A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Honoré De Balzac Goriot apó – Francia realista regény

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
9140
Nyomtasd
Dátum: 2013-04-29 Küldd tovább
  Letöltés

A XIX. századi francia realista regény másik nagy megteremtője. Regényeiből megismerhetjük a XIX. század első felének francia társadalmát.

Tours-ban született. Ősei még parasztok voltak Dél-Franciaországban, de apja már hadseregélelmező tisztviselőként gazdagodott meg. A nemesi származásra utaló “de” szócskát nevük elé apja illesztette önkényesen. 26 évesen merész üzleti vállalkozásokba kezdett: nyomdát vásárolt, könyveket adott ki, de csődbe jutott, s szinte egész életére eladósodott. Álnéven élt, folytonosan bujkálnia kellett hitelezői elől. Most tanulta meg, hogy a kapitalista társadalom legfőbb mozgató ereje a pénz. Visszatért újra az irodalomhoz, hogy regényeinek jövedelméből rendezhesse adósságait. Ez a cél azonban csak látszólagos: tulajdonképpen az életről kialakult új világképénék művészi kifejezésére törekedett. S ezek az új regények meg is hozták számára az irodalmi elismerést és az anyagi sikert. Rengeteget – és kissé felületesen – dolgozott, évente 5-6 regényt irt, “az irodalom gályarabja” lett.

 

Emberi színjáték

Balzac 1830-tól kezdve alkotta nagy regényeit. Ekkor érett meg benne az a törekvés, hogy ugyanolyan tudományos igénnyel fogja vizsgálni és tanulmányozni a társadalmat, mint kora tudósai a természet törvényeit. Az igazságot kutatta, mániákusan ragaszkodott a külső, belső valószerűséghez. Szerette volna a regény eszközeivel ábrázolni az élet totalitását, teljességét, a maga szinte áttekinthetetlen társadalmi, szellemi és lelki bonyolultságában. A Goriot apó (1834) írása közben született meg benne az a gondolat, hogy műveit az alakok visszatérésével, ismétlődésével hatalmas, egymással összefüggő regényciklussá rendezi. Ennek érdekében néhány korábbi alkotásában meg is változtatta egy-két hősének nevét. 1841-ben választotta regényciklusának az Emberi színjáték gyűjtőcímet – ezzel is hangsúlyozva a hasonlóságot és az ellentétet Dante trilógiájával. Több mint 90 kisebb-nagyobb műből áll roppant vállalkozása. 1842-ben jelentek meg első ízben összegyűjtve és csoportosítva az Emberi színjáték addig elkészült darabjai, s Balzac még további 50 regény megírását tervezte. – Rengeteg szereplővel dolgozott. Az Emberi színjáték központi hősei 75 regényben térnek vissza – más-más időben, sokféle környezetben és különböző helyzetekben.

 

Goriot apó

A Goriot apó (1834) az Emberi színjáték egyik legjobban sikerült darabja. Mint Balzac minden regénye, ez is önmagában zárt, kerek egészet alkot. – Figyeljétek meg az író sajátos regényalkotási módszerét a Goriot apó tanulmányozása és újraolvasása során!

 

A részletek gazdagsága

Balzac realista igényű regényeinek egyik legfőbb jellemzője a pontosan megfigyelt és aprólékosan megrajzolt részletek gazdagsága. A mai olvasót talán kissé fárasztja a leírások bősége, ezek a leírások azonban sohasem öncélúak, hanem a jellemábrázolás tartozékai. Az író lényegesnek tartja a környezet és az ember közötti összefüggést, s a környezetleírással közelebb akart kerülni magához az emberhez. – A cselekményt az író mindig előkészíti a környék, a színhely és a figurák részletes bemutatásával. A regénybeli történet (1819-ben kezdődik) egyik színhelye a Vauquer-ház. “Polgári penzió mindkét nem és egyebek számára.” A ház Párizs egyik elhagyatott kerületében áll, “ahol állandóan hullófélben van a vakolat, és patakokban folyik a szennyvíz; valódi szenvedések és talmi örömök töltik be” a környéket. Aki erre jár, kedvét veszti itt. “Egy kocsi robogása errefelé esemény, a házak mogorvák, a falak börtönre emlékeztetnek.” Komor, rideg hangulat uralkodik a leírásban, s ez a nyomasztó légkör előrevetíti az itt élők sivár, eseménytelen, üres életét, az öreg Goriot titkolt balsorsának történetét. A “polgári penzió” épületének tüzetes leírása következik a regényben. Először kívülről mutatja be az író, majd a földszinten levő szalonra és az ebédlőre terelődik kutató, mindent észrevevő figyelme. Gyűjtsétek össze a “prózai nyomorra”, a “fukar, sűrített, elnyűtt nyomorúságra” vonatkozó megállapításokat! – Mi az a “penzióillat” ? – Keressétek ki azt a mondatot, mely 9 melléknév halmozásával (ezek állítmányok !) fejezi ki az ebédlő bútorzatának siralmas állapotát! – Mit lehet megtudni az ebédlő tisztaságáról?

