A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


SEMPRUN A nagy utazás (1963)

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
1876
Nyomtasd
Dátum: 2012-10-22 Küldd tovább
  Letöltés

Húszéves vagyok, még megengedhetem magamnak a fényűzést, hogy kiválasszam az életemből azt, amit vállalok, s azt, amit elhajítok. Húszéves vagyok, rengeteg mindent kitörölhetek az életemből. Tizenöt év múlva, amikor megírom ennek az utazásnak a történetét, nem tehetem már ezt.  A dolgoknak nemcsak a mi életünkben lesz súlyuk, súlyuk lesz önmagukban is. De aminek legnagyobb súlya van életedben, az néhány ember, akit ismertél. A könyvek, a zene, az megint egészen más. Bármivel gazdagítanak is, csupán eszközök, hogy eljuss az emberekhez.

(RÉSZLET A MŰBŐL)

A spanyol származású, franciául alkotó, baloldali szellemiségű forradalmár-politikus író alapkönyve, első (és azóta túl nem szárnyalt) sikerregénye, A nagy utazás, antifasiszta önéletrajzi történet. A szerzőt (maquisard-ként) 1943-ban fogta el a Gestapo, így került a compiágne-i gyűjtőtáborba, majd a buchenwaldi koncentrációs táborba – műveinek állandó témája lett a háború, az ellenállás, a deportálás, a lágervilág.

A nagy utazást már 1945-ben írni kezdi, de tizenhat évet vár a megjelentetéssel. “Mindenképpen be kell fejeznem majd a könyvem, mert be kell fejezni, pedig tudom már, hogy fabatkát sem ér. Most még nem tudom elmondani ennek az utazásnak a történetét, várnom kell még, előbb el kell felejtenem az utazást, akkor talán el tudom majd mondani.”


Bár az író nem akar emlékismételgető “hajdani frontharcossá” válni – “már látom, hogyan alakulnak a fiúk régi frontharcosokká. én nem akarok  Nem vagyok régi frontharcos. én majdani frontharcos vagyok” -, de annyira megdöbbenti a csak jelennek-élés – “mert túlságosan könnyű semmit sem tudni”, “vagy úgy tenni, mintha semmit sem tudna az ember” -, hogy végül mégis megírt könyvének ajánlásában a háború óta felnőtt új nemzedékhez fordul.

A történet alapján a mű keletkezésének kiváltó oka, indíttatása Gérard találkozása Asconában Sigriddel, a csak az adott pillanatnak élő német lánnyal, “aki semmit sem akar vállalni a múlt súlyából”, “nem tudja, hogy a két kezdőbetű, a K. és a Z. hazájának koncentrációs táborait jelenti” – holott maga is “lehetne akár Haas doktor lánya is”.

A regény a megírás pillanatából visszatekintő emlékezésfolyam: a többrétegűségnek, a folyamatok bonyolultságának érzékeltetésére Semprun – a szabad asszociációkon alapuló, motivikus szerkezetben – egyrészt tér- és idősíkváltásokból építkező technikát, másrészt a záró, (rövid) második fejezetben, éles fordulatként, nézőpontváltást alkalmaz.

A cselekmény négy fő idősíkon bontakozik ki. A középpont, az előtér, a compiágne-i gyűjtőből Buchenwaldba induló, jelenként átélt, négy napig tartó vonatút utolsó huszonnégy órájának története a leendő holttestekkel zsúfolt marhavagonban (adott a “végállomás”, “az alagút vége”: a megérkezés). Ebben a keretben a főhős korábbi élete is felidéződik: felvillan néhány jelenetben a hágai gyerekkor, a spanyol polgárháború, Gérard-Manuel menekülése Franciaországba, (filozófiai) tanulmányai – ez a második idősík igazolja, hogy a mindenkori jelen a múlt szükségszerű következménye; feledni nem, megérteni viszont csak a múlt helyes értékelésével lehet.

A harmadik szint az utazáshoz képest későbbi események előrevetítése a (váratlanul, kivételesen) egészségesen átvészelt két év után: a tábor kívülről, a francia misszió lányainak látogatása, megütközés bujkáló SS-ekkel, a hazatelepítési központ Eisenachban, pihenés az asconai tó partján. Erről (az utazáshoz képest) relatív jövő-szintről is előre- és hátramozgások történnek, csakúgy, mint a többi síkról (“két évvel később, Asconában, eszembe jutott”; “még nem tudom, hogy meg fog halni”, “befejezem majd a könyvem”, “egyelőre nem mondom el”, “te magad is halott leszel” stb.).

