A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Nagy Lajos: Kiskunhalom (1934)

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
1915
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-28 Küldd tovább
  Letöltés

Nagy Lajos mint novellaíró kezdte pályafutását, s évtizedeken keresztül így tartotta számon egy szűkebb olvasóréteg; a nagy nyilvánosság ugyanis nem ismerte.

 

Amikor 1932-ben megkapta a Baumgarten-díjat, pénzéből sokfelé utazott az országban. Ekkor határozta el, hogy regényt ír az Alföldről. De nem a konvencionális regényformát tervezte, hanem valami újat, valóban életszerűt akart: „A regényről, annak szokásos, évszázados formájáról kedvezőtlen a véleményem. A regénynek van meséje és főhőse, a mese elindul valamely pontról elérkezik valahová, valami megoldáshoz, befejezéshez, közben csűrődik-csavarodik oly módon, hogy egészen eltér a valóság ábrázolásától, az életszerűség helyett merő kiagyalássá válik. A valóságban a folyamatoknak nincs kezdetük és végük. Nem befejezés az, hogy x férfi és y nő egymáséi lettek. Az események önkényesen csoportosíthatók két főszereplő köré! Főhős olyképpen, ahogy a regényekben található, a valódi életben nincs. A regénynek lényegileg és formailag meg kell változnia, úgy lehet csak épkézláb, olvasásra érdemes művé.”

E felfogásnak megfelelően tervezi meg új alkotását, a Kiskunhalmot, és röviden így jellemzi: „Regény, amelynek nincs főhőse, nincs meséje! Amely nem szerelmi történet, nem a házasság intézményének a propagandája. Nem az lesz a tárgya, hogy János férfi szereti Mariska leányt, és az is szereti őt, de akadályokkal kell megküzdeniük, hogy egymáséi lehessenek.”

Ilyen elhatározások között jött létre a Kiskunhalom, mely valóban nem hagyományos regény. Nehéz besorolni valamiféle műfaji keretbe. Talán ez a meghatározás illik leginkább rá: szociográfiai regény. Egy szenvedő, tengődő, kiszolgáltatott nép életéről ad benne keresztmetszetet az író. Ez a nép a Kiskunhalom nevű Duna menti falu népe. A név azonban csak kitalált, mert voltaképpen Apostagról, az író szülőfalujáról van szó, ahová élete folyamán ismételten visszatért látogatóba vagy pihenni, de látni, tapasztalni is.

A regény szerkezetét az időrend fonala fogja össze.

A falu topográfiai és statisztikai számokkal adott leírása után a megfigyelés napját is rögzíti az író: „Augusztus tizenkettedikén, szerdai napon, a nap 4 óra 58 perckor kel. De a munka, legalább a most folyó cséplés már virradatkor kezdődik.” S a regény zárósorai között pedig ezt olvashatjuk: „Augusztus 18-án a nap kel 4 óra 59 perckor, tehát már fenn ragyog az égen. A cséplés már mind a három gépnél megkezdődött.”

24 óra tehát annak a sokágú cselekménynek az időtartama, mellyel a műben megismerkedünk. Természetesen nem percről percre halad előre időben az író, hanem napszakok, a falusi élet mozzanatai alkotják a mű egy-egy fejezetét. A cséplést és általában a hajnali munkakezdést megörökítő első fejezet után a következőket pl. ezzel a mondattal vezeti be az író: „Reggel 7 órakor,harangoznak…” és benne a kora reggeli időszak színes, tarka képe bontakozik ki előttünk. Aztán a délelőtt, dél, délután fontos és látszólag kevésbé fontos időpontjai és eseményei alkotják az egyes fejezetek tartalmát. Nem pihen az író később sem, s az esti órákban, induló hajóval, mely hajnalban érkezik a fővárosba, ő is visszatér Pestre, elkísérve falujából egy-két lakost a nagyváros életébe, hogy aztán ismét a hajnali órák falusi hangulatával, ismét Kiskunhalom életének fáradt lüktetésével fejezze be különös, szokatlan, de nagyon figyelemreméltó tájékoztatását.

Nehéz lenne a mű cselekményét röviden összefoglalni, mert csak az idő halad előre benne.