 

A penzió lakói

A penzió tulajdonosa Vauquer-né, egy 50 év körüli özvegyasszony. Egész külső megjelenése éppen olyan, mint a háza “Személye kifejezi a penziót”, összhangban van vele, “ahol csak úgy bűzlik a balsors, ahol megbúvik a spekuláció”, s amelynek “áporodott levegőjét utálkozás nélkül leheli be”. Balzac lépésről lépésre vezeti olvasóját az ütött-kopott szállóban, egymás után mutatja be különös lakóit. -1819-ben, a regény történetének kezdetén heten laktak a háromemeletes házban. Az első emelettől fölfelé haladva a szobák egyre szegényesebbek, s a lakóknak is aszerint kellett fizetniük a szállást és az ellátást, hogy melyik emeleten volt a szobájuk. Az író először futólag ismertet meg a “bennlakókkal”. Az első emeleten a ház két legszebb szobája közül az egyiket Vauquer-né, a másikat Couture-né foglalta el egy ifjú hajadonnal, Victorine Taillefer kisaszszonnyal. A második emeleten Poiret úr és Vautrin lakott. A harmadik emelet négy szobája közül csak háromnak volt lakója : Michonneau kisasszony, egy vénlány, Goriot apó és Eugene de Rastignac. A két manzárdszobában a személyzet lakott : Christophe, a kifutóinas és Sylvie, a kövér szakácsnő. – Ebédidőben tizennyolcan ülték körül az asztalt, mert a törzsvendégeken kívül még 8-10 medikus, jogász s környékbeli úr kosztolt Vauquer mamánál, ők azonban csak ebédre fizettek elő. A bennlakók előzetes felsorolása inkább az épület belső terének bemutatására szolgál. Az alakok részletesebb külső leírása és jellemzése ezután történik. Ezzel kapcsolatban egyes lakók korábbi életéről, sorsáról elég sokat megtudunk, mások múltjára homály borul, az író legfeljebb találgatásokat kockáztat meg. Két szereplőt (Vautrin, Goriot apó) viszont meglehetősen sűrű rejtély vesz körül.

Próbáljátok meg jellemezni a Vauquer-ház törzsvendégeit! Mit tudtatok meg múltjukról, életük korábbi szakaszáról? Az író sejteti, hogy Vautrin “élete mélyén gondosan eltemetett titok lappang”. – Gyűjtsétek össze azokat a célzásokat, melyek erre a titokzatosságra, életének kettősségére, a sima, hajlékony modor s a negatív jellemvonások közti ellentétre utalnak! Vautrin múltja később napvilágra kerül, egyelőre azonban csupán a jellemzés sugallja, hogy nem sok jót várhatunk tőle. Goriot apó 1813-ban, tehát a regény történetének megindulása előtt 6 évvel költözött a penzióba. Mi derül ki lassanként a penzió lakóinak föltevése s főleg Rastignac későbbi “nyomozása” következtében Goriot apó múltjáról? Mire alapította Vauquer-né a maga titkolt reményeit Goriot “úr” iránt? Miért lett belőle a tulajdonosnő szemében később “csaló, vén trotty” ? Mi az oka annak, hogy a 69 esztendős vénember körül kialakult a rejtélyes bizonytalanság, a gyanakvás légköre? Miért nevezik egyesek közönséges kéjencnek? – Vautrin – jellemző módon – a “titkosrendőrség besúgójának” tartja. Mi volt Goriot a forradalom előtt? Mikor és hogyan gazdagodott meg? – Mi volt élete első nagy tragédiája? Hogyan nevelte s adta férjhez lányait? – Miért került végül Vauquer-né házába, s miért költözött itt egyre feljebb?

