A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Lev Tolsztoj: Háború és béke (1863-1869)

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
9065
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-05 Küldd tovább
  Letöltés

Az 1853-ban kitört orosz-török háború következményeként a cári Oroszország hamarosan hadban találja magát a hatalmi érdekeiket féltő Angliával és Franciaországgal. Kezdetét veszi a krími háború. Az expedíciós seregek Dél-Oroszország partjaihoz közelednek, s a most már hazáját védő orosz hadseregben magasra csap a hazafias lelkesedés lángja. Az általános lelkesedés magával ragadja az orosz hadsereg egyik fiatal tisztjét, a háborús elbeszélései révén már írókörökben is ismert Lev Tolsztojt. A dunai hadsereghez kéri magát, Romániában harcolt, majd ugyancsak saját kérésére Szevasztopolba kerül. Tíz hónapot tölt az ostromlott városban olyan körülmények között, amikor az állandóan fenyegető halál árnyékában, a tragikus kíméletlenséggel bekövetkező események torlódásában kendőzetlenül tárulnak fel az emberi lélek legigazabb mélységei, amikor összeroppannak a gyengék, és teljes nagyságukban magasodnak ki az igazi hősök. Tolsztoj szevasztopoli elbeszélései, a körülzárt városból küldött hadtudósításai a pusztulás, a vértenger, a sokszor értelmetlennek látszó halál leírásai.

A véres háború a lényegesen jobban felkészült szövetséges hatalmak győzelmével végződik, s a katonai vereség még nyilvánvalóbbá teszi a cári Oroszország belső bajait. A reformok követelése olyan erővel jelentkezik szerte az országban, hogy í. Miklós cár utóda, II. Sándor sürgős belső reformokat ígér.

A szélsőséges nacionalista, katonai elemek égnek a revánsvágytól, a reformokkal csak a belső elégedetlenségeket szeretnék leszerelni, azok következetes véghezvitelére nem gondolnak. Egyre többet hivatkoznak a III. Napóleontól elszenvedett fájó vereség elfeledtetésére, a másik Napóleon 1812-es oroszországi hadjáratára, amikor az idegen hódító gyűlöletében eggyé forrt orosz nép megsemmisítő csapást mért a franciákra; Borogyinó legendává magasztosul, a háború vezérei, az addig sokat bírált Kutuzov, Rosztopcsin pedig nemzeti hősökké.

Tolsztoj a felülről megindított reformtörekvéseket eleve bizalmatlanul fogadta. Otthagyta a hadsereget, s távolmaradását a cár által bejelentett reform megvalósításában azzal is dokumentálni akarta, hogy 1857-ben hosszabb nyugati tanulmányútra utazott. Hazatérte után szülőfalujában, Jasznaja Polja-nában telepszik le, s ott az analfabetizmus ellen indít harcot. Parasztgyermekek számára létesített iskolái azonos szellemből fakadtak, minta forradalmi demokratás reformtörekvései, céljuk azonban más volt. Tolsztoj, bár ő is a nép felemelésén fáradozott, a reform gondolatát elutasította. Szerinte nem kapitalista szellemű reformokra, hanem az orosz nemesség és parasztság régi egységének helyreállítására van szükség. Olyan társadalmi kapcsolatok kiépítésére törekedett ekkoriban, melyek a város közbejöttét szükségtelenné tennék. Későbbi gondolkodásmódja már ekkor megnyilatkozik, ellensége a városi kultúrának, önmagát a falu, a parasztság képviselőjének tartja. Háromévi megszakítás után azonban Tolsztoj ismét az irodalom felé fordult: látszólagos elszigetelődése ellenére is minden idegszálával korában él, s új művét az elmúlt években az orosz társadalmat legerősebben foglalkoztató kérdésekről akarja megírni.

1856-ban a cári amnesztia Szibériából hazabocsátja, több mint harmincéves száműzetés után, a még életben levő dekabristákat. Tolsztojt élénken foglalkoztatja a dekabristák kora, s eszméik tanulmányozása közben eredeti célkitűzéseitől mind távolabbra jut; nem elégszik meg közvetlenül 1825 ismeretével, hanem vissza akar nyúlni a változásokat követő arisztokraták gyermekkoráig, az 1812-es eseményekig. S mivel 1812 szoros kapcsolatban áll 1805-tel, az egész művet innen indítja el.

Az alapkoncepció szerint regénye három történelmi dátum, 1812, 1825 és 1856 köré csoportosulna, s egy család történetének ábrázolásával mutatná be az akkori Oroszországot. S az első ránk maradt kéziratok ezt az elképzelést tükrözik: eleinte hősei egyéni sorsáról, a békéről beszél, s a háború csak később kerül be a regénybe. Időközben ugyanis az eszmei tartalom is megváltozik: eleinte a három időszak egybevetésével a dekabristák jellemszilárdságát, elvhűségét az 1856-os társadalom megalkuvásával, kétszínűségével akarta összehasonlítani, a későbbi koncepció szerint az 1805-ös vereség és az 1812-es győzelem megrajzolásával saját népéről szándékozott véleményt mondani: az orosz nép, az orosz hadsereg akkor legyőzhetetlen, ha nemzeti önállósági függetlensége védelmében fog fegyvert, viszont erkölcsi bátorságát veszti el, s így eleve katasztrófára van ítélve, ha idegen, tőle távol álló érdekekért küzd. Ezért kezdi az 1812-es háború leírását az 1805-ös vereségekkel, s ezért marad el teljesen az 1856-os befejező rész: erre már nincs szükség, mert az író már elmondta a véleményét a közelmúlt eseményeiről. Megmarad azonban az eredeti koncepcióból a családi krónika gondolata, az író regénye írása közben még azt hangoztatja, hogy célja nem történelmi személyiségek rajza, hanem az általa alkotott személyek viselkedése a történelmi események előterében.