Összefüggő, egységes cselekménye nincs, mint ahogy a falu egy napjának sincs egyetlen szálra felfűzhető élményanyaga. A faluban különböző emberek élnek, dolgoznak, veszekednek, irigykednek, sértődnek, esznek, isznak, beszélgetnek. Ezt a tarka mozaikot akarta Nagy Lajos élethűen, a valóságnak megfelelően megörökíteni.

Így hát nem is a cselekmény egysége az, amit elemeznünk kell a műben, hanem a különböző alakokat, jellemeket s a velük kapcsolatos jeleneteket. A regényben szereplő férfiak és nők foglalkozása, magatartása, egyénisége adja azokat az apró mozzanatokat, melyekből összeáll a mű egésze. Annak ellenére, hogy nincs egységes cselekmény benne, mégis kerek egységnek érezzük, s újnak, erősen tendenciózusnak. Nagy Lajos ugyan látszólag tárgyilagos szemléletet akar sugározni, de néhány sorból, lírai részleteiből kiderül, hogy a hajnaltól késő estig robotoló falusi szegénység érdekében ír; objektivitással is fel tud kelteni háborgó indulatokat. A könyv olvasása után nemcsak szánalmat érzünk, hanem elkeseredést, haragot is. Haragot azokkal szemben, akik lenézik, elnyomják a parasztot, az uraknál és a városi polgároknál alacsonyabb rendű lénynek tartják, és akiknek politikája miatt egészségtelen környezetben, kulturálatlanságban éli le a parasztság kilátástalan életét.

A Kiskunhalom társadalma nem homogén.

Szegények és gazdagok, hivatalnokok és kofák, látástól vakulásig dolgozók és az őket hajszoló földbirtokosok élnek ebben a társadalomban. El egy csekély számú értelmiség is a faluban, és a különböző vallások papjai vigyáznak a lelkek tisztaságára. A társadalomnak ez az erős megoszlása egyúttal azt is jelenti, hogy csak látszólagos a nyugalom Kiskunhalmon; az emberek tulajdonképpen irigykednek egymásra, s még egy családon belül is gyógyíthatatlan sérelmeket hordoznak magukban. A 70 éven felüli özvegy Kis Gáborné a magukra hagyott öregek sorsát szenvedi, aki már útjában van mindenkinek, még a saját gyermekeinek is. „Dolgozni már aligha tudna az öregasszony, hisz’ a járás is nehezére esik, a szeme romlik, de micsoda munka is akadna ilyen öreg számára! A gyerekei segítették 20 esztendőn át, de nem többre, hogy éhen nem halt, most azonban már csak a Ferenctől várhat valamit. A Ferenc még néha küld egy kis levest vagy tésztát. Úgy küldi, mert házukhoz nem szívesen megy el, hisz’ a menye még csak rá sem szeret nézni. Amiatt a kis leves miatt.” S ha el is megy a fiához, nem hajlandó venni a kínált ételből. Aztán úgy meséli a faluban, hogy „nem adtak azok egy falatot se. A drágalátos fiam, a Ferenc. Azért neveltem föl. Csak ott álltam, mint a szamár, azt’ olyan éhesen jöttem el, ahogy odamentem.” Kis Ferenc, a fia és a felesége pedig távoztával összekapnak, éppen őmiatta; súlyos gorombaságokat vágnak egymás fejéhez, s amikor elhallgatnak: „Kis Ferenc feláll, kimegy az udvarra. Lassú, nehéz a lépése. Megáll és nem mozdul. Pedig jó lenne meg nem állni, elmenni, soha vissza nem térni.”

Sok a gyűlölködés a faluban; persze a legsúlyosabb formája az, ami a két osztály, az úr és a szegény paraszt között van. A falu közelében fekszik Bántelek-puszta, 200 katasztrális hold, Weisz Artúr birtoka. Itt történik az összetűzés a jószágát féltő birtokos és a szolgálatában álló Mándli Sándor között. Mikor Sándor arcán elcsattan á pofon, vészesen kiéleződik a helyzet. De Weisznek segítségére siet a kocsisa, Gyomoszlai Péter, s alaposan elbánik Mándlival. A mindennapi kenyér féltése lealjasítja a szegény embert, és hajlandó a büntető szerepét vállalni saját sorstársával szemben. Tragikus és groteszk ez a jelenet Nagy Lajos könyvében, rendkívül jellemző Kiskunhaloim világára: „Mándli Sándor csak áll, szájához kapja a kezét, csak csodálkozik, majd hirtelen rohan a járomhoz, kirántja belőle a vasjáromszöget, és azt magasra emelve szalad neki Weisznek. De Péter leugrott a kocsiról. Mándli mögé került, és elkapja a karját. Egy csavarintással kiveszi Mándli kezéből a járomszöget, elhajítja, s kézzel-lábbal elkezdi Mándlit ütni, rúgni, ököllel a fejébe, csizmaorral a sípcsontjába, hogy Mándli csak úgy kapálódzik, bukdácsol a levegőben, elesik, de Péter még akkor is rugdalja, alig tudják az emberek megfékezni, s odább vonszolni. Mándli orrából csurog a vér, Péter káromkodik, kitépi magát a többiek kezéből, és még egyszer belerúg Mándliba. Weisz úr valósággal könyörög Péternek: – Ne bántsd már az istenért, Péter! Ne bántsd már, hisz agyonvered.”

