A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


A klasszicista dráma

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
10899
Nyomtasd
Dátum: 2010-09-12 Küldd tovább
  Letöltés

A francia klasszicista dráma és színház

Franciaországban a XVII. században terjedt el a klasszicizmus. A klasszicista ízlés szerint nem szabad mindent a színpadon megmutatni, különösen olyasmit nem, ami a kifinomult, előkelő közönség érzékenységét sértené, ami nyers, durva, illetlen. Kötelező szabállyá lett a mértéktartás. A női szerepeket már nők is játszották. A színház épület volt, csaknem olyan, mint egy mai színház. A nézőközönséget függöny választotta el a színpadtól, s a felvonások végét is a függöny leengedésével jelezték. Díszleteket a francia színpad sem igen használt, kellékeket azonban igen. A színészek azonban az antik hősöket is XVII. századi kosztümökben alakították.

Idő: XVII. század; XIII. és XIV. Lajos uralkodása. Richelieu, Mazarin, Colbert politikai és gazdasági tevékenykedésének időszaka.

Társadalmi háttér: az abszolút monarchia időszaka; a király és a polgárság történelmi kompromisszuma, melynek lényege, hogy a király megvédi az arisztokráciával és klérussal (=egyház) szemben a polgárságot, s ezzel elősegíti a saját érdekében is annak gazdasági megerősödését. Ennek érdekében a polgárság lemond az önálló ideológiáról és szervezkedésről. Az élet minden területét áthatja a józan ész nevében fellépő központi akarat és irányítás. Ez érvényesül a művészetek területén is.

Esztétika: A XVII. század elején fellobbanó vitákat, azok tanulságait Boileau foglalja össze Art poetique című munkájában. A józan ész nevében a legmagasabb szintű esztétikához kell visszanyúlni (Arisztotelész, Horatius), s a művészi gyakorlatban is az antik szerzőket kell utánozni. Boileau esztétikája normatív és dogmatív esztétika, azaz előírásokat fogalmaz meg a műalkotással szemben.

Követelmények a drámával és színházzal szemben, ezek dramaturgiai és színpadtechnikai következményei:
Két alapelv: a józan ész és a mértéktartás elve

Mértéktartás, distancia elve:
A színpadi mű cselekménye nem érintheti a királyt és közvetlen környezetét, ezért a cselekményt időben vagy térben el kell távolítani, meg kell szüntetni a ‘hic et nunc’ (=itt és most) állapotot. Ezért a témát leggyakrabban az antik mitológiából veszik. A cselekmény nem sértheti a jó ízlést és az erkölcsöket, nem történhet erőszakos jelenet, szeméremsértő tett. Redukálódik a cselekmény, megbomlik az akció és dikció egyensúlya. A dráma nyelvezete sem sértheti a jó ízlést. Egy erősen redukált nyelvet kellett olyan feszültté tenni, hogy az akció hiányát pótolni tudja. (Richelieu 1635-ben létrehozta a francia akadémiát, s ennek első dolga a francia nyelv megtisztítása volt.) Újabb akadályt gördítettek a nyelv elé azzal, hogy megkötötték a versformát is: páros rímű alexandrin. Az akció és dikció megbomlott egyensúlya folytán a tragikum hordozója a nyelv, a dikció lesz.

A józan ész, a raison követelménye:
Arisztotelész félreértelmezése folytán követelmény lesz a hármas egység elve.

A hely egysége:
A klasszicista tragédia szigorú követelményei között a háttérdíszlet palotát, palotabelsőt ábrázolt – festve. (Néhány esetben két helyszínt is felfestettek, s a színész azzal jelezte a helyszín változását, hogy a másik díszlet elé állt.)

Az idő egysége :
24, 36 óra. Az előírás egyszerre felel meg a normatív esztétika követelményének és a józan ész nevében annak az elvnek, hogy a cselekmény ideje közelítsen egymáshoz.

A cselekmény egysége:
A cselekménynek kitérők nélkül, egyenes vonalúan kell haladnia a végkifejlet felé. A színészek férfiak és nők. Ekkor alakul ki a színpad mai formája az ún. kukucskáló színpad; megjelenik a függöny, s ezzel kezdetét veszi a színművek felvonásokra osztása.

