A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Moliére: A fösvény (1668), elemzés, tartalom

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
11097
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-06 Küldd tovább
  Letöltés

Moliére ősi irodalmi hagyományt folytat, amikor a fösvényt kigúnyolja. Forrásai között ott találjuk a latin Plautust, akinek Aulularia (A bögrécske) című vígjátékából részleteket vett át, az olasz Ariosto és több francia szerző művét. Mintái közül az olasz commedia del’arte darabjait emelhetjük ki. De a számos kölcsönzés nem befolyásolja a mű eredetiségét:  A fösvény szerzőjének egyik remekműve.

1668. szeptember 9-én mutatták be először a Királyi Palota színpadán. Moliére életében mindössze negyvenszer adták elő, csak az utókor fedezte fel értékét. De az is hosszas vita után: Rousseau élesen elítélte Moliére erkölcsi állásfoglalását. Rousseau szerint: „Nagy bűn az apától, hogy uzsorás, de még nagyobb a fiútól, hogy meglopja apját, nem tiszteli, s mikor az apja megátkozza, pimaszul felel. A darab a rossz erkölcs iskolapéldája.” Voltaire, majd Goethe védi meg Moliére felfogását. Helyesen mutatnak rá, hogy a szerző a kor erkölcsi világát elítéli. A fösvénységet éppen azáltal bélyegzi meg, hogy romboló hatását ilyen erős eszközökkel mutatja be. Moliére tehát realista társadalombíráló, ebben áll legfőbb érdeme.

A fösvény szerkezete „szabályos”: a három jelenetből álló expozíciót sokrétű bonyodalom követi, mely a negyedik felvonásban tetőpontra jut, hogy az ötödik felvonásban „deus ex machina” segítségével érjen el a megoldáshoz. Pedig a szerkezet bonyolultabb, mint a többi vígjátékban, mert Moliére két szerelmes ifjú párt szerepeltet. A bonyolítást több mellékszereplőre bízza, s szükségképpen két öreget is felléptet, hogy az ellentétet teljessé tegye.

Moliére ebben a darabban tragikai problémát old meg a vígjáték eszközeivel. Úgy szerkeszti meg A fösvényt, hogy a vígjátéki, bohózati elem túlsúlyba kerüljön. Bemutatja a komor, tragikus összeütközéseket, de újra meg újra feloldja őket. Ilyen módon a szerkezet nemcsak a szabályos felépítést, hanem a tragikus és a komikus elemek harmóniáját is tartalmazza.

Ezt a harmóniát Moliére tudatosan teremtette meg. Erre mutat a királyhoz intézett ajánlás néhány sora is: „Felség, minthogy a komédiának az a feladata, hogy megjavítsa az embereket, míg szórakoztatja őket, azt hittem, hogy abban az állásban, amelyet most betöltők, akkor járok el leghelyesebben, ha nevetséges ábrázolással támadom meg századom bűneit…” Ebben áll Moliére moralizálása, amely mint ólomsúly húzza lefelé a vígjátékot. Csakhogy a kitűnő szerző a filozófia, az erény és az életbölcsesség hirdetését úgy szövi össze a vígjáték bohózati elemeivel, hogy egyszerre kacagtatja és tanítja nézőit.

Moliére darabjainak expozíciója általában kész helyzetet mutat be a nézőnek. In medias res kezdődik az előadás: már az első mondatok következményei sok olyan eseménynek, amelyről csak később értesülünk. Ez az exponálás teremti meg a feszültséget, hiszen már az első szavak magyarázatra szorulnak, tehát figyelmet keltenek.

 

A fösvény I. felvonásának 1-3. jelenetét tekinthetjük expozíciónak.

Ezekben a jelenetekben a szerző bemutatja a főszereplőket, érezteti, hogy közöttük olyan konfliktus van, amelynek kibontakozása és megoldása az egész darab tartalma. Két fiatal pár tiszta szerelmének akadálya az apa fösvénysége – hirdeti az expozíció, s ez a konfliktus húzódik végig a cselekményen.

Az előadás Valér szavaival kezdődik, aki Elizzel, a fösvény lányával beszélget, íme a kész helyzet az első mondatokban:

„VALÉR: De Eliz, angyalom, csak nem adja most búnak a fejét? Azután, hogy olyan kedvesen hitet tett, hogy Örökre számíthatok magára!” (Illyés Gyula fordítása).

Az első jelenetben megismerjük a fiatalok történetét: Valér megmentette Eliz életét, s a hűséges szerelmes most Harpagon szolgálatába állt, csakhogy Elizt láthassa.

