem és az értelem pólusai között keresi a biztos fogódzókat. A vers szövegében a jelen idejű valóság és a múltból felidézett emlékek képei, valamint az ezekből elvont általánosítások, az elmélkedés, a reflexió váltják egymást. A beszélő legtöbbször egyes szám 3. személyben szól, máskor egyes szám 1. személyben.

A 12 részt az eszmélkedés, a világ megértésének a vágya szervezi egységes alkotássá. A világ teljességében jelenik meg, hol a társadalmi valóságot, hol a kozmoszt, hol pedig mindkettőt jelenti. Az I, IV. VII., VIII. rész a világ értelmével, a III., VI., IX., XII. pedig inkább a világ megismerhetőségének kérdésével, az ember lehetőségeivel foglalkozik. A kezdő strófában az ébredő tudat még spontán önfeledtségben szemléli a hajnal jelenségeit. Minden könnyűnek és harmonikusnak látszik. Ahogy azonban az értelem működni kezd, a gondolkodó ember számára megmutatkozik a belső és a külső világ valóságos arculata. A szubjektum az álomban megnyilatkozó ösztönök világa zavaros, de korlátokat nem ismerő, szabad világ. Ezzel szemben áll a vas világ rendje, melynek kíméletlenségét mintha a keményen összecsendülő rímek is érzékeltetnék. A külső és a belső világ értékrendje más, és dönteni kell: “nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret“. A beszélő már döntött, a belső nap fényéhez való hűséget választotta. Elutasítja a “léha, locska / lelkek“, a biztonságot és olcsó nyugalmat akarók magatartását, s feladatát abban látja, hogy a “kocka” véletlen perdülésénél valami “bizonyosabbat” keressen. A költemény első felében (I-VI. sz.) az eszméletre ébredés folyamatát láttuk, második felében (VII-XII.) a már öntudatra ébredt ember gondolkodik.

A VII-VIII-IX. strófák a múltat idézik, a beszélő újra átéli az eszmélkedés folyamatát, és összegezi annak eredményét: a múlt a “véletlen szálaiból” szőtte a törvényt, ezért annak “szövedéke / mindig fölfeslik valahol“. A mindig a folyamatosságra, a jelenség törvényszerűségre utal. Az égi törvények fölfeslését a jambikus időmérték megbomlása is érzékelteti. Nem marad más út a szabadság eléréséhez, mint az ifjúság visszaidézése, a szabadság képzeletbeli, illuzórikus megteremtése, a belső végtelenség élménye. Azonban ez a kísérlet is kudarcra van ítélve: a menekülőt megbénítja és visszatéríti a kíméletlen valósághoz az égbolt látványa: “a csillagok, a Göncölök / úgy fénylenek fönt, mint a rácsok / a hallgatag cella fölött“. A X. és XI. versszak két lehetséges magatartást mutat meg. Az egyik a felnőtt emberé, aki látja és tudomásul veszi a világ törvényeit, és ennek megfelelően alakítja magatartását: az emberre rótt életet sztoikus nyugalommal viseli el, minden kötöttségtől megszabadulva kibontakoztatja a maga független, autentikus személyiségét. A költemény befejező szakaszában a beszélő kialakítja a megismert létben lehetséges emberi magatartást, a feleszmélt, a világ zűrzavarával és reménytelenségével bátran szembenéző felnőtt ember magatartását. Felemelkedik a megkötöttségeket és kínlódásokat jelentő világ fölé, és ebből a magasabb nézőpontból szemléli a “kivilágított nappalok” iramlását az “örök éjben“.

A Dunánál (1936) óda három részből épül: az elsőben a költő odafordul a tárgyhoz, a másodikban kinyilvánítja felfogását róla, a harmadikban pedig levonja belőle a magatartást meghatározó következtetést.

Az I. rész főmotívumát a Duna képe és ennek asszociációi alkotják. Az egész részt áthatja a víz archetípusa, ősképe, mely az idő örök-egy és örökkön újuló áramlását érzékelteti. A közvetlen környezet, a rakodópart lépcsőjéről szemlélt folyó látványával kezdődik a költemény. A külső látvány azonban egy belső folyamatot is megindít: a messziről áramló víz a múltat, az idő folytonosságát idézi fel. A látványt hasonlító mondatok sora magyarázza, és a külső és belső történés fokozatosan egyesül: a folyó hullámai és a történelem, az eső és a múlt a költői belső világban eggyé válnak. A költemény első része a történelemmé emelt idő képzetkörének megjelenítésével a harmadik részben közvetlenül megfogalmazott politikai programot készíti elő: az embernek a történelmi idő zaklató kérdéseivel szembe kell néznie.

A II. rész általános értelmű összefoglaló válasz az I. részben felmerült kérdésekre: a jelen embere csak a “százezer ős” tapasztalatát elsajátítva munkálkodhat, az ősök küzdelmei pedig a jelen emberének erőfeszítéseiben nyerik el értelmüket. Ez a rész tételeket fogalmaz meg, ennek megfelelően megváltozik a strófaszerkezet, a hangnem. Folytonosan visszatérnek a megértést kifejező igei állítmányok: meglátok, tudunk, érzem, emlékezem. Minden szakasz, minden mondat ellentéteket fog egybe és old fel: százezer éve – hirtelen; egy pillanat – az idő egésze; látom – amit ők nem láttak; látják – mit én nem látok; enyém a múlt – övék a jelen. Az ember és az emberiség, a múlt és a jelen összefüggései tárulnak fel, a jövőről még csak ezután lesz szó.

A III. részben a költemény hangja ünnepélyes és emelkedett lesz, a strófák is meghosszabbodnak. A költő a múltból és a jelenből itt vonja le a tanulságot a jövő számára. Először saját közvetlen múltját veszi birtokba, aztán egyéni létét egy panteisztikus vízióban kiterjeszti az őssejtig valamennyi ősre, végül már az egész világot felöleli. Ez a részlet a keleti filozófiák hatását mutatja. A buddhizmus tanítása szerint a világmindenség sokfélesége egyetlen szubsztanciából bontakozott ki (“sokasodni foszlik“), hogy egy idő után minden ismét eggyé olvadjon. Nemcsak az emberiség történelmét, nemzetének, a Duna-völgyi kis népeknek a sorsát is átéli. Érzi a múlt erejét: “gyenge létemre így vagyok erős“, de súlyát is: “a múltat be kell vallani“. A történelembe a múlt minden eseménye egyenrangúan beletartozik, nem lehet válogatni közöttük. A teljes múltat a költő a történelmi harcok két típusával, a nemzeti és osztályküzdelmekkel érzékelteti. A múltnak a “szelíd jövővel” vagyunk adósa: csak egy megváltott emberiség tudja vállalni és rendezni a múltját teljes egészében, a zavar, a kavargás csak ebben a felszabadult állapotban juthat nyugvópontra. A vers végén hangzanak el József Attila költészetének utolsó mozgósító sorai: „rendezni végre közös dolgainkat,/ ez a mi munkánk; és nem is kevés.” A rendezés nemcsak a Duna-völgyi népek megbékélését és összefogását jelenti, a felhívás egy nagy társadalmi rendezésre s az abban való részvételre is vonatkozik. A múlt küzdelmeit csak közös dolgaink rendezése – a jövő – oldhatja békés emlékezéssé.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
A pédázatos elbeszélés a középkori irodalomban

A legenda latin szó, „olvasandó”-t jelent, a szerzetesi közösségekben étkezés...

Close