A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Szophoklesz: Antigoné részletes elemzés

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
18793
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-10 Küldd tovább
  Letöltés

A 90 esztendőt megért, boldog életű Szophoklész (i. e. 496-406) munkásságában érte el a görög tragédiaköltészet fejlődésének tetőpontját. Poétikájában Arisztotelész az ő tragédiáit tartja a műfaj mintaképének, a legtöbbször az ő műveire hivatkozik. Szophoklész léptetett fel először három színészt, ő vezette be a díszletezést, s a kórus tagjainak a számát 12-ről 15-re emelte.

Több mint 120 darabot írt, s 24 győzelmet aratott a versenyeken – többet, mint bármely más görög drámaíró -, a vereséget jelentő harmadik helyre pedig sohasem került. Ránk maradt hét tragédiája közül három a trójai, három a thébai mondakörből meríti témáját, egy pedig Héraklészról szól.

Antigoné című tragédiája, melyet a 440-es években mutathattak be, a thébai mondakörhöz kapcsolódik. A korabeli néző ismerte a mítoszt, a mai olvasónak viszont, hogy valóban megértse a tragédiát, az előzményekre való gyakori célzásokat, mindenekelőtt a Labdakidák végzet sújtotta családjának szomorú történetével kell megismerkednie.

 

A thébai mondakör

Laiosz (lájosz), Labdakosz fia, Thébai királya feleségével, Iokasztéval (kiejtése: iokaszté) hosszú ideig önmegtartóztató módon élt, mert az a borzalmas jóslat nehezedett a királyi párra, hogy Laiosz születendő fia meg fogja ölni apját, és anyját veszi el feleségül. Egyszer – a bor mámorában – a király mégis megszegte a magára vállalt megtartóztatást, és fia született. A csecsemő bokáját átszúratta – innen a neve: Oidipusz (ojdipusz), “dagadt lábú” -, és kitétette a Kithairón hegyére, hogy elpusztuljon. A parancs végrehajtásával megbízott szolgának azonban megesett a szíve a gyermeken, s egy pásztornak adta át. Ez elvitte Korinthoszba, Polübosz királyhoz, aki – gyermektelen lévén – sajátjaként nevelte fel.

Ifjú korában egy lakomán valaki “cserélt gyermeknek”, fattyúnak nevezte. A sértés nyugtalanította, s Delphoi jóshelyén kért felvilágosítást származása felől. Apollóntól ugyanazt a jóslatot kapta, mint egykor apja, Laiosz.

Hogy e szörnyű jóslat bekövetkezését megakadályozza, nem tért vissza Korinthoszba, mert még mindig Polüboszt s ennek feleségét hitte szüleinek. A Thébai felé vezető úton idegenekkel találkozott, a keresztútnál vita és veszekedés támadt közöttük, s Oidipusz ekkor tudtán kívül – önvédelemből – megölte apját s ennek kíséretét egyetlen szolga kivételével. Így teljesedett be a jóslat egyik fele.

Mikor Thébai falai alá ért, a várost éppen a Szphinx (szfinx), az oroszlántestű, leányarcú, madárszárnyú emberevő szörnyeteg tartotta rettegésben. Emberáldozatot követelt a várostól magának mindaddig, míg valaki meg nem oldja talányos kérdését: mi az, ami reggel négy lábon, délben két lábon, este pedig három lábon jár? Az ismeretlen jövevény megoldotta a titkot: ez az ember, hiszen mint kisgyermek négykézláb mászik, életének delén két lábon jár, az öregkor alkonyán a botra mint harmadik lábra támaszkodik. A Szphinx szégyenében egy mélységes szakadékba vetette magát, Oidipusz pedig jutalmul elnyerte az özvegy királyné kezét s a város trónját. (Laiosz halála után Kreón volt a király.) Beteljesedett tehát a végzet: megint csak vétlenül, tudtán kívül édesanyjának lett a férje.

Oidipusz – mit sem sejtve a kettős bűnről – boldogan és igazságosan uralkodott Thébaiban. A vérfertőző házasságból két fia, Polüneikész és Eteoklész s két leánya, Antigoné és Iszméné született. Egyszer azonban pusztító dögvész dühöngött a városban, s ez a delphói jóslat szerint mindaddig nem ér véget, míg Laiosz király gyilkosa el nem nyeri méltó büntetését. Oidipusz mindenre kiterjedő, erélyes nyomozásba kezdett, s éppen a gyilkos után való kutatás közben derült fény mindenre. Iokaszté önkezével vetett véget életének, Oidipusz pedig megvakította önmagát. Fiaira, akik ellene fordultak, a testvérviszály átkát mondta ki, s hűséges leánya, Antigoné kíséretében útra kelt. Az Athén melletti Kolónoszban talált menedéket, s itt fejezte be sorsüldözött életét.

