A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai verseinek elemzése

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
11345
Nyomtasd
Dátum: 2012-05-31 Küldd tovább
  Letöltés

Költészete a halál közelségében teljesedett ki igazán.

1885. március 29-én született Szabadkán
1901. október 26. – Első versének megjelenik a Budapesti Naplóban
1903 – A budapesti bölcsészkar magyar-német szakos hallgatója, barátság Babitssal és Juhásszal
1907 – Első verseskötete Négy fal között címmel
1908 -tól a Nyugat alapításától annak rendszeres munkatársa (tanulmányait félbehagyva újságíró lett)
1910 – A szegény kisgyermek panaszai
1913 – Házasság Harmos Ilona színésznővel
1915 – Megszületik Ádám nevű fia
1922 – Néró, a véres költő
1924 – Pacsirta
1925 – Aranysárkány
1928 – Meztelenül
1929 – Ady-pamflet, melynek következtében vita támad
1933 – Esti Kornél kötete, betegsége első tünetei
1935 – Számadás című kötete
1936. november 3-án meghalt

Novellái: Novelláiban többnyire valamilyen lélektani tétel, igazság ölt formát. Az események önmagukért nemigen érdekelték, az emberi cselekedetek rejtett titkát, rugóit kívánta felderíteni. Érett elbeszéléseiből általában az derül ki, hogy milyen kisszerűen, nevetségesen értelmetlenül élnek az emberek, elszomorító, ostoba kényszerek között az adott társadalomban (Édes Anna). Ironikus ábrázolása mögött mindig érezhető az emberi részvét.

A legjellegzetesebb Kosztolányi művek egyike A szegény kisgyermek panaszai (1910). Ez a kötet emelte íróját a legnépszerűbb modern költők közé.

A szereplíra sajátos megvalósulásának lehetünk tanúi: a szerző beleéli magát a vidéki, a szabadkai kisgyermek helyzetébe. Ezeket a verseket a gyermeki léleknek a világra rácsodálkozó gyermek bája teszi feledhetetlenné. A költő annak a kis embernek a szerepét ölti magára, aki olyannak hiszi a világot, amilyennek azt a pillanatnyi benyomás mutatja. A versek különös újszerűségét a kétféle szempont, a kettős látőszög állandó egybejátszása adja: a felnőtt – emlékezve – nézi benne gyermeki önmagát, a gyermek pedig ámulva és borzongva fedezi fel a világot még előítéletek nélkül.

A versfüzér legelső darabjában – Mint aki a sínek közé esett – még a beszélő szempontja dominál. A többször kiemelt hasonlat a halál, a meghalás pillanatát villantja fel, s arra az általánosan elfogadott véleményre épül, mely szerint az ember halála közvetlen közelében újra átéli múltját. Ekkor kell megragadni a futó, az elmosódásba merülő képek közül a lényegeset, a feledhetetlent. A vers voltaképpen nem egyéb, mint részletező hasonlat, s az utolsó sorok fejezik ki az egész ciklus célkitűzését – az impresszionista látásmódnak megfelelően megragadni azt, ami örök. Azok a fogalmak, melyek az “örök” szóhoz fűződnek, nagyon is tünékenyek: színek, hangulatok, sejtelmek, riadalmak és szépségek. A halál iszonytató közelségében az emlékezés ezeket emeli ki a múltból, ezeket dobja a tudat a felszínre. Ezen dolgok állandóságával szemben az indító költeményben minden fut, minden mozog.

Az emlékidézésben nincs határozott epikus kronológia: a kötet a gyermeki képzelet rapszodikus ugrásait követi. Bizonyos előrehaladás legfeljebb annyiban fedezhető fel benne, hogy az évek múltával az élmények száma is egyre nő, hőse egyre tudatosabban tekint szét maga körül. A ciklusban a csodálkozás ill. az ámulat mellett jelentős szerepet tölt be a döbbenet is. A versfüzér szinte minden darabját áthatja a szorongó félelem, az önsajnálat, a mások iránti részvét. A kisgyermek fél: fél a betegségtől, a haláltól, az élettől, a sötéttől és apjától.