Végleges formájában csak körülbelül 1865-ben jelenik meg a regény alapgondolata: naplója azt bizonyítja, hogy ekkoriban kezdi a korról szóló emlékiratokat olvasni, ekkor válik regénye véglegesen történelmi regénnyé. Ezt a változást fejezi ki az ekkor megjelenő új cím, a Háború és béke is. A cím, mely a történelmi és családi vonal összeolvadását fejezi ki, hamarosan sokkal mélyebb tartalmi jelentőséget nyer. A címet minden bizonnyal Proudhon La Guerre et La Paix című filozófiai tanulmányából kölcsönözte, de a két fogalomnak az adott korra való vonatkoztatásában feltétlenül hatással voltak Tolsztojra Glinka Zapiszki o 1812 gode című emlékiratai, amelyekben Glinka úgy jellemzi korát, hogy akkoriban háború és béke kart karba öltve jártak.

S éppen az alapkoncepció megváltozásának helytelen értelmezése következtében akart néhány korabeli kritikus a Háború és békében egyszerű nemesi agitációs röpiratot látni, a történelmi rész bekerülését ugyanis az 1860-as években Oroszország-szerte kialakult nemesi revánsszellem megnyilvánulásának tartották. Kétségtelen, hogy Tolsztoj Napóleon ábrázolását nagyban befolyásolták a közelmúlt eseményei: a krími háború növelte az idegen hódító iránt érzett gyűlöletét, s a franciák császára, ki sok kelet-európai nép emlékezetében a szabadságeszmék hordozójaként él, számára elsősorban népeket elnyomó tirannus. Nemcsak attól a perctől kezdve, amikor betör Oroszor1 szagba, hanem sokkal korábbi időponttól. Tolsztoj, aki a mű első felében hol Bolkonszkijjal, hol Bezuhowal azonosul, nem osztozik hősei Napóleon-imádatában. Napóleon nem irányította az eseményeket, csak ügyesen engedte magát általuk sodortatni, mert a történelem menetét nem az egyes emberek, hanem a sors, a fátum irányítja. S Bolkonszkij már az austerlitzi csatamezőn kiábrándult a paránnyá törpült géniuszból, csak azért, mert tisztázódott számára az emberi törekvések hiábavalósága, kudarca. De az orosz nép csak akkor gyűlöli meg Napóleont, amikor mint idegen hódítót ismeri meg. Tolsztoj, aki éppen eredeti koncepciójának érdekében sokszor enyhít a napóleoni idők Oroszországának belső feszültségén, kegyetlen őszinteséggel ábrázolja a bogucsárovói parasztok lázadását. A nép, mely földet, szabadságot vár Napóleontól, csak akkor fordult ellene, mikor reményeiben csalatkozott, mikor szabadság helyett, az eddiginél is kegyetlenebb elnyomásban volt része.

A háború, a történelmi háttér tehát a mű koncepciójának megváltozása miatt nyert jelentőségében nagyobb súlyt, de az alapeszme nem holmi soviniszta agitáció, hanem a nemzeti önismeret mélyenszántó kifejezése. S az alapgondolat kifejtése a XIX. század eleji orosz társadalom valósághű, pontos ábrázolására, az egész kor hatalmas méretű, minden aprólékos részletre kiterjedő bemutatására adott lehetőséget az írónak.

Grandiózus, hatalmas munka a Háború és béke. Imponáló már csak szereplőgárdájának mennyisége által is: mintegy Ötszáz alakját az író mindvégig mesterien irányítja, elkerüli a következetlenségeket, tévedéseket, s a tolsztoji műnek ugyanúgy megvannak a maga minden regénybeli kapcsolatot kifürkésző búvárai, mint az Emberi Komédiának. Számtalanszor megállapították már, hogy a Háború és béke legfőbb hőse maga az orosz nép, legalábbis mindazok, akik a tolsztoji felfogás szerint a nép fogalmába tartoznak. Tolsztoj ugyanis az arisztokráciát nem tekinti külön osztálynak, szerinte ez a parasztsággal egyetlen osztályt alkot, egyetlen organizmust, amit népnek nevez. Illetve, pontosabban szólva az arisztokráciának csak az a része számít a néphez tartozónak, amely még nem különült el tőle, s ezért még nem mételyezték meg Nyugat-Európa városi kultúrájának bacilusai. S ily módon népi hős Platón Karatejev és Tusin kapitány, de Nyikoláj Rosztov és Andrej Bolkonszkij is. S a sokszínűen, egyéni vonásokkal megrajzolt hősök tömege ellenére az egyes ember mégis eltűnik a tömegben, mert Tolsztoj történelemfilozófiája szerint mindent a történelmi szükségszerűség, a sors, az eleve elrendelt fátum határoz meg, s a történelem látszólagos irányítóinak vajmi kevés szerepük van az események tényleges megtörténésében. A fátum rejlik minden nagy esemény mögött, mert különben hogyan magyarázhatnánk minden idegszálukkal a béke boldog egyhangúságához ragaszkodó, öldökléstől, pusztítástól távol élő emberek gyakran nem is kényszerű, de mindenképpen akaratuk ellenére történő hadbakelését, hogyan magyarázhatnánk a boldog békének esztelen háborúval való váltakozását?