Moliere és a komédia műfaja:
Komédia: drámai műfaj; kisszerű emberek illetve kicsinyes emberi tulajdonságok ütköznek össze egymással illetve a körülményekkel. Megoldása többnyire szerencsés, de legalábbis nem tragikus.
Értékszerkezete: önmagukat valódi értéknek feltüntető álértékek pusztulása.

Komédia és komikum felfogások:

Arisztotelész:
“A rosszabb utánzása, de nem minden rosszé, csak a nevetségesé, ami olyan hiba vagy rútság, ami nem jár fájdalommal.”
A komikus szituációk pozitív szereplőit érő sérelmek enyhék legyenek, a negatív szereplőket érő büntetés pedig általában ne legyen súlyos, végzetes hatású, mert ellenkező esetben a szituáció túlhalad a komikus szférán és tragikomikussá, sőt tragikussá válhat.

Hegel: Esztétika:
Kanthoz és Schopenhauerhez hasonlóan a komikum lényegét a kontrasztban látja; a normális és abnormális jelenségek közti ellentétben:
“Mivel a komikus általában természeténél fogva olyan ellentmondó kontraszton alapszik, amelyek mind maguk a célok között, mind tartalmuk s a szubjektivitás és külső körülmények esetlegessége között fennállnak, ezért a komikus cselekmény – majdnem sürgetőbben mint a tragikus – megoldásra szorul.”

Bergson: A nevetés:
A komikum forrását a gépies mechanizmusban látja, “mikor valamely személy dolog benyomását kelti”. Ennek gyökere az emberi biológikum, s mindez három formában jelentkezhet:
– az ismétlésben
– az ismétlődő hibák takargatásában
– ezek ismétlődő felbukkanásában

Freud: A vicc és hatása a tudatalattira:
“A viccben és komikumban az ember regresszív ösztöneit szublimálja.”

A komikum megjelenési módja:

    Helyzetkomikum: rászedés, kijátszás, álöltözet…

    Jellemkomikum: lényege a megszokottól való eltérés az általános világképet nem érintő kérdésben.

    Nyelvi komikum: szinonimák, homonímák (=azonos alakú szó), szófacsarás, szójátékok…

Moliere (1622–1673)

1622-ben született polgári családban. Az apja udvari kárpitos volt. Eredeti neve: Jean-Baptiste Poquelin. Jogot végez Orleansban. 1643-ban belép a Bejart-társulatba (vándorszínészek). Több mint 10 évig járják az országot. Moliere itt szerzi meg mint dramaturg és mint színész azokat a tapasztalatokat, melyekre majd életművét építi. A legfontosabb ezek közül az, hogy a komédia demokratikus műfaj, a nevetés nem függvénye a származásnak, sőt a műveltségnek sem. 1658-ban tarthatják első bemutatójukat a király előtt. Ettől kezdve Moliere XIV. Lajos egyik kedvence, sőt kegyence. Kapcsolatuk hatalom és művész viszonyát jelzi (Bulgakov: Moliere úr élete; Őfelsége komédiása). 1662-ben feleségül veszi Armande Bejart-t, szeretője (Madeleine Bejart) lányát. Támadások kereszttüzébe kerül. A király menti ki azzal, hogy első gyermekük keresztapja lesz. Tartuffe című komédiája körül lobbantak fel az indulatok. A félig kész három felvonásos művet 1664-ben mutatta be a királyi udvar előtt. A jezsuita vezetés alatt álló Oltáriszentség Társulat azonnal támadni kezdte, s végül a párizsi érsek követelésére a király kénytelen-kelletlen betiltotta a darab előadását. Hosszú harc után csak 1699-ben oldotta fel a tilalmat. A darabot, mely az átdolgozás után öt felvonássá egészült ki, ettől kezdve elsöprő sikerrel játszották. 1665-től betegeskedni kezdett 1673-ban a Képzelt beteg egyik előadásán rosszul lesz, még végig játssza a darabot és maghal.

A Moliere-komédiák előzményei:
Római komédiaírók: Plautus és Terentius
A commedia dell’arte-ből veszi az állandó szerepköröket. A farce-ból veszi a vaskosabb nyelvi humort. Beépíti műveibe a kor népszerű műfajait: balett, olasz zenés játék, opera. “Onnan merítek, ahonnan tudok.”
Ars poeticája:
“Az igazi komédia tárgya mindigis a társadalmi torzulások javítása kell legyen.”
“A gúny ostorával kell javítani a hibákat.”