A második jelenetben a fösvény fia, Cléante jelenti be húgának, hogy ő is szerelmes. Most már ketten akarnak megszabadulni fösvény apjuk zsarnokságától.

A két jelenet párhuzamos egymással; mindkettőben ifjak szerelméről folyik a dialógus, de már megjelennek a konfliktus körvonalai is. Ellentétes hatású a harmadik jelenet, amelyben Harpagon Cléante szolgáját kikutatja, s végül durva szavakkal elkergeti. Ebben a jelenetben megismerjük Harpagon rögeszméjét: a fösvény mindenkitől tart, mindig gyanakszik, s nem tud másra gondolni, csak a kincsre, amelyet a kertben elásott.

A negyedik jelenetben szinte egyszerre támad a kettős ellentét, a fösvény apja fiát és lányát elszakítja szerelmétől. Sőt, Mariannát ő maga akarja feleségül venni, Elizt pedig a gazdag Anzelmnek szánja. A tragikus konfliktust Moliére az ötödik jelenetben vígjátéki eszközzel oldja meg. Valérnak adja át „ a szót, aki ravaszságból Harpagonnak ad igazat. Ilyen módon Harpagon nevetségessé válik, mert hisz a hízelgőnek, s a közönség jóízűen nevet a rászedett fösvényen.

 

A II. felvonás első jelenetében az uzsorások szatirikus bemutatásával találkozunk.

A második jelenet ismét a tragédia felé mutat, mert ebben az apa és a fiú leleplezi egymást. Az apa felháborodik, amiért Cléante ilyen módon próbál pénzhez jutni, a fiú pedig undorodva ismeri fel a leggonoszabb uzsorásban tulajdon apját. Ezt a tragikus összeütközést a következő jelenetek bohó-zati hangja oldja fel. Fecske és Fruzsina, majd Harpagon és Fruzsina (II. 3-5.) dialógusa mulatságosan mutatja a rögeszme másik vonását, a fösvénység közönséges, durva és piszkos jellegét.

Ilyen bóhózati jeleneteket találunk a III. felvonás elején is. Harpagon lakomát akar rendezni a vendégek tiszteletére. Csakhogy rögeszméje nem engedélyezhet pénzkiadást, viszont szerelme ezt követeli tőle. A konfliktusban a rögeszme győz, Harpagon mindennél többre tartja kincsét.

 

A III. felvonás negyedik jelenetében Marianna lép fel, s ekkor ismét komollyá válik a hangulat.

Marianna szegény lány, aki Fruzsina rábeszélésére már-már hajlandó férjhez menni Harpagonhoz. Ezt az áldozatot özvegy édesanyjáért hozza meg. Moliére kitűnően kiaknázza a komikus lehetőségeket, mégis részvét és szánalom kíséri Marianna útját, s az ő pályája semmiképpen sem nevetséges ezekben a jelenetekben. Ezért törekszik arra Moliére, hogy Cléante tragikus szerepkörét kedélyessé változtassa. A hetedik jelenetben már-már tragikus összeütközésre kerül sor, hiszen Cléante kijelenti apja házasságáról: „ha rajtam állna, ez a nász sose menne végbe”. De néhány perc múlva már kedélyes a hangulat: Cléante apja költségére néhány kosár mandarint, narancsot, csemegét hozatott, majd nagylelkűen apja gyűrűjét Mariannának ajándékozta. A felvonás utolsó jelenetei a mellékszereplők bohózati felléptetését tartalmazzák, s ekkor történik meg az is, hogy Keszeg fellöki gazdáját.

 

A IV. felvonás első jelenete Fruzsina terveiről szól. Ezekből semmi sem valósul meg, mert Moliére ezt a szálat később elejti.

A harmadik jelenetben a gyanakvó fösvény csapdát állít fiának, s az bevallja, hogy szerelmes Mariannába. A fiú vallomása után ismét komoly konfliktusra kerül sor:

„HARPAGON: Akasztófáravaló te, utamba mersz állni?

CLÉANTE: Maga került az én utamba. Az elsőség az enyém!

FÍARPAGON: ÉS az, hogy az apád vagyok, te?! És a köteles tisztelet, mi?!

CLÉANTE: Itt nincs helye a fiúi engedelmességnek. A szerelem előtt semmi sem szent.