S így az író minden igyekezete ellenére a regényen mindvégig kívül maradnak a nagy történelmi személyiségek, mert légüres térben mozognak: látszólag ők irányítják az eseményeket, valójában azonban ugyanúgy a fátum végrehajtói, mint bárki más. Pedig az író mindent megtesz, hogy alakjukat hitelesebbé tegye: Kutuzov ravaszul szunyókál, amikor fontos döntések meghozatalára kerülne sor, Napóleon előírásosan rikácsol, és Szperanszkij csizmái pedig még a valóságosnál is vakítóbban ragyognak. Az író tehát a történelmi személyek megrajzolásakor is lelkiismeretesen teljesíteni igyekezett feladatát, s nem írói nagyságán, hanem a mű alapkoncepcióján múlt, hogy műve a külső egyezések ellenére is itt hat legkevésbé hitelesnek. Az író gondolatainak kifejezésére leginkább három főhősének, Andrej Bolkonszkijnak, Pierre Bezuhovnak s Natasa Rosztovnak az alakját használta fel.

Bolkonszkij herceggel Anna Scherer szalonjában ismerkedünk meg. Társaságbeli rutinja ellenére nyugtalan, rideg, harapós kedvű ember, s mint a tőle erősen elütő Bezuhov, ő is idegenül érzi magát a pétervári társaság köreiben. Megveti és lenézi az Anna Scherer és Vaszilij Kurágin típusú embereket, s mérhetetlenül tiszteli a középszerűség aranyszabályait felrúgó, mindent egyéni elgondolásainak alárendelő Napóleont. Andrej herceg ugyanúgy, mint ekkoriban ezrek és tízezrek Európában, Napóleon mintájára szeretne kitűnni, érdemeket szerezni. S mert a franciák császára háborúban emelkedett ki a szürke tömegből, ő is a maga Toulonját keresi: az első adandó alkalommal hadi szolgálatra jelentkezik, apja házában hagyva másállapotos feleségét.

Háborúba indul, mert hamis elképzelései vannak a hősiességről, azt hiszi, hogy a hősnek rendkívüli tetteket kell végrehajtania. Először a schöngrabeni csatatéren kezdi másként látni az igazi bátorság, az igazi hősiesség fogalmát. Tusin kapitány, az egyszerű katona csak kötelességét teljesíti, sem maga, sem tiszttársai nem is tudják, hogy tulajdonképpen ő mentette meg Bagration hadtestét. De ez még csak az első lecke. A második Austerlitz alatt éri Bolkonszkijt. Egy pillanatra azt hiszi, hogy személyes bátorságával, egy, a katonákat lenyűgöző vakmerő rohammal győzelemre fordíthatja az ütközetet, de patetikus felbuzdulása nem állítja meg a hadsereg felbomlását, s ő maga ugyanolyan romantikus felségességgel, de ugyanolyan értelmetlenül áztatja vérével a csatamezőt, mint amilyen a nekibuzdulása volt. Bolkonszkij ezzel teljesítette is a Tolsztoj által neki szánt szerepet (az első változatokban Bolkonszkij halálát is leli az austerlitzi csatatéren, s később csak azért módosítja sorsát az író, hogy az udvari bürokráciát bemutathassa), bebizonyította, hogy a hősiesség nem rendkívüli dolog véghezvitele, hanem az élet ismeretéből, a valóság megismeréséből fakadó kötelességteljesítés.

Az igazi hősiesség megismerésében segítették Bolkonszkijt élményei is, a felismerés azonban villámcsapásként éri: Austerlitz ege alatt rádöbben arra, hogy az égbolt mérhetetlen végtelenjéhez képest minden csak hiábavalóság. Számtalanszor elmondták már, hogy a tolsztoji hősök jellemfejlődése nem fokozatos: egy felismerés tökéletesen megváltoztatja őket, s a mű következő lapjain már teljesen új emberekként állnak előttünk. Andrej herceg, aki addig csak a dicsőségről, az emberek közül való kitűnésről álmodozott, egyszerre nemcsak egoista dicsőségvágyát érzi nevetségesnek, hanem általában az emberi tevékenységet.

S ebben a hitében csak még jobban megerősíti hazatérése Liszije Goriba (ez a birtok természetesen Jasznaja Poljana mása); felesége, a „kis hercegné” értelmetlen halála a gyermekágyban. Andrej, felesége halála után az apró örömökben keresi a boldogságot; mint általában a régi típusú arisztokraták, nem érdeklődik társadalmi kérdések iránt, s egyedüli életcéljának övéi boldoggá tételét tekinti. De a zöldellő tavaszi mező, az élettől duzzadó vén tölgy, s a holdfényes éj mámorában megindítóan bájos Natasa visszaadják életkedvét. Udvari szolgálatra jelentkezését azonban Szperanszkij merevsége miatt hamarosan megbánja. Számára, csakúgy mint Tolsztoj számára, a felülről megindított reformok nem hozhatnak igazi megújulást, de a belülről jövő, igazi társadalmi megújulás elérésére ő már nem alkalmas. Félig európaizálódott, félig „népi” alakja valahogy légüres térben marad. Jellegzetesen felesleges ember: nem vitt véghez semmilyen nagy dolgot sem Schöngraben, sem Austerlitz alatt, nem ő választotta, s nem ő hagyta el Natasát, s természetesen nem elégíti ki az ezredparancsnokság sem, amit pedig maga választ a gyűlölt hivatalnokoskodásra emlékeztető segédtisztség helyett. Halála tragikus sorsának tragikus vége.

