A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Samuel Barclay Beckett – Godot-ra várva

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
8042
Nyomtasd
Dátum: 2013-04-29 Küldd tovább
  Letöltés

Az írországi származású, angol és francia nyelvű dráma- és regényíró, költő és esszéista, Samuel Berclay Beckett (számuel berkléj beket) Dublinban született. Tanulmányait is ott végezte,1927-ben francia-olasz szakon bölcsészdiplomát szerzett. 1928-ban angol lektor lett a párizsi Ecole Normale Supérieure (ekol normál szüperjőr)-ön,1931-ben pedig francia előadó a dublini főiskolán. 1932-ben otthagyta állását, majd néhány éves angliai és németországi tartózkodás után 1937-ben Párizsban telepedett le, ahol Joyce baráti köréhez tartozott. Tevékenyen részt vett az ellenállási mozgalomban, de a felszabadulás után visszavonult a politikai szerepléstől.

1929-től jelentette meg írásait, esszéit, kritikáit, verseit, később regényeit és drámáit. Filozófiai igénnyel megírt Proust tanulmányát (1931) a szakirodalom ma is kiemelkedő teljesítményként tartja számon.

Szépirodalmi műveit kezdetben angolul, majd nagy részüket franciául írta.

Műveinek francia és angol változata lényegesen eltér egymástól. Francia nyelven írt művei is a nyelv magas szintű művészetéről tanúskodnak: az író viszonylag szűk francia szókincséből egy nyelven belüli nyelvet teremtett.

Művei sokáig nem találtak kiadóra, minthogy a háború után a francia közönség elkötelezett irodalmat igényelt, Beckett felfogása szerint pedig a művész csak magánemberként lehet társadalmilag elkötelezett.

Első regényének, a Murphynek (mörf ; 1938) alig van külső cselekménye: egy Londonban élő ifjú ír egy utcalánnyal áll össze, majd elhagyja, és ápoló lesz egy elmegyógyintézetben. A magyarul is olvasható regény a szürrealistáktól kedvelt “fekete humor” egyéni változata.

Legjelentősebb műveit teljes ismeretlenségben írta 1947 és 1950 között. Regénytrilógiáján már 1947-ben elkezdett dolgozni, de az csak jóval elkészülte után jelenhetett meg. (Molloy, 1951; Malone meghal, 1951; A megnevezhetetlen, 1953). Beckett regényei átmenetet képeznek Proust, Kafka és Joyce művei és az “új regény” irányzata között.

Negyvenhét éves korában a Godot-ra várva c. darabjának (godo; 1947-48) párizsi bemutatása (1953) hozta meg Beckett számára a sikert és világhírnevet.

 

Godot-ra várva

Beckett ebben a drámájában a középkori moralitások és misztériumjátékok hagyományához nyúlt vissza. (A moralitás valamilyen erkölcsi tételt bizonyító színjáték volt, általános típusokat megjelenítő és allegorikus szereplőkkel, a misztériumjáték pedig szabad téren, látványos külsőségek között valamilyen bibliai történetet – Ádám és Éva bűnbeesése, Krisztus szenvedéstörténete, az utolsó ítélet stb. – elevenített meg.) Beckett azonban a középkori drámai játékokkal szemben egy olyan abszurddá vált világot mutat be, melyben a megváltás magasztos mítosza is ellenkezőjére fordul, és példázatát kabaréjelenetek és bohóctréfák formájában játszatja el.

Hősei teljesen elidegenedett világban élnek, mely kétségkívül visszautal a német megszállás alatt kialakult konkrét léthelyzetre és lelkiállapotra is. A darab szerkezetében kiemelt helyen, a második felvonás elején Vladimir és Estragon azokról a milliókról beszélgetnek, akik a háború és a fasiszta tömegmészárlás áldozatai lettek. A kopár földgolyón nem a falevél susog, hanem a hamu, félreérthetetlen célzással nemcsak a Bomba pusztítására, hanem az elektromos kemencékben elégetett emberek millióira is. Amikor Vladimir megállapítja, hogy “hullaház a lelkünk”, akkor ezeknek az emberiség szégyenére megtörtént szörnyűségeknek tovább élő hatását, következményét rögzíti.