FÍARPAGON: Majd a botomtól tanulod meg, ki vagyok. CLÉANTE: A fenyegetés sem állít meg. HARPAGON: Lémondsz Mariannáról. CLÉANTE: Soha.

HARPAGON: Botoüde, de tüstént!”

A tragikus konfliktus ismét megoldódik: Jakab lép közbe (IV. 4.) és mint bíró ítéletet mond. Becsapja mind a két felet, s már nevet is a közönség, mert a quiproquo ismét célba talált. J

A fösvény tetőpontja a IV. felvonás hetedik jelenete. Harpagon megtudja, hogy a kincset ellopták. Ez a kincs életének egyetlen célja és értelme, tehát ebBen a jelenetben panasza szinte tragédiáig emelkedik. A közönség riadtan, részvéttel vagy álmélkodással hallgatja, és senki sem nevet, amikor Harpagon ilyen szavakkal lép a színre:

„Tolvaj! Gyilkos! Haramia! Törvényt! Igazságot, igazságos ég! Végem van, meggyilkoltak! Elmetszették a torkomat, ellopták a pénzemet! Ki lehetett? Hová lett? Hol van? Hova bújt?”

 

Az V. felvonás komikus jelenetekkel kezdődik.

A csendbiztos nyomoz, de eljárása sehova sem vezet. A harmadik jelenetben újra az összetévesztés eszközét használja a>szerző: Valér arról beszél, hogy Elizt titkon feleségül vette, Harpagon pedig mindezt az ellopott ládikóra vonatkoztatja. A közönség jól tudja, hogy a két szereplő félreérti egymás szavát, s éppen ezen mulat. (Ez a (quidproquo egyébként kezdetlegesebb formában már Plautus darabjában is szerepelt.)

A negyedik jelenet végén joggal mondja Fruzsina: „Ez aztán bonyodalom a javából.” Valóban, szinte megoldhatatlan a helyzet, a fösvény elvesztette kincsét, törvény kezére akarja adni Valért, maga Mariannát szándékozik elvenni, akibe fia szerelmes. A vígjátéki megoldáshoz deus ex machinára, csodára van szükség. Ez el is érkezik az ötödik jelenetben egy anagnorizisz (felismerés) útján. Anzelm úr felismeri elveszett gyermekeit, Mariannát és Valért, ahogy a görög regényben szokásos, egy pecsétgyűrűből és egy agát karperecről, így már a hatodik jelenetben feloldódik a feszültség: a fösvény visszakapja a pénzét, és a fiatalok boldogságának semmi sem áll útjában. De Harpagon nem gyógyult ki rögeszméjéből, s amikor végre mindenki boldog, ő így fejezi ki érzését: „Én meg hadd lássam végre kedves ládácskámat!”

Harpagon jellemének legfőbb vonását, a fösvénységet már az első jelenetekben megismerjük. Valér „határtalan fösvénységről” szól, Cléante pedig ilyen szavakkal biztatja lázadásra húgát: „Itthagyjuk mind a ketten, felszabadítjuk magunkat az alól a zsarnokság alól, amelyben oly régóta tart bennünket azzal az elviselhetetlen zsugoriságával.”

A harmadik jelenetben Moliére a fösvénységgel együttjáró gyanakvást mutatja be. A fösvény nem használja fel a pénzt, hanem rejtegeti. Plautus fösvénye bögrécskében, Moliére szereplője ládikóban. Csakhogy ezzel a rejtegetéssel nemcsak saját életét teszi tönkre, hanem környezetének nyugalmát is elrabolja, így ábrázolja már Horatius is első szatírájában a fösvényt:

„Elfeleded, mire szolgál és mért hasznos a pénzmag; húst, kenyeret s kupa bort vásárol az ember a pénzen, miknek az emberi természet megsínyli hiányát. Vagy virrasztani félsztől félholtan, citerázni folyton a gaz tolvajtól, tűzvésztől, no meg attól, hogy szolgád kirabol vagy megszökik, ez gyönyörűség? Én csak szűkölködjem mindig eféle javakban! Hogyha hidegrázás lelvén ki, beteg lesz a tested, vagy más kórság ver le az ágyra, ki lesz, aki ott ül melletted, borogat s orvost hív, hogy felerősödj, s visszaadassál gyermeknek, szerető rokonoknak? Sem feleséged, sem fiad épséged nem akarja, gyűlöl a szomszéd, és ki csak ismer, mind fiú és lány. Tánc soda, míg a szívednek előbbrevaló a vagyon, ha másnak utolsó gondja szeretni, ki rá sose szolgálsz?”

