A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Lev Tolsztoj: Bál után (1903)

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
3127
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-05 Küldd tovább
  Letöltés

A Bál után a formailag is tökéletes elbeszélések közül való. Témája: egy kiábrándulás története, egy életforduló körülményeinek elbeszélése.

Az elbeszélést Tolsztoj keretbe foglalva írta meg. Iván Vasziljevics, az idős, köztiszteletben álló férfi egy társaságban vitába bocsátkozik az egyes ember sorsának alakulásáról. A maga élete példájával érvel, s ez az érv: az elbeszélés.

Iván Vasziljevics azt tartja, hogy az ember életének alakulásában a véletlennek van uralkodó és döntő szerepe. Tolsztoj több művében felbukkan ez a probléma, a kisebb terjedelmű epika területén legszembetűnőbben a Hamis szelvény című novellaláncolatban. A véletlenek összekapcsolódása itt végzetté, embersorsokat determináló pusztító erővé válik. A Bál után cselekménye azonban sokkal több, mint a véletlen szerepének illusztrációja és védelme.

A novellakeretét adó, néhányszor az elbeszélésbe beleszóló társaság átlagban jóval fiatalabb életkorú lehet, mint Iván Vasziljevics. Erre vall a társalgás magázó hangja: erre utal, hogy kissé harsányan, szemtől szembe dicsérik; s legfőképpen az, hogy Iván Vasziljevics „Ilyen a mai fiatalság!” felkiáltással utasítja vissza az egyik közbeszóló kissé modortalan megjegyzését. Van ennek az idős embernek valami kinyilatkoztató, valami társaságon felül álló tekintélye.

A keretes elbeszélés az első személyben írt novella és az objektív, a tárgyat kívülről szemlélő és leíró elbeszélő módszer közé sorolható. Ebben a műfajban többnyire kifejlődik egy drámai jellegű (bár lényegében nem drámai) szituáció, amennyiben az elbeszélés keretének szereplői egy kíváncsi, szorgalmasan figyelő publikummá változnak, s a történet elmesélője kissé a színpadon vagy a pódiumon elhelyezkedő színészre emlékeztet. Feszültség keletkezik tehát, amely a történet lepergetésével oldódik fel. Az olvasó – az egyébként magányos, egyéni olvasó – érzelmeit, figyelmét többnyire a keretben szereplőkével egyesíti, s tulajdonképpen társasági élménnyel gazdagodva zárja be a könyvet.

A Bál után indítása ezt a hangulatot, ezt a figyelő azonosulást rendkívül gyorsan megteremti. Kíváncsiságunk már az első sorok után feltámad, hiszen a társaság igen érdekes kérdésen vitatkozott, s Iván Vasziljevics igen határozottan állítja, hogy a maga álláspontját mindenkivel szemben igazolni tudja.

Tolsztoj ezzel a szerkezeti megoldással Iván Vasziljevics életének fordulópontját már eleve közüggyé emeli, hiszen a mindenkit érdeklő probléma megoldásához – vagy inkább megvilágításához járul hozzá.

Tolsztoj a tulajdonképpeni történet, a báli éjszaka és az utána következő reggel eseményeit Iván Vasziljevics visszaemlékezésévél vezeti be. Annak a régi báli éjszakának a hősnője Varenyka volt. Tolsztoj azonban az emlékezet visszasiklatását négy évtized távolában fokozatosan végzi el. „Rég volt” -mondja Iván Vasziljevics -: „most már a lányai is férjhez mentek. Még 50 éves korában is feltűnő szépség volt. De fiatalon, 18 éves korában, valósággal elbűvölő volt: magas, karcsú, kecses és fenséges, igen, igen: fenséges.” – Részben az emlékezet múltba fordítását, részben Varenyka szépségének Valószínűtlen finomságát sejteti meg azzal, hogy először az 50 éves asszonyról beszél. S hogy Varenyka valóban rendkívüli szépség lehetett, azt nem csupán a szép sztereotip jelzővel képzelted el velünk. A magas, karcsú, kecses, fenséges szavak mellett ott áll a sovány, csontos alkat megjelenítése is, amely „talán riasztotta volna az embereket, ha…” – Nos, ez aha mindenesetre olyan feltételt is jelenthet Varenyka szépségének megítélésében, amely a józan szemlélő és a szerelmes ember megfigyelése közötti eltérésre mutat. Mindazonáltal Iván Vasziljevics őszinte vallomása, hogy szerelmes volt Varenykába, sőt hogy ő volt a legnagyobb szerelme* semmit nem változtat állítása hitelén. A közbeszóló: „Hogy színezi, Iván Vasziljevics!” – a hallgatóság lelkesült gyönyörködését fejezi ki, bizonyítékát annak, hogy az elbeszélőnek sikerült maradéktalanul megláttatni és elfogadtatni Varenyka szépségét.