A darab nem meghatározott térben és időben játszódó konkrét jelenetet tár elénk, alakjai sem valódi jellemek, Beckett műve intellektuális fogantatású filozófiai dráma, mely egyetlen színpadi metafora kibontásával olyan létállapotot jelenít meg, amelynek mögöttes területe az emberiség addigi története, mítoszvilága, kultúrája, filozófiája és művészete. A darab jelentése végtelenül gazdag, benne minden szó, minden jelző, minden mondat, minden kép többszörös és többszörösen áttételes értelemmel bír.

A mű szerkezete a francia klasszicista drámákra emlékeztetően igen szigorú és zárt. Mindkét felvonás ugyanazt a helyzetet tárja elénk: két csavargó vár Godot-ra, aki nem jön, csak üzen: “ma este nem jöhet, de holnap föltétlenül e jön”. Az önmagába visszatérő körkörös szerkezet megfelel a filozófiai tartalomnak: semmi sem változik, minden ismétlődik, akár a második felvonás elején elhangzó dalocska, “Egy kutya a konyhában. “. A darab végén a helyzet ugyanaz, mint az elején, csak “sűrűbb, minden mozzanat kellő megvilágítást kapott, az első felvonás minden reményét szétfoszlatta a második.

Godot alakját többféleképpen értelmezhetjük. A legvalószerűbb értelmezés szerint az emberiség Isten-képzetét testesíti meg. (Angolul God Istent jelent, az -ot végződés pedig francia kicsinyítő képző.) De lehet bárki és bármi, ami után az ember hiába áhítozik, amire vár, ami erőt ad ahhoz, hogy tovább éljen.

A színpadkép sem konkrét helyre, tájra utal, ezért válik azonnal többjelentésűvé, az egész világ metaforájává. Egy holttá dermedt, üres tájon vagyunk, ahol a természet egyetlen jele a kiszáradt fa, melyben önkéntelen asszociációink útján esetleg az elveszett éden fáját ismerhetjük fel, mely valaha a tudás gyümölcsét kínálta az ember számára. A természeti szépet azonban semmiképp nem juttatja eszünkbe, a természettől az ember végképp elidegenedett. A második részben a fa levelet hajt, mintegy jelezve a vegetáció folytonosságát és szükségszerűségét: a természet az embertől függetlenül létezik és él tovább. Idegenné váltak az ember előállította tárgyak is: Estragon lábára nem megy fel a cipő, Vladimir fejére nem illik a kalap.

A dráma szereplői absztrakciók, és egy-egy sajátos párt alkotnak. A párok nem ellentétes, hanem kiegészítő viszonyban vannak egymással, a lehetséges emberi kapcsolatokat képviselik: az emberi kötődést és a hatalmi viszonyt, az egymás mellé- és az alá- és fölérendeltséget.

A párok egyedei egymásra vannak utalva, és egy kicsit egymásból is vannak teremtve. Vladimir és Estragon sok olyan szöveget mond, mely arra vonatkozik, hogy egymás nélkül nem lehetnek. Ha nincsenek együtt, érezhetően félemberek és félnek – Estragont mindig megverik. Minden igyekezetük arra irányul, hogy el ne szakadjanak egymástól, mert akkor teljesen magukra maradnak a kegyetlen díszletek között. Pozzo és Lucky, az úr és a szolga egymást feltételezik, elválaszthatatlanul egymáshoz vannak kötözve, mint test és lélek.

A párosítás alapja az ember belső világának felosztása. Vladimir a személyiség tudatos, Estragon pedig a tudattalan része, Pozzo lehet a test, Lucky a lélek.

A négy figura ugyanakkor – a középkori moralitások alakjaihoz hasonlóan – alapvető emberi magatartásokat is képvisel. Estragon a testi, Vladimir a lelki életet élő ember. Vladimir az intellektuális, a gondolkodó, az absztrakcióra is hajlamos, az eszére is hallgató típus, Estragon földhözragadtabb, ösztönei irányítják. Vladimir: a kifejező ember (dire: mondani, beszélni), Estragon: a cselekvő (go: menni, történni, valamivé válni).

