Tárgyias intellektualizmus a magyar lírában – József Attila költészetében

A tárgyias, intellektuális jelleg, a konkrétból egyre elvontabbá válik a vers, nem ismeretlen a magyar irodalomban, hiszen már Balassinál is megtalálható (pl. a Darvakhoz c. verse). A XX. században válik önálló versszerkesztési módszerré. Az avantgárd stílusban az érzelmekről közvetlenül nem esik szó, a kifejezés a tények közlésével történik, így a szerkezet jut elsődleges szerephez. A tárgyias stílus fokozata az intellektuális tárgyias vers, ahol az objektivitással a gondolati erő párosul, ami feszíti a stílust. Jellegzetessége az érzelem, a tudatosság, a gondolat konkrét tények és a gondolati általánosítások között halad előre. Jellemzője az elvontság, sűrített képiesség, fegyelmezettség.

A tudatos megszerkesztés eszközei: a tömörítés:

1. metafora vagy hasonlat által, ami olyan tömör képet hozz létre, amelyből egyéb képzettársítások jöhetnek létre;

2. a komplex kép (többszörös egymáshoz kapcsolt metaforák);

3. olyan szavak használata, amelyek egyszerre többféle képzettársítás lehetőségét hordozza;

4. kötőszó nélküli mondatfűzés. A tárgyiasság és elvontság állandóan egymásba fonódnak, ennek eszközei: művészi megszemélyesítés a konkrét és elvont dolgok megkülönböztetésére; tudományos műszavak használata.

Ennek a stílusnak a magyar irodalom legkiemelkedőbb képviselője JÓZSEF ATTILA. Ő mondta: A művészetben „az értelemé a formaalkotás szerepe. A tudatnak, a léleknek a mélyéről felmerülő képeit értelmesen rendezi, közvetlen jelentést lehel belé.” József Attila a fent említett eszközökön kívül másokat is felhasznált: játékosság (szójáték, rímjáték, verszenével való játék); pátosz. Kb. a 30-as évekre alakul ki stílusának ez a jellegzetessége.

Külvárosi éj (1932) látomásában a tárgyak naggyá, idegenné és rejtélyessé nőnek. A képek áradását csak az éjhez intézett lírai vallomás állítja meg. A képekben gazdag ellentétek dinamikus mozgása zajlik, a sötétségben és mozdulatlanságban fények villannak fel, és apró mozgások indulnak meg. A költeményt a fény, a víz, a homály és a csönd motívumai szövik át. Ezek már a verskezdő képben feltűnnek. Az első kép a szegényes konyha homályában figyelő ember szerkezet észleléseit tartalmazza. A kezdő sorokban a költő a leereszkedő sötétséget a fény emelkedő háló-metaforájával jeleníti meg, mely egyben a felemelkedés vágyát is érzékelteti. Ez az ellentétes mozgás végig megfigyelhető az egész versben. A környezet megtelik mocorgó feszültségekkel. Aztán kitágul a kép: az olajos rongyokban megjelenő éj „egy kevés holdat gyújt” az égen. Az „omladék„-ként álló gyárak világában a poétikus látomás is disszonánsan zárul. A temető-asszociáció és a komor környezet jelenségei kísérteties atmoszférát teremtenek. A hatalmassá növő félelmetes csendet távolról érkező vonatfütty töri meg.

Megjelennek a külváros éjszakájának jellegzetes alakjai: a rendőr, az öntudatlanul motyogó munkás a röpcédulákkal macskaként iramló elvtárs, a kocsmában falnak vicsorító, forradalmat éltető proletár. A képek sora a hűlt ércként csattogó vizek látomásával és a városi sivárság jelenségeinek rajzával ér véget, melyben ismét feltűnik a szabadulni akaró, de „indulni erőtlen” tehetetlenség. Ezek után hangzik fel a mindenséghez forduló, a harcot vállaló költő ódai hangvételű vallomása, mely négy elégikus sorban csendesedik el. A költői én megfigyelései, képzettársításai, megelevenítő képzete segítségével a látványt látomássá emelte, s a tárgyi világ jelenségei, az emberalakok gesztusai az ő tudatában egységes jelentést nyertek – erre válasz a közvetlen megnyilatkozás a vers zárlatában. A költemény egy lassú kibontakozást tárt elénk, és ennek társadalmi jelentést adott: a nyomasztó sötétségben a felvillanó fények és a mozdulatlanságot megtörő apró mozgások a jelenben készülődő holnap jelei.

A város peremén (1933) a munkásosztály történelemalakító hivatásáról szól, ezt a költő az emberiség megvalósult, illetve a jövőben lehetséges fejlődése szempontjából értelmezi. A költeményt olyan módszerrel indítja a költő, mely más hasonló jellegű verseiben ( Eszmélet, A Dunánál) is megfigyelhető. A lírai ént környező világszemléleti képét kapjuk a hely („a város peremén„) és az idő („alkony„) megjelölésével. A konkrét kép a „Lelkünkre így ül ez a kor” sorral emelkedik általános szintre, és a lerakódás motívuma az emberi élet minőségének a jelzője lesz. A költemény leghosszabb, középső szerkezeti része azt a történelmi-társadalmi folyamatot mutatja be tárgyiasítva, melynek során a munkásosztály kialakult. Ennek az „új nép„-nek éppen kifosztottsága, megaláztatása teszi lehetővé, hogy az egész emberiségért lépjen fel, minden emberi törekvést beteljesítsen. A történelmi visszapillantás végül a jelenhez vezet. A gép szerepének megvilágítása már azt a helyzetet mutatja, amely a múlt eredményeként és a jövő előzményeként kialakult. Az ember létrehozta gép alkotója ellen fordult, az ember fölé emelkedett. A gépet csak a munkásság képes újra az ember szolgálatába állítani. A kérdő és felkiáltó mondatok sokasága is érezteti, hogy a költemény a tetőpont felé közeledik. A forradalom nagyarányú szimbolikus képét az Internacionálé kezdő szavai vezetik be. Az új rend megvalósulásával belső átalakulás megy végbe -erre utal a „megvalósul” és a „tudomásul veszi” kifejezés is: az ember megérti a külső világot és tudatosítja a belső természetet is. A zárlatban újra megjelenik „a város pereme”, de most már olyan térként, ahol az emberiség valóra válthatja lehetőségeit. A világban ugyan folytatódik a korom „hullása„, a „lerakódás„, de a költői én most már a világ tudatos szemlélője, akinek szerepe az emberi belső világban ugyanaz, mint a munkásoké a külsőben: a harmónia megszerkesztése.