A negyedik szint, vagyis a megírás ideje pedig a főcselekmény jelenéhez képest jövőbeli, harmadik idősíkot is emlékként írhatja le – a múlt így mindig beépül a relatív jelenbe -; minden egységes múltként jelenhet meg a főcselekmény perspektivikus képeiben (út és visszaút, előzmények, felszabadulás, későbbi tapasztalatok), többszörös áttételekkel, szimultán technikával. Az állandó tér- és idősíkváltáshoz az indokot, a magyarázatot a lehető legszűkebb mozgástér (a százhúsz emberrel zsúfolt, lezárt vagon) keretében szabadon működő tudatmozgás, ill. a lidérces elcsigázottságban, teljes kimerültségben szubjektivizálódott, mérhetetlen idő adja (“hány nap telt el?”, “századok múltak el azóta”); a beszűkült teret ellenpontozza az időbeli tágítás, ezt pedig motiválja a helyzet, a fizikai és lelkiállapot. A gyorsuló ritmus, az egyre gyakoribb síkváltások is fokozzák a feszültséget.

A cím metaforikus: a konkrét utazáson kívül a kétszer tizenhat éves távlatban időutazás is: lélekben visszatérés a vonatútra, ill. annak keretéből a gyermek- és ifjúkorba.

A második fejezetben, a megérkezéskor, már a semuri fiú halála után harmadik személybe vált át az egyes szám első személyű előadásmód: Gérard társa pusztulásával elvesztette az összetartozás-érzést, fizikai szenvedése ugyanakkor már az öntudatlanságig fokozódott. (“A bajtársak halálával meghalunk mi is, és éppen ezzel tagadjuk, ezzel semmisítjük meg, bajtársunk halálát életünk értelmévé alakítjuk”; “Vége, vége az utazásnak, itt kell hagyni semuri bajtársamat. Azazhogy ő hagyott el – egészen egyedül maradtam. Lefektetem holttestét a vagon padlójára, mintha önnön elmúlt életemet helyezném oda, minden emléket, ami a hajdani világhoz kapcsol. Mindaz, amit a véget nem érő nappalokon és éjszakákon elmondtam neki, az Hortieux-fivérek története, az auxerre-i börtönélet, Michel meg Hans, a fiú, akit az othe-i erdőben fogtak el – mindaz, ami az életem volt, elenyészik, minthogy ő már nincs itt. A semuri fiú meghalt, s én egészen egyedül maradtam.”)

Nemcsak az időkezelés idézi Proustot: a műben több közvetlen reminiszcencia is szerepel: Gérard hol a Swann cselekményét próbálja rekonstruálni a vagonban (“absztrakciós gyakorlatként”), hol azonosítja magát Marcellel; a kertajtó-csengő hangja ugyanúgy gyerekkori emlékeket idéz fel benne is; a híres madeleine-sütemény motívumra (és Proust képzettársításos előhívó módszerére) utal, persze ellenkező előjellel, a fekete kenyérszeletekkel, Asconában (“anyám süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor odaért az ínyemhez, megremegtem” /Proust: Az eltűnt idő nyomában I., Swann/; “Catherine asztalhoz hívta a társaságot. Oroszos vacsorát adott gépiesen beleharaptam a fekete kenyérbe, s akkor a kissé savanyú, fekete kenyér íze, s az, ahogy lassan rágtam a ragacsos, fekete kenyeret, nyers erővel hívta életre a csodálatos perceket, amikor”, /Gérard/). Akárcsak Proustnál, Semprunnél is fontosak (és sokféle szerepűek) az álmok (Gérard vagonbeli zuhanás-rémálma közös a semuri fiúéval; Nijhoff hágai könyvkereskedése gyerekkori emléket idéz).

A “réteges idődimenziós” technika jól jellemzett típusok, jellemvariációk megrajzolását és folyamatos értékelését teszi lehetővé, és (a filozófiai megalapozottsághoz is szükséges) példasort ad. Egyszerű lenne “visszaállítani” a kronológiát, de nem ez a mű rendezőelve: a motivikus szerkezet, a látszólag csapongó gondolattársítások ismétlődő visszatérése, a párhuzamok és ellentétek rendszere, az állandó összehasonlítás lehetősége teszi érzékletessé a központi gondolatnak, a szabadságfogalomnak sokoldalú megvilágítását – “A mi történelmileg közös lényegünk, mindannyiunké, akiket 1943 folyamán letartóztattak, a szabadság” -, valamint az identitás és a hovatartozás, a választás, a determináltság, az önmegvalósítás lehetőségeinek problematikáját.

