Kemény Zsigmond – A rajongók elemzése

Kemény Zsigmond élete

É az embersorsokat valami különös, immanens törvény vagy dinamizmus irányítja; a hős sorsa ott alakul előttünk. Az embersorsot formáló erők valami egyén fölötti szövevénybe összefonódva, építve és rombolva alakítják az életpályát.

(Barta János)

A magyar regényírás báró Kemény Zsigmond (1814-1875) műveivel közelítette meg először a kortárs európai nagyepika szintjét. Németh László és Móricz Zsigmond őt tartotta a múlt század legnagyobb magyar regényírójának, Szabó Dezső „a magyar fátum alá rekesztett” személyiségek közé sorolta, Berzsenyi Dániel, Katona József és Madách Imre mellé. Politikus és publicista is volt, a magyar nemzeti önismeret és emlékezet céltudatos formálója.

Első irodalmi alkotásainak jelentőségét az árnyalt, aprólékos lélekábrázolás adja; szereplőinek jelleme és sorsa izzó szenvedélyek harcában bontakozik ki. A pályája csúcsán megjelenő történelmi regények Erdélyben játszódnak, a szerző szűkebb hazájában, a két nagyhatalom között egyensúlyozó és nemzetiségi-vallási ellentéteket is magában hordozó fejedelemségben. A hősök a történelmi folyamatok sodrában, a társadalmi ellentétek kereszttüzében kísérlik meg személyes céljaik megvalósítását.

A nagyregények ilyenformán három egymásra épülő szférában ábrázolják az emberi küzdelmeket: a totális (történelmi) háttérben, a közvetlen (társadalmi) környezetben, valamint az előteret alkotó személyes sorsokban.

Rajongók regény története

A rajongók c. regény története is e három szinten zajlik. A mű első oldalain részletes korrajz olvasható; az író végigtekint a harmincéves vallásháború, az európai békét minduntalan feldúló „szeszélyes vagy tragikai fordulatok” sorozatán. Ez a rendkívül viharos időszak a történelmet eszményekkel álcázott, valójában kíméletlen hatalmi harcok végtelen sorozatának mutatja. A vallásháborúk zűrzavarának „derekán”, 1638 végén indul a cselekmény, amikor „még sötétebb és kétségbeejtőbb” a „vallásszabadságért” vívott háború. Ebben a közegben vívják meg saját létharcukat a regény második szintjének tényezői, Erdély társadalmi csoportjai, politikai és vallási erői.

II. Rákóczi György fejedelemsége – kétarcú politikával – egyfelől az evangélikusok védelmezőjeként lép fel a császári és katolikus Magyarországgal szemben, ugyanakkor a saját felekezeti kisebbségeit kész kíméletlenül elfojtani. A vallási célzatok mögött nyilvánvalóan politikai szándékok, azok mögött is – a mű harmadik rétegében – személyes erények és vétségek, szélsőséges indulatok (a „rajongás” válfajai) húzódnak meg.

Az események középpontjában két főszereplő áll – a regény különleges szerkezeti vonásaként ők személyesen soha nem találkoznak. Egyikük Pécsi Simon, a politika és a közélet porondjáról immár visszavonultan élő tekintélyes férfiú, Bethlen Gábor egykori kancellárja. Vele szemben áll a jelen politikai életének meghatározó személyisége, Kassai István „címnélküli kancellár”, a fejedelem tanácsadója. Ellentétük fő oka Kassai „szertelen vagyonszomja” (mindenáron meg akarja kaparintani Pécsi Simon birtokait) és elhatalmasodó gyűlölködése: riválisa politikai súlyát és személyes tekintélyét is meg akarja semmisíteni.

Az „ítélőmester” több úton próbálkozik. Korábban örökbe fogadta Kassai Elemért, unokaöccsét, csupán mert az Pécsi Deborah szerelmese volt, és így tekintélyes hozomány várományosa. Pécsi Simon azonban átlátott ellenlábasa szándékain, és nemkívánatos személynek tekintette Elemért. Kassai második – és a regényünk főcselekményét kitevő – manővereként kieszközli az erdélyi fejedelemtől a szombatosok „fő- és jószágvesztéséről” szóló rendeletet (1638. december 21-én). E lépés nyilvánvaló okát a közvélemény is gyanítja: „a szombatosok ügyét Pécsi megrontására hozta szőnyegre” a körmönfontan ügyeskedő kancellár, hiszen ellenfele közismerten kapcsolatot tart ezzel a szektával. Az események irányításának eszközéül Kassai István behálóz egy szombatos papot, Laczkó Istvánt, és zsarolással kémkedésre kényszeríti.

A regény középső szakaszában az író az eseményszálak váltott szövésével halad előre, időbeli előre- és visszalépésekkel, minden jelentős szereplő nézőpontját és motivációját egyenként és részletesen megvilágítja. Ennek formája leggyakrabban a belső monológ. Így váltakoznak Laczkó István, Klára, Elemér és Deborah kedélyhullámai, tépelődései, vívódásai a sorsfordulatok előzményeiként, illetve következményeiként. Folyamatosan élesedik Kassai István és Pécsi Simon ellentéte is. A bonyodalom kezdete után Elemér – szerelméről lemondani kényszerülve – félreáll, elhagyja a gyulafehérvári udvart, a mezei hadak kapitánya lesz a Pécsi-birtokok körzetében. Az ő visszavonulásával párhuzamosan egyre inkább előtérbe kerül Gyulai Ferenc, és betölti barátja helyét a Pécsi-házban is, a fejedelmi udvarban is. Laczkó István a bűntudattól összeroppan, vállalja a jobbágysorsot, és megpróbálja helyrehozni végzetes hibáját. Felesége, Bodó Klára hősiesen és sikeresen dacol a sorssal, a fejedelmi udvarba kerül, és – megnyerve Lórántffy Zsuzsanna személyes pártfogását – kevés híján a férjét is kimenti Kassai István körmei közül. Pécsi Simon és Deborah csöndesen élik napjaikat, csupán elszenvedik a történéseket, nem kívánnak harcolni sorsuk ellenében. Kettejük párbeszéde a regény eszmei csúcspontja. A háttérben – a megoldásban végső fordulatot hozó epizódsorként – Báthory Zsófia hercegkisasszony és ifjabb Rákóczi György készül az esküvőre. (A rajongók „kompozíciós remeklés” – vélekedik Németh László.)