Pierre Bezuhovval is Anna Scherer szalonjában ismerkedünk meg (különben ő a regény egyetlen szereplője, akinek nevénél Tolsztoj következetlen: hol Bezuhovnak, hol Bezuhijnak írja). Az udvari, a társadalmi életben naiv őszinteségével, faragatlanságával lep meg mindenkit, egy gyermek és egy jóságos mackó tulajdonságait egyesíti személyében. Nehézkes alakja hol itt, hol ott bukkan fel, ott csetlik-botlik a főúri szalonokban, a borogyinói csatatéren, a megszállt Moszkvában, mindenütt a lét értelmét, az élet célját keresi, megfigyel, jelen van, s szerepe sokszor az antik drámák kórusáéra vagy a modern színművek narrátoráéra emlékeztet. A Háború és béke szinte minden jelentős eseményét az ő szemével láttatja meg az író. Sorsa, érzései, gondolatai fejezik ki leginkább a Háború és béke alapgondolatát. Hősünk életéből három momentumot ragadunk ki: a szabadkőművesekkel való szakítását, a borogyinói csatát és későbbi politikai tevékenységét. Bezuhov csak mérhetetlen vagyonának köszönheti, hogy a pétervári társaságban megtűrik, s ugyancsak vagyona miatt vonják be a „testvérek” a szabadkőműves páholyba is. Hamarosan rá kell azonban döbbennie, hogy csodálatosnak tűnő tanaik ellenére a testvérek közönséges szélhámosok, akik emberbaráti érzései kihasználásával vagyonából szeretnének morzsákat csipegetni, s a felháborodott Pierre ezek után szakít is velük, s a tolsztoji hősökhöz méltó 180 fokos fordulattal ezután mindennemű társadalmi problémától távol tartja magát.

Letargiájából az 1812-es francia támadás mozdítja ki, hazája védelmére akar sietni. A véletlenek sorozata úgy hozza magával, hogy jelen van a borogyinói csatamezőn, egyrészt, mert az író vele akarja megláttatni az ütközetet, másrészt, mert a csata mintegy jellempróba számára. Mondanunk sem kell, hogy Bezuhov a próbát nem állja ki: ügyetlenül bukdácsol a harcmezőn, nem tudja átérezni a katonák lelkesedését, fél. Egyvalamit azonban ő is megért ekkor, mint Bolkonszkij Schöngraben alatt: a lemondásokkal teli paraszti kötelességteljesítés jóval magasabb értékű, mint a kiváltságosok üres élete. A borogyinói csata leírása mintha csak Tolsztoj ama fiatalkori tézisének lenne a bizonyítása, hogy az igazság mindig paradoxon: egyrészt a közös, népi aktivitás apoteózisa, másrészt a csak látszólag emberi ambíciók hiábavalóságának bemutatása. Pierre most már látja, tudja, hogy a civilizációs mázt le kell magáról hámoznia, ha olyan akar lenni, mint ők, azaz a parasztok. Ebben a meggyőződésében csak megerősíti Platón Karatejev. Karatejev a regény méreteihez viszonyítva nem játszik a történetben különösebb szerepet, figurája meglehetősen elnagyolt, de Tolsztoj az ű alakjával akarja megmutatni a népet; Platón Karatejev beletörődésével, szegénységével, apró örömeivel a széles néptömegeket hivatott képviselni. Karatejewal való együttléte után Bezuhov egészen más ember lesz: a népen akar segíteni, politikai tevékenységet folytat.

Szinte általánosan elfogadott vélemény, hogy az 1820 Pierre-je dekabrista. Pedig milyen messze van a dekabristáktól! Még az alkotmányos monarchiáig sem jut el, az arisztokráciának szerinte csak valamilyen közvetítő, tanácsadó szerepet kellene betöltenie a nép és a mindenható uralkodó között. S még Pierre is ellenzékinek számít a „liberális” cár, I. Sándor országában! Az író eredeti szándéka szerint a naiv, sokat csalódó, de mégis optimista Pierre lett volna a regény főalakja, s ha a végleges formában időnként a kiábrándult Bolkonszkijjal azonosul az író, abban ismét saját koráról mondott keserű bírálatának kifejezését kell keresnünk.

Pierre Bezuhov feleségének Tolsztoj az első pillanattól kezdve Natasát szánta. Natasa az életerő megtestesítője. Életét az érzelmek irányítják: ezért érdeklődik a léha Anatol Kurágin iránt, ezért szakít Andrej herceggel, s ezért köt Bolkonszkij halála után viszonylag olyan gyorsan házasságot Pierre-rel. Tolsztoj szándéka szerint Natasa az élő bizonyíték arra, hogy az ösztön és az értelem harcában mindig az ösztön diadalmaskodik.

Natasa maga az egyszerűség, a természetesség, s talán ő az egyetlen, a~kinek fejlődése fokozatos, természetes. A harmatosán bájos, gondtalan lányból a szemünk előtt lesz az epilógus példás felesége, gondos anya, a családi tűzhely semmi mással nem törődő őre. Mi más lenne ez a fejlődés, mint a nőemancipáció sajátos kritikája? Tolsztoj még egyszer hitet tesz a patriarkális családi élet, a boldogságot a családi tűzhelynél megtaláló nő eszménye mellett.

