Reneszánsz és humanizmus

Az olasz városállamok meggazdagodott, saját sorsát, államát irányítani tudó, tehetségének tudatára ébredt polgársága vagyona birtokában új életformát alakított ki, új eszméket kezdett magáévá tenni. Az életet szabadon akarta élvezni, boldogan fedezte fel újra mindazt, ami a földi életet széppé, teljesebbé teszi: a jólétet, a szerelmet, a szellem szabadságát, a természet, az emberi test és a művészet szépségeit. Megnőtt az egyéniség szerepe, eltűnt a középkorra jellemző névtelenség. Az újonnan készített festmények, szobrok, irodalmi művek alkotói már fontosnak tartották az egyén érzéseinek, nézeteinek, élményeinek kifejezését. Tudatos programmá vált az emberi képességek sokoldalú kifejlesztése, az ember harmonikus kiművelése. Terjedni kezdett annak tudata, hogy Itália egykor a hatalmas Római Birodalom központja volt, s az antik Róma feltámasztásának óhaja összekapcsolódott Itália új felvirágoztatásának törekvéseivel.

A meggazdagodott itáliai polgárság – kb. a 14. század elején – új stílusú életfelfogásának igazolására feltámasztotta az ókori görög és római kultúrát: visszhangra talált benne az antik műveltség emberközpontúsága. Az antikvitás mint követendő minta, eszménykép először olasz földön hódított. Az antik múlt s ennek néhány latin irodalmi terméke a középkor századai alatt sem merült feledésbe – különösen Itáliában nem -, most azonban tudatosan tárták fel a múlt emlékeit, mohó kíváncsisággal ásták ki a földből a régi szobrokat, felkutatták a latin és a görög szerzők műveit.

Tudományos alapossággal kezdték tanulmányozni a régi romok építészetét, görög tanítómestereket, tudósokat hívtak Bizáncból, s nekiláttak a másik ókori nyelv tanulásának is. Mindezekkel együtt az ember újra fölfedezte önmagát, tehetségét és képességeit, s minden dolgok mértéke és végső célja ismét az ember lett.

Az antik kultúra “újjászületése” miatt reneszánsznak nevezzük a nyugat-európai művelődéstörténetnek azt a szakaszát, mely hozzávetőleg 1300-tól 1600-ig tart. (A francia “renaissance” szó jelentése: újjászületés.)

Természetesen a reneszánsz kor kezdetén, illetve végén nincs éles törésvonal, sőt a középkor és a reneszánsz között igen nagy mértékű a folyamatosság, az átmenet. Az új kultúra, az új világszemlélet nem jelenti a középkor látványos megtagadását, inkább azt mondhatnánk, hogy a középkor bizonyos világi törekvései erősödtek fel benne, bontakoztak ki teljesebben, s közeledtek egyre jobban az antik eszmények felé. Bár a középkor és a reneszánsz összefonódása egyes kutatókat arra indított, hogy egyenesen kétségbe vonják a reneszánsz önálló létezését, e kornak mégis megvan a maga sajátos arculata.

A reneszánsz rendkívül összetett korszak, és a középkorhoz vagy bármely más korszakhoz hasonlóan rengeteg időbeli, helyi és társadalmi különbséget foglal magában.

A reneszánsz – mai felfogásunk szerint – nemcsak egy meghatározott művelődéstörténeti korszak elnevezése, hanem ugyanezzel a szóval jelöljük a művészeteknek ebben a korban érvényesülő egyetemes stílusirányát is.

A humanizmus a reneszánsz szerves része, de ennél szűkebb fogalom: számunkra elsősorban a reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti. Mivel ez szorosan összefüggött az ókori irodalom értékeinek kultuszával, ezért a humanizmus bizonyos klasszikus műveltséget, tudós magatartást is jelent.

A reneszánsz kori humanizmus kezdetben (14. század, 15. század első fele) nem volt filozófiai irányzat vagy eszmerendszer, hanem egy olyan kulturális és oktatási program, mely a görög és főleg a latin klasszikusok tanulmányozását tűzte ki céljául. A reneszánsz irodalomtudósok, a humanisták folytatták, illetve újrakezdték a latin szerzők tanulmányozását, alapos vizsgálatát, de nagymértékben kitágították és továbbfejlesztették ezt a tevékenységet.

Nem voltak vallástalanok, de az antik írók műveivel való foglalkozást önálló tudományággá emelték, s már nem törekedtek a teológiai elméletekkel való egybeötvözésre, mint korábban. A legtöbb figyelmet a középkor során ismeretlen vagy elhanyagolt klasszikus latin szerzők felfedezésének szentelték, de fokozatosan latinra fordították az akkoriban ismert görög irodalom szinte teljes anyagát is, s így bekapcsolták azt a nyugati gondolkodás fő áramába (pl. Homérosz, Szophoklész, Hérodotosz, Plutarkhosz, Epikurosz).