Oidipusz két fia, miután rájuk szállt a királyság, békésen megegyeztek, hogy felváltva fognak uralkodni. Azt remélték, hogy így megtörik az apai átkot, s elkerülhetik a testvérviszályt. Eteoklész azonban jog- s törvénysértő módon megszegte a szerződést, s bátyját örökre száműzte hazájából. Polüneikész az argoszi királyhoz menekült, leányát feleségül vette, s apósa megígérte, hogy visszasegíti trónjára. Hét vezér indult hatalmas sereggel Thébai hét kapuja ellen. Az elkeseredett küzdelemben végül is a thébaiak győztek, a két testvér pedig egymás kezétől esett el. A királyi hatalmat Kreón, a volt királyné, Iokaszté testvére vette át. Itt kezdődik az Antigoné című tragédia cselekménye.

 

Az antik dráma jellegzetes vonásai

A tragédia első elolvasása közben is feltűnik, hogy az események színhelye egyetlen tér; amit látni lehet, Thébaiban, a királyi palota előtt történik. Az egyre feszültebbé váló konfliktus itt szenvedélyes viták, szócsaták formájában valósul meg. A valóságos tettek, a tettleges összeütközések (pl. Antigoné eltemeti Polüneikészt, az őrök rárohannak és elfogják, Haimón a sziklasírban meg akarja ölni apját, és öngyilkos lesz) máshol, nem a színpadon zajlanak le. Ezekről az őr, illetve a hírnökök elbeszéléséből értesülünk. – A tragédia időtartama csupán néhány óra.

A kórus (kar), mely énekkel (kardal), esetleg tánccal kísérte és magyarázta a cselekményt, elválaszthatatlan a görög drámától. Fontos szerepe volt a kórusnak a tragédiák (drámai művek) szerkezeti tagolásában: a mai jeleneteknek, felvonásoknak megfelelő részeket választotta el egymástól.

A kórus jelentőségéről, szerepéről Arisztotelész, a görög bölcselő ezt írja Poétika című művében: “A karnak mintegy a színészek egyikének szerepét kell betöltenie és együttműködnie a játék egész menetével – nem úgy, mint Euripidésznél, hanem úgy, mint Szophoklésznél. A legtöbb költőnél az énekelt részeknek nincs több kapcsolatuk a történettel, mint akár egy másik tragédiával; ezért azután betétdalokat énekelnek.”

Az Antigonéban az egyes kardalok nemcsak elválasztják, hanem össze is kapcsolják az egymás után következő párbeszédes jeleneteket. A legelső karének pl. ujjongó himnusz, a győzelem napjának köszöntése, hiszen éjszaka elmenekült a Thébait ostromló sereg; a kar felidézi a csata egyes részleteit. A kardal szorosan, bár ellentétes érzelmi tartalommal kapcsolódik a megelőző prologoszhoz: ugyanarra az ostromra utal, mely a városnak ugyan szabadságot, Antigonénak és Iszménének viszont végtelen szomorúságot hozott, hiszen mindkét testvérük meghalt a csatában.

A kar egyben megteremti az összefüggést is a prologosz és az 1. jelenet (epeiszodion) között: megtudjuk, hogy a vének tanácsát az új király hívatta össze, s már közeledik is Kreón. A többi kardalnak is ugyanilyen kettős – elválasztó és összekötő – funkciója van, s egyben átmeneti megnyugvást is jelent a felzaklatott lelkű nézők számára. A karvezető részt is vehet a cselekmény bonyolításában. Teiresziász jóslata után pl. nagy szerepe van abban, hogy Kreón megváltoztatja korábbi döntését.

Észrevehető különbség van a dialógusok és a kardalok verselése, nyelve, stílusa között. A dialógusok hatos jambikus sorokból állnak, s a harmadik lábban – a görög eredetiben – legtöbbször sormetszet (cezúra) található. A rövid szótag helyett hosszú is előfordulhat (tehát jambus helyett spondeus). A dialógusokat Szophoklész attikai nyelvjárásban írta.

“Apám, tied vagyok, te tűzöl célt elém,

S tanácsaid követni mindig kész vagyok.”

(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

 

“Atyám, tiéd vagyok. Te szabsz utat nekem:

megszívlelem, ha jó tanáccsal gazdagítsz.”

(Mészöly Dezső fordítása)

A jambikus vers közelebb áll az élőbeszédhez, s könnyebb színpadon szavalni. “A párbeszéd megjelenésével maga a természet találta meg a megfelelő versmértéket, mivel a metrumok közül az iambosz beszélhető legjobban” – jegyezte meg Arisztotelész.

A kardalok versmértéke a legnagyobb változatosságot mutatja. Szabályos és “szabálytalan”, rövid és hosszú sorok a legkülönbözőbb kombinációkban fordulhatnak elő. Az eddig tanult verslábak közül valamennyit megtalálhatjuk az eredetileg dór dialektusban írt kardalok szövegében.

Igen kedvelt metrum még ezeken kívül a ionicus a maiore (jónikusz a majóre): h h r r; a ionicus a minore: r r h h; a choriambus: h r r h.