Amikor Tolsztoj rátér a farsang utolsó napján történtek leírására, Varenyka alakja és Iván Vasziljevics fiatalkori képe – egyelőre a portrészerű visszaemlékezés szintjén – már ismert előttünk. S most a „pompás, erkélyszerű terem”, a zene, az étel-ital bősége, a vendégszerető, dúsgazdag kormányzósági marsall mint házigazda, Erzsébet cárnőhöz hasonló felesége, a vendégsereg: olyan ragyogó és meleg környezet ez, amelyben Varenyka és Iván Vasziljevics szerelme a leggyöngédebben bontakozhat ki.

Ami az egyes táncok, a szünetek között és alatt történik, tulajdonképpen semmiség. Iván Vasziljevics és Varenka a szerelem rózsaszínű és szelíd villamosságú felhőjében forogja, ringja, lejti végig az egyes táncszámokat. A két fiatal bálozása minden „földi” gond fölötti szárnyalás, amelybe csak a labilis egyensúlyú szerelmes lélek pillanatonként keletkező és gyógyuló sebei – idegen táncos megjelenése, egy találós kérdés eltévesztése – hoznak szerelmet ébresztő és édesítő változatosságot. Tolsztoj művészi érzéke tudja, hogy a fantázia fáradékony, ezért Iván Vasziljevics elbeszélésének már-már plátói hangulatába nyersen csattantja bele az egyik hallgató „tiszteletlen” megjegyzését. Iván Vasziljevics: „Amikor valcerrel vegyítettük a mazurka figuráit, sokáig keringőztem vele, s ő pihegve, mosolyogva így szólt: »Encpre…« És én tovább, tovább forogtam vele, amíg már nem is éreztem a testemet…

- Hogyne érezte volna! Úgy gondolom, nagyon is érezte, amikor átfogta a derekát, nemcsak a saját testét, hanem az övét is, Varenykáét – jegyezte meg az egyik jelenlévő.

Iván Vasziljevics hirtelen elpirult, és dühösen, majdnem kiabálva válaszolt:

- Ilyen a mai fiatalság! Nem látnak mást, csak a testet. A mi időnkben másképp volt. Minél szerelmesebb voltam, annál testetlenebbé vált számomra szerelmem tárgya. Maguk fiatalok, a lábat nézik, a bokát, mit tudom én, mit, maguk levetkőztetik a nőt, akibe szerelmesek; az én számomra pedig, ahogy Alphonse Karr mondja… be nagyszerű író volt… szerelmesem mindig talpig bronzba volt öltözve. Mi nem vetkőztettünk, hanem ellenkezőleg, igyekeztünk eltakarni a mezítelenségét, mint Noé jó fia. De maguk, ezt már nem értik…

- Ne törődjék vele. Folytassa! – kérte egyikünk.”

