A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Szimbolizmus

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
11038
Nyomtasd
Dátum: 2010-07-03 Küldd tovább
  Letöltés

A 19. század második felében – elsősorban Franciaországban – a költészetnek, a költői magatartásnak egy egészen új felfo­gása alakult ki. A romantika nemzedékét még a lelkesedés fűtötte. Victor Hugó vagy Petőfi Sándor a költő­ben váteszt, prófétát látott, akinek feladata, hogy lángoszlop­ként vezesse a népet a Kánaán, egy tökéletesnek elképzelt új világ felé. Szent meggyőződésük volt, hogy a mű­vészetnek, az irodalomnak fontos és nélkülözhetetlen társa­dalomformáló szerepe van.

A század második felében a polgári társadalom írói kiáb­rándultan fordultak el saját koruk eszmény nélküli világától. Az alkotókat tömény pesszimizmus járta át. Megrendült a hitük a túlzottan is „magabiztos” természettudományok­ban. A pozitivizmus aprólékos kisszerűsége s a különböző fi­lozófiai áramlatok gyanakvóvá tették őket az ember megismerő képességével szemben is. Úgy gondolták, hogy a „valóság” egészen más, mint amilyennek érzékszerveink mutatják. Ta­gadták a művészet társadalmi szerepét, nem hittek ab­ban, hogy az énen kívüli világ a művészet akár realista, akár naturalista eszközeivel „hitelesen” bemutatható. Keserűen, ellenségesen fordultak szembe a társadalommal, a közélettel, a politikával. Az írók egyre inkább magukra maradtak, magá­nyosokká, elszigeteltekké váltak. Szemben álltak az értet­len, névtelen tömeggel: benne nem a romantika által ideali­zált „népet” látták, amelynek szavában valaha az Isten szavát hallották.

Egyetlen érték maradt meg számukra: az időtlen mű­vészet. Azt hirdették, hogy vissza kell vonulni a „tiszta mű­vészet” elefántcsonttornyába, s a „művészet a haladásért” elvével a „művészet a művészetért” (l’art pour l’art) elvét állították szembe. A politikamentes, a közvetlen hasznosság nélküli irodalmat visszahelyezték újra a Parnasszusra, a tiszta formák és a tisztult eszmények világába. A magukat parnasszista költőknek nevező francia lírikusok legfőbb elve a formai tökéletesség elsődlegességének hangsúlyozása volt.

Új festészeti irányzatként jelentkezett az impresszionizmus.  A festők a pillanatnyi benyomást akarták rögzíteni.  A szecesszió is iparművészeti, képzőművészeti eredetű irányzat volt. Jellemzője a dekorativitás, a lendületes vonalvezetés és az erős stilizáció. A szimbolizmus volt a modern életérzések kifejezésére a legcélravezetőbb irányzat.

A tapasztalati jelenségek mögött megsejtett kimondatlan jelentéstartalmak érzékletes képsorral való kifejezése az irányzat alapja. A kép és a jelentéstartalom közötti kapcsolat önkényesés többnyire csak hangulati összefüggés van közöttük.

Charles Baudelaire Párizsban született 1821-ben született Párizsban. Tizennyolc évesen jelentette ki, hogy sem katona, sem diplomata nem lesz – hanem író. Bohém életmódjával apai örökségének maradékát is elverte; hitelezői miatt állandóan változtatta szállodáit. Rengeteget olvasott, tanult; verset keveset publikált, de képzőművészeti és irodalmi bírálatai sűrűn jelentek meg. Az 1848-as forradalom idején radikális eszméket hirdetett, a Le Salut public című lapot szerkesztette, több cikket publikált. 1851-ben végleg megcsömörlött a politikától, s élesen vitatkozott a romantika és a pozitivizmus haladás-hitével.

Charles Baudelaire egyetlen verseskötete, A Romlás virágai 1857-ben jelent meg. 157 vers található benne. Nagy hatással volt rá Edgar Allen Poe. Az albatrosz című versben végig párhuzam húzódik madár és költő között, amely egy jellegzetesen romantikus allegória. Fönt: egykedvű utas, lég ura, kaland, korlátlan szabadság; lent: nem találja a helyét, gonosz csínyek, gúnyolják, pipát a szájába: lealacsonyítják magukhoz a felettük lévőt. Rabságnak érzi az ottlétet. Árva, társtalan. Az albatrosz a metafizikai tulajdonságaival a földön esetlen (a praktikus világban). Kéklő lég = metafizikai világ; sós örvény = való világ. A két világ nem átjárható. “Olykor”: ritka az albatrosz = ritka a művészetre igazán alkalmas ember. Értékek, alapok a romantikából jönnek, de már fellelhető a szimbolizmus is: felnagyított értéktudat. A társadalomtól való menekülés még alapvetően romantikus. Az értékpusztulás tragikus élményét, a tisztaság és a szépség elkerülhetetlen konfliktusát sugallja a durvasággal, közönségességgel. A mélybe kényszerített albatroszhoz hasonlóan szenved a magányos, lenézett költő is a hozzá méltatlan, őt megérteni nem tudó, durva környezetben. Hasonló témájú versek a magyar irodalomban a költő meg nem értettségéről és tehetségének elpusztulásáról a durva környezetnek „köszönhetően”: Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafáról, Csokonai: Jövendölés az első oskoláról a Somogyban, Ady: A Hortobágy poétája, A magyar Ugaron.