Jellemük különbségét érzékeltetik a személyükhöz kapcsolódó kellékek: Vladimir legfőbb tartozéka a kalap, Estragoné a cipő. A két csavargó lehet a Krisztussal keresztre feszített két lator is.

Pozzo és Lucky az örök hóhér-áldozat pár. Kapcsolatukban az úr és a szolga viszonylatában a hangsúly nem azon van, hogy melyik az elnyomó és melyik az elnyomott – hiszen ez, mint a dráma szövegében is elhangzik, fordítva is lehetne -, hanem a kötélen, amely összekapcsolja őket, a kényszeren, mely a létezés értelmetlenségében összebéklyózza a kínzót a meggyötörttel.ők alacsonyabb rendű lények, mint Vladimir és Estragon, akik legalább valami megoldásra várnak. Pozzo és Lucky beéri azzal, hogy kiélje önmaga lehetőségét, az úr, illetve a szolga létet.

Vladimir és Estragon a megválthatatlan emberi fajt képviseli a műben. “Ebben a pillanatban ezen a helyen az emberiség mi vagyunk” – mondja Vladimir. De ez a megállapítás a másik párra is érvényes. Mikor az elesett Pozzo az Ábel és Káin névre is hallgat, Estragon megjegyzi: “Ebben az egész emberiség benne van.”

Beckett állandó témája a bűnös ember szenvedése, a megváltás keresése. Hősei valami, csupán sejthető bűn súlyát hordják magukban. A legfőbb bűn talán a közöny, melynek büntetése az életfogytiglanig tartó vegetáció. A közönnyel szemben a birtoklási vágy áll, mások kisajátítása – Pozzo Luckyt birtokolja -, amely ugyancsak bűnös. Vladimirt is izgatja a megváltás kérdése. A darab elején azt magyarázza Estragonnak, hogy a négy evangélista közül csak egy tud arról, hogy a Krisztussal keresztre feszített két lator közül az egyik üdvözült, megmenekült. Nem nagy a megváltás valószínűsége, de azért van valami remény.

A csavargókat erősen foglalkoztatja az öngyilkosság gondolata is. Készek rá, hogy fölakasszák magukat, de egyszer nincs kötelük, másszor pedig a kötél elszakad. A darabban nem halhatnak meg, hiszen az emberiséget képviselik.

Az élet nagy kérdései kis- és közhelyszerű helyzetekben vetődnek fel, a darab ettől groteszk jelleget nyer. A művet átszövik az utalások a mindennapok banalitására, a mindenkitől jól ismert hétköznapokra.

A két csavargó várakozás közben üres fecsegéssel, fölösleges cselekvéssel tölti ki az idôt. Godot-hoz való viszonyukról, a két latorról, Estragon megveretéséről, az idő változásáról, gondolkodásukról, az út menti fáról, öltözékükről beszélgetnek, egyszer a cipő körül támadnak bonyodalmak, másszor kalapokat cserélgetnek. De ezek az akciók mind felületes és jelentéktelen mozgások: “Semmi sem történik, senki sem jön, senki sem megy el- borzalmas” – kiált fel egy alkalommal Estragon. Minden igyekezetük arra irányul, hogy szavaikkal, tetteikkel valamilyen űrt betöltsenek. “Milyen gyorsan múlik az idő, ha az ember jól szórakozik!” – állapítja meg Vladimir. Ez a szórakozás azonban csupán időtöltés másvalami helyett. Az emberi lét lényegévé így a várakozás lesz. Akik Godot-ra várnak, élik életüket. Ez az élet azonban csupán vegetálás: esznek, szórakoznak, lehúzzák cipőjüket, felhúzzák, emlékeznek, beszélgetnek. Mindig ugyanaz történik velük, a 2. felvonás csaknem teljesen megegyezik az elsővel, mindkettő ugyanazon zárszavakba torkollik.

Az epizódok egyrészt az élet eseménytelenségét, másrészt a sors iróniáját jelzik: a két cipő közül csak az egyik nem megy fel Estragon lábára, mint ahogy a két lator közül csak az egyik üdvözült.

