József Attila költészete, verselemzések

József Attila

József Attila költészete példa és mérték egyszerre – ez a hatás máig él. Ady a 19. századi világkép megrendülését élte át a 20. század küszöbén, József Attila már a 20. századi világképet, amelyben a társadalom és az egyén sorsa még kiélezettebben vetődik fel. A Nyugat második nemzedékéhez tartozik, az európai értelemben vett baloldaliság egyik legautentikusabb képviselője. Az egész 20. századnak az alapkérdéseit tudta költészetének kérdéseivé tenni.

 

A költői kibontakozás

József Attila tudatosan készült hivatására, a költői mesterség legapróbb részleteit is meg kívánta ismerni, s annak a világnak a teljességét is, amelynek a megismerésére törekedett.

A gimnazista költő először Petőfi hangját próbálgatja, majd a nyugatosok hatása alá kerül. A Nyugat után a kortárs líra az avantgárddal ismerteti meg, a forma fegyelmét a kötetlenebb gondolattársítás váltja fel és nagy szerepet szán az egyéni képalkotásnak. A Nem én kiáltok című programversben a költői hivatás újszerű hitvallását fogalmazza meg: míg a Nyugatban a költő egy különleges egyén volt, a forradalmi avantgárd szerint a költő egy a tömeggel – ez a szegényemberek közösségéhez vezet.

 

Az éjszaka-versek, mint a belső táj versei

József Attila a harmincas években a világ teljességét kívánja „versbe venni”, emiatt számot kell vetnie a sorssal, megoldást kell keresnie a végső elkeseredés leküzdésére. Ekkor egyszerre jellemzi a dacos lázadás és a bizakodás a forradalomban.

József Attila formálta és fogalmilag következetesen végiggondolta esztétikai elveit. Költészetében gyakori a külvárosi táj képe, amely az ábrándok nélküli valóságképnek felel meg. „Tájverseiben” nem hagyományos tájszemléletről van szó: a táj úgy fejez ki belső tájat, hogy a tudatállapot leírása és a valóság elemzése egymásra rétegződik. A valóságot művészileg birtokba vevő ember a valóságnak mindig más-más síkját látja, de egyre többet, s ezek tudatában egymásra rétegződnek. A műalkotás ebből úgy keletkezik, hogy a síkváltás feszültséget kelt a tudatban.

A külvárosi táj képéhez más motívumok is társulnak. Ilyen az éjszaka. Az éjszaka-versek jelen ideje az este – az éjszaka ugyanakkor szimbolikus jelentőségűvé válik: ez a napszak a gondolkozásra kiválóan alkalmas, ennek megfelelően a költő magatartása szemlélődő.

 

Holt vidék

A holt vidék ugyan hagyományos tájleíró versnek indul, ám nem valóságos tájról van szó ebben az esetben sem. A téli alföldi táj mozdulatlansága, üressége hagyományos ábrázolási elem – e versben a holt vidék egy léthelyzet szimbólumává formálódik. A versben nagy szerepük van a zenei elemeknek. A költemény ritmusa egy népdalt követ. A hangok visznek életet a holt tájba (ropog, zörgő, csattogó), a hangok igen erősen vannak megkomponálva. A verset többen az éjszaka-versek előversének tartják.

 

Téli éjszaka

A Téli éjszaka József Attila egyik legnagyobb összefoglaló verse, az 1932-33-as esztendők költői szintézise. A vers élén egy rövid felszólító mondat áll: „Légy fegyelmezett!”. Ezt követi a táj leírása, értelmezése. A nyitómondat önfelszólítás, a költő ezzel próbálja magát felkészíteni az előtte álló feladatra: az embertelen világ ábrázolására. Ennek a feladatnak a milyenségét jól jellemzik az igényes szavak használata (ellobbant, remeg, csendes, lég, finom). Már a vers kezdetén megállapíthatjuk, hogy a tájat nem kívül, hanem belül, a lélek világában kell keresnünk. A konkrét látvány áttűnik az elvont értelmezésbe. A valóság és ennek értelmezésének síkjainak különbözőségét szinte vizuálisan is érzékelteti a költő: a talaj, a táj „felett remeg” az a másik táj.

A vers közepe táján jelentkezik a fagy-motívum, amely ugyan tele van hidegséggel (hideg űr, csont, összekoccannak a molekulák, téli éjszaka), de emellett megjelennek melegebb hangulatú színek is (sárga éjszaka, rozsdalevelű fa, lámpafény). A belső fagy, a társadalmi kivetettség szólal meg ezekben a fagyos képekben – azaz az elidegenedés érzése vált ki szorongást a költőben. A költemény utolsó negyedében megjelenik a város, a városban pedig az ember. Az ember „a város peremén” – állapotban tehetetlen ezzel a világgal szemben.

A költemény záró szakasza ismét megerősíti, hogy a költő nagyon nehéz feladatra vállalkozott: szembenéz saját életével, saját sorsával, aminek azért mégiscsak ő a „tulajdonosa”.