Az önkéntelenül felötlő emlékeket a helyzetek, reagálások, magatartások hasonlósága, vagy éppen ellentétessége hívja elő. A trieri elvadított kődobáló “kis náci” például egyrészt barátját, Hansot juttatja a főhős eszébe, másrészt annak a két fiatal francia partizánnak a (fiúéval épp ellentétes) magatartását, akik képtelenek kivégezni a sebesült SS-t, mert “nem azért harcoltak önként, tizenhét évesen, hogy kivégezzenek egy sebesültet”. (és Gérard örül annak, “hogy a két fiatal partizán elkövette ezt az ostobaságot”, mert ők “lágy és tiszta szívvel kerülnek ki a háborúból”.)

Semprun “selejtez”, “rendet csinál a világ dolgaiban”; önvizsgálattal kutatja, mi segítette az embertelenségek átvészelésében. Szelektálva emlékező homo moralis: élethelyzeteket, jellemeket, tetteket emel ki, és sorsok sokaságának felidézése után tisztázza a valódi értékeket.

A kiélezett szituációkban megmutatkozó magatartásformáik alapján csoportosítja és értékeli az embereket, mert “a táborban állattá lesz az ember, képes ellopni társa kenyerét, képes a sír felé taszítani a társát. De egyben legyőzhetetlen lénnyé is lesz az ember a táborban, aki képes utolsó csikkjét, utolsó kenyérdarabját is megosztani, utolsó lélegzetét is, hogy segítsen bajtársán. Vagyis nem a táborban lesz legyőzhetetlen állattá az ember. Amikor odakerül, már akkor is az. Társadalmi természetében már jelen van a lehetőség, öröktől fogva jelen. A tábor csupán végleges helyzeteket teremt” értékrendjének legalján a magukból, embervoltukból kivetkőzöttek, a kegyetlenség és az ostobaság képviselői, az ösztönösen vagy gépiesen cselekvők vannak – ilyen a ,los, los’-t üvöltöző, brutális, kegyetlenkedő SS-ek, a “letartóztatók” csoportja (köztük néhány kiemelt figurával, mint az “aranyfogas” Haas doktor, a Gestapo tartományi főnöke), és mindenféle más ,boche’-ok -, valamint az árulók, a gátlástalan önzők: Vacheron, aki ,köp’ a fogságban; Ramaillet, aki csomagjai tartalmát éjjel, lopva eszi, hogy ne kelljen megosztania cellatársaival. Valójában ők az igazi foglyok, a “bebörtönzöttek” – menthetetlenek valamennyien.

A szabadságfogalom egyre pontosabb tisztázásához kulcsfigura a német börtönőr: alakjával kézzelfoghatóvá válik az idebent-odakint relativitása; “a rács két oldalán” állók, a “letartóztatók és letartóztatottak” szabadsága, választási és döntési lehetősége. (“Azért vagyok letartóztatva, mert szabad ember vagyok, mert szükségét éreztem, hogy éljek a szabadságommal, mert vállaltam ezt a szükségességet”, Gérard.)

Nem lehetnek szabadok a passzív “elviselők”, az értetlenül szenvedők sem. A vagonban elsőként elpusztuló öregember tanácstalan kérdése – “Hát értik ezt?” – mottóként ismétlődik; felidézi pl. a láger fertőtlenítőjében társalgó belga szenátor és miniszter teljes értetlenségét is; a múltat sem értőknek (szükségszerűen) felfoghatatlan a jelen borzalma.

Sokfélék a tudatosan, szabadon döntők, a választók, a sorsvállalók is. (Jellegzetes megjelenítésük a compiágne-i menet csoportképe: “és Gérard az ismeretlen férfitól kölcsönzött tekintetével megfigyelte, hogy a menetoszlop túlnyomó többsége fiatalokból áll, s hogy ezek a fiatalok, mint vastag cipőjükből, bőrzekéjükből vagy rövid, bélelt bundájukból, tüske szaggatta nadrágjukból megállapítható, maquisard-ok. Nem akármilyen szürke emberek, akiket egy városi razzia során véletlenül elfogtak, hanem harcos ellenállók. A menetoszlop tehát az erő benyomását keltette, mint nyitott könyvből, úgy lehetett kiolvasni belőle az emberi sorsok tömör és bonyolult igazságát, emberekét, akik szabadon vállalták az egyenlőtlen harcot nem egy széthulló, megvert hadsereg, hanem győztesek serege menetelt az úton s már az sem számított, hogy legtöbbjük győzelmes menetelése valószínűleg olyan sors felé vezet, mely nem lehet más, mint a halál”.)

A bajtársak változatos jellemek, a helyes döntés is sokféle, hiszen “a józan ész az a dolog, ami a legjobban oszlik meg az emberek között”. Gérard mindig talál társat, “neki mindig segítenek”: Hansszal és Michellel kötött barátsága után – a német zsidót, a francia ellenállót és a vörös spanyol fiút a történelmi események választják szét – Manuel-Gérard a börtönben az othe-i erdei sráccal kerül össze, a vagonban a semuri fiú van mellette, mert “mindig akad valaki, aki a vállán tartja mindennek a súlyát, amikor már minden tarthatatlan, mindig akad egy hang, mely feltör a névtelen hangok tömegéből, s megmondja, hogy mit kell csinálni, utat mutat”.