A szereplőknek jobbára csak lényegtelen dolgokban van választási lehetőségük, abban pl., hogy fehér-, vagy sárgarépát egyenek-e. Csupa jelentéktelen dolog történik, ezeknek azonban aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonítanak. Csetlenek-botlanak, és cselekvésképtelenségükben, mikrocselekvési mániáikban – halogatás, értelmetlen cselekvés, fikciógyártás, pedantéria, fontoskodás – a magunk lelki csetlés-botlására ismerhetünk. Mint ahogy ráismerünk a bürokratikus ügykezelés menetére is abban a dialógusban, amelyikben Vladimir és Estragon megbeszélik, hogy is volt, amikor találkoztak Godot-val. A köznapi banalitásokra való ráismerés azonban tovább vezet, segít megérteni létünk lényegesebb mozzanatait. A bürokráciát szatirikusan megjelenítő párbeszéd például mindjárt egy kétellyel folytatódik. Estragon felteszi a kérdést: “Nincsenek többé jogaink?’; és Vladimir felel. “Elbaltáztuk jogainkat.” Ezt az infantilis, groteszk és kétértelmű beszélgetést az ezt követő döbbent csend és rettegésbe átcsapó figyelem máris allegóriába fordítja: érezzük, hogy itt most az emberről, az ember kiszolgáltatott helyzetéről esett szó. A groteszk-köznapi közvetítés csupán azért rejti el a lényeges mondanivalót, hogy jobban láthatóvá tegye.

Beckett folytonos párhuzamokkal, visszatérő szavak láncolatával, egymással azonos, egybecsengő és mégis disszonáns mondatok hosszú sorával teremti meg művének nyelvi-költői varázsát. A virtuóz módon megírt dialógus nem csak a társas érintkezésnek azt az ürességét figurázza ki, mely sokunknál a mindennapi lét jelentős részét kitölti. Ez a nyelv egymásra gördülő és egymást kölcsönösen megsemmisítő jelekből áll. A kérdések legtöbbször megválaszolatlanok maradnak, a kijelentések célt tévesztenek. A folytonosan ismétlődő kérdésekben és feleletekben nem a személyiség fejeződik ki. Ez a nyelvi hanyatlás túlmutat önmagán, a lét, az értékek széthullását, egy egész kultúra felbomlását is jelzi. A csavargók párbeszédében az ösztönös megnyilatkozások sorozatába az egykori értelmes élet, egy korábbi kultúra már csak foszlányokban élő emlékei keverednek, a gondolat, a barátság, a boldogság, a költészet és a tudomány fogalma tartalmatlanná és bizarrá vált. Mihelyt értelme lesz valaminek, ez a jelentés rögtön szétfoszlik, eltűnik.

Ebben a világban minden hanyatlik, értékét veszti, tönkremegy, a végső széthullás felé tart: a természet pusztul, a tárgyak használhatatlanná válnak, az ember fizikailag és szellemileg egyaránt degenerálódik, a viruló Pozzo megvakul, a szónokló Lucky megnémul. “Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovaglóülésben, a nap egy percig csillog, aztán ismét éjszaka következik.”

Pozzo éjszakamonológjában – mely egyébként stílusbravúrokkal profanizálja a természeti szépet – a reggel elveszett fényeiről, a soron következő éjszaka rettenetéről beszél. Végül baljós sejtelmei támadnak a jövőről: az égi fény elhalványul és ránk veti magát a sötétség. “így történik ez bizony ezen a kurva földön.” Vladimir megérti, mit akart mondani, és a szokásra utal, mely segíti őket abban, hogy beletörődjenek a természettől való kerülhetetlen függésükbe, kiszolgáltatottságukba. “Megszoktuk”- mondja, majd később a darab vége felé:”A levegőt betölti jajgatásunk. A szokás azonban hatékony hangfogó.” De nem tud beletörődni, hogy ösztönösen alkalmazkodik az élethez: “az idő lassan múlik, tehát azon igyekszünk, hogy megtöltsük cselekvésekkel, ezek eleinte ésszerűnek hatnak, aztán szokássá válnak. Te persze azt mondod, hogy így óvjuk értelmünket a megháborodástól. Természetesen. Néha azonban megfordul a fejemben, vajon az értelmünk nem tévedt-e régen el az éjszaka végtelen térein ?”