(Horváth István Károly fordítása)

A XVII. századi fösvény sem tudja, mire való a pénz, mint ókori elődje. Egyrészt nem ismeri fel benne a csereértéket, a vásárlóerőt, ehelyett önmagáért szereti az aranyat és a bankót. Másrészt Harpagon is tolvajtól tart, sőt rokonait is azzal gyanúsítja, hogy meg akarják lopni. Rögeszméje elpusztítja a legtermészetesebb emberi érzéseket, a rokoni szeretetet és a szerelmet is.

Harpagon nemcsak fösvény, hanem kapzsi is. Mindkét vonása szorosan összefügg foglalkozásával, hiszen ő valójában uzsorás, aki drága kamatra ad pénzt megszorult embereknek. Kapzsisága különösen a II. felvonás 2. jelenetében mutatkozik meg. A jelenetből az is kitűnik, hogy Harpagon szívtelen és cinikus. Erre vall Simon úrral folytatott beszélgetése is:

„SIMON: …Én mindössze csak annyit mondhatok, hogy a családja igen gazdag, hogy anyja már nem él, és hogy ha kívánni tetszik, vállalja, hogy nyolc hónap lefolyása előtt apja sem lesz az élők sorában.

HARPAGON: EZ már valami. A keresztényi könyörület azt kívánja, Simon úr, hogy ha módunk engedi, minden szívességet megtegyünk felebarátainknak.”

Sajátságos felebaráti könyörület, amely egy apa elpusztítását mozdítja elő. Felháborodásunkat Moliére azzal csitítja, hogy a helyzetet komikusan állítja be: Harpagon nem sejti, hogy önmagáról beszél, hiszen fia kíván kölcsönt venni tőle.

Harpagon kapzsiságát fia ilyen szavakkal bélyegzi meg: „CLÉANTE: S apám arcán nem sül meg a bőr, hogy effajta mesterkedéssel gyalázatot hoz polgári nevére, hogy telhetetlen mohóságában odavet jóhírt, megbecsülést csak azért, hogy tallért tallérra rakjon, és hogy kamatemelés dolgában a leghírhedtebb uzsorásokon is túltett, mert olyan hitvány fogásokat még azok sem tudtak kieszelni.”

De bármennyire jártas is Harpagon az uzsorás ügyletekben, komikusan naivnak mutatkozik, amikor szerelmi intrikába bonyolódik. Nemcsak a fiatalok érzésvilága idegen számára, saját érzéseivel sincsen tisztában. Moliére kitűnően kiaknázza az ebben rejlő komikumot. Fruzsina könnyen elhiteti Harpagonnal a legnagyobb képtelenséget is, s valósággal az orránál fogva vezeti. De ugyanez a naiv szerelmes teljesen megközelíthetetlen, amikor pénzt kérnek tőle. Moliére Fruzsina és Harpagon párbeszédével érzékelteti ezt a kettősséget:

„FRUZSINA: Nagyságos uram, volna egy kis kérésem. (Harpagon elkomolyodik.) Folyik egy pöröm, és pénzhiány miatt azon a ponton vagyok, hogy elveszítem. Nagyságod révén könnyen megnyerhetném a pört, ha egy kis jóakarattal tetszene irányomban lenni. Nem is tetszik hinni, hogy az a lány mennyire meg fog örülni a nagyságos úrnak! (Harpagon felvidul.) Oh, hogy tetszik majd neki tetszeni!… Legszebb vágyálma valósul meg, hogy olyan valaki jár utána, ki madzaggal köti fel a nadrágját.

HARPAGON: Nem tagadom, engem is elragad, amit hallok.

FRUZSINA: Úgy van, nagyságos uram, rengeteget jelent nekem az a pör. (Harpagon ismét elkomolyodik.)”

Harpagon jellemzését Jakab foglalja össze (III. 1.), amikor elmondja gazdájának, hogyan vélekednek róla az emberek. Jakab így fejezi be szavait:

„Vagyis, hogy szóval is kimondjam, az ember egy lépést se tehet, hogy ne hallja, mint szedik le a nagyságos úrról a keresztvizet. A nagyságos úrról cserfel, a nagyságos úron röhög mindenki. Másképp nem is tetszik emlegetve lenni, csak: az a fösvény, az a zsugori, az a fukar, az a faszari…”

Kétségkívül ez a fő vonás, de nem az egyetlen. Harpagon többi jellemvonása járulékos: együttjár a fösvénységgel. Ennek következménye a nemes érzések elhalása is: a monománia elpusztítja a rokoni érzést, a szerelmet, sivárrá teszi a lelke

A fösvény jellemvígjáték, ezért minden jelenete Harpagon rögeszméjével függ össze, s a szerzőnek lehetősége sincsen arra, hogy a többi szereplő jellemét részletesen bemutassa. Mégis minden mellékszereplő önálló életet él, s alig jelenik meg a színen, mindjárt tisztán látjuk jellemét.