A báli éjszaka vége felé lép a terembe Varenyka apja, Pjotr Vlagyiszlavics ezredes. Varenyka, az estély és a bálozok legbájosabb jelensége és „a magas, délceg, feltűnően piros arcú öreg úr” azzal az írói megjegyzéssel együtt, hogy „típusa volt a régi Miklós-korabeli öreg katonatisztnek” – egy kissé kontrasztja annak a hangulatnak, amelyet Iván Vasziljevics kapcsolatát eddig annyira csak önmagukban, annyira szerelmük zárt atmoszférájában ábrázolta, hogy az egyenruhás ezredes enyhén zavaró érzéseket kelt az olvasóban:

Ez az érzés azonnal megszűnik, amikor az apa – engedve a marsallné kérésének-táncra kéri leányát. Mindenki megérti, hogy a jelen és a múlt, a fiatalság és a hanyatló életkor, a leány és az apa közötti gyengéd kapcsolat vizsgázik, nyilvánul meg a táncban. Egy kapcsolat, amelynek láncszemei a felnövő lány és a valamikor életet adó apa között csak annál mélyebben és szorosabban húzódnak meg, mennél nagyobb az eltérés kettejük tánca, testük ritmikus és darabos mozgása, a könnyedség és a rejtetten szuszogó erőfeszítés között. A leány visszafogottan, alkalmazkodva az apa mozdulataihoz, tompítva annak darabosságát, de olykor lendületet és fényt kölcsönözve annak: tiszte-lettel és ildomosán táncol. Iván Vasziljevics annyi rajongó érzés után és a búcsútáncra várva, az apa és leánya kettősében újra csak az utóbbi szépségét veszi észre – a kontraszthatások miatt még erősebben, mint eddig. A leány tánca az apával a báli éjszaka végén, a szeretette] és gyönyörködve figyelő vendégek gyűrűjében, egy kissé mindannak az összefoglalása, amit a leány Iván Vasziljevics számára jelent. S van benne valami családias szelídség, előképe vagy előérzése a még csak sejtett családi boldogságnak.

E sorok olvasója természetesen jól ismeri az elbeszélés befejező részét is. Iván Vasziljevics a bál után hazamegy, a boldogságtól már nem tud aludni, reggeli sétára indul. A város széle felé tart, ahol Varenykáék laknak. Egy széles mezőn kettős katonai sorfal feketedik, flóta- és dobszó csap fülébe. A báli emlékektől elandalodott ifjú tanúja lesz egy szökött katona megvesszőzésének. A véres büntetést Varenyka apja hajtatja végre. Iván Vasziljevics a látottaktól émelyegve, a legbensőig megrendülve tér haza. Ettől a hajnaltól kezdve nem tud többé boldog lenni Varenyka mellett, kapcsolatuk megszakad, s a tervezett katonai életpályát is elkerüli.

Nem azért rövidítettük le az elbeszélésnek ezt a részét, mintha kevésbé adna alkalmat az ábrázolás méltatására. Tolsztoj a februári, szürkén olvadó reggelt, a gyakorlótéren felsorakozó katonákat, az elgyötört, puskájához kötözött katonát, a vesszőzés brutalitását, Varenyka apjának szerepét minden lényeges mozzanatában rendkívüli erővel ábrázolja. Úgy gondoljuk, a leírás realizmusát, leleplező és határozott részvétét a meggyalázott katona mellett nem kell bizonygatni. Arra a zseniális szerkesztőművészetre mutatunk rá inkább, amelyet Tolsztoj e novellában alkalmazott: az ellentétes szituációk egyes mozzanatainak azonosságát, arra, hogyan vált szuggesztív ábrázolása hasonló motívumok különböző előjelű felhasználásával.

Amit már a novella első olvasásakor is megérzünk, az a két rész, a bál leírásának és a kora reggeli eseményeknek igen erős, szinte durva ellentéte. E hatás kifejlődéséhez tulajdonképpen elég lenne a kétféle eseménysor puszta egymásutánisága is. Tolsztoj azonban nemcsak két ellentétes tartalmú és hangulatú eseményt, nem csupán az elsőinek valamiféle csattanóját írja meg a második eseménysorban, hanem az első, a báli éjszaka fonákját, a fényből és jólétből kizárt árnyakat, mindannak az árát, feltételét, alapját, ami a ragyogást, a szerelmet, ami az egész fizikai-pszichikai jó érzést az emberek egy szűk csoportja számára lehetővé teszi. Az ember, akiben az igazságnak e kettőssége összecsap: Iván Vasziljevics. Elbeszélése nyomán azt látjuk mi is, amit ő látott, ami számára fontos volt. És itt következik a magasrendű művészet: Tolsztoj a látszólag össze nem függő érzéki hatások, az idegennek látszó színtér, a lejátszódó események belső hasonlóságának és különbségének egyszerre való ábrázolásával önmagához méltó művészetet állít elénk.

