Szimbolizmus

A 19. század második felében – elsősorban Franciaországban – a költészetnek, a költői magatartásnak egy egészen új felfo­gása alakult ki. A romantika nemzedékét még a lelkesedés fűtötte. Victor Hugó vagy Petőfi Sándor a költő­ben váteszt, prófétát látott, akinek feladata, hogy lángoszlop­ként vezesse a népet a Kánaán, egy tökéletesnek elképzelt új világ felé. Szent meggyőződésük volt, hogy a mű­vészetnek, az irodalomnak fontos és nélkülözhetetlen társa­dalomformáló szerepe van.

A század második felében a polgári társadalom írói kiáb­rándultan fordultak el saját koruk eszmény nélküli világától. Az alkotókat tömény pesszimizmus járta át. Megrendült a hitük a túlzottan is „magabiztos” természettudományok­ban. A pozitivizmus aprólékos kisszerűsége s a különböző fi­lozófiai áramlatok gyanakvóvá tették őket az ember megismerő képességével szemben is. Úgy gondolták, hogy a „valóság” egészen más, mint amilyennek érzékszerveink mutatják. Ta­gadták a művészet társadalmi szerepét, nem hittek ab­ban, hogy az énen kívüli világ a művészet akár realista, akár naturalista eszközeivel „hitelesen” bemutatható. Keserűen, ellenségesen fordultak szembe a társadalommal, a közélettel, a politikával. Az írók egyre inkább magukra maradtak, magá­nyosokká, elszigeteltekké váltak. Szemben álltak az értet­len, névtelen tömeggel: benne nem a romantika által ideali­zált „népet” látták, amelynek szavában valaha az Isten szavát hallották.

Egyetlen érték maradt meg számukra: az időtlen mű­vészet. Azt hirdették, hogy vissza kell vonulni a „tiszta mű­vészet” elefántcsonttornyába, s a „művészet a haladásért” elvével a „művészet a művészetért” (l’art pour l’art) elvét állították szembe. A politikamentes, a közvetlen hasznosság nélküli irodalmat visszahelyezték újra a Parnasszusra, a tiszta formák és a tisztult eszmények világába. A magukat parnasszista költőknek nevező francia lírikusok legfőbb elve a formai tökéletesség elsődlegességének hangsúlyozása volt.

Új festészeti irányzatként jelentkezett az impresszionizmus.  A festők a pillanatnyi benyomást akarták rögzíteni.  A szecesszió is iparművészeti, képzőművészeti eredetű irányzat volt. Jellemzője a dekorativitás, a lendületes vonalvezetés és az erős stilizáció. A szimbolizmus volt a modern életérzések kifejezésére a legcélravezetőbb irányzat.

A tapasztalati jelenségek mögött megsejtett kimondatlan jelentéstartalmak érzékletes képsorral való kifejezése az irányzat alapja. A kép és a jelentéstartalom közötti kapcsolat önkényesés többnyire csak hangulati összefüggés van közöttük.

Charles Baudelaire Párizsban született 1821-ben született Párizsban. Tizennyolc évesen jelentette ki, hogy sem katona, sem diplomata nem lesz – hanem író. Bohém életmódjával apai örökségének maradékát is elverte; hitelezői miatt állandóan változtatta szállodáit. Rengeteget olvasott, tanult; verset keveset publikált, de képzőművészeti és irodalmi bírálatai sűrűn jelentek meg. Az 1848-as forradalom idején radikális eszméket hirdetett, a Le Salut public című lapot szerkesztette, több cikket publikált. 1851-ben végleg megcsömörlött a politikától, s élesen vitatkozott a romantika és a pozitivizmus haladás-hitével.

Charles Baudelaire egyetlen verseskötete, A Romlás virágai 1857-ben jelent meg. 157 vers található benne. Nagy hatással volt rá Edgar Allen Poe. Az albatrosz című versben végig párhuzam húzódik madár és költő között, amely egy jellegzetesen romantikus allegória. Fönt: egykedvű utas, lég ura, kaland, korlátlan szabadság; lent: nem találja a helyét, gonosz csínyek, gúnyolják, pipát a szájába: lealacsonyítják magukhoz a felettük lévőt. Rabságnak érzi az ottlétet. Árva, társtalan. Az albatrosz a metafizikai tulajdonságaival a földön esetlen (a praktikus világban). Kéklő lég = metafizikai világ; sós örvény = való világ. A két világ nem átjárható. „Olykor”: ritka az albatrosz = ritka a művészetre igazán alkalmas ember. Értékek, alapok a romantikából jönnek, de már fellelhető a szimbolizmus is: felnagyított értéktudat. A társadalomtól való menekülés még alapvetően romantikus. Az értékpusztulás tragikus élményét, a tisztaság és a szépség elkerülhetetlen konfliktusát sugallja a durvasággal, közönségességgel. A mélybe kényszerített albatroszhoz hasonlóan szenved a magányos, lenézett költő is a hozzá méltatlan, őt megérteni nem tudó, durva környezetben. Hasonló témájú versek a magyar irodalomban a költő meg nem értettségéről és tehetségének elpusztulásáról a durva környezetnek „köszönhetően”: Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafáról, Csokonai: Jövendölés az első oskoláról a Somogyban, Ady: A Hortobágy poétája, A magyar Ugaron.