A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Kosztolányi Dezső élete, munkássága

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
9654
Nyomtasd
Dátum: 2010-07-03 Küldd tovább
  Letöltés

Kosztolányi Dezsőtől, a Nyugat első nemzedékének kiemelkedő tagjától távol állt mind Ady küldetéstudta, messianizmusa, mind Babits Mihály morális szigorúsága. Szembeállította magát Babitscsal: ha Babits „homo moralis”, erkölcsös ember volt, akkor Kosztolányi „homo aestheticus”, a szép, a művészetek költője. A politikától elzárkózott, a művészet társadalmi szerepében, mozgósító erejében nem hitt. Nem „eszméket”, igazságokat hangoztatott: verseiben árnyalatok, hangulatok tűnnek fel, „révület, sejtelem, harag, szeretet, de sohase gondolatok”. A l’ art pour l’ art, azaz a művészet a művészetért elve jellemzi. Úgy gondolta, a költőnek nem feladata a Babits-féle moralizálás. A sokszínűség a teljes életművön keresztül jellemzi Kosztolányi líráját, ezért e stílus-, téma- és formabeli változatosság bemutatására a szerző korai, érett és kései költészetének egy-egy darabját veszem segítségül.

A legjellegzetesebb Kosztolányi művek egyike az 1910-es A szegény kisgyermek panaszai. Ez a kötet emelte őt a legnépszerűbb modern költők közé (bár inkább csak versfüzér: a versek között nincsen időrendi sorrend). Újítása, hogy a művekben immáron felnőtt fejjel emlékezik vissza Szabadkán töltött gyermekkorára, éli bele magát a kisgyermek helyzetébe, érzéseibe – ezt nevezzük szereplírának. Arra a gyermekkorára emlékszik, amikor még gyanútlan, ártatlan és tapasztalatlan volt, amikor gyermeki naivsággal tekintett a világra. Már ez a versfüzér is nevezhető egyfajta számvetésnek: a költő elégedetlen, mert a gyermekkor táguló, mindenre nyitott élethelyzetéből felnőve képzelőereje az idő múlásával egyre csak szűkül. Egy gyermek még ártatlan, mert társadalmi szerepektől mentes, nem kell olyan szerepet felvennie, amit az élet különböző területei „kényszerítenek” majd felnőtt énjére. A verseket ezért rezignált, beletörődő mélabú hatja át. Kosztolányi a félénk és ideges kisgyerek hallucinációit, színes vízióit, a világ titkaival való találkozását örökíti meg A szegény kisgyermek panaszaival, ezért a kötet darabjait impresszionista verseknek nevezzük. A gyermek mindentől fél, retteg a haláltól, a betegségtől, az élettől, a sötétségtől. Az Amikor a sínek közé esett… kezdetű műben az ötször megismételt, tehát hangsúlyozottan kiemelt hasonlat a halál, a meghalás pillanatát villantja fel, s arra az általánosan elfogadott vélekedésre épül, hogy az ember a halál közvetlen közelében újra végigéli múltját: „átalérzi tűnő életét”. Ilyenkor, amikor a múlt már „messze mese lett”, „és a halál távolba mennydörög”, meg kell ragadni a lényeges, feledhetetlen képeket életünkből. A rövidke vers tulajdonképpen nem egyéb, mint részletező hasonlat, s az utolsó sorok fejezik ki az egész ciklus célkitűzését az impresszionista látásmódnak megfelelően: „egy percre megfogom, ami örök / lepkéket, álmot, rémest, édeset”. A halál iszonyatában az „örök” dolgokat emeli ki, ezeken kívül minden fut, minden mozog. Az örök dolgok megragadására való törekvés leírása Kosztolányi egyfajta ars poeticájaként is értelmezhető, akárcsak a kötet egy másik darabja: a Mostan színes tintákról… kezdetű. A szó szerinti sokszínűség igénye jelenik itt meg: a költő kiszínezné az életét és minden olvasója életét a – sokszor szinesztéziás szóösszetétellel megalkotott – színek (pl. tréfás-lila, néma-szürke, szomorú-viola) segítségével. Hangulatától és érzelmeitől függően mindig és mindenkinek más és más színnel írna: például arannyal az édesanyjának. Úgy gondolom, ez az absztrahálódó (átvitten is értelmezhető) sokszínűség ténylegesen megvalósult Kosztolányi életművében: költészete változatos témákat feszeget – saját problémáitól kezdve a társadalom többi tagjai iránti részvétig, vagy a „szép” ábrázolásától a halálfélelemig – változatos formákban, virtuóz technikákkal.