Tolsztoj a táncot és hangulatot kísérő zenéről közvetlenül keveset szól. Ennek ellenére az egész éjszaka hangulatába nagyon beletartozik, halljuk ezt a zenét, de már beleoldódva az általános jó érzésbe, ritmusba, táncba. Reggel Iván Vasziljevics sétára indul, és ezt érzékeli: „Amikor kiértem a mezőre, túlsó végén, a korzó felé, valami nagyot, feketét láttam meg, flóta és dobszó ütötte meg a fülemet. A lelkem egész idő alatt dalolt, néha a mazurka motívuma is felcsendült benne – de ez másfajta, durva, bántó muzsika volt.” – Közelebb érve a katonák sorfalához ismét azt mondja: „Mögöttük a fuvolás meg a dobos, szüntelenül ugyanazt a fülsértő, sivító dallamot ismételték.” – S amikor a rettenetes látványtól űzve siet hazafelé, „egész úton hallani véltem a dobpergést, a flóta sivítását, a tatár könyörgését…”

Tolsztoj a keringő, a mazurka kellemes dallamának ellentétével, a flóta és a dob metsző és darabos hanghatásával építi fel az új szituáció egyik igen fontos elemét. Ez azonban csak egy ellenpont a sok közül. Maga a bálterem mint az ottani események tere – és a gyakorlótér a vesszőzés cselekményével rendkívül analóg térformák. Ott is és itt is sok ember, emberek csoportja tevékenykedik; ott is és itt is van bizonyos rend az emberek elhelyezkedésében- ott a tánc követelte félkör vagy kör, belül a keringő, suhanó párokkal,, a szélen a szemlélődök, az idősebbek, a szülők. A gyakorlótéren a katonák sorfala, kö-zöttük a fenyített katona tántorog végig, mellettük a dobos és a flótás „zenekara”.

Az ellentétességükben is hasonló motívumok egyik legművészibb összerímelése a Varepykával való egyik párbeszéd, majd annak a jelenetnek kapcsán figyelhető meg, amikor az ezredes új vesszőket hozat. Idézzük a párbeszédet:

„- Tehát szupé után az első négyes az enyém? – kérdeztem, miközben visszavezettem helyére.

- Ha nem visznek haza – válaszolta mosolyogva.

- Nem engedem – mondtam én.

- Adja ide a legyezőmet.

- Sajnálom visszaadni – feleltem, és átnyújtottam neki olcsó, kis fehér legyezőjét.

- Tessék, hogy ne sajnálja – szólt Varenyka, kitépett egy tollat a legyezőjéből, és odaadta nekem.”

Itt a gyöngéd gesztuson, a szerelmi fétistárgy: a toll átadásán van a hangsúly. De a toll formája, tulajdonságai: fehér, könnyű, hosszú alakú, s mert Varenyka adja Iván Vasziljevicsnek: ez a gesztus azonnal emlékezetünkbe jut, amikor Varenyka apja a számtalan ütéstől már széthasadozó vesszők helyett frisset hozat.

„- Hozzanak friss vesszőket!” – kiált, s az apa tettének különbözősége nem lehet olyan nagy, hogy ne juttassa eszünkbe az éjszakai tollajándékozást, s ne rombolja szét az akkor született illúziót.

A hang- és térhatások kontrasztjánál is döbbenetesebb Varenyka apjának kettős szereplése, e szereplés kísértetiesen hasonló mozzanatai a novellában. Tolsztoj már-már ismétel néha a leírásban, ez az „ismétlés” azonban az ismételt leleplezése, lemeztelenítése. A bálteremben így jellemzi az ezredest: „Varenyka apja magas, délceg, feltűnően piros arcú öreg úr volt… Szemét, száját, ugyanaz a ragyogó mosoly sugározta be, mint lányáét. Gyönyörű termete volt, széles válla, hosszú, karcsú lába.”