Egyébként úr és szegény más tekintetben is szemben állt egymással.

Mikor délután a nagy hőség sok embert a Duna hullámaiba küld hűsölni, nem értik a parasztok az urak bolondos szórakozását. „A révész, a halász, a molnár, mind csak nevetnek az urak komédiáin. Nem hiszik el, hogy jó az, belemenni abba a veszett hideg vízbe. Kinevetik az urakat. Csorbáék is, akik itt laknak a közelben, a töltés mellett, legföljebb ha az Anna nem. Fejét csóválja a gulyás, aki száz lépéssel lejjebb itatja meg a marhákat, a kanász, aki még annál is lejjebb úsztatja a disznait, de meg minden rendes szegény ember, akit errefelé. hoz a dolga, s látja a nagy lubickolást. Tisztára bolondok az urak.” Ilyen a paraszti konzervativizmus. Nem akar tudni az egészségesebb életről, megveti a sportot, a fiatalabbak között azonban akad már felvilágosult: „Mint a kígyó a bőrét, úgy vesztik el a víztől való iszonyukat némelyek, a Kis Bözsi például azt mondja a fürdésre, hogy »pompás«. De még cifrábbakat is mond: »egészen felüdül tőle az ember«.”

És még további ellentétek kerülnek ki a regény soraiból. Sokan átkozzák Vanyur Zsuzsannát, a kofát, mert a szegényektől olcsó fillérekért veszi meg a szőlőt, és azután viszi Pestre, hogy ott drága pénzen adjon túl rajta. A Kiskunhalmon üdülő Fleischerné gyanakvással tekint a szolgálatába szegődött kis 15 esztendős cselédlányra, Káveczki Julisra. Julis pedig „szeretné megfojtani azt a kegyetlen, gyűlölködő élőlényt, akit neki szolgálni kell, akinek minden dühös szavára szelíden, vékony hangú alázattal kell felelnie…”

A paraszt bolondnak nézi az urat, az úr pedig lenézi, undorral tekint a porfészek Kiskunhalomra. „Éjfél után az országútról befordulva egy nagy túraautó robog végig a falun, gróf Majsay Tihamér ül benne két barátjával, Pestről jönnek, és a bankotai kastélyba mennek. Az autó falja az utcákat, meg se kottyan neki a falu, egy vagy két perc az egész, amint a Deák Ferenc utca legszélső házát elérik, Piac tér, Nagy utca, Földvári utca, s már kifelé szalad. Micsoda porfészek, érzik, gondolják az autó utasai, legfeljebb Majsay gróf nem, mert neki ez már nem újság.”

Persze elmaradhatatlan ebből a képből ,a rendszer megbízható őre, a csendőr.

Kétszer is találkozunk csendőrökkel. Az első alkalommal a hevesi embert faggatják, aki szénégető lévén, Baranyába indul, hogy munkát keressen. Gyanús a rend őrei szemében, mert ipari munkás. De megnyugtató számukra, hogy nem vallja magát szocialistának, s örvendetes az is, hogy nem sokat tud Oroszországról, arról pedig egyáltalán semmit, hogy ott most milyen világ van. Tovább engedik háta hevesi embert, de utána néznek, s tekintetükben még egyszer felvillan a gyanakvás. A fejezetet lezáró kép izgalmas. Nagy Lajos művészete, kifejező ereje szinte utolérhetetlen benne: „A két csendőr néz utána egy ideig, csak úgy szórakozásból. Olyan a távozó, amint kissé fáradtan szedi maradozó lábait, kopottan, csapott vállal, hogy a kóbor kutyát juttatja az ember eszébe. A himlőhelyes csendőr amint néz utána, az egyik hideg kék szemét úgy hunyja be, mint ahogy célozni szokás a fegyverrel.”