Paul Verlaine 1844-ben született jómódú polgári családban. Szülei jogi pályára szánták, de őt az irodalom érdekelte. A művészek bohém, szertelen életét élte, korán rabja lett az alkoholnak. Első verseskötete, a Szaturnuszi költemények 1866-ban jelent meg. 1870-ben megnősült, feleségéhez írta A jó ének (1870) verseit, majd költőtársával, Rimbaud-val együtt indult felfedezni a  világot. 1873-ban rálőtt a szakítani akaró Rimbaud-ra, amiért a rendőrség letartóztatja és kétévi börtönre ítéli. Egy ideig hívő, csendes emberként élt. 1881-ben jelent meg Jóság című kötete. Szabadulása után visszatért Párizsba, itt halt meg súlyos betegen 1896-ban.

Legismertebb műve az Őszi chanson, amelyet kiváló, kreatív fordítással Tóth Árpád ültetett át magyarra – az eredeti mű nagyfokú zeneiségét sikeresen megtartva. A dalban megszólal a haláltól való félelem, de az elmúlás óhajtása is. Ennek megfelelően a műben az idősíkok váltakozása figyelhető meg: a múlt sok kéjét a jelenben már a csüggedés váltja fel. A vers nyelvi anyagának voltaképpen nem az a szerepe, hogy gondolatokat közöljön: puszta hangzása hordozza a vers lényegét. A vers hangkészletében túlsúlyban állnak a mély magánhangzók (a, o, u) és a nazálisok (= orrhangok: m, n) – ez monotonitást, egyhangúságot kölcsönöz a dalnak. A szókészletet tekintve az impresszionista szellemiségnek megfelelően rengeteg hangfestő szóval találkozhatunk, amelyek meghatározzák a mű alapvetően negatív, borongós hangulatát (nem véletlenül tartják ezt a verset a legimpresszionistábbnak). A verset továbbá a nominális stílus jellemzi, azaz az igék rovására a névszók vannak túlsúlyban a műben. Verlaine jellegzetesen szimbolista megoldással egy természeti képpel fejezi ki mondandóját: az ősz hagyományos jelentése a művészetekben az elmúlás közelsége. A halál ilyen megjelenítését „átesztétizált halál”-nak, a csúf élettel szemben megszépített halálnak nevezhetjük.

Arthur Rimbaud 1854-ben született. A kisvárosi koraérett diák hibátlan latin nyelvű versekkel kápráztatta el tanárait. Verlaine hívására ment a fővárosba, akinek már egy korszakzáró nagy alkotással, A részeg hajó című költeményével mutatkozott be. Színre lépett az irodalmi életben: ekkor jelent meg először folyóiratban. Nagy hatást tett rá a Kommün, a francia szocialisták műveit olvasta. A részeg hajó című költemény a szimbolista költészet mintadarabja. A címadás megszemélyesítő, a részeg jelző a hánykolódó hajó képét idézi, ugyanakkor a részegség állapotához kapcsolható asszociációkat hív elő (féktelenség stb.). A vers a tapasztalás története. A vers alanya a megszemélyesített hajó. Monológjában a saját történetét mondja el. A beszéd módja rapszodikus. A megszemélyesített hajó monológjában a hétköznapi életből való elvágyódás fejeződik ki. A költői én azonosul a hajóval. A részeg hajó megszabadulva legénységétől, kormányától, horgonyától elszakad a mindennapok megszokott kötöttségeitől. A végtelen vizekre sodródik. A 6. versszaktól kezdve a gondtalan szabadság érzékelhető. A nagyszabású víziók sorában ismeretlen, soha nem sejtett fölfedezések, újszerű tapasztalatok jelennek meg. A csodáktól és titkoktól meggyötörve a költő-hajó elbizonytalanodik, s megkezdődik a kiábrándulás útja. A szabadságvágy és a gondtalan mámor honvágyba, kiábrándulásba fordul. A végtelen óceánok költészetéből visszavágyódik. Vágyai a békés vizek felé vonzzák. Az fejeződik ki benne, hogy talán jobb lett volna mindezt meg nem élni. Alapmotívumai a víz és a hajó. A víz hagyományosan az élet bölcsője, az eredet, a megtisztulás és a végtelenség szimbóluma (tenger). A vers motívumai rokoníthatók Baudelaire versének, Az utazásnak a motívumkincsével. Mindkettőben közös az elvágyódás, a csömör, az egzotikum, a sodrás. A gyerek-motívum a tisztaság, az elveszett ártatlanság nosztalgiája. A képalkotás szürrealisztikus, mitologikus hatású. Szerkezet: lassú indítású, fokozatosan felgyorsuló, újra lelassuló, az áramlásokat követő ritmusú. Verselése jambikus. A szakaszok négysorosak. Keresztrímes (abab).

