A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Móricz Zsigmond – Úri muri (1927)

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
2988
Nyomtasd
Dátum: 2013-04-29 Küldd tovább
  Letöltés

Pedig az úri murit nem a dzsentri “eltemetésének” a szándékával írta. Arra akart figyelmeztetni, hogy “a magyarság legmagasabb társadalmi rétege” elpusztul, ha nem talál vissza a céltudatos építő munkához. Szakhmáry Zoltánban hőst akart rajzolni, prófétát, aki visszavezeti a dzsentrit a kívánatos munkához. Nem lett belőle célját érő hős, elbukott.

(Czine Mihály)

 

Az 1920-as években Móricz Zsigmond a “történelmi osztály”-ban keresi az erőt a magyar Ugar felszámolásához, a félfeudalizmusból való kilábaláshoz. A Tündérkert (1922) c. történelmi regénye után azt kutatja, hogy van-e Bethlen Gáborhoz fogható vezéralakja a jelennek, az ezeréves nemesi Magyarországnak.

A cím azt sejteti: nincs. Az életet kitölti a léha dorbézolás, a még esetleg adódó lehetőségek felelőtlen eltékozlása. A megélhetés évszázados alapja, a földbirtok vagy összezsugorodott, elveszett (pl. a Szakhmáryaké, részint a történelem viharaiban, részint mert “eladogatták”), vagy megszerezhető volt ugyan “sefteléssel”, ügyeskedéssel (pl. Borbíró, Csörgheő esetében), de a gazdálkodás mindenütt veszteséges. Egyetlen birtokon jelent meg modernizáció “az egész Hajdúságon a Tiszáig”, mégpedig a Szakhmáry Zoltánén (a terület a felesége révén az övé, Rhédey Ferenc váradi kapitány még Bethlen Gábor idején nagy uradalmat “szerzett össze a zavarosban”). Hősünk hatalmas vállalkozásba fogott: a háromszáznegyvenhét holdjához két éve még hatalmas földbérletet is váltott, és itt próbálkozik a belterjes gazdálkodás kialakításával. Sikere vagy bukása óriási jelentőségű, korántsem csupán személyes sorskérdés.

A környezet nem sok jóval kecsegtet. Regényünk központi színtere a “poros Alföldön”, a Körös és a Berettyó vidékén egy megnevezetlen – tipikus – nagyváros, mely “a maga mogorván primitív képével egy gazdag és csodálatos lápvilágot takar. Annyi élet fojtódik itt el s lesz kívülről egyszínűvé” A városban és a környező tanyákon mindössze két változat jelenik meg: az általános tespedés (ennek példája “Nyomorlak”, a Csörgheő-tanya) és a néhány ritka kivétel (a grófi arborétum vagy Szakhmáry “valóságos kis kastélya”). Joggal merül fel a kérdés (egy kívülről érkező idegen veti fel): “mért nem lehet ilyen akkor az egész Alföld?”

A vidéket Lekenczey Muki szemével látjuk meg, az ő körültekintése, körülvezetése során ismerkedünk meg a körülményekkel, az ő ellenvetései és ellenpéldái teljesítik ki képünket az alföldi valóságról.

A város egészét tekintve csupán a kocsmában (az expozícióban) és a kaszinóban (a tetőpontra érkezve) időzünk hosszabban – ezek a jellemző helyszínek. Futólag megismerhetünk még egy-két udvarházat. Megjelenik a vasút is, amely az elmaradottság és a kívülrekedtség megszüntetője lehetne, de regényünk szereplőiben ez a lehetőség nem tudatosodik. Személyes érdekek (pl. a Herzog-uradalomé) és hivatali panamák miatt végül is a vasút majd “a Berettyó túlsó felin” fogja “elvágni a földeket” – a városban minden változatlan marad.