A gyakorlótéren mint a büntetés végrehajtója ugyanezt a külső jellemzést kapja az írótól. Azonban az embertelen büntetés kiszabása közben ezek a jellemzők teljesen elveszítik azt a szimpátiát, amellyel korábban Tolsztoj megtöltötte őket. A meggyötört katona mögött „peckes, kemény léptekkel haladt a magas tiszt”. – Másutt: ,Az ezredes mellette lépkedett, hol a lába elé nézett, hol a megvesszőzött emberre, arcát felfújva szívta be a levegőt, s ajkát előrecsücsörítve bocsátotta ki a száján.” – „A menet lassan távolodott. Az ütések továbbra is éppúgy záporoztak a botladozó, vonagló emberre, éppúgy pergett a dob, sivított a fuvola, s a magas, délceg ezredes éppoly peckesen lépkedett.”

Az ezredes mozgásának, járásának leírása annál sokatmondóbb, mert ugyanez az ember a bálteremben elnéző és bátorító mosolyt csalt a nézők arcára a lányával való tánc közben. A gyengéd apa, a régi gavallér, aki a tánc és az etikett kedvéért fél térdre ereszkedik, akinek mozgása már darabos és olykor esetlen: a vesszőzés processzusát még mennyi eréllyel és biztonsággal kíséri! S azt is kifejezi a tolsztoji ábrázolás: ennek az embernek ez a kenyere, a brutalitás és a kegyetlenség.

Utaltunk a bálterem és a gyakorlótér ellenkező analógiájára. E két különböző helyen az ezredes tevékenysége mégis rokon egymással. Itt, a bálteremben lányát táncoltatja az őket néző vendégsereg körében. A gyakorlótéren a fenyítettet „táncoltatja meg” a katonák sorfala között. De van olyan mozzanat is, amelyet már-már virtuóz módon komponál meg az író. Az ezredes kesztyűjének „szerepére” gondolunk.

A háziasszony kérésére végre enged, táncolni fog. „Az ezredes még szabadkozott, mondván, hogy elfelejtett táncolni, de a végén mégis mosolyogva átnyúlt bal oldalára, lecsatolta kardját, átadta egy szolgálatkész fiatalembernek, s jobb kezére felhúzta szarvasbőr kesztyűjét. »Mindent annak rendje és módja szerint« – jegyezte meg mosolyogva, megfogta leánya kezét, s negyedfordulatba állt, a tánc ütemét figyelve.” – így a bálteremben. A gyakorlótéren pedig, amikor az egyik katonával nincs megelégedve, mert az nem ütött elég erősen: „egyszer csak megállt, s gyorsan odalépett az egyik katonához. »Majd adok én neked« – csattant fel dühösen a hangja. – »Fogsz rendesen ütni? vagy nem?«

S láttam, ahogy szarvasbőr kesztyűs, erős kezével arcul ütötte a csenevész, gyenge, riadt katonát, amiért az nem elég erősen sújtott le a vesszővel a tatár véres hátára.”

Azt hisszük, nincs szükség sok magyarázatra. Ugyanaz a szarvasbőr kesztyű, de milyen funkcióban először és milyenben másodszor! S így mondja az ezredes a bálteremben: „Mindent annak a rendje és módja szerint!” – s ezt a katonának: „Fogsz rendesen ütni? vagy nem?”

Ez a kétféle „rend” a cári rendszer lényege. Fenn: kesztyű a táncteremben, hogy ne kellemetlenkedjék az izzadó kéz. Lenn: kesztyű, hogy ne érintkezzék az ezredesi tenyér a közönséges katona arcával. Tolsztoj művészete gyönyörű példa arra, hogyan lehet az élet reálisan ábrázolt mozzanataiból politikailag, erkölcsileg hiteles, igaz művet felépíteni. Klasszikus tanú ez az alkotás a mellett a tétel mellett is, amely kimondja:, a szerelem társadalmi jelenség, s a maga tisztaságában kifejeződni, beteljesülni csak szabad társadalomban képes.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Kaffka Margit: Színek és érvek (1912)

Kaffka Margit mind a mai napig legismertebb s legjobb regénye,...

Close