Elpusztulnak a legjobb társak is (Hans, Iráne, a semuri fiú) – “elég nagy gyakorlatunk van a halálban” -; a kivégzések patetikus pillanatokat okoznak: René Hortieux-é (“aki a legteljesebben élt a lehetőséggel, hogy emelt fővel haljon meg”); a húszéves oroszé, akit “kötél általi halálra ítéltek”, és ilyen jelenet a kutyákkal széttépetett lengyel zsidó gyerekek brutális elpusztításának drámai, tragikusan felemelő esete.

A főhős “reméli”, hogy meghaltak annak a – saját gyerekei halálhírével mentegetőző – nőnek a fiai, aki a krematóriumot látta-nézhette a háború alatt (“gemütlich”-nek nevezett) szobájából; de azt kívánja, hogy a német börtönőr, aki, kiszolgáltatott szerepét felfogva, reménytelen helyzetében elindul a frontra, ússza meg a háborút. Mert “nincs egyenlő súlya a holttesteknek”.

Gérard sorsa fő vonásokban egyezik Semprunével (életútjának állomásai: Spanyolország, Hága, Párizs, ellenállás, táborok). Helyesen ítélő, cselekvő, intellektuális forradalmár; fejlett etikai érzékkel rendelkező harcos humanista, aki “mást se tesz, mint ért, megért és megértet.” A “németek ellen a németekért is harcolva” végül legyőzhetetlen lesz, még fizikailag is. Spanyol forradalmárként Franciaországban is idegen, ő már itt is táborokba kerül; kiszolgáltatottnak érezhetné magát, de önérzetes, kemény és hajthatatlan. Amikor visszatérése után nem kap a közigazgatási hivatalban hazatelepítési segélyt, mert “nemzeti alapon osztogatnak”, levonja a következtetést: “Egy idegen országból egy másik idegen országba érkeztem. Azazhogy én vagyok idegen. Csaknem örülök neki, hogy egy csapásra visszaszereztem idegen voltomat, így meg tudom őrizni majd a kellő távolságot”. Tudja, hogy az elviselhetetlenség csak bajtársiassággal élhető túl, ezért főleg az embereket hívja elő az emlékekkel. Egész életét meghatározzák a társak, a barátok (tragikus, hogy épp a vagonbeli utolsó napon értesül a Tabu-csoport pusztulásáról; a háború után nyomoznak is Michellel Hans Freiberg után). Szerinte a Vaugirard utcai zsidó nő maga is felelős kiúttalan, jövőtlen sorsáért, mert – miután megjárja a koncentrációs tábort is – úgy vélekedik, hogy “neki sohasem segített senki”; elutasító bezárkózásában (“befalazva magányának börtönébe”) nem veszi észre maga körül a lehetőségeket – nem is emlékszik az őt elkalauzoló Gérard-ra. (“De ha elfelejtette, akkor csakugyan nem is találkoztunk”.) önhibáján kívül kerül viszont megdöbbentően reménytelen, abszurd helyzetbe az a fiú, aki, miután saját apja adta fel a Gestapónak, nem árulja el “felsőbb kapcsolatát” – ez utóbbiról aztán megtudja, hogy áruló.

A semuri fiú, a vagonbeli társ az alaptörténet legfontosabb szereplője. A “tehetős parasztok fia” a kötelező munkaszolgálat helyett maquisard lett, büszkén vallja “hazafinak” magát. Gyakorlatias (“fogpépet” hoz, az ablakhoz áll, nem eszi meg a “sós moslékot”), “egyszerű világképű”, de “helyes véleménye van az élet fontos kérdéseiről”. (Felismeri a Moselle völgyét, de neki Trier neve nem jelent semmit, így nem értheti Gérard iróniáját.) Utolsó mondata – “Ne hagyj el, pajtás!” – az életbe- és a másik emberbe kapaszkodás kifejeződése, így a megérkezés (átvitten) a másik ember megtalálását is jelenti.

Semprun – akit kizárt a spanyol kommunista párt – politikai nézeteit az 1968-as események és a gulagok hírére megváltoztatta; későbbi műveivel “túllép” ezen a “modern realista” regényen – de megoldásai, szerkezete, stílusa, a megjelenített élethelyzetek és magatartásformák továbbra is népszerű olvasmánnyá teszik A nagy utazást.

A művet Réz Pál fordította.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
MROZEK: Tangó (1964)

A kelet-európai szerzők az abszurdban a valóságot mutatják fel, nyugati...

Close