Hirdetés

Kosztolányi Dezső élete, munkássága

13 perc olvasás
Kosztolányi Dezső élete, munkássága

Kosztolányi Dezsőtől, a Nyugat első nemzedékének kiemelkedő tagjától távol állt mind Ady küldetéstudta, messianizmusa, mind Babits Mihály morális szigorúsága. Szembeállította magát Babitscsal: ha Babits „homo moralis”, erkölcsös ember volt, akkor Kosztolányi „homo aestheticus”, a szép, a művészetek költője. A politikától elzárkózott, a művészet társadalmi szerepében, mozgósító erejében nem hitt. Nem „eszméket”, igazságokat hangoztatott: verseiben árnyalatok, hangulatok tűnnek fel, „révület, sejtelem, harag, szeretet, de sohase gondolatok”. A l’ art pour l’ art, azaz a művészet a művészetért elve jellemzi. Úgy gondolta, a költőnek nem feladata a Babits-féle moralizálás. A sokszínűség a teljes életművön keresztül jellemzi Kosztolányi líráját, ezért e stílus-, téma- és formabeli változatosság bemutatására a szerző korai, érett és kései költészetének egy-egy darabját veszem segítségül.

Hirdetés


A legjellegzetesebb Kosztolányi művek egyike az 1910-es A szegény kisgyermek panaszai. Ez a kötet emelte őt a legnépszerűbb modern költők közé (bár inkább csak versfüzér: a versek között nincsen időrendi sorrend). Újítása, hogy a művekben immáron felnőtt fejjel emlékezik vissza Szabadkán töltött gyermekkorára, éli bele magát a kisgyermek helyzetébe, érzéseibe – ezt nevezzük szereplírának. Arra a gyermekkorára emlékszik, amikor még gyanútlan, ártatlan és tapasztalatlan volt, amikor gyermeki naivsággal tekintett a világra. Már ez a versfüzér is nevezhető egyfajta számvetésnek: a költő elégedetlen, mert a gyermekkor táguló, mindenre nyitott élethelyzetéből felnőve képzelőereje az idő múlásával egyre csak szűkül. Egy gyermek még ártatlan, mert társadalmi szerepektől mentes, nem kell olyan szerepet felvennie, amit az élet különböző területei „kényszerítenek” majd felnőtt énjére. A verseket ezért rezignált, beletörődő mélabú hatja át. Kosztolányi a félénk és ideges kisgyerek hallucinációit, színes vízióit, a világ titkaival való találkozását örökíti meg A szegény kisgyermek panaszaival, ezért a kötet darabjait impresszionista verseknek nevezzük. A gyermek mindentől fél, retteg a haláltól, a betegségtől, az élettől, a sötétségtől. Az Amikor a sínek közé esett… kezdetű műben az ötször megismételt, tehát hangsúlyozottan kiemelt hasonlat a halál, a meghalás pillanatát villantja fel, s arra az általánosan elfogadott vélekedésre épül, hogy az ember a halál közvetlen közelében újra végigéli múltját: „átalérzi tűnő életét”. Ilyenkor, amikor a múlt már „messze mese lett”, „és a halál távolba mennydörög”, meg kell ragadni a lényeges, feledhetetlen képeket életünkből. A rövidke vers tulajdonképpen nem egyéb, mint részletező hasonlat, s az utolsó sorok fejezik ki az egész ciklus célkitűzését az impresszionista látásmódnak megfelelően: „egy percre megfogom, ami örök / lepkéket, álmot, rémest, édeset”. A halál iszonyatában az „örök” dolgokat emeli ki, ezeken kívül minden fut, minden mozog. Az örök dolgok megragadására való törekvés leírása Kosztolányi egyfajta ars poeticájaként is értelmezhető, akárcsak a kötet egy másik darabja: a Mostan színes tintákról… kezdetű. A szó szerinti sokszínűség igénye jelenik itt meg: a költő kiszínezné az életét és minden olvasója életét a – sokszor szinesztéziás szóösszetétellel megalkotott – színek (pl. tréfás-lila, néma-szürke, szomorú-viola) segítségével. Hangulatától és érzelmeitől függően mindig és mindenkinek más és más színnel írna: például arannyal az édesanyjának. Úgy gondolom, ez az absztrahálódó (átvitten is értelmezhető) sokszínűség ténylegesen megvalósult Kosztolányi életművében: költészete változatos témákat feszeget – saját problémáitól kezdve a társadalom többi tagjai iránti részvétig, vagy a „szép” ábrázolásától a halálfélelemig – változatos formákban, virtuóz technikákkal.

Későbbi verseiben a gyermek tisztaságát, szűzi ártatlanságát a felnőttség szerepei váltották fel, ezzel együtt eltűnt a gyermekkor csodálatos gazdagsága, beszűkült a hajdani élet ezerféle lehetősége is. Efölötti fájdalmat mutatja be Kosztolányi a Boldog, szomorú dal című versében, amely a Kenyér és bor című kötetben jelent meg 1920-ban. A költemény a férfikor delején álló, elismert és jó anyagi körülmények között élő író számvetése, rossz közérzetének, önmagával való elégedetlenségének kifejezése. A költő már saját életében elismert volt. hírlapíróként is tevékenykedett és regényeit is kedvelték. Mindezekből a bevételekből szépen éltek feleségével a Tábor utcában. Hogy milyen bravúros technikákkal is képes volt dolgozni Kosztolányi, azt ezzel a versével szemléltethetjük kiválóan. Egyik egyedisége az ellentétező felépítés: a van és a nincs ellentétéből ismerhetjük meg a Kosztolányi által birtokolt, illetve hiányolt értékeket. A van létige tízszer jelenik meg a versben, a költő szinte leltárszerűen sorolja fel elért sikereit, megvalósult vágyait. Látszólag magabiztosság, önelégültség, harmóniatudat jellemzi a vers hősét. Megkapott mindent az élettől, ami egy átlagembert megelégedetté tehet: a civilizáció áldásait, a családi boldogság nyugalmát, a beérkezett művész országos hírnevét, elismertségét, valamint jól megélhetést a fizetéséből.

Lapozz a további részletekért

1 2 3