Későbbi verseiben a gyermek tisztaságát, szűzi ártatlanságát a felnőttség szerepei váltották fel, ezzel együtt eltűnt a gyermekkor csodálatos gazdagsága, beszűkült a hajdani élet ezerféle lehetősége is. Efölötti fájdalmat mutatja be Kosztolányi a Boldog, szomorú dal című versében, amely a Kenyér és bor című kötetben jelent meg 1920-ban. A költemény a férfikor delején álló, elismert és jó anyagi körülmények között élő író számvetése, rossz közérzetének, önmagával való elégedetlenségének kifejezése. A költő már saját életében elismert volt. hírlapíróként is tevékenykedett és regényeit is kedvelték. Mindezekből a bevételekből szépen éltek feleségével a Tábor utcában. Hogy milyen bravúros technikákkal is képes volt dolgozni Kosztolányi, azt ezzel a versével szemléltethetjük kiválóan. Egyik egyedisége az ellentétező felépítés: a van és a nincs ellentétéből ismerhetjük meg a Kosztolányi által birtokolt, illetve hiányolt értékeket. A van létige tízszer jelenik meg a versben, a költő szinte leltárszerűen sorolja fel elért sikereit, megvalósult vágyait. Látszólag magabiztosság, önelégültség, harmóniatudat jellemzi a vers hősét. Megkapott mindent az élettől, ami egy átlagembert megelégedetté tehet: a civilizáció áldásait, a családi boldogság nyugalmát, a beérkezett művész országos hírnevét, elismertségét, valamint jól megélhetést a fizetéséből. De éppen ez a részletezés, az egymásra halmozódó, párhuzamosan szerkesztett mondatok felsorolása, a már-már gyermekies dicsekvésnek ható túlbizonygatás ébreszt kételyeket, sejteti a hiányérzetet (ahogyan ezt már Berzsenyinél megismerhettük, a hasonló felépítésű Osztályrészem című versénél). Ennek átmeneti leplezésére szolgálnak – és mintegy a költő művészi vigasztalására is – a keresztrímek, a merész asszonáncok, amik négy szótagból állnak. Meglehetősen gyakoriak a virtuóz mozaikrímek (azaz több szótagon átmenő összecsengés: borom is van – szomorítsam; rogyó fák – mogyoró, mák; jó takaróm is – jó szívű jót-akaróm is). A nincs tagadószó csupán egyetlenegyszer jelenik meg a versben: „Mert nincs meg a kincs amire vágytam”. Ez az egy hiányzik az életből, ennek a hiánya viszont sokkal fontosabb számára, mint a rengeteg dolog, amiket magáénak mondhat. A kincs talán egy tartalmasabb életet jelent. Úgy érzi, nem sikerült elérnie azt, amit szeretett volna. Itt már nem használ mozaikrímet, megváltoztatja a vers hangulatát az utolsó sorokban a de ellentétes kötőszóval. Feltör belőle a keserűség, az önmarcangoló bánat, az elégedetlenség. A lélekből izgatottan robban ki a panasz, az önvád. Az utolsó előtti sor egy felkiáltás feltételes módban, ez arra utal, hogy mással is foglalkoznia kell, nemcsak az írással. A dal ezért lemondó, „szomorú” vallomással zárul: „s már nem vagyok otthon az égben”.