A Vauquer-ház szinte a korabeli Párizs keresztmetszetét adja. “Egy ilyen közösségen belül kicsiben az egész társadalom elemei föllelhetők”- jegyzi meg Balzac. Lakói részben szürke kispolgárok, részben lecsúszott, elszegényedő emberek, illetve a szegénységből kilábalni akaró, fölfelé kapaszkodó ifjú törtetők. Ezt a világot – a cselekmény folyamán később derül majd ki – szoros szálak fűzik mind a magas arisztokráciához, mind a bűnöző alvilághoz. A társadalmi ranglétrán valahol a középső helyet foglalja el a penzió : hiányzik innen a hivalkodó gazdagság, de a nyomor sem jellemző rá.

 

Több szálon futó cselekmény

A regénynek 35 szereplője van. Balzac általában sok figurával dolgozik, de ezek közül csak néhány kap jelentősebb szerepet az egész műben, a többieknek csupán a cselekmény egy-egy fordulópontján van lényegesebb funkciójuk. – A központi hősök részletesebb bemutatásával előkészített cselekmény egyszerre több szálon indul el. Hol az egyik, hol a másik szereplő kerül előtérbe, majd az életsorsok lassanként egymásba fonódnak, s egymás mellett párhuzamosan haladnak.

Így kapcsolódik össze a két főhős, Goriot és Rastignac sorsa is. Mozgásuk a társadalmi ranglétrán ellentétes : Rastignac fölfelé, az arisztokrácia világába, a gazdagság és a fényűzés felé halad, Goriot pedig fokozatosan süllyed lefelé, a nyomorba. Eugéne de Rastignac joghallgató, a nyári szünet után most tért vissza másodszor Párizsba, de alaposan megváltozott. Az otthoni állandó szűkölködés megváltoztatta észjárását, megsokszorozta érvényesülési vágyát, mohó törekvését, hogy kitűnjön az átlagból. Észrevette, mekkora befolyásuk van a nőknek a társadalmi életre: Éppen ezért gazdag női pártfogóra, szeretőre akar szert tenni.

Távoli rokona, az egyik legünnepeltebb és legelőkelőbb párizsi szépasszony, Beauséant vikomtné segítségével Rastignac bejut az arisztokrata körökbe. Unokanővére révén ismerkedik meg Goriot két lányával is.

Anastasie de Restaud grófnénál ugyan nincs sikere, de a fiatalabbik, Delphine, egy elzászi bankár, Nucingen báró felesége a szeretője lesz.

 

A “fent” és a “lent” erkölcse

Az arisztokrata körökben járatlan Rastignac a Beauséant-palotába “rosszkor” érkezett, mert nem tudhatta, hogy szép rokona délutánonként szeretőjét szokta fogadni. Az asszony nyugtalan, izgatott, kétségbeesett, hiszen barátnője lappangó, gyilkos célzásaiból, rosszmájú megjegyzéseiből csak most tudta meg, amiről a “társaság” már régóta suttogott, hogy a márki házasodni készül. Ebben a “fenti” világban minden előkelő asszonynak szeretője van, erről mindenki tud, és mindenki természetesnek találja. Eugéne megdöbbenve hallgatja végig a cserbenhagyott Beauséant-né harag sugallta tanításait, erkölcsi leckéjét. Ha érvényesülni akar – magyarázza Beauséant-né – fel kell mérnie a “nők feneketlen romlottságát, a nyomorult, határtalan férfihiúságot”. Semmire sem viszi, ha nem akad egy fiatal, gazdag és elegáns nőre, aki érdeklődik iránta. Igazi érzéseit azonban gondosan rejtse el, mint valami kincset, különben el van veszve. Könyörtelen hidegvérrel használjon ki mindenkit! “Ne tekintse másnak a férfiakat és a nőket közönséges postalovaknál, amelyeket ott hagy az állomáson, hogy utolsót rúgjanak, s így majd eléri vágyai végcélját. A világ nem egyéb, mint megcsaltak és csalók közössége.” A Beauséant-palota nagystílű pompájában “szíven ütötte a fényűzés démona, megszállta a nyereség láza, torkát kiszárította az aranyszomj”. Föl akar törni, vagyont akar szerezni, s nincs semmije. Vautrin szinte belelát Rastignac szívébe, észreveszi lehangoltságát, s “pártfogásába veszi” a diákot. – Most fonódik össze – egy időre – a Vautrin- és a Rastignac-szál. – Ez a különös, furcsa, titokzatos ember – Vautrin – alaposan ismeri a világot, a társadalmat. Félelmetes logikával fejti ki, hogy becsületes, kitartó munkával nem fog eredményt elérni. A munka, ahogy Rastignac elképzelte, öreg napjaira legfeljébb Vauquer mamánál juttat majd neki szállást. A gyors meggazdagodásnak más útjai vannak. “Tudja, hogyan lehet itt utat törni? – kérdezi új pártfogója. – A lángész erejével vagy a korrupció ügyességével.