A két szerelmes pár és Anzelm úr annyira tisztességes, becsületes és józan, hogy valójában nem is illik bele a vígjátékba, mert nem nevetséges. Mégis ilyen jellemekre van szükség, mert csak ezekkel szembeállítva tűnik ki Harpagon fösvénységének minden rútsága. Moliére arra törekszik, hogy ezeket a komoly szereplőket megszerettesse a nézőkkel, ezért olyan helyzeteket teremt, amelyekben velük együtt nevetünk a fösvényen. Ennek a helyzetteremtésnek leggyakoribb eszköze a quiproquo. Mpliére újra meg újra becsapja a fösvényt, aki összetéveszti az alakokat meg a helyzeteket, s ezáltal nevetségessé válik.

Valér mindjárt az első jelenetben bevallja, hogy beférkőzött Harpagon bizalmába. Mint őszinte és derék embernek (honnéte homme) erkölcsi kétségei is vannak: szabad-e ilyen módon csalni? De az esprit gaulois (a gall szellem) győzedelmeskedik, s mintha La Fontaine^ holló-és a róka című tanítómeséjének tanulságát hirdetné, ezt mondja: „Mese az á veszély, hogy a sok tán még a hízelgésből is megárt, és hogy vigyázni kell, ne legyen kirívó a játék; hízelgés dolgában néha épp a legeszesebbet lehet legegyszerűbben lépre csalni… Az őszinteség ugyan belesántul egy kicsit ebbe a mesterségbe, amelyet most űzök, de ha el akarunk érni valamit az embereknél, mégiscsak hozzájuk kell igazodnunk. S ha már így lehet kezelni őket, ez nem azoknak a hibája, akik hízelegnek, hanem azoké, akik elvárják a hízelgést.”

Valér kitűnően játssza szerepét, Harpagont és háza népét ujja köré csavarja. Moliére újra meg újra komikus helyzetbe hozza, hogy nevettessen, de sohasem rajta, hanem mindig vele együtt nevetünk.

Cléante kissé könnyelmű, de becsületes és tisztaszívű fiatalember. Elizt testvéri gyöngédséggel, Mariannát szerelemmel szereti. Apjával ismételten szembefordul. Nemcsak fösvénysége ellen lázad, hanem szerelmi riválist is lát benne. Mindez erőt ad ahhoz, hogy az apai tekintélyt sárba tapossa. Vele együtt küzd a fösvény apa ellen Eliz is.

Moliére határozottan állást foglal a lázadó fiatalok mellett, mert természetellenesnek tartja az üzleti alapon kötött házasságot. Felfogásának több vígjátékában hangot adott, s darabjai az ifjak házasságával és az öregek felsülésével fejeződtek be.

Marianna olyan naiva, akit a szegénység kényszerít rá, hogy férjhez menjen. Fruzsina erkölcstelen tanítását semmiképpen sem érti, beszélgetésükből is kitűnik ártatlansága:

„MARIANNA: Istenkém, Fruzsina néni, furcsa egy dolog, amikor a boldogságunkhoz más megboldogulását kell kívánnunk és várnunk; meg aztán a halál sem igazodik ám a mi terveinkhez.

FRUZSINA: Ne nevettesd ki magad. Csak azzal a feltétellel mégy hozzá, hogy rövidesen özvegyen hagy! Bele kell venni ezt is a házassági szerződésbe. Igazán nagy pimaszság lesz a részéről, ha nem patkol el három hónap leforgása előtt.”