A cselekmény ideje a millennium éve. Vajon mit jelent az a tény, hogy “itt vagyunk ezer esztendő óta”? A szereplők számára semmit; megállt az idő. Még Zoltán is úgy érzi: “engedte elúszni a perceket s az órákat”, “egész élete így folyt le”. Négy nap történéseit sorakoztatja a mű, de nincs valódi cselekmény, vég nélküli mulatozás folyik (“egy jó murit akarunk csinálni”), és egymást váltják az anekdoták, adomák, tréfák is. Ha valami rendkívüli mégis megesik (pl. húsz tojásból készül rántotta, kézzel eszi meg Csuli és Muki), rögtön az a kérdés, hogy “hogy fogják ezt elmondani”. Az adomázás egyfelől szerkezeti forma, másrészt az eseménytelen, tartalmatlan élet tükre, harmadsorban az objektivitás eszköze (a szereplők beszéltetése révén). Minden szóba kerül a fehér asztal mellett: vadászkaland, tyúkgané vásárlása, az aszúbor készítése, iskolai esetek, a gyümölcsök sajátosságai stb.

A mű felépítésében a történetsor derekáig semmilyen előrehaladás nincs, eseménytelenség és sodródás érződik, egyetlen epizódsorozat fut némi színhely- és szereplőváltozással. A felvezető kocsmai fejezetek (1-3. rész) után elindul ugyan bizonyos cselekmény Csörgheő Csuli, illetve Szakhmáry Zoltán körül (a 4-7., ill. a 8-15. részekben), de mindkettő elakad, az életcsődöt illusztrálja, nem lépi túl az expozíció szerepét. (Csulinak a gazdálkodása fenyeget összeomlással, Zoltánnak a magánélete.) E párhuzamok zárásaként Csörgheő az elkeseredését még szilajabb mulatozásba fojtja, Szakhmáry részegsége dührohamba és eszméletvesztésbe torkollik. A folytatásban, a kábulatból ébredéskor Csuli “a családi élet reménytelenségére” döbben rá, és vigaszt a “vendéglőben vagy a kaszinóban vagy az utcán” keres (16-17.), Zoltánt pedig pénztelenség fojtogatja, szorul a hurok: a csugariakat kellene kifizetnie. életveresége már tény (a zsidó bankár ennek okaira is rámutat), utolsó esélyként Rozika lelkéhez akar hozzáférkőzni, sikertelenül.

A bonyodalom hirtelen robban ki. Megjelenik a tanyán a féltékeny feleség, majd eszeveszett hisztériája elűzi mellőle Zoltánt, a férfi számára a családi harmónia reménye végleg megsemmisül. Férj és feleség központi és kulcsfontosságú jeleneteiből (21-23.) kiderül: mások a céljaik, nem érthetik meg egymást.

Zoltán tehát végleg talajvesztetté válik, a kaszinóban látjuk viszont (24.). Csaknem az egész város jelen van, feszültségektől terhes a légkör. Hosszú, a tetőpontig folyamatosan forrósodó levegőjű, újabb epizódsor kezdődik. Zoltánnal már a végkifejletig nem történik semmi, magába roskadva elmélkedik és társalog (“istálló az élet”), belső viharait “nótázása” és hegedűjátéka érezteti. Aztán egy felvillanó ötlettel az egész kompániát a tanyájára invitálja: “olyan muriban lesz részük az uraknak, amilyen még nem volt”. A zárójelenet elé még két közjáték illeszkedik: a természet hatalmát és szépségét példázó daruvadászat, valamint a társadalmi élet romlottságát illusztráló vasútpanama. Végül a Szakhmáry-tanyán egy minden addigit felülmúló tivornya alakul ki (a summáslányok “táncba” vitele Rozika sorsára is visszautal). Zoltán elveszti a fejét, elpusztítja tanyáját, és véget vet céltalannak érzett életének.

A regény szerkezetét tehát maga az életanyag alakítja sajátossá: a laza kompozíciót drámai csomópontok tagolják, felizzó-elhamvadó szenvedélyek telítik feszültséggel, a lezárás hirtelen lesz kivételesen drámai (a Hét krajcár-novellákra emlékeztetően).