A Moliere-komédiák dramaturgiája:
A mű középpontjában olyan alak szerepel, aki egy jellemvonásában eltér a józan ész kívánalmaitól. Ez a vonás gyakran már a mű címében is jelentkezik. Ez a jellemhiba egyre inkább elhatalmasodik a hősön, és veszélyezteti a környezetében élők boldogságát, nyugalmát. Leggyakrabban a fiatal szerelmesek addig biztosnak látszó jövőjét rombolja szét. Moliere-nél a fiatalok a legkevésbé megrajzolt alakok. Személyiségük abban merül ki, hogy egymást szeretik. Valójában egyik darabból a másikba vándorolnak. A főhős környezetében mindig van olyan alak, aki próbálja a józan ész nevében a főhős véleményét megváltoztatni, ő a rezonőr, az író szócsöve. Régi komédiahagyomány a szolgák szerepeltetése. Egyik típusa a maga természetességével, plebeius józanságával szemben áll urával, s a fiatalok boldogulását segíti. A másik típus a lusta, alamuszi, az urának behódoló szolga.

A befejezés problémája:
A Moliere-művek mivel alapvetően jellemvígjátékok, gyakran közelebb állnak a tragikomédiához. Művészi hibának szokták felróni a látszólag megoldhatatlan konfliktusok könnyű feloldását. Ezek a megoldások nem a mű logikájából következnek, hanem külsődlegesek. Ennek okai:

– a műfaj kívánalmai

– a király iránti lojalitás (=megértés, hűség), hiszen a komédia moliere-i befejezése azt sugallja, hogy a társadalomban és emberben lévő problémák megoldhatók, az erkölcsi világ helyreállítható a jó és megértő uralkodó segítségével (a deus ex machina helyett rex ex machina).

Tartuffe (1669):
Az első változatát Párizs érseke betiltatta (1664), s a király nem is állt ki Moliere mellett. A változtatások lényege az általánosítás.

A klasszicista tragédia:
Két legjelentősebb képviselője:
Corneille (1606–1681): Cid, Horatius, Pompei
Racine (1639–1699): Phaedra, Berenice, Andromaché, Ifigénia
Az alapvető konfliktus a józan ész, a mértéktartás, a kötelesség és az emberi szenvedély között van. Paradox módon bár a kívánalomnak megfelelően a kötelesség és józan ész értékrendjét hirdetik, arról tanúskodnak, hogy van az emberben a rációnál, belátásnál erősebb erő, a megmagyarázhatatlan és megokolhatatlan szenvedély, mely egyszerre fölemel és porba taszít. Mivel nincs ok és indok, csak a megmagyarázhatatlan hatalma a ráció fölöttinek, ezért George Steiner szerint ez a korszak a tragédia utolsó fejezete, az igazi tragédia hattyúdala.

Tartuffe:

Moliére egyik legjobban sikerült vígjátéka volt a Tartuffe: egy rokonszenves, jómódú polgári családba beférkőzik egy démoni gazember, körmönfont ravaszságával, mindenre elszánt aljasságával majdnem a végső romlásba taszítja őket. A színhely az egész mű során Orgon párizsi házának szobája, a vígjáték mindössze néhány órát ölel át, egy napon játszódik le. Ebben a műben Moliére az álszenteskedés, a farizeusság társadalmilag különösen veszélyes bűnét leplezi le.

Tartuffe az őszinte vallásosság pozitív erkölcsi értékeit használja fel céljai elérésére, és ezzel sikerül egy ideig megtévesztenie Orgont, a családfőt és Pernelle asszonyt akik a vallásosság erényeit viszik túlzásba, naiv hiszékenységükkel esnek Tartuffe csapdájába. Az első felvonásban belecsöppenünk egy családi veszekedésbe, melyben a két főszereplő kivételével mindenki részt vesz. Pernelle asszonyság dühös szidalmak közepette elhagyja Orgon házát. A veszekedésből megtudhatjuk, hogy nagyjából ki kicsoda a családban. Elmira a menye, Orgon felesége, unokái Damis és Mariane, de Elmira nem az ő anyjuk. Cléante Elmira bátyja, Dorine pedig a komorna. A legszélsőségesebb nézetek már itt is Tartuffe körül csapnak össze. Pernelle asszony csodálja őt, a megtestesült jóságnak tartja, vele ellenben az egész család átlát Tartuffe álszentségén, nem dőlnek be vallásosságának.