Aztán estére ugyanez a két csendőr megjelenik Káveczki István házában. Alaposan szétnéznek, átkutatják a házat; minden gyanús dolgot magukhoz vesznek, tolvajkulcsot, meg 12 pengőt, mert hiszen „feltűnő összeg egy egyhold szőlős parasztembernél.” Káveczki Istvánt és a nála lakó Szabadi Sándort bekísérik a parancsnokságra. Megindul a pletyka a faluban, mert szégyen az előállítás, meg félelmetes is. Káveczkit mindenki a faluban elharapódzó lopásokkal gyanúsítja, Szabadit mással, a kommunizmussal is, mert gyakran jártatta a száját.

Kiemelkedő hőse nincs a műnek. Senki sem tartózkodik sokáig a színen.

Csak így tudja Nagy Lajos a falu teljes képét adni. Természetesen egyik-másik szereplő ismételten megjelenik előttünk, azért, mert a vele történő esemény vagy események kiegészítik a Kiskunhalomról rajzolódó képet.

A sok szereplő azonban egyértelműen meggyőz minket arról, hogy a faluban kétféle életmód van: a kétkezi munkások vigasztalanul élik szürke hétköznapjaikat, melyektől az ünnep- és vasárnap sem nagyon különbözik. A másik életmód az uraké, szellemi örömökben az sem gazdag, de nem teszi tönkre az embert annyira és oly fiatalon, mint az előbbi. A tikkasztó nyári hőségben, a legforróbb órákban a „papok, tanítók jegyzők, írnokok, földbirtokosok és kereskedők leheverődnek elsötétített szobáikban, szundítanak egyet, és sem ébren, sem alva nem panaszkodnak.” Nekik több idejük van megállni, elbeszélgetni egymással, kicserélni gondolataikat, falusi módon elfilozofálgatni. Általában jelentéktelen dolgokról beszélgetnek. De ha szóba kerül pl. olyan probléma, mint a tuberkulózis, mely kíméletlenül pusztít a falun, nem szívesen hallgatják a realitás felé mutató indoklást, ti., hogy szegény a paraszt, rosszul táplálkozik, nincs higiéniára nevelve. Maga az orvos tiltakozik legjobban, ha gazdasági okokkal akarják a betegséget magyarázni. „Lárifári! Van, aki rosszul táplálkozik, van, aki jól táplálkozik. Hányszor hívnak engem télen, mert valaki telezabálta magát töltött káposztával, meg kolbásszal.” Máshol: „Kérem, rossz az egész magyar Alföld ventilációja. Kérem, ahogy egy lakást időnként szellőztetni kell, úgy egy egész vidéknek szükséges, hogy a levegője mozogjon, változzon, hogy különféle áramlások járják át. Már most északon a Kárpátok, nyugaton a dunántúli hegyek, Vértes, Bakony, Pilisi hegyek, keleten megint az Erdélyi Kárpátok, hát kérem az Alföld körül van zárva hegyekkel, ez egy medence kérem, amelybe beleszorul, befülled kérem a levegő.”

Mi inkább Grosz Jakabnak, a volt kunhalmi vegyeskereskedőnek, most magánzónak adunk igazat, amikor így csattan fel az orvos nagyképű érvelésére: „Fenét! Ventiláció ide, ventiláció oda, miért nem rossz a ventiláció gróf Majsay Tamás számára? Vagy a plébános úr számára, aki százhúsz kiló, s éppen ellenkezőleg, szívelzsírosodásban szenved.”

Ezek a beszélgetések természetesen az urak között folynak, mert akármilyen véleményen vannak is, a paraszttal nem szívesen beszélgetnek. Magas fal van közöttük. Nagyon jellemző az elkülönülésre az a mondat, amelyet a délutáni fürdőzésről szóló fejezetben olvashatunk: „Kovács tiszteletes úr kart karba öltve sétál egy másik úrral – úrnak bizony úr, ruha nélkül is, ha már a pap így összekapaszkodik vele -, föl alájárnak a víz szélén.” A másik életmód a kilátástalan, a Varga Mihályoké, Kis Ferenceké, Julisoké, a kanászoké, a molnároké, gulyásoké. Közös sorsot szenvednek valamennyien, de egymástól elszigetelten, mindenki magának él, és egyetlen célja, hogy legalább a mindennapi betevő falatot megkeresse. Kultúra nélkül, babonák és falusi tévhitek között tengődnek. Jellemző rájuk, amit a Bántelekre dolgozni járó Miklánné tesz. Otthon maradó csecsemőjének kora reggel mákhéjat főz tejbe, hogy ne sírjon egész nap az anyja után, hanem aludjon szép csöndesen.