 

Az Antigoné szerkezete

Szophoklész nagy művésze a tragédia szerkezeti felépítésének: már a prologoszban előrejelzi az összeütközés bekövetkezését, s ettől kezdve biztos kézzel vezet a végkifejletig. A tragédia vége felé némi reménysugarat is nyújt, de csak azért, hogy annál megsemmisítőbben hasson a katasztrófa. Művészi tudatossága főleg a jellemek megalkotásában tűnik ki.

Az  Antigoné szerkezete  Hány  színész  van egy-egy  párbeszédes  részben  a színen? Figyeljük meg azt is, hogy az egyes epeiszodionok fokozzák-e vagy csökkentik a drámai feszültséget, siettetik-e vagy késleltetik a végkifejletet!

Prologosz: 1-99. sor; expozíció; Antigoné, Iszméné.

Parodosz: 100-161. sor; “Fénylő Héliosz, ily szépen…” – a kórus diadalmi éneke, a győzelem napjának üdvözlése.

1. epeiszodion: 162-331. sor; a bonyodalom kezdete; Kreón, az őr.

1. sztaszimon: 332-375. sor; “Sok van, mi csodálatos…” – a kórus az ember titokzatos-félelmes-csodálatos hatalmáról énekel.

2. epeiszodion: 376-581. sor; a drámai harc fokozódása; Kreón, az őr, Antigoné, Iszméné.

2. sztaszimon: 582-625. sor; “Boldogok, kiket nem látogat meg életükben sorscsapás…” – az emberi sors törékenysége, bizonytalansága a karének témája.

3. epeiszodion: 626-780. sor; késleltető mozzanat; Kreón, Haimón.

3. sztaszimon: 781-800. sor; “Erósz, te legyőzhetetlen…” – a szerelem mindent legyőző hatalmáról szól az ének.

4. epeiszodion: 801-943. sor; a drámai feszültség fokozódása. – Ennek az epeiszodionnak nagy részét a kommosz (806-882. sor) teszi ki: a kar és Antigoné közös panaszdala.

4. sztaszimon: 944-987. sor; “Türte a szépalakú Danaé is… – a kar Antigoné sorsától meghatva más hősök és hősnők hasonló szenvedéseiről emlékezik meg.

5. epeiszodion: 988-1114. sor; a drámai feszültség tetőpontja (krízis); Kreón, Teiresziász, karvezető.

5. sztaszimon: 1115-1154. sor; “Soknevű isten, Kadmosz dicső unokája… ” – a kórus bizakodva Thébai védőistenéhez, Bakkhoszhoz (Dionüszosz) fordul segítségért.

Exodosz: 1155-1347. sor; végkifejlet, katasztrófa; első hírnök, második hírnök, karvezető, Eurüdiké, Kreón. – Kommosz: 1261-1347. sor; Kreón és a karvezető panaszdala.

Exodikon: 1348-1353. sor; “Bölcs belátás többet ér…”

 

A drámai harc és a jellemek

Szophoklész Antigonéja az európai dráma egy sajátos típusát képviseli. Ez a tragédia egyetlen konfliktus köré épül: két, egymás ellen feszülő akarat összeütközését ábrázolja.

A főszereplő rendszerint olyan erkölcsi elveket képvisel, amelyeknek igazságát az adott korban mindenki elismeri, senki sem vonja kétségbe.

Drámai szituáció akkor keletkezik, amikor az ellenfél megakadályozza a főszereplő által képviselt elvek érvényesülését. A két ellentétes akarat egymás elleni tettsorozata a drámai harc. A mű mindegyik jelenete közvetlenül vagy közvetve e két akarat valamelyikének a megnyilvánulása.

A főszereplő – egyéni sorsától függetlenül – általában eléri, amit akar: az ellenfél által létrehozott szituáció megszűnik, s ezután helyreáll az erkölcsi világrend.

A drámai küzdelemben a különböző szereplők, jellemek egymástól eltérő módon viselkednek. A drámai cselekmény arra kényszeríti a nézőt, hogy válasszon a színpadon felkínált magatartásformák lehetőségei közül. Az író szinte sugalmazza a néző számára a helyes döntést azáltal, hogy az egyik szereplőt vagy a szereplők egyik csoportját vonzóbbnak, rokonszenvesebbnek rajzolja meg, a másik szereplőt, illetve csoportot taszítónak, megvetendőnek tünteti fel. Ez az írói állásfoglalás azonban nem mindig egyértelmű, és nem menti fel a nézőt a döntés felelőssége alól.

Vizsgáljuk meg, a drámai küzdelem kibontakozásának sorrendjében milyen magatartásokat, jellemeket állít egymással szembe az író!