S még valamire felhasználja az író Natasát: esztétikai elveit az ő gondolatai közé csempészi be. A falun nőtt, népdalok iránt rajongó leánykának az operai konvenció hamisnak, természetellenesnek tűnik. Natasa értetlenül nézi a közönség lelkesedését. A korabeli olvasók nem egybehangzóan értelmezték ezt a jelenetet, a hősnő reakciójára érzelmi és pszichikai magyarázatokat kerestek. Csak Tolsztoj jóval később megjelenő esztétikai írásai tették bizonyossá, hogy Natasa az író érzéseit fejezi ki, s hogy Tolsztoj már a Háború és békében is a szép „népi” értelmezése mellett tört lándzsát, s elhatárolta magát a széles tömegek számára érthetetlen, „hamis”, városi művészettől. Tolsztoj követelése, hogy a művészet a széles néprétegek számára hozzáférhető legyen, alapjában véve helyes volt, az analfabetizmus arányai miatt azonban szükségszerűen a művészet primitívvé válását jelentette volna (néhány évvel később Tolsztoj valóban erre a végkövetkeztetésre jutott!).

A társasághoz viszont Tolsztoj könyörtelen. Legjellegzetesebb alakjai a már többször említett Anna Scherer, Borisz Drubeckoj, Berg ezredes, a Kurágin család. Drubeckoj, a vagyontalan arisztokrata életpályája klasszikus példája a képzettség nélkül elért karriernek; hideg, számító elme, aki összeköttetéseit ápolva egyre feljebb és feljebb jut a történelmi események sodrában, míg végül is eljut a számára „függetlenséget” jelentő biztos kikötőbe. Függetlensége azonban éppen olyan erkölcstelen, mint egész karrierje, s mint ahogy erkölcsteleneknek tartja Tolsztoj saját korának függetlenéit is.

Míg Drubeckoj a szinte karikaturisztikusan megrajzolt karrierista prototípusa, addig Nyikoláj Rosztov a szűklátókörű falusi arisztokrácia képviselője. Kedvessége, vele születettje tulajdonságai ellenére Nyikoláj azt a réteget képviseli, mely az orosz életben feltétlenül negatív szerepet játszott. Imádott cárja hol háborút visel Napóleonnal, hol hű szövetségesének vallja magát, de Rosztovot mindez nem készteti gondolkodásra, ha valamit nem ért meg, akkor habozás nélkül elfogadja a felülről jövő indokolást. A tilsiti kocsmában ki is jelenti: arra nincs parancsunk, hogy gondolkodjunk. S ez az arisztokrácia a dekabrista felkelés elfojtása után készséggel engedett át minden politikai hatalmat I. Miklós kamarillájának. Ezért mozgott aztán légüres térben a krími háború után megindult reformmozgalom, egyedül az arisztokrácia játszhatott volna ebben komoly szerepet, évszázados politikai tétlensége miatt azonban a konzervatív orosz arisztokrácia elszokott a gondolkodástól, nem tudott a mozgalomnak programot adni, mert a jövőről semmilyen elképzelése sem volt. Talán az írónak nem is volt szándékában ilyen keményen ítéletet mondani a Rosztov által megtestesített orosz arisztokráciáról, de regényében a történelmi igazságok kimondásától nem rettenhetett meg, még akkor sem, ha ez esetleg saját tételének hitelét ásta alá. S ez esetben erről van szó. Tolsztoj a cári önkénnyel, a felülről indított álreformokkal, de a liberális megújulással szemben is mindenkor az arisztokrácia és a nép patriarkális kapcsolatainak koncepcióját állította szembe. S ezt a megoldást, az arisztokrácia és a parasztság eggyéolvadását nem szolgálja Nyikoláj Rosztov útja sem. Az író ideálját csak Pierre Bezuhov, s talán még nála is jobban, Natasa testesíti meg. A külső események megváltoztatásával enyhíthetett Tolsztoj az arisztokrácia és a parasztság kapcsolatának feszültségén, de nem térhetett el a valóságtól akkor, amikor egy-egy szereplőjén keresztül a kor hangulatát, levegőjét mutatta be.

S ezzel már válaszoltunk arra a kérdésre is, hogy milyen mértékben változtatta meg Tolsztoj a történelmi igazságot. Eleve el kell fogadnunk, hogy a történelmi regény írója szubjektív vagy objektív okokból, de soha nem adja egy kor teljesen valóságos képét. Az irodalomtörténészek nem is a másítás tényét, hanem sokkal inkább mikéntjét, célját kutatják. Tolsztoj kora reformmozgalmainak egyedüli megoldását az apák rendjének helyreállításában látta, s ennek érdekében sok mindent tompítani igyekezett. Ott azonban, ahol az adott kor atmoszféráját kellett visszaadnia, hű maradt a valósághoz. S ezért megkapó és szuggesztív erejű mű a Háború és béke.