A szerkezetet motívumok fogják össze. Gúnyos tréfa tárgya a könyv – nincs rá szükség, “nem kell”, van itt elég “filozófia”. A társaság (főként Csuli megalázó vicceivel) bolondot csinál “a kis Wagnerrel” is, Zoltánnak viszont a hegedűhöz és az énekléshez (mint minden magasrendű értékhez) különleges tehetsége van: a zene motívumában is megjelenik tehát a hős és a környezet konfliktusa. A főszereplő mélyen átélt, kifejező “nótázása” egyrészt az úri társaság felszínes adomázgatásának is az ellenpontja (Vasy Géza), másrészt a népdalok, a pásztordalok éneklése azt is sugározza, hogy Zoltán sorsa általános magyar sors. Hangszerével pedig úgy tudott játszani, “mintha a hegedű a szíve hangja volna”, “csak úgy beszélgetett a hegedűvel”, “szikrák villogtak benne, mint a megpiszkált pásztortűzben s úgy lobogott ki benne az érzés, ahogy a tűz magasra csavarodó füstjéből a pusztai sellők repültek fel”. Itt is megjelenik a belső tűz, amely a befejezésben pusztító külső elemmé tornyosul. Az öngyilkosság először Rozi emlékeiben jelentkezik, aztán Zoltán tudatában is mind mélyebb gyökeret ver.

Szakhmáry Zoltán küldetést teljesít, amikor szinte reménytelen vállalkozásba fog. (Társai közt “egyben sincs valami koncepció”, “soha egyetlenegy sem gondol arra, hogy kezdjen valamit”.) Az eszményt kitűzi, a hozzá vezető úton azonban nem tud végigjárni. (“érezte, hogy volna benne képesség arra, hogy az emberek lelkét megboszorkányozza, hogy magával repítse, hogy valaki legyen belőle a hegedű által. De tanulni”) Vívódó hős, Móricz jellegzetes figurája, aki kegyetlen őszinteséggel bírálja önmagát: “Volt benne valami nagy vágy, hogy felfogja s felemelje az új idők zászlaját, de ez a zászló oly távol volt, hogy csak látta, még látni is csak ritkán látta, de megragadni sohase lett volna képes.”

Tán mégis elérné a sikert, mert világosan látja, hogy “kemény, kitartó és vad munkával lehet valamivel előbbre jutni”, és egy ideig tud is szívósan küzdeni. Rendkívüli energiái azonban szétforgácsolódnak és végül elégtelennek bizonyulnak, elsősorban azért, mert nincs meg a biztos családi háttere – mint ahogy Móricz hőseinél megszokhattuk. Sőt, épp a családi élet fojtja meg a feltörekvő férfit, és nem csupán Zoltánt.

A kaszinóbeli nagyjelenetben láthatjuk: a legrendezettebbnek látszó családokban is megvan ugyanez az ellentmondás. A tehetséges fiatalemberek “ahogy lekerülnek az Alföld porába, a fátlan és porban fürdő városba, összetört ambícióval, magukra maradva, a családi élet kis kalitkájába zárva, fokról fokra törnek le”, “a családba gubózzák magukat”.

A nő ellentmondásos helyzete magyar sajátosság – véli Lefkovits, a zsidó bankár: “Minden nő feleség és hetéra egy személyben. Minden csak attól függ, hogy milyennek érzi a pozícióját.” Hasonlóan vélekedik a kaszinóbeli főorvos. Zoltán sem látja világosan, mit vár a feleségétől. “Boldogasszony”-ra vágyakozik, aki az élet küzdelmeiben mindig mellette áll, aki megteremti számára az otthon melegét, de ugyanakkor imádni való felsőrendű lény is tud lenni. Eszter viszont nem lehetett Zoltán eszményi társa: a szerelemben görcsös, “frigid” volt, “nem engedte magát legyőzni”, és vélhetően a kapcsolatuk zavarai miatt is hajlamos a féltékenységre. Elvárja a férjétől, hogy csak a családnak éljen, adja fel ábrándjait, amire viszont Zoltán képtelen. ő szárnyalni akar (“virágot tudott volna virágozni”) – a feleségére ezért a józanság követelménye hárul -, de a “parancs” és a “tiltás” megfojtja. Eszter akadályozza őt a tanyai gazdálkodásában, pedig az a férfi életharcának színtere, a lételeme, csak ott bontakozhat ki, csak ott mutathatja meg, hogy “mégis ő az első”. “édent” akar varázsolni, és mivel felesége nem érti meg, Rozika felé fordul, reá pazarolja érzelmeit és anyagi javait, őt ékesíti, taníttatja – légvárat épít. Rozikáról sem tudja azonban eldönteni Zoltán, hogy a teste vagy a lelke kell-e neki; a testéhez “áhítatos csodálattal” vonzódik, a lelkét viszont nem látja meg. Rozika más világból való, ők sem érthetik meg egymást.