Dorine és Cléante beszélgetéséből megismerhetjük Orgon jellemét is, ő is túlságosan fanatikusan vallásos, valóságos bolondja az ő Tartuffjének, aki már szinte egy egész vagyont szedett ki belőle. Orgon színre lépése igazolja a róla elmondottakat, 2 nap távollét után hazatér, és nem családja hogylétéről érdeklődik, hanem rögtön azt szeretné tudni mi van Tartuffe-el. Cléante az úgynevezett rezonőr szerepét kapta a vígjátékban, ő mindent tárgyilagosan lát mértékletesen tud ítélkezni, vallásos, de ugyanakkor nem olyan fanatikus mint Orgon, átlát Tartuffe cselszövésén.

A drámai bonyodalom megindul a 2. felvonásban. Orgon elárulja nagy tervét: Marianet feleségül kívánja adni Tartuffehöz, csak, hogy kedvencét közelebb kösse a családhoz. Mariane ugyan ellenzi a kényszerházasságot nem mer ellenkezni apjának, nem mer kiállni szerelméért. Így Orgon döntése szétzúzza Mariane és Valér szerelmét és közvetve Damisnak is árt, hisz ő Valér húgába szerelmes. A gyámoltalan Marianet Dorine téríti észhez kis trükkjével, először pozitív színben tűnteti fel Tartuffe-öt, hogy a szerelmeseket ellenállásra ösztönözze. Végül ez így is lesz, Mariane csak látszólag megy bele a házasságba, hogy időt nyerjen.

A 3. felvonásban végül színre lép Tartuffe is. Eddigi ismereteinken is túltesz álszentsége, megjelenése már szinte komikus. Rögtön meg is kezdi álszenteskedését, mikor letakarja Dorine keblét egy kendővel, a komorna azonban ügyesen replikázik, megszorongatja Tartuffe-öt. Az itt található fajtáját a komikumnak, amely egy szereplő jelleméből következik jellemkomikumnak nevezzük. Az események Tartuffe megjelenése után felgyorsulnak. Először is Tartuffe saját hatalmában bízva titkon szerelmet vall Elmirának, azonban kihallgatja őket Damis. Damis beárulja ezt az apjának, aki hitetlenkedve hallgatja, majd Tartuffe ravaszságával ismét kivágja magát. Magára vállalja a bűnt, sőt minden rosszat a világon és ezt olyan meggyőzően csinálja, hogy Orgont sikerül megtévesztenie. Orgon kitagadja fiát a családból és minden vagyonát Tartuffere hagyja, lányát még aznap hozzá akarja adni az álszenthez. A hihetetlenül ravasz Tartuffe-öt végül Elmira cselszövése leplezi le. Magához hívja Tartuffeöt és Orgont egy asztal alá bújtatja, hadd hallja, milyen is valójában Tartuffe.

A megtévesztésen vagy félreértésen alapuló helyzetet, melyben a komikus hős csapdába kerül, helyzetkomikumnak nevezzük. Tartuffe végül is lelepleződik, Orgon kitagadja őt a családból. De ekkor már késő, Tartuffe kezében a hatalom, ő tagadja ki az egész családot immáron a saját házából. Ráadásul Orgon élete is a kezében van, ugyanis Orgon egy kazettát bízott Tartuffere, melyben egy politikai menekült, titkos felségáruló iratai voltak. Ha ez nyilvánosságra jut Orgont könnyen halára is ítélhetik. Már minden késő megérkezik a Lojális úr, közli a családdal, hogy holnapig kapnak időt a kilakoltatásra. S ekkor jön a komédiák váratlan fordulata, mikor minden jóra fordul, Tartuffe megjelenik egy rendőrtiszt társaságában aki nem Orgont hanem Tartuffe-öt tartóztatja le, mivel ő egy királyi által körözött szélhámos. Elgondolkodtató, hogy az író miért pont így fejezte be a művét, a legvalószínűbb a megoldások közül talán Moliére és az udvar jó kapcsolata lehetett. Az írónak muszáj volt jó színben feltüntetni az igazságszolgáltatást.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Retorika

Görög eredetű szó, szónoklástant, ékesszólást jelent. Latin művelői szerint a...

Close