Érezzük Nagy Lajos szavaiból, hogy e körülményekért nem a parasztot hibáztatja.

A szakadatlan munkára ítéltség nem engedi, hogy kitörjön a rákényszerített sorsból. Az író vele érez, hisz azért is írja e könyvet. Szinte lírai szépséggel ragyognak azok a sorok, melyeket a paraszti munkáról ír: „A parasztok pedig végzik a munkájukat. A cséplésnél a zsákhordók felsőteste egészen meztelen. Mindenfelé a faluban, a határban, mezítláb és ingre vetkőzve dolgoznak, izzadnak, izzadságuk gyorsan párolog, s mintha folyton hűsítő szellő legyezgetné őket. Varga Mihály a Duna utcában kapálja tovább a szőlőjét. Reggel fél hatkor kezdte a kapálást, délig kapált, ez hat és fél óra, egy órakor újra kezdte, kapál majd hétig – ez megint hat óra, a napi munka tizenkét és fél óra. Nem túlságosan gyorsak a mozdulatai, de egyforma konok üteműek és hatékonyak: minden kapavágás után szakad a homokos, vékony gyökerekkel átszőtt föld, és holtan fordul ki élő mozdulatlanságából a sok haszontalan gaz. Korán reggel az első néhány kapavágás könnyed, szinte játékos, az éles metszésre ropognak a gyom gyökerei, az egész egy kis reggeli tornának is beválna, izomgyakorlatnak, melytől felfrissül a vér futása, edződik a kar, tágul a tüdő. A tornázó tíz perc múlva elfáradna, lihegne, a szíve hevesen dobogna, kezdené a sportot unalmasnak találni, addig-addig feszülne az akarata, míg egyszerre csak, mint túlfeszített kötél elszakadna; elvetné a kapát, és le kellene ülnie, hogy el ne ájuljon. A tornázó! De Varga Mihály nem unja meg a kapálást, mert érdekesnek sem találja.

Valami más, egészen más vezércsillag ragyog az ő szeme előtt, amikor gépies egyformasággal, fáradhatatlanul emeli és vágja a földbe a kapát, hajol, lép, gondosan figyel, itt nincs fellebbezés, itt muszáj früstökig, délig, estig, egyik napon és a másikon, egyik esztendőben és a másikban, az élet elfogytáig, ha fáj is a dereka, akkor sem gondol rá, hanem mintha minden egyes kapavágás s a kapavágások végtelen sora önbiztató hajsza lenne, tovább, tovább”, újra tovább, muszáj, nem fáj, egy cseppet sem fáj!”

Nagy Lajos művében az emberek, a körülöttük és velük történő események játsszák a legfontosabb szerepet.

De az emberek benne élnek a tájban, és az események, beszélgetések is ott történnek. Az író tájrajzai különböző célokat szolgálnak. Gyakori eset, hogy csak eligazításul ad leírást a környékről, helyről, faluról, és nem az a célja ilyenkor, hogy érzelmeket keltsen. Bár e száraz közlések sem mentesek apróbb lírai részletektől, mert Nagy Lajos, ez a látszólag hűvös, tárgyilagos szemlélődő, leginkább tájrajzaiban lép ki önmagából, ilyenkor szabad utat ad egyébként gondosan rejtett érzéseinek. Az előbb említett tájékoztató jellegű rajzra már a könyv első oldalán is találunk példát, amikor Nagy Lajos Kiskunhalom távoli képét érzékelteti az olvasóval. A látszólag szenvtelen leírásba egy kis hangulati elem már itt is vegyül, amikor hasonlatában széthullott bokrétát emleget: „Kiskunhalom határa körös-körül síkság, de messze délnyugatra, már Bacsó határában; szőlőültetvényekkel borított kékes dombsor húzódik, párhuzamosan a Dunával. A Duna mentén vonuló védőtöltésről ezer és ezer akácfájával olyan ez a Kiskunhalom, mint egy óriás széthullott zöldbokréta. Csak itt-ott látszik szélső házainak fehér fala, a bokréta testéből pedig három fehér torony emelkedik ki. A középső zömöknek a csúcsa csillagban végződik, a két szélső karcsú közül az egyikére kereszt, a másikára pedig forgó érckakas van erősítve.” Ez a tájrajz tehát már azáltal is, hogy a könyv második bekezdésében találjuk, a Duna menti község távoli képét adja, tájékoztat elhelyezkedéséről, és finoman arról is, hogy milyen lehet a Kiskunhalom lakosságának vallási megoszlása.