Ez a megállapítás azonban már a művészi kifejezési eszközök vizsgálatához vezet el bennünket. Tolsztoj általában nem nyilatkozott műveiről; véleményét magánlevelezésében többször kifejtette, de nem hozta nyilvánosságra. A Háború és béke ebből a szempontból kivétel. Regénye megjelenése után, 1869-ben kiadott tanulmányában többek között műve műfaját is igyekszik meghatározni:

„Mi is hát a Háború és béke? Sem nem regény, sem nem poéma, s még kevésbé történelmi krónika. A Háború és béke olyan mű, amelyben a szerző olyan formában kívánt mindent kifejezni, amilyenben kifejezte. A szerző ilyetén állásfoglalása az általánosan elfogadott műfajokkal kapcsolatban elbizakodottságnak tűnne, ha előzmény nélküli lenne. Az orosz irodalom Puskin óta szakadatlanul eltér az európai formáktól, s a hozzájuk való alkalmazkodásra meglehetősen nehezen találnánk példát.”

Ha tehát a Háború és béke műfaját kívánjuk meghatározni, ajánlatos a szerző megjegyzéseiből kiindulnunk. Nyilvánvalóan sajátos értelmezésben használta az egyes fogalmakat, azonban egyet máris leszögezhetünk: Tolsztoj az orosz irodalom jelentőségét elsősorban abban látta, hogy az írók Puskin óta fittyet hánytak az irodalmi szabályoknak, s a mesterséges megkötöttségeket levetkőzve természetes műveket alkottak.

A regény a hagyományos értelmezés szerint a cselekmény megindításával , kezdődik, s a bonyodalmakon keresztüljut el a megoldáshoz. A megoldás egyben azt is jelenti, hogy az író valamiképpen lezárja regényét, kielégíti az olvasó kíváncsiságát a hősök további sorsát illetően. Az első tervek szerint a Háború és békének is hagyományos értelmezésű regénynek kellett volna lennie. A ránk maradt feljegyzések szerint az arisztokrata családregényt négy házasság happy endje zárta volna le. A zárt forma azonban hamarosan akadályozta az írót, a családregény kereteit Tolsztoj túlságosan szűknek érezte.

Ekkoriban már poémává, azaz egy főhős köré csoportosítva az eseményeket egy bizonyos kor társadalmának leírásává akarja fejleszteni művét. A mű gigantikus méretűvé, hazája egy vészterhes korszakának átfogó ábrázolásává csak később vált.

Természetesen a Háború és béke regény, de szerzője a hagyományos irodalmi kereteket felrúgta. Először is Tolsztojnak el kellett vetnie a szokványos befejező formát, a házasságot, a halált. A hagyományos regényben ugyanis az élet a mű befejezésével mintegy megállt, márpedig az író szerint az életben soha nincs megállás, semmi sem fejeződik be a hős halálával, s minden megindul már a főhős megszületése előtt. Tolsztoj sohasem bonyolítja a cselekményt, hősei önállóan cselekszenek, a cselekmény alakul, fejlődik, s egyszerre félbeszakad, s – nem befejeződik. A Háború és békében nincs hagyományos megoldás, Bolkonszkij halála nem zár le semmit, de nem zár le semmit Pierre és Natasa házassága sem. A végső beszélgetés Pierre és Nyikoláj között éppen arra enged következtetni, hogy hőseink életében hamarosan komplikációk léphetnek fel.

Az író az élet bonyolultságát kívánja kifejezni, s így Bolkonszkij halála után Bezuhov nem maradhat egyetlen főszereplő, mellé felnő Natasa is, s Tolsztoj ismét megoszthatja magát két főhőse között. Szakított a hagyományos regényfelfogással abban is, hogy művében első helyre tette történelemfilozófiai elmefuttatásait. Olyan jelentőséget tulajdonított ezeknek az elméleteknek, hogy egyes fejezeteket tudományos értekezésekké változtatott. Tudományos igénnyel léphet fel azonban Tolsztoj pszichológusként is. Tolsztoj írásműveivel nagy célját, az ember belső tökéletesítését kívánta szolgálni. Az ember belső tökéletesedése azonban csak akkor következhet be, ha ismerjük az emberi lelket. Csak az emberi lélek ismeretében lehetünk tisztában a jó és rossz, a képmutatás és az őszinteség, a szeretet és a gyűlölködés közötti harc lényegével. Ennek a belső harcnak az intenzitása egyénenként változó, s függvénye a külső körülményeknek is. A rendkívüli helyzetben levő ember számára a választás különösen kiélezett, s a háború, az életveszély minden külső mázt lehámoz. A pacifista Tolsztoj ezért juttatja oly gyakran hőseit csataterekre.

Tolsztojnak nem sikerült az embereket megváltoztatnia, de módszere egészen új lehetőségeket tárt fel az irodalmi ábrázolás számára. Olyan dolgokat lát meg, amit előtte senki sem látott, eljut a tudat legtitkosabb rekeszeihez. Érdeklődése nem öncélú. Azért mutatja be hősei legtitkosabb gondolatait is, mert így akar róluk ítéletet mondani. Amikor Drubeckoj házasságra szánja el magát, ‘ de közben már azon gondolkodik, hogy sűrűn távol él majd dúsgazdag feleségétől, azonnal tudjuk, hogy ez az ember cinikus, lelketlen törtető. De Nyikoláj Rosztovot is tökéletesen elénk állítja egy látszólag lényegtelen pillanat: a vadászaton azért imádkozik, hogy az ő kutyája érje el a többi vadász szeme láttára elsőnek az űzött farkast. Rögtön tisztában vagyunk vele: könnyelmű, alapjában véve jószívű ember, aki a legkisebb csekélység miatt is indulatba jön, s aki mindenekelőtt környezetének szeretne imponálni.