Kosztolányi költészete a harmincas években elmélyült, klasszikussá érett. Legnagyobb költeményeit az elmúlás könyörtelenségének egyre erősödő tudata, a megsemmisüléstől való félelem váltotta ki, mégis az élet szépségéről, az emberi méltóság dicséretéről szólnak a halál közelségében született legszebb alkotásai. Az igazán nagy versek, melyek Ady és Babits művészetének magaslatára emelték, az 1935-ös Számadás című ciklusában jelentek meg, egy évvel a halála előtt, „a halál torkából”. E kötet központi témája már a halállal szemben való magatartás kialakítása, hiszen a halált mindenkinek magának kell egyedül feldolgoznia. Nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy életének visszavonhatatlanul vége szakad. Betegségének első jelei 1933-ban jelentkeztek. A rák miatt 1934-től sorozatos műtéteken kellett átesnie. 1935-ben újra szerelmes lett. Végül el akart válni, de betegsége közbeszólt. A kötet és egyben a magyar irodalom egyik legjelentősebb, nagy gondolati verse a Hajnali részegség, ami 1933 őszén jelent meg. Minden filozófia egyik végső kérdésére, a Vajda János-i „Mért születni, minek élni…” felvetésére keresi a választ. A költő e műben a szürke, mindennapi lét sivárságából indul el, s eljut a hajnali ég csodájáig, a csillagokig, egy sajátos létértelmezésig. A versre rapszodikus építkezés jellemző: a szaggatott formát a gondolatok, az érzelmek nyugtalan vibrálása alakította. Egy képzeletbeli bizalmas baráthoz való odafordulás, az intim beszéd vershelyzete indítja meg az eszmélkedés, a töprengő gondolkodás folyamatát. Már maga a hangütés feltételes módja („Elmondanám… Ha nem unnád”) is jelzi ezt a közvetlenséget, a kötetlen beszélgetést, később pedig a meghallgatást kérlelő hangnem bizalmassága: „Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?”. A vers lírai hőse a megszólított ismerősnek beszéli el – tárgyias köznapi stílusban – éjszakai álmatlanságát, a szokásos napi robot, a negyven cigaretta, a fekete (azaz a kávé) s más egyéb gond természetes következményét. Ezután bizalmatlan, kiábrándító leírás következik. Az elbeszélő figyelme másokra terelődik, szobájából tért otthonokba lehet látni az ablakon keresztül. Ez a taszító, kiüresedett létről, az ablakból figyelt emberek szánandó sorsáról ad hírt. Eddig a szendergő családtagok száján”lágy, álombeli mézekről” volt szó, most az emberek „feldöntve és vakon, vízszintesen feküsznek”, mint a halottak, alvásuk „mindennapos agyvérszegénység”, szobájuk „doboz”, lakásuk „olyan, akár a ketrec”. A ház is „holtan és bután” alszik, s ha majd valamikor, száz év után összeomlik, senki sem sejti róla, „hogy otthonunk volt-e vagy állat óla”. A de kötőszót követően megváltozik a szemlélődés iránya, a lenti helyett a fentire, a földi helyett az égre siklik a tekintet. Megpillantotta a hajnali égbolt „tiszta, fényes nagyszerűségét” és megkezdődik az ámulat. A költemény e második, 68 soros részében a gyermek a lírai narrátor. Az ő korlátokat nem ismerő, csapongó képzelete népesíti be mítosszal, mesebeli lényekkel, angyalokkal, tündérekkel az őszi pirkadat gazdag csodáit. A középpontban egy farsangi báléj vége, a vendégek hazafelé készülődése kerül. Feltárul a mennyei kastély kapuja, s a házigazda a fényárban úszó előcsarnokban búcsúzik vendégeitől, az előkelő bálozóktól. A gyermek jellegzetes ámuló-bámuló gesztusát fejezi ki a látomássor végén a helyzetrögzítése: „Szájtátva álltam, / s a boldogságtól föl-fölkiabáltam.” A nagy titok nyitja „…a mennynek/ tündérei hajnalba hazamennek/ fényes körútjain a végtelennek.” A költemény hőse a gyermeki mennyországból visszahull a felnőttség sivár világába. Nem vette észre az élet szépségeit, 50 év eltelt így, és most örülne, ha lenne még 50 éve, amikor nézhetné a csillagokat. A középkori himnuszok emelkedettségével zeng mindent megköszönő imája ahhoz, „kiről nem tudja senki, hol van”. A vers lírai hőse önmagát a korábbi látomás vendégei közé sorolja, s őt immár elbocsátja, hazaengedi, elbúcsúztatja az a „házigazda”, az az ismeretlen Úr, akinek eddig vendégszeretetét élvezte.

Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszai című versfüzérében a gyermeki lélek gazdag világára talál rá, ezt pedig később a felnőtt szerep kényszerű vállalása váltja fel: ezzel eltűnik a gyermekkor varázslatos, könnyed, álmodozó világa, átlép a való életbe, a jelenbe, ami elégedetlenséggel, sóvárgással, az elérhetetlen felé vágyakozással van teli. Halála előtti éveiben az elmúlást, a halált szembeállítja az élet szépségeivel. Minden gondolata, vágya, érzése, célkitűzése megsemmisül a halállal, az egyre fenyegetőbb vég, a halál kikerülhetetlensége késztette a költőt a végső számvetésre, fölvett álarcainak levetésére, az önmagával való szembenézésre. Kosztolányi 1885-ben született Szabadkán. Unokaöccse Csáth Géza író volt. A gimnáziumot Szabadkán kezdte, majd kicsapták és Szegeden fejezte be tanulmányait. Az 1903-ban kezdett budapesti tanulmányok nagy hatással voltak rá. Több híres költővel is megismerkedett, Karinthy Frigyessel életre szóló barátságot kötött.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!


Hozzászólások (3)


Ezt olvastad már?
Babits Mihály, a humánum őrzője

Babits Mihály korának egyik legnagyobb irodalmi egyénisége, szellemi képességei, tudása...

Close