Később, mikor már a falu életének pontos, hiteles képét festi Nagy Lajos, a tájleírás is más értelmet kap. Itt tudja közvetetten közölni érzéseit, azt, hogy a nyomorra, műveletlenségre, robotra ítélt népért dobog a szíve. Feloldódása itt sem szubjektív hangon, egyes szám első személyben szólal meg. Csak melegebbek a színei, s mintha elérzékenyültebbé válna a hangja. Ilyenkor észrevehetően más a hangvétel, mint mikor emberekről és tetteikről számol be. Jó példát találunk erre, mikor az író a déli harangszót érzékelteti. A harangok hangjai beleolvadnak a tájba. E táj méltóságosan keringő madaraival szép, de nem a robotoló, éhes paraszt számára. Csak néhány gyerek szeme mereng el rajta. Ezt kell kiolvasnunk Nagy Lajos következő soraiból: „Megkondul a déli harangszó. Előbb az egyik toronyban, azután a másikban, majd a harmadikban kezdik rá, a harangok konganak, az ütések hangjai mintha egymást űzve, vidáman kergetőzve futnának hosszú, rohanó-zengő sorban, kifelé a határba, a földekre, a tanyákra, hírül vinni minden dolgozónak, hogy le lehet tenni a szerszámot, lehet ebédelni… A falu fölött, mivelhogy teljes a szélcsend, és végtelen az ég kék mélysége, három gólya kering. Szétterjesztett szárnyakkal írják a köröket, mind magasabbra és magasabbra emelkednek, gyönyörű messzeségeken merenghet el a tekintetük, de őket senki ember vagy asszony nem^nézi, csak egy-egy gyerek.”

Ismét máskor egy-egy tájrajzzal már bonyolultabb feladatot old meg az író. Nemcsak érzelmi húrokat penget velük, hanem száraz intellektuális részt sző bele a leírásba, azt mintegy megszakítva, hogy az érzelmi reakció később annál erősebb legyen. Mindezt azzal is megtoldja, hogy szimbólumot láttat velünk az elénk tárt képben, és a szimbólumot meg is fejti számunkra.

„A falutól a védőtöltésig terjedő réten tehenek legelnek. Száz-százhúsz tarka tehén, lassan dagadó tőgyekkel. Kétezer-hatszáznyolcvanhetet ha néggyel osztunk, akkor is hatszázötven családot, de legalább hatszázat kell számítanunk, s ha két családnak juttatnak egy tehenet, akkor is legalább háromszáz tehénnek kellene a gyepen legelészni. Pedig Pestre is szállítanak tejet! Érthető tehát, ha a Janikák, Jóskák, Etelkák és kis Marcsák reggelenként csupán darabka kenyeret majszolnak… Öt hatalmas bikája is van a községnek, a bikák szarvaira ólomgombokat öntöttek. Komoly, nagy, nyugodt és kielégült állatok a bikák, pompásán lépnek, elegáns a mozdulatuk, remek a fejük tartása, ők az erő, az egészség, a hatalom, a boldogság, a csorda az ő háremük, egy-egy bikára legalább húsz nőstény jut. Egy kiváló szociológusunk, ha gondolatsorát tovább fűzi, bizonyára megállapíthatja, hogy ők, mármint a bikák, a maharadzsák, basák, grófok és vezérigazgatók! A heréltek pedig az ökrök, húzzák az ekét, meg a telt zsákokkal megrakott szekereket, de ők is nyugodtak, békések, sorsukról nincsen tudomásuk…”

Érdemes a Kiskunhalom nyelvét összehasonlítani egy-egy korábbi Nagy Lajos-novella stílusával.