A családi élet melege helyett tehát egy kusza szerelmi háromszögben él Szakhmáry Zoltán, és regényünk cselekménye mindössze annyi: az ellentmondások a felszínre kerülnek, mindkét nőt elveszti, ezért céltalanná válik életküzdelme. Amikor Rozikát is már csak “cafra” bestiának látja, akkor már az egész világból kiábrándul: “Hát ez az egész világ csalás?”

A többi szereplő lényegében nem különbözik egymástól. Lekenczey Muki világlátott, széles látókörű, objektív bírálónak látszik, de a rántotta-epizód már azt is sejteti, hogy egyívású Csulival, és jóllehet lényegre mutató megállapításokat tesz, de idővel elmerül a mulatozó társaságban. Sőt, róla is kiderül, a családja óriási vagyont (“ötezer holdat, kilenc budapesti házat”) mulatott el. Csörgheő Csuli (teljes nevén: “csörgövizi és berettyói Csörgheő”) erőteljes vonalakkal jellemzett típus. Elődje Pató Pál úr (ő is mondja: “ráérünk”), avagy az ún. parlagi nemes, pl. Csollán Berti Jókaitól (az és mégis mozog a föld szereplője). “Kövéren, kereken, piros arccal” jár-kel, semmi sem szent előtte, minden érték veszendőbe megy mellette. Az elpusztult malacok tetemét nem hajlandó szappannak kifőzetni (“nem babrálok vele”). életrevaló, a csugariakat is ő küldi el fortéllyal – Zoltán erre nem képes -, de csak elodázza a problémát, megoldására nem gondol. Elve: “túl tudjál járni mások eszén”.

Móricz “benne él a hősben” (Czine Mihály), együtt vívódik alakjaival, velük együtt keresi a megoldást gondjaikra. Ily módon egyfajta homogén stílus és világlátás fejeződik ki művében, a sorsok hasonlósága, az általános enerváltság, a többre vágyó keveseket tekintve pedig a tehetetlenség és kilátástalanság. Külső és belső nézőpont váltakozik, jellegzetes előadásmódja a szabad függő beszéd. E regény stílusában immár alig érződik a naturalizmus, főként az adomázgatás és a tájnyelvi forma révén erőteljes realizmus érvényesül. Hatalmas belső drámákat jelez egy-egy szóval. (“Az asszony megérezte, hogy megundorodott tőle az ura és elhalt.”) Az élő tájnyelvet emeli be az irodalomba.

Az ábrázolásmódot didaktikus célzat hatja át; e műnek elsősorban az a feladata, hogy az író mondanivalóját és ítéletét tükrözze a magyar valóságról. Ebből következik a jellegzetes kettősség: egyes részekben még felvillan a távlat, a kibontakozás lehetősége, a szerző még nem mondott le teljesen a hőseiről. Hangjában ezért csendül meg néha a leleplező komikum és az idillikus szépség, a tündéri harmónia, pl. a hatodik részlet elején: “Zöld színek hamvában lebeg a világ.” De aztán ez kerül az író tollára: “Csak ahol az ember beleszól, az emberi kéz, az emberi akarat: rögtön zavar, nyugtalanság.”


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Franz Kafka – A per (1914-1924; 1925)

Franz Kafka fájdalmas, döbbenetes világa, ez a misztikus belemagyarázásokat is...

Close