Tolsztoj az öreg tölgyet kétszer írja le, mindkétszer Andrej szemléletével. Az első alkalommal az austerlitzi felismerés és felesége halála miatt apátiába süllyedt Andrej így látja a tölgyet:

„Az út szélén állt egy tölgy. Bizonyára tízszer vénebb a nyíres többi fájánál, és kétszerte magasabb, tízszerte vastagabb, mint akármelyik nyírfa. Két ölre való hatalmas tölgy, gallyai láthatólag már régen letöredeztek, foszló kérgét meg régi bibircsókok borították. Kajlán szétterpesztett, otromba, bütykös karjaival meg ujjaival, mint egy fitymálódó, dühös vén torzszülött, állt ott a mosolygó nyírfák között. Csak ő nem akarta átengedni magát a tavasz bűvöletének, csak ő nem akarta látni sem a tavaszt, sem a napot.” (II. 163.)

S egyszerre Tolsztoj emberi nyelven szólaltatja meg a fát:

„Tavasz, meg szerelem, meg boldogság! Hát hogy nem unjátok már ezt az örökké újrakezdődő, ostoba és értelmetlen csalást – mintha így szólt volna a tölgy. – Örökké ugyanaz a nóta, mindig ugyanaz a csalás! Nincs se tavasz, se nap, se boldogság! … nem hiszek a ti reményeitekben, csalóka ábrándjaitokban!” (II. 163.)

Tolsztoj megszemélyesíti, „megszólaltatja” a tölgyet, hogy Andrej lelkiállapotát, szomorúságát ezzel is indokolja. A tölgy maga Andrej herceg. A nyírfák, azonban a közelgő tavasz győzelmének előhírnökei, mintegy megelőzik azt a pillanatot, amikor a holdfényes éjszakában megmámorosodott Natasát figyelő Andrej egyszeriben „fiatal gondolatok és remények” zűrzavarát érzi magában. S Rosztovéktól teljesen átalakulva tér haza birtokára. De átalakul közben e tölgy is:

„A vén tölgy teljesen átváltozott, dúsnedvű, sötétzöld lombsátort eresztett, és enyhén, kéjesen ringatózott a lenyugvó nap sugaraiban… De hiszen ez ugyanaz a tölgyfa – gondolta Andrej, és minden ok nélkül a megújhodás, az öröm tavaszi érzése fakadt fel benne is. Életének minden fontos pillanata hir– telén, egyszerre eszébe jutott. Austerlitz a magas éggel; feleségének szemrehányó halott arca; Pierre a kompon; az a kislány, akit úgy elragadott az éjszaka szépsége; rneg az a hold, az éjszaka – mind-mind egyszerre eszébe jutott.”

„Nem! Harmincegy éves korban még nincs vége az életnek – állapította meg Andrej herceg véglegesen, visszavonhatatlanul.” (Ilr. 167.)

Andrej ugyanúgy magához tér mélységes apátiájából, rezignációjából, mint a természet a téli álom után. S még valamit akar ezzel a jelenettel kifejezni Tolsztoj: az embert és a természetet ugyanazok a törvények irányítják, ugyanúgy változnak az évszakok az emberi életben, mint a természetben, a tavasz után jön a nyár, majd az^ősz és a tél, az örök körforgás befejeztével maga Andrej herceg is visszatér a télbe, a halálba, s halála éppen azért olyan fenséges, mert a természeti törvényeknek engedelmeskedik. (Gondoljunk a Három halálra: az úrnő és a paraszt halálánál sokkal bölcsebb a fa halála, mert a fa az elmúlást nem is érzi halálnak, hanem csak a soha el nem pusztuló természet öröktől fogva való újjászületésének.)

Ahogy a tavaszi rét Andrej herceg újjászületésének válik jelképévé, úgy lesz a borogyinói csatamező Pierre zaklatott lelkiállapotának, a háború kegyetlenségeinek, borzalmának leírásává. Az első kép a csatatér távoli panorámáját adja, s mintegy elrejti Pierre elől a borzalmakat:

„A Pierre mögött bal felől felkelő fényes nap ferde sugarai a tiszta, reggeli levegőn keresztültűző, arany-rózsaszín fényt és hosszú sötét árnyékokat vetettek a tájra. A körképet bekeretező távoli erdőket mintha sárgás-zöld drágakőből vésték volna ki, csúcsaik hullámvonala jól látszott a láthatár szélén, közöttük meg Valujevón túl a szmolenszki országút törte át magát, amelyet véges végig csapatok leptek el. Valamivel közelebb aranysárga mezők és pagonyok ragyogtak.” (III. 241.)

Rendkívül szemléletes tájkép, azonban csak a magasból s messziről ilyen, A háború távolról talán férfias kalandnak, erőpróbának látszik, közelről azonban nyomorúság, szenvedés, vér és erőszakos halál.

„A gyalogosok sorai eltűntek a füstben, csak elnyújtott kiáltásuk, meg a puskák sűrű durrogása hallatszott. Néhány pillanat múlva sebesültek és hordágyak egész tömege áramlott onnan. Az ütegállásra még sűrűbben hulltak a lövedékek. Néhány eltakarítatlan ember feküdt körülötte.” (III. 249.)