A kezdő író bonyolult, többszörösen összetett, nehéz mondatok alkotására törekedett. Ebben a művében lényegesen több a mellérendelés, mint az alárendelés. Ennek az eredménye, hogy az olvasó nem töpreng a nehéz mondatkapcsolatokon, első olvasásra mindent ért, tekintete akadálytalanul fut a sorokon. Ez azonban nem jelenti a stílus egyoldalúságát.

Sőtér István egyik Nagy Lajosról szóló tanulmányában kiemeli az író fontos műhelytitkát, párbeszédeinek erejét. Ez az erő a Kiskunhalomban is felfedezhető. A jellemábrázolásnak, társadalom- és korfestésnek kivételesen erős eszköze a párbeszéd. Dialógusai életszernek, frissek. Néha csak szinte jelzések, de ezek a jelzések is pompás kifejezői annak a társaságnak, melyet valamely osztályhoz, réteghez tartozó személyek folytatnak. Gondoljunk csak arra a vitára, mely az orvos, Weisz Artúr és a tanító között folyik. A jelenet első részében hitelesen közli az író a beszélgetést, a kijelentéseket és a válaszokat egyaránt. Később, nehogy unalmassá váljék, csak jelzi a vitát, de milyen izgalmasan, érdekesen! .Azután szövik összevissza, hármasban: hogy milyen magas kort ér meg néhány ember ebben a faluban. Az öreg Kelha András kilencvenkét éves, ő különben a legöregebb ember Kiskunhalmon. Azután: ha a téglagyár nem szűnik meg, most a község venne téglát járdaépítésre; venne, nem venne, fenét venne, maholnap fizetni sem tud, de tud, igenis nem fog tudni. Hogy Vöröséket megint felültették, kizárt eset, hogy az ő fiuk legyen, akiről értesítés érkezett Boglárról, nem Boglárról, Keszthelyről, jó hát Keszthelyről…”

Ugyancsak sajátos erő Nagy Lajos írásaiban, a Kiskunhalómban is, az átképzeléses előadásmód. Ennek jellegzetessége az, hogy az író a közlő szerepéből lassan kilép, beleéli magát a színen megjelenő személy szerepébe. Már nem közöl, hanem hősének fejével gondolkodik. Nem idéz, mert egyesült a szereplővel, s helyette töpreng, örül, bánkódik hangosan. Jó példa erre a Csorbáék lakásában lejátszódó jelenet. A családot aggasztja lányuk, Csorba Bözsi irtózatos hastáji fájdalma, szenvedése. Jönnek a tanácsadók. Valaki pálinkát ajánl, más piócát javasol,, az éppen levelet hozó postás úgy véli, hogy a betegnek pántlikagilisztája van, és ezért forró tej gőzét kell beszívatni vele, arra előjön a giliszta. Csorbáné mindezt hallgatja: „Csorbáné esze ide-oda ugrál, a pálinka is tetszik neki, a pióca is, de a tej is a pántlikagilisztával, hiszen olyan ijesztően szép a név: pántlikagiliszta! Sajnálja nagyon a lányát, nem is tudja, mit kellene vele tenni. Legalább enne szegény! De nem akar enni egy falatot sem, meg az az önfejű nagyobbik leány, az Anna, nem is engedi. Pántlikagiliszta lesz az, nem is lehet másképp, hogy az embernek akkora fájdalma legyen, valami veszedelmes féreg van benne, az rágja a hasát belülről, attól van a fájdalom, hogy a mennykő üsse meg még a fajtáját is…”

A Kiskunhalom tehát valóban új felfogást jelentett a regényirodalomban.

Nem volt egyedülálló kísérlet a keresztmetszet-módszer alkalmazása, a világirodalomban abban a korban lehet rá példát találni. Hogy Nagy Lajos honnan szerezte az ötletet hozzá, nem tudjuk; nem is fontos, a fontos az, hogy e módszer által sikerült a magyar faluról, álmagyar paraszti sorsról megrendítően érdekes és értékes képet rajzolnia. A népi írók az elkövetkező években sok hasonló és bátor szociográfiai műben tárták fel a szegényparasztság tarthatatlan helyzetét, Nagy Lajos alkotása azonban ezeknek a könyveknek a sorában mindig a legjobbak között marad.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Móricz Zsigmond: A boldog ember

„Ez a könyv nem regény, ez valóság. Egy magyar földmíves...

Close