Ezekben a művekben szinte szétválaszthatatlanok a kisgyermek és az emlékeket életre hívó költő érzelmei. Ő ugyanis a gyermekkort olyan teljességnek, gazdag világnak fogta fel, melyhez képest a felnőttkor lelki elszegényesedést, fokozatos beszűkülést jelentett, ezáltal a múltidézéssel egyre sokasodó veszteségeit is át kellett élnie.

Gyermekkori ábránd, álmodozás, de egyben költői ars poetica is a Mostan színes tintákról álmodom. A címsor önálló szakaszba kerülve azt az illúziót kelti, mintha valami nagyon fontosat tartalmazna a közlés. A gyermek azonban nem magyaráz, nem indokol, egyszerűen csak kijelenti, hogy színes tintákról álmodik, s ezek közül legszebb a sárga. (A színárnyalatok hangulatokat, érzelmeket tükröznek.) Ezt követően türelmetlenül sorolja a színek árnyalatait. A vágy nyugtalanságára utal a számneves túlzások mellett az “és” kötőszó gyakorisága. Az impresszionizmus jellemző metaforájaként szinesztéziák (tréfás-lila, néma-szürke, szomorú-viola) szövik át a szöveget. A zaklatott, mégis egylendületű költeményt végig óhajtó mondatok uralják, hiszen ezek erősebb, teljesebb érzelmi-gondolati töltést visznek a fokozásos, emelkedő versfelépítésbe. A vers egy szóval sem említi a lét szürkeségét, hétköznapi prózaiságát, melyet a színpompával kellene megszépíteni: ez a felnőtt költő szempontjaként rejtetten jelenik meg. Az ő szomorúsága szólal meg a színesebb élet utáni hiábavaló sóvárgásban s a világnak hátat fordító elvonulás vágyott magatartásában is.

A korábbi gyermeki tisztaságot, szűzi ártatlanságot felváltották a felnőttség szerepei, ezzel párhuzamosan eltűnt a gyermekkor csodálatos gazdagsága, beszűkült a hajdani élet ezerféle lehetősége is. A Boldog, szomorú dal az 1920-ban megjelent Kenyér és bor című kötet nyitó darabja de a verset 1916 decemberében írhatta, 1917-ben közölte a Nyugat. A költemény a férfikor delelőjén álló, elismert és jó anyagi körülmények közt élő író számvetése, rossz közérzetének, önmagával való elégedetlenségének kifejezése.

A cím egymással szemben álló, egymást tagadó jelzői már előre felhívják a figyelmet a dal ellentétező felépítésére, ennek következtében kellő fenntartással olvassuk a költemény kétharmad részét kitevő első szerkezeti egységet. A költő itt szinte leltárszerűen sorolja fel elért sikereit, megvalósult vágyait. Látszólag magabiztosság, önelégültség, harmóniatudat jellemzi a vers hősét. Mintha önmagát kívánná mindenáron meggyőzni saját boldogságáról. Megkapott mindent az élettől, ami egy átlagembert megelégedetté tehet: a polgári jólét biztonságát, a civilizáció áldásait, a családi boldogság nyugalmát, a beérkezett művész országos hírnevét, elismertségét. Éppen az a túlbizonygatás ébreszt kételyeket, sejteti a felszín mögött rejlő elégedetlenséget (Berzsenyihez Osztályrészemre című művéhez hasonlóan). A különös egybecsengések nemcsak önfeledt boldogságot, szomorúságot feledtető zenét sugallnak, hanem bizonyos gúnyt, öniróniát is szuggerálnak. A vers utolsó soraiban hangváltás történik: feltör az eddig akarva rejtett keserűség, az önmarcangoló bánat, az elégedetlenség. Ezt jelzi a stílus megváltozása is: ideges, zaklatott, laza szerkezetű mondatok, felkiáltások utalnak a belső nyugtalanságra, a tétova bizonytalanságra. A lélekből izgatottan roppan ki a panasz, az önvád. Ez a hiányérzet eltörli, semmivé teszi a költemény elején oly biztosnak látszó értékeket. Egyetlen kép uralkodik a záróképben: a lírai hős megszállottan, lázasan keresi azt a kincset, amire vágyott: nyilvánvalóan valami tartalmasabbra, teljesebb létre, lényegibb gazdagságra utal.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Jókai Mór: Az arany ember – Kétféle értékrend a regényben

Jókai utópiája részben erkölcsi és társadalmi, részben politikai és történelmi....

Close