Pozzo vaksága szintén az eltévedésre utal. Amikor elesik, senki sem tud segíteni rajta.

Lucky félelmetesen kusza gondolkodásmonológja a meggyötört, megalázott, emberi méltóságától megfosztott embernek tébolyult kitörése valami torz, fájdalmas és badarságában is igen szép líra felé. Mesteri a felépítése: akadozva indul, majd a felbomlott agy egyszerre csak működni kezd, és egyre inkább eltelik működésének örömével. A vallás, a sport, a tudomány fogalmai keverednek előadásában. Felismerhető benne a fontos gondolatok közlésének vágya az isteni világrend értelmetlenségéről, igazságtalanságáról, az emberi faj elnyomorodásáról, a világ várható pusztulásáról. Lucky mind nagyobb szenvedéllyel hadarja halandzsaszövegét, amelyet ô fontos tudományos kinyilatkoztatásnak képzel. Végül hallgatói kimerülnek, és minden összezavarodik.

A darabban minden bizonytalan. Az idő is viszonylagos, nappalok és éjjelek váltják egymást örök egyhangúságban. A szereplők nem tudják, vajon ugyanott vannak-e, ahol tegnap voltak, és tegnap voltak-e ott, illetve voltak-e valahol. Ha a fa kihajt, kérdésessé válik, hogy ugyanaz a fa-e, ha a cipő ott van, ahol tegnap hagyták, kérdés, hogy ugyanaz a cipő-e. Kétessé válik egymás megértésének lehetősége is, beszélgetnek, de nincs semmi bizonyosság, hogy ugyanaz a szó, mondat a másik számára is ugyanazt jelenti. Az örök mozdulatlanság azonosul az abszolút változással, az azonosság a nem azonossággal. Az író a valóság és az emberi tudat alapvető kategóriáit minduntalan ellentétpárokra bontja, és így tudatunkat folytonos ide-oda váltásra, vibrálásra készteti az ellentétes pólusok között, a mozgás és mozdulatlanság, a tér és idő meghatározottsága és meg nem határozottsága, a személyek és tárgyak azonossága és nem azonossága, a jelentés és a jelentés hiánya, a mindennapi, a közönséges és a lényeges, az emberi kapcsolat és a kapcsolat hiánya között.

Beckett a magatartások, a különbségek és hasonlóságok játékával a létnek az abszurditását jeleníti meg. Műve hatásának egyik titka éppen a bizonytalanságba burkolt sokrétűség, az együgyűség álarcában megjelenő bonyolultság.

Vladimir és Estragon az emberi lét bizonytalanságát szimbolizáló, jelentés nélküli helyzetben találja magát, de nem képes lemondani a jelentésről, értékeket keres, a lét alatti lét mélységeiben vegetálva is meg akar érteni valamit a világból. Csináljunk valamit, amíg lehet, biztatják egymást, de hiába, mert nincs mit tenni. A darab elején Estragon azon igyekszik, hogy cipőjét levegye, de nem megy. Hiába minden igyekezet, kudarcba fullad minden mozdulat. Ám a megfejthetetlen és megváltoztathatatlan, az idegen és ellenséges világban sem szűnt meg az élet ösztöne, az ember biológiai élni akarása ennek is jelképe a levelet hajtó fa -, az ember kétségbeesetten kapaszkodik egy illúzióba, várja Godot-t, és ez a várakozás a reménytelenségben is kiirthatatlan reménység.

Beckett klasszikusan tiszta formában tudja kifejezni az elidegenedés, a magány, a reménytelenség élményét. Műveiben felmutatja a részvétet és szeretetet érdemlő embert, de iróniájával rögtön kérdésessé teszi, vajon érdemes-e szánalmunkra.

Az író kompromisszum nélkül néz szembe az ember kétségbeejtő és kilátástalan helyzetével, anélkül, hogy valami olcsó vigaszba kapaszkodna. Írásai azt bizonyítják, hogy talán mégsem olyan értelmetlen és reménytelen az ember léte, amíg bajait ilyen szellemi fölénnyel tudja megfogalmazni.


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Giovanni Boccaccio – Dekameron

Giovanni Boccaccio (dzsovanni bokaccsó - 1313-1375) is firenzei volt, akárcsak...

Close