 

Antigoné és Iszméné

A prologosz alkotja az expozíciót, a drámai műnek azt a bevezető részét, melyben az író megismertet az előzményekkel, s bemutatja a kiinduló helyzetet. Itt jelenik meg a drámai szituáció. Két törvény áll egymással szemben: az istenek ősi, íratlan törvénye (a halottat mindenképpen el kell temetni), más szóval a lelkiismeret és az emberség parancsa – s ezzel szemben a királyi törvény: Polüneikészt, mivel Kreón szerint hazaáruló (a néző szemében nem feltétlen az), sem eltemetni, sem megsiratni nem szabad, a parancs megszegőjére pedig a megkövezés halálbüntetése vár. Ebben a kiélezett, jellempróbáló helyzetben másképpen dönt Antigoné, s másképpen Iszméné: Antigoné lelkiismerete szavára hallgat, Iszméné azonban összeroppan, s nem mer Kreón tilalmával szembeszállni.

Antigoné nem tud élni a Kreón parancsa által teremtett helyzetben, Iszméné azonban elfogadja ezt a helyzetet. Az ő jelleme nem drámai jellem, mert számára fontosabb saját élete, saját boldogulása, mint az általa is elismert erkölcsi kötelesség végrehajtása. Ugyanilyen szereplő az őr is, aki tudja, hogy a halottakat mindenképpen el kell temetni, de még Iszménénél is jobban félti saját létét. ŐAntigoné habozás nélkül dönt, s öntudatosan megy “szép halála” felé. De van benne valami emberen túli erő, emberfeletti szenvedély is, mely megborzongatja a nézőt.

*

Hogyan ítéljük meg Iszménét? Megérthetjük-e vagy egyetérthetünk-e vele?

Lehet-e mindenkit Antigoné mércéjével mérni? Elvárható-e mindenkitől, hogy egy erkölcsi igazság érdekében az életét is feláldozza?

 

Kreón

Az 1. epeiszodion a tragikus küzdelem, a bonyodalom kezdete.

A bonyodalom a drámai műveknek az a része, melyben megindul és kibontakozik az alapszituációból következő eseménysor. Ha a cselekmény összeütközésre, konfliktusra épül, egyre kiélezettebbé válik a drámai harc, a két egymással szemben álló törekvés egymás elleni küzdelme. Az események sorában bontakozik ki a szereplők jelleme és kapcsolatrendszere.

Ez a jelenet Kreón jellemébe világít be. Az új király terjedelmes trónbeszédében összefoglalja programját, uralkodási célját és módszereit: a város üdvének mindenek elé helyezését, a béke helyreállítását s a kíméletlen megtorlást ellenségeivel szemben.

Kreón a hatalomtól megrészegedve (“Rám szállt minden hatalmuk és enyém a trón”) kérkedő magabiztossággal, fölényesen beszél, mintha minden mondata megfellebbezhetetlen igazság volna. Uralkodási elveivel még egyet is lehet érteni, bár a nézőt zavarja a túlzott magabiztosság, személyének előtérbe állítása s az, hogy csöppet sem kételkedik önmagában (“Hazánkat ily elvekkel én naggyá teszem”).

Hatalmának és saját bölcsességének tudatában kiadja legelső rendeletét, “törvényét”: Polüneikészt nem szabad eltemetni. S ettől kezdve még furcsább színben tűnik fel. Nemcsak azért, mert rendelete szemben áll az isteni törvényekkel, hanem azért is, mert ez nem szolgálja, nem szolgálhatja a város érdekeit, “naggyá tételét”, ez nem anarchiát megszüntető, “városrendező” törvény: nem bölcsességét, uralkodói képességeit bizonyítja, csupán hatalmát fitogtatja vele. Elvei és tettei között mély szakadék tátong.

S szinte még el sem hangzottak Kreón utolsó szavai, nyomban kiderül, hogy hatalma is korlátozott: az őr jelenti, hogy legelső rendeletét már meg is szegték.

Kreón lelkében felerősödnek az indulatok: hatalomvágya és megcsorbított tekintélye, uralkodói gőgje és sértett hiúsága küzd egymással, s ez az alig palástolt belső harc bosszúra sarkallja. Arra gondol, hogy valamilyen lázadó, felbérelt vakmerő férfi temette el Polüneikészt.

Az olvasók, a nézők tudják, amit a színpadi szereplők még nem sejthetnek, hogy Antigoné temette el testvérbátyját, s ezért feszült figyelemmel kísérik az események fejlődését.

Igen fontos mozzanat ebben a jelenetben a kar, a királyi tanácsot képviselő thébai vének, illetve az ő nevükben megszólaló karvezető magatartása. A Kreón által remélt ünneplő lelkesedés helyett a trónbeszédre a vének rejtett vonakodása, húzódozása a válasz. Visszariadnak a nyílt beszédtől, igyekeznek a felelősséget “ifjabb vállakra” hárítani. S mikor a karvezető istenek közbeavatkozására gyanakszik, a felingerelt király sértegeti, balgának nevezi őt. “A saját akaratában és uralkodói gőgjében vak Kreón már most kezdi elveszteni támaszait, mindinkább egyedül küzd, akárcsak Antigoné.” (Falus R.: i. m. 337. l.)