Charles Baudelaire 1821-ben született Párizsban. 1828-ban, apja halála után anyja feleségül ment egy diplomatához, a későbbi Aupick tábornokhoz. Baudelaire árulásnak érezte anyja házasságát, magányos és zárkózott, ellenkező és pózoló lett. Tizennyolc évesen jelentette ki, hogy sem katona, sem diplomata nem lesz – hanem író. Nem érdekelte a tábornok megvetése: gyűlölte mostohaapját. Ő küldte a fiatal Baudelaire-t – miután az gyorsan elpazarolta öröksége jó részét – egy hosszabb tengeri utazásra (Mauritiusra és a Bóurbon-szigetre) 1841-ben; ennek az utazásnak az emléke versek sorának motívumaiban jelenik majd meg. Rengeteget olvasott, tanult; verset keveset publikált, de képzőművészeti és irodalmi bírálatai sűrűn jelentek meg. A Romlás virágait tudatosan megalkotott kötetkompozíció jellemzi (tematikus, de főként szimbolikus egymásra vonatkozások alapján). A Kapcsolatok című szonett a kötet elején található programadó versek között helyezkedik el. A költő csak egy megfogalmazatlan érzést kíván sejtetni ebben a műben. Az első metafora „templom a természet” már vallásos áhítatot áraszt. Az embert körülvevő természet elveszíti konkrétságát, s egy ismeretlen világ jelképeinek erdejévé válik. Az érzékterület határai elmosódnak. Ez a modern líra egyik kedvenc kifejezőeszköze, a szinesztézia, mely a metafora egy olyan alfaja, amely a különböző érzékelési területek benyomásainak összekapcsolásán alapul. Az új költészet az érzékek összekeverésével kíván közelebb jutni az ismeretlenhez, a valóság rejtett lényegéhez.

Magyarországon a szimbolizmus előfutára Vajda János volt, az ő leginkább jellemző műve Az üstökös, amelyben már a szimbolizmus irányába mutató többértelmű allegóriát bont ki. A költeményben a látvány leírása fokozatosan metaforikussá válik, minden fogalomsűrítő metaforaként jelenik meg. A „szomoru csillag” a költő sorsának jelképe. A korai szimbolistákra jellemző megoldás, hogy az első két versszakban megjelent allegorikus képeket a költő a mű második felében maga fejti meg. Vajda életében a Gina-szerelem hatására a szeretett lány a reményektől és örömöktől megfosztott világ jelképévé vált.

A hazai szimbolizmus legnagyobb jelentőségű alkotója Ady Endre, aki költészetében a szimbólumok használatát mesteri fokon hajtja végre. A szimbólumokat Ady általában nagy kezdőbetűvel szedi verseiben. Fontosabb motívumai: a halál (Párisban járt az Ősz), az isten-fogalom (Álmom: az Isten), az elmaradott magyarság (Góg és Magóg fia vagyok én…, A Hortobágy poétája, A magyar Ugaron), a költő mint az érték őrzője és átmentője a jövőbe (Mag hó alatt), szerelmi költészetében pedig meghatározó szimbólum például Héja-nász az avaron című versében a (héja)madár képe mint az egymás húsába beletépő, diszharmonikus szerelem szimbóluma.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!


Hozzászólások (1)

    Kedvelem Baudelaire veseit ,de szerintem kicsit infantilis volt.Az az álláspont,
    hogy valaki nem hisz Istenben, de szilárdan hisz a Sátánban egy kamasznál lehet
    elfogadható álláspont ,de egy meglett embernél már kicsit nevetséges.


Ezt olvastad már?
Mikszáth Kálmán novellái

Mikszáth az 1880-as évek elején robbant be a tót és...

Close