A fösvény nemesi és polgári szereplői szembefordulnak a rögeszmével, és jellemük minden ponton ellentéte Harpagon lelkivilágának. A házasságközvetítő Fruzsina, az inasok és a kocsis a maguk módján harcolnak a fösvény ellen. Ravaszsággal, csínyekkel, panasszal és durva tréfával fizetnek a fösvénynek. Ezek á szereplők is felette állnak gazdájuknak. Jakab kocsis őszinteségével és jó szívével megnyeri a nézők tetszését. Milyen kitűnően megfigyelte Moliére a kocsisok lelkivilágát! Jakabot így beszélteti a fösvény lovairól: „Hasogat a szívem, ha látom, milyen ebsoron vannak, mert hát bizony a szívemhez nőttek szegény jószágaim, s ahogy szenvedni látom őket, épp olyan az nekem, mintha énmagam szenvednék; napról napra szájamtól vonom el a falatot, hogy valamit juttassak nekik…”

Moliére a társadalmi különbséget a szereplők stílusával is érzékelteti. Valér, Cléante és Anzelm úr választékosan fejezi ki magát. Stílusuk közel áll a XVII. századi tragédiák nyelvéhez. Eliz és Marianna egyszerűen, szíve szerint beszél. Fruzsina stílusa körmönfont^az inasok és szolgák nyelve hétköznapi. Maga a fösvény sajátságos egyéni nyelven fejezi ki magát. Gyanakvó, ideges, türelmetlen lelkiállapota tükröződik félbeszakított mondataiban, felkiáltásaiban és fenyegetőzésében.

A fösvény szerzője komoly mondanivalóját a vígjáték és a bohózat eszközeivel adja elő. Ezek közül elsősorban a quiproquóról és a quidproquóról kell szólnunk. Moliére olyan személycserét teremt quiproquójával (ki kicsoda helyett), amely ismeretes a közönség előtt, és nevetségessé teszi a szereplőt, aki a szerepcserébe nincsen beavatva. így válik nevetségessé Harpagon is, aki Valért választja döntőbírónak, amikor lánya szembeszáll vele. De ugyanilyen quiproquo okozza a meglepetést, amikor apa és fiú találkozik egymással mint hitelező és kölcsönkérő. A quidproquo (mit mivel, kivel) klasszikus példáját már idéztük: Valér a lányszöktetésről, Harpagon pedig a ládikó elrablásáról beszél az V. felvonásban.

A folyamatos quiproquo, tehát a tudatos szerepcsere olyan ironikus stílussal jár együtt, amely a félreértésből magából következik. Valér mindig helyesli a fösvény képtelen ötleteit, csakhogy ez a helyeslés nyilvánvaló irónia. Ez pedig akkor jut el a tetőpontra, amikor ismétléssel párosul. Az I. felvonás 5. jelenetében Harpagon háromszor ismétli meg a „hozomány nélkül” kifejezést, míg végül Valér így ismétel, ironizál és túloz:

„VALÉR: Igaz! Ez elnémít mindent, hozomány nélkül! Ez előtt az igazság előtt földre hull minden fegyver!”

Az ismétlés néha mozdulatok utánzásával jár. Ilyen módon a szóváltás gesztusok és szavak mulatságos tükörképét mutatja. A szereplők ugyanazokat a szavakat és gesztusokat teljesen ellenző értelemben használják (I. felvonás, 4. jelenet):

„ELIZ: (bókolva) Engedelmével, atyám, nem óhajtok férjhez menni. HARPAGON: (visszabókol) Engedelmeddel, kislányom, angyalkám, én meg azt óhajtom, hogy férjhez menj. ELIZ: Bocsánatot kérek, apám. HARPAGON: Bocsánatot kérek, lányom.”

Szólnunk kell végül arról a dialógusfajtáról, amelyet létrának is neveznek, mert a szereplők először felfelé haladnak, mintha a létra fokain lépkednének, hogy azután ugyanazon az úton visszafelé menjenek. Ez az ellenkező irányú dialógus rendesen a quiproquóval együtt szerepel. Figyeljük meg ebből a szempontból a IV. felvonás 3. jelenetét! Harpagon tőrt vet fiának, s megkérdi tőle, mi a véleménye Mariannáról. Cléante leszólja jövendő mostohaanyját. De amikor apja azt ígéri, hogy hozzáadja, éppen ellenkezőleg nyilatkozik. Mindez a létrafokoknak megfelelő dialógus művészettel van megszerkesztve. Még érdekesebb a IV. felvonás 5. jelenete, amelyben Cléante megbékül apjával, mert Jakab elhiteti vele, hogy Harpagon hozzáadja Mariannát. Az egész jelenet két dialógusból áll: az első a megbékélés, a második az újabb összetűzés művészi kifejezése.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!


Hozzászólások (1)


Ezt olvastad már?
Voltaire: Candide (1759), elemzés, tartalom

Voltaire életműve ma már jórészt irodalomtörténet, de a kisregények megmaradtak...

Close