 

“Sok van, mi csodálatos…”

Az I. sztaszimon Szophoklész egyik legszebb s leghíresebb kardala. Az ember titokzatos – félelmetes-csodálatos – hatalmáról elmélkedik (a fordítások “csodálatos”, “csoda” szava nem adja vissza tökéletesen az eredeti görög szó kettős értelmét; ennek jelentése: “rettentő, iszonyú, kiállhatatlan, nyomasztó; hatalmas, erős; ügyes, okos, jártas; tiszteletreméltó”). – Csodálatos az ember, mert “ésszel él”: isteni képességeivel átkel a viharos tengeren, termésre kényszeríti a földet, uralkodik a mélység és a magasság állatai fölött, övé “a széllel versengő gondolat”, a beszéd, s legmagasztosabb tudománya: “városrendező” törvények alkotása. A 3. strófa vége említi a halált, az ember hatalmának egyetlen korlátját, az egyetlen dolgot, mely az istenektől megkülönbözteti.

Az emberi sors nagyságának és korlátozottságának erőteljes érzelmi feszültsége adja a kardal csúcspontját: az ember szűkhatárú léte ellenére lett a mindenség urává. – A 4. strófa azonban az emberben rejlő félelmetes lehetőséget is felveti: az ember “isteni” képességeivel, tudásával nemcsak a jóra, hanem gonoszra is törhet. A kar éneke csak azt az embert tiszteli, “aki egymás mellé helyezi a honi törvényeket és az istenek esküszent jogát”. Kreón pedig nem ilyen ember, s az utolsó sor arról vall, hogy a thébai vének nem akarnak osztozni Kreón tetteinek felelősségében.

 

Antigoné és Kreón

A 2. epeiszodionban kerül egymással szembe és csap össze közvetlenül a két főszereplő. Az őr körülményesen fecsegő előadása, mely hitványságát új vonásokkal egészíti ki, néhány pillanatig még késlelteti a konfliktus kirobbanását.

Kreón megkísérli valamiképpen menteni megcsorbított tekintélyét. Abban reménykedik, hogy a leány tagadni fogja tettét, vagy pedig nem is tudott a tilalomról. Antigoné azonban nyugodt, csendes szavaival rácáfol erre a reményre: “Elvállalom s tagadni nem fogom soha.” – Antigoné úgy viselkedik, ahogy a prologoszban megismert jelleme követeli: férfiasan kemény, megingathatatlan, még büszkén nevetni is tud. Nyugalmát és hatalmát szent meggyőződése adja. Kreónból csupán a sértett gőg beszél, félelmetes erejét egyedül a királyi trón jelenti. Hogy hatalmát bizonyítsa, Iszménét is halálra ítéli. – Nemcsak két ember, hanem két erkölcsi világfelfogás áll itt egymással szemben.

Iszméné is megjelenik, és szemünkben hőssé magasodik: a korábban még rettegő, aktív tettre nem, csak végtelen szenvedésre jó, szánalmat keltő leány, nővére példája láttán, vállalja a halált, a vértanúságot. Vétlenül is vállalja a “bűnt” s azt a büntetést, amelytől félve nem tudott Antigoné méltó társa lenni. Vajon mi játszódhatott le a királylány lelkében a két találkozás között? – Iszméné jellemfordulata Kreón szemében őrületnek tűnik.

Antigoné keményen, büszkén, gőgösen, már-már durván visszautasítja Iszménét. Mi ennek az oka? Kétféleképpen is lehet értékelni ezt a jelenetet. a) Antigoné megveti, gyűlöli a gyáva lányt; hajlíthatatlanul konok, nincs benne szánalom iránta, s nem akar közösséget vállalni vele. b) Felébred benne a testvéri szeretet, megsajnálja Iszménét, meg akarja menteni a pusztulástól, s csak ezzel a határozott, rideg elutasítással győzheti meg a gyanakvó Kreónt húga “ártatlanságáról”.

A robbanásig feszült légkörben új szál fonódik a tragédiába: megtudjuk, hogy Antigoné Kreón fiának, Haimónnak a menyasszonya.

 

Haimón

Haimón megjelenése (3. epeiszodion) azért késleltető mozzanat, mert a nézőben felébred a remény, hátha tud hatni apjára, s megmentheti még menyasszonyát. (A két szerelmes egyébként nem találkozik egyszer sem a színpadon.)

Haimón mint alázatos, engedelmes gyermek fordul apjához. “A király kapva kap Haimón engedelmességén, józanságra inti gyermekét, de logikája végzetesen kicsorbult: a város érdeke már nagyon is háttérbe szorul gondolataiban, csak ő és ő, az ő akarata és tekintélye – ez tölti be egész szívét és agyát, vaksága és önzése leplezetlenül áll előttünk. Haimón érvekkel igyekszik rávenni apját, hagyjon fel tervével, hiszen a thébai nép nemhogy elítélné, de dicséri a lány bátor, istenes tettét, az elvakult apa azonban megfontolásra sem tartja érdemesnek szavait.” (Falus R.: i. m. 339.l.)