Ilyennek ismerte meg Tolsztoj a háborút a szevasztopoli sáncokban, s ilyennek mutatja meg regényében. Pierre-nek ez a rövid idő is elég volt arra, hogy szörnyűségét, borzalmát felismerje, s most már hiába távolodik el a csata központjától, a borzalom, a nyomorúság nem hagyja el:

„De a füstfelhő takarta nap még magasan állt, és elöl, különösen balra, Szemjonovszkojénél még pezsgett valami a füstben, és a lövések zaja, a puskaropogás meg az ágyúdörgés egy cseppet sem gyengült, sőt a kétségbeesésig fokozódott; mint mikor az ember maradék erejét is összeszedve, torkaszakadtából ordít.” (III. 252.)

íme a kör bezárult, ismét széles panorámaként kapjuk a harcmezőt, de mennyivel komorabb, természetellenesebb ez a kép, mint a még boldog tudatlanságban élő Pierre első tekintete a csatamezőre. A borogyinói ütközet leírásában jobban megnyilatkozik a humanista Tolsztoj történelemszemlélete, mint filozófiai elmefuttatásaiban. A magasan álló nap már nem a természet harmóniáját fogja egybe, hanem a háborúzó emberek sivárságát, elvadultságát, félelmét, szörnyűséges sikolyát hallatja és láttatja meg.

Ez a három részlet Tolsztoj leíró művészetére is kiváló példa. A csatateret először távolról látjuk meg, a felszálló köd csak lassan villantja ki az ágyúk halvány füstpamacsait, a nap sugarai meg-megcsillannak a katonák feltűzött szuronyain. Pierre tekintete bejárja az egész harcmezőt, a templomot, a paraszt-kalyibákat, a háború még távol van, az egyes embereket még nem tudjuk megkülönböztetni, de érezzük, hogy ott állunk Pierre mellett, és ütközetet látunk. A távoli kép azonban nem mutat sokat: egyre közelebb és közelebb kerülünk az események forgatagához, a csatamezőből mind kevesebbet fog be a szem, de a részletek világos kontúrral rajzolódnak ki. Hallatlanul modern, a legkorszerűbb felvevőgép munkájára emlékeztető ez az ábrázolási mód; Tolsztoj nem fényképez, hanem filmet készít, a legkorszerűbb módon. Egyszerre csak a kamera helyet változtat, most már nem Pierre mellett van, hanem szemben vele közeledik felé. Pierre kétségbeesett arcát látja a hasonlóképpen ijedt francia tiszt. S a kamera ismét távolodik, elmaradnak a sebesültek, minden a távol ködében vész el, de a fülben, mint aláfestő hang, ott marad az irtózatos halálsikoly. Szemléletességében a tolsztoji mű utolérhetetlen magaslatokra emelkedik, s az olvasó Tolsztoj látszólagos kívülmaradása ellenére is ezért él benne a könyv minden jelenetében.

S ugyanilyen szemléletes a hősök bemutatása is. Gondoljunk Pierre első megjelenésére Anna Scherer szalonjában. A külső és a belső csodálatos összhangban áll, s minden aláhúzza azt a benyomást, hogy ez a faragatlan, becsületes ember idegenül érzi magát az ügyeskedő politikusok, udvari intrikusok világában; egyszeriben ítéletet mondott az író Pierre-ről, de a pétervári arisztokráciáról is.

De ugyanilyen szemléletes a csupa impulzus Natasa vagy az örök önfeláldozásra termett Szonya bemutatása. Velük éles ellentétben áll a szoborszerűen szép Héléne alakja:

„Nem nézett senkire, de mindenkire mosolygott, és kedvesen megadta a jogot mindenkinek, hogy gyönyörködjék termetének, telt vallanak, és az akkori divat szerint nagyon is födetlen keblének, hátának szépségében. Szinte a bál ragyogását sugározta szét. Héléne olyan szép volt, hogy a kacérságnak még az árnyékát se lehetett észrevenni rajta, sőt szinte röstelkedett kétségbevonhatatlan és túl erősen, lenyűgözően ható szépsége miatt.” (I. 20.)

Az író maga is gyönyörködni látszik ebben az önmaga teremtette csodálatos testben, de aztán egyszerre csak tudatára ébred, hogy a szoborszerű szépség szellemi korlátoltságot, erkölcsi gátlástalanságot takar.

Az egyszerű, természetes, szívéhez közel álló hősökhöz a festő ecsetjének lágyságával közeledik, Bezuhov, Natasa vagy Szonya rajza lágy tónusú, míg az üres Héléne inkább keményen faragott szoborra emlékeztet. Nem bemutatja hőseit, hanem az életre hívott alakok szívébe igyekszik nézni, cselekedted őket, s mintegy környezetük véleményét fogadtatja el az olvasóval. írói nagysága éppen abban rejlik, hogy az olvasó ily módon mesteri képet kap a regény valamennyi szereplőjéről, s az író kényszerít bennünket arra, hogy sorsuk iránt intenzíven érdeklődjünk, részt kérjünk bánataikban, örömeikben, kudarcaikban, sikereikben.

Ezért felejthetetlen, egyedülálló élményt nyújtó remekmű a Háború és béke. A megjelenése óta eltelt száz év alatt igen sok vélemény látott napvilágot, de az olvasónak ma csakúgy, mint száz évvel ezelőtt magának kell megismerkednie a tolsztoji művel, hogy nagyságáról fogalmat tudjon alkotni.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Lev Tolsztoj: Bál után (1903)

A Bál után a formailag is tökéletes elbeszélések közül való....

Close