Kreón hibát hibára halmoz, érvei egyre önzőbbek és csupán személyes jellegűek. Például: 1. Inkább haljon meg Antigoné, csak a nép hazugságon ne fogja! 2. Ha egy rokon bontja meg a rendet, mit mer az, aki távol áll? 3. A király minden szavát, “legyen jogos vagy jogtalan”, a népnek követni kell. 4. Ha enged, asszony rabjának fogják mondani. 5. Öregkorában nem fog ifjú legénykétől tanulni. 6. A város a király tulajdona.

Kreón nem hallja (a zsarnok nem is akarja hallani) a nép szavát, s gőgös elvakultságában még fia egyik kétségbeesett feljajdulását is tragikusan félreérti. A szerencsétlen királyfi öngyilkosságra gondol, s ekkor mondja ki: “Mást is megöl halála, hogyha meghal ő.” A már mindentől és mindenkitől rettegő zsarnok ezt önmaga ellen irányuló fenyegetésnek fogja fel. Ez Kreón legsúlyosabb hibája, tévedése.

Az őrjöngő király, hogy fiát jobban gyötörje, szeme láttára akarja kivégeztetni “az undok nőszemélyt”.

Kreón végzetesen magára marad, s ez előre sejteti bukását. Ez az elszigeteltség ingatja meg most legelőször: Iszménének megkegyelmez, s visszariad a vérbűntől is (vérrokon megölése), s képmutató aljassággal úgy akarja elpusztítani Antigonét, hogy ne sértse meg az isteni törvényt.

A kar, látva Haimón halálba rohanó kétségbeesését, Erósz veszélyes hatalmáról énekel. S a vének, akik eddig se igent, se nemet nem mondtak, vonakodtak és mellébeszéltek, most megrendülve maguk is “áthágják a törvényt”, nem tudják többé visszatartani könnyeiket, megsiratják Antigonét. A zsarnokság szemében már ez is bűn, üldözendő törvényszegés. A zsarnok ugyanis nem elégszik meg a puszta, külsőleges engedelmességgel: alattvalói lelkivilágán is korlátlan hatalommal szeretne uralkodni, rejtett gondolataikat, érzelmeiket is ellenőrizni kívánja. Arra törekszik, hogy saját akaratát rákényszerítse másokra, az embereket megfossza egyéniségüktől, döntési szabadságuktól, mert örökös gyanakvó rettegésében még a ki nem mondott szavaktól is fél.

A kar énekébe szövődik Antigoné megható és gyönyörű halotti siralma (4. epeiszodion): a föld odvába vájt sírja, nászszobája felé megy nászdal nélkül, násztalanul. S ha eddig valami emberen túli erő, kemény akarat, olykor ridegség és egyetlen szenvedély (halott testvérének szeretete) jellemezte Antigonét, aki önfeláldozó elhatározással megy “szép halála” felé, alakja most megtelik gyengéd nőiességgel, gazdag érzelemmel, tiszta emberséggel. “Antigoné az igazság és az élet halhatatlan szerelmese: a boldogságot, nem a halált keresi (a görög embernek fájdalmában is feltörő életszomját áthidalhatatlan szakadék választja el a keresztény vértanúk mártíriumától!).” (Falus R.: i. m. 340. l.) Zokogva búcsúzik Thébai földjétől, kincses hazájától, atyái városától. A halál nem szép már, hanem iszonyat.

Antigonét elhurcolják. Kreón látszólag győzött, de a nézőközönség szorongó érzéssel várja a fejleményeket, mert érzi, hogy valami nagy dolognak kell még következnie: a világ harmóniája borulna fel, ha csak a bűntelennek kellene bűnhődnie. A tovább már alig feszíthető feszültségben ott lebeg: a gyilkos zsarnokok sem futhatnak el végzetük elől.

 

Teiresziász és Kreón

Az 5. epeiszodionban jelenik meg a vak jós, Teiresziász, aki tisztábban lát, mint a látó, de elvakult Kreón. A jós arra kéri, inti a királyt, tegye jóvá tévedését, ne makacskodjon tovább, mert az önhittség nyomán csak balsiker terem. El kell temetni Polüneikészt: “Ki úgyis meghalt, azt minek megölni még?”

Erre a szelíd, közmondásszerű igazságokkal enyhített kérésre is felcsattan Kreón, durván sértegeti a jóst, újra összeesküvésre gyanakszik, pökhendi módon istengyalázó kijelentést tesz: Polüneikészt akkor sem fogja senki eltemetni, “ha szent sasok jönnének őt Zeusz trónjához ragadni fel”. Már menthetetlen, nem lehet rajta segíteni, egyre mélyebbre zuhan bűnei és elhagyatottsága örvényébe.

A drámai feszültség most éri el a tetőpontot (krízis). A kirobbanó vitában a vérig sértett Teiresziász megvetéssel fordul el a királytól, de előbb elhangzanak baljós szavai: a halottakért váltságul fiát fogja elveszíteni, s házát csakhamar férfiak és nők sírása tölti be. Kreón megtörik, zavart lesz és bizonytalan, gőgös önhittsége a rázúduló csapás hatására szertefoszlik. Kétségbeesve fordul tanácsért a karvezetőhöz, aki gyors cselekvésre ösztönzi: bocsássa szabadon Antigonét, temesse el illőn Polüneikészt. A király megtörten engedelmeskedik: visszavonja korábbi parancsait, s megkísérli megfordítani a helyzetet.

A feszültség feloldódik, a drámai cselekmény ezzel tulajdonképpen lezárult: Antigoné embersége győzött, a gőgös zsarnok megbukott. S még minden jóra fordulhat, hiszen a király megbánta tettét. Ott él a remény a nézőkben is. (Volt a mondának egy olyan változata, amely szerint Antigoné kiszabadul a sírüregből.)

 

Végkifejlet

Az exodoszban következik be a végkifejlet, a katasztrófa. Az események viharos gyorsasággal peregnek – a színpadon kívül. Kreón felismerte ugyan hibáit, megbánta tetteit, de már késő, minden elveszett, bűneinek következményeitől nem menekülhet. Hírnökök hozzák a hírt Antigoné, Haimón és Eurüdiké haláláról, öngyilkosságáról. Kreón – felesége és fia átkaival a fején – összeroppan, erkölcsileg omlik össze. Saját halálát kívánja, de lelkileg máris halott. Bár felkeltheti emberi részvétünket, megbocsátani nem tudunk neki: összeomlása nem tragikus bukás, hanem jogos büntetés. Megnyugszik humánus erkölcsi érzékünk: ha a bűnteleneknek ártatlanul bűnhődniük is kellett, legalább a bűnös sem menekült meg a büntetéstől. – Az exodikon a gőg elítélésével és a bölcs belátás, a józan mérlegelés dicséretével zárja le a tragédiát.

 

Antigoné tragikuma

Az Antigoné központi kérdése: hogyan kell dönteni, ha szembekerül az istenek ősi törvénye – tulajdonképpen az emberség, a közösség által szentesített hagyomány s a lelkiismeret parancsa – a zsarnoki hatalom törvényével? Ilyen kiélezett helyzetben melyik parancsnak kell engedelmeskedni? Mit kell tennie az embernek, ha választani kényszerül az erkölcs és az “állampolgári” kötelesség, a humánum és a zsarnoki kényszer között? Kreón tilalma ugyanis olyan erkölcsi törvényt, mindenki által szentnek tartott igazságot sértett, amelynek érvényességét abban az időben senki sem vonta kétségbe.

A drámai küzdelemben a különböző szereplők – jellemüknek, saját értékrendjüknek megfelelően – egymástól eltérő módon viselkednek. A tragikus cselekmény tehát arra kényszeríti a nézőt, hogy válasszon a színpadon felkínált magatartásformák lehetőségei közül. ŐAntigoné lelkiismerete szavára hallgat, s habozás nélkül dönt. Tudatosan vállalja “engedetlenségéért”, “vétségéért” a szörnyű megtorlást, elszenvedi a halálbüntetést. Antigoné olyan jellem, aki a Kreón parancsa által teremtett új helyzetben nem tud élni, mert számára az életénél is fontosabb az általa képviselt erkölcsi igazság érvényesülése.

Antigoné igazát, magatartásának értékes voltát mindenki elismeri, senki sem vonja kétségbe. Iszméné érzelmileg azonosul vele, a thébai vének is csak egy darabig tudják leplezni együttérzésüket, a nép pedig egyenesen helyesli tettét, s már életében megsiratja őt. Az általános rokonszenv ellenére mégsem meri követni senki Antigoné hősi példáját. A többi szereplő tovább tud élni az előállott szituációban, Kreón parancsa elvi megalkuvásra kényszeríti őket. Értékrendjükben fontosabb valami más – saját boldogulásuk, életük megmentése -, mint az általuk is elismert erkölcsi törvény végrehajtása. – Iszméné később kész feláldozni életét, hajlandó vállalni a halált, de döntésének legfőbb oka a rémület, hogy teljesen egyedül marad: Kreónnal szembeszállni nincs benne elegendő bátorság. Haimón is eldobja életét, éles vitába keveredik apjával, de nem az isteni törvényért küzd, csupán szerelmeséért.

A drámában Antigoné magára marad, egyedül áll: ő az egyetlen, aki az isteni törvényt, az emberség és a lelkiismeret parancsát életénél is drágábbnak tartja, egyedül őbenne van elég bátorság ahhoz, hogy ennek a törvénynek megalkuvás nélkül mindhalálig engedelmeskedjen.

Antigoné, a dráma főszereplője, tragikus hős, az emberi átlagon felülemelkedő jellem. Bukása ellentmondásos érzéseket kelt: az értékpusztulás megrendítő s az emberi nagyság átélésének felemelő érzését váltja ki.

 

Kreón bukása

Nem az erkölcsi-emberi nagyság, hanem a korlátlan hatalom birtoklása teszi Kreónt Antigoné félelmetes ellenfelévé. Trónbeszédét hallva, uralkodási elveivel, céljaival még egyet is lehet érteni: a város üdvét mindenek elé helyezi, s a rend, a nyugalom, a törvényesség helyreállítása a célja. Első rendelete azonban már bizalmatlanságot ébreszt, gyanakvást kelt. Nem csupán azért, mert a temetés megtagadása szemben áll az isteni törvényekkel, hanem elsősorban azért, mert ez semmiképpen sem szolgálhatja a város érdekeit.

Elvei és tettei között egyre mélyül a szakadék. A félelem elnémítja – Antigoné és Haimón kivételével – ellenfelei hangját; sértett hiúsága, gátlástalan önzése egyre mélyebbre taszítja bűnei és elhagyatottsága örvényébe. A drámai küzdelem során a város érdekei már fel sem merülnek gondolataiban, csak saját tekintélyének őrzése, féltése, megmentése tölti be egész szívét és agyát. Nem hallgat fia kérlelésére, sértegeti Teiresziászt, istenkáromló kijelentésre ragadtatja magát. Makacs ragaszkodása tévedéséhez szinte már a téboly határát súrolja. Bukása nemcsak egy embernek, hanem uralkodói magatartásának is veresége.

A sorsfordulatot látszólag afféle “isteni közbeavatkozás”, a jós által közvetített isteni végzés idézi elő. De csak látszólag van így. Szophoklész az emberi jellemekből bontja ki a tetteket, az előzményekből a következményeket. A vak jós csak azt látja, tudja, amit az elvakult Kreón képtelen volt meglátni, megérteni. Teiresziász semmivel sem mond többet, mint amit már Haimón is közölt. Akkor Kreón végzetesen félreértette fiát, Teiresziász indulattól fűtött egyértelmű szavait végre megérti. Nem az istenek sújtják le, saját bűnei roppantják össze.

Karjában fia holttestével, szívében felesége és gyermeke halála miatt érzett önvádjával Kreón saját haláláért fohászkodik, “a legszebb napért”, mely végső óráját hozza el.

Kreón sorsát azért nem érezzük tragikusnak, mert nem vitathatatlan értékek pusztulását jelenti, magatartása nem volt mintaszerű, inkább mélyen elítélendő. Összeomlása nem tragikus bukás, hanem jogos büntetés. Csak hibáinak kései felismerése, őszinte megbánása keltheti fel emberi részvétünket, de megbocsátani nem tudunk neki.

Antigoné nem Kreón ellen harcolt, nem akarta megdönteni uralmát. Pusztán erkölcsi tisztasága és jellemszilárdsága révén lett – egyéni szándékától függetlenül – a zsarnokellenesség hőse és mártírja. Halhatatlansággal jutalmazott halála megrendít, de egyben felemel. Azt bizonyítja: létezik még erkölcsi érték és erő.

Antigoné hősi példája – történelmi koroktól függetlenül – arra tanít, hogy embertelenséget még parancsra sem szabad elkövetni. Magatartásának helyességét még akkor is elismerjük, ha – adott esetben – Iszménéhez hasonlóan mi magunk is “józanul”, “okosan” viselkedünk.

A darabnak talán azért is volt és van ma is rendkívüli hatása, mert a nézők rádöbbennek arra: valahogy ez a hősi, Antigoné-féle magatartás hiányzik az életből.

Az 5. századi Athén polgárát a demokrácia féltésének gondja tehette olyan érzékennyé az egyéni zsarnokság minden megnyilvánulása iránt, hogy saját eszményeit látta megtestesülve Antigoné alakjában.

Babits Mihály állapítja meg Szophoklész művészetéről: “Szophoklésznél sohasem uralkodnak a részletek. De éppazért minden részlet fontos és tökéletes. Az utolsó szolga-szereplő kész jellem- és sorstanulmány, az utolsó mondat is kiszámított műremek. Minden szó, minden verssor az egésznek hatását szolgálja. – Tökéletesség, első és egyetlen, soha meg nem ismétlődő pillanata a fejlődésnek. Lehet-e a jég forró? Lehet, egy másodpercre, egyszer, egyetlenszer, a legelőször, mikor váratlan hozzáérsz. Ehhez hasonlítom Szophoklész tökéletességét.”

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Szophoklész: Oidipusz király, elemzés

Kivételes remekmű Szophoklész Oidipusz király című tragédiája kb. 20 évvel...

Close