Tisztességgel semmire sem megy. . . A korrupció burjánzik, a lángész gyéren virul.

Így hát a korrupció a túlsúlyban levő középszerűség fegyvere.” Aki erényes, nyomorog. “A látható ok nélkül keletkezett nagy vagyonok titka olyan bűn, mely feledésbe ment, mert ügyesen követték el.” Vautrin “acélmarokkal mart” a diák szívébe, kitalálta céljait, alighogy megszülettek benne.

Balzac két szélsőséges véglet, a legelőkelőbb arisztokrácia és a bűnöző alvilág erkölcsi felfogását szembesítette, s Rastignacnak rá kellett jönnie, hogy a két világszemlélet, erkölcstan között nincs semmiféle különbség. “Nyersen mondta meg nekem ugyanazt – gondolta magában -, amit Beauséant-né burkolt formában mondott… Igaza van Vautrinnak – dörmögte -, aki gazdag, erényes.”

Rastignac kikönyörög anyjától és húgaitól 1550 frankot, Vautrin azonban egymilliós hozomány reményével kecsegteti. Ez megszédíti a diákot, bár a pokoli ajánlatot elutasítja.

Milyen tervet dolgoz ki Vautrin az egymillió frank megszerzésére? Mit kér érte cserébe? Mik Vautrin távolabbi céljai? Mit kellene tennie Rastignacnak?

 

Romantikus cselekménybonyolítás

Balzac különböző nézőpontokból vizsgálja a klasszikus kapitalizmus társadalmát, tanulmányozza s feltárja mozgástörvényeit, realista képet fest az érdekhajhászó önzésről, a pénz elembertelenítő, mindent beszennyező hatalmáról. A regény cselekménybonyolítása azonban inkább romantikus. Az eddigi feldolgozás során is feltűnhetett, hogy bár igen alaposan, részletes leírásokkal készíti elő az egyszerre több szálon elinduló cselekményt, mégis sok mindent homályba burkol, s kedveli az eseményekre ható okok hosszú ideig való titokban tartását. – Szereti a váratlan, meglepő fordulatokat, az éles szembeállításokat, a nagy összeütközéseket. Kezdetben alig-alig történik valami, az események lassan haladnak előre, majd hirtelen felgyorsulva egy-egy drámai fordulóponthoz érkeznek. Ilyenkor a regény különböző szálai egy csomópontban találkoznak.

Rastignac szerelmes Delphine-be, de rá kell jönnie, hogy az asszonynak nincs pénze, vagyonával zsugori férje rendelkezik. Csüggedt pillanataiban eszébe jutnak Vautrin szavai, s elbeszélget ebéd után Victorine-nal, néha-néha udvarolgat neki. Vautrin olvas a fiatalok lelkében, s döntő lépésre szánja el magát.

“A következő nap egészen rendkívüli jelentőséget kapott a Vauquer-ház történetében. ” – Milyen események zaklatták fel ezen a napon a polgári penzió életét?

Mi lett Victorine bátyjának sorsa?

Kik és hogyan leplezték le Vautrint?

Este rendőrök és katonák szállták meg a penziót és környékét. Vautrin ellenállás nélkül megadta magát, s mindent beismert. Jacques Collin a neve, másképpen Vasfejű, akit húszévi kényszermunkára ítéltek. Mikor letartóztatták, tekintete olyan volt, mint a bukott arkangyalé, aki mindig a harcot áhítozza, nem volt benne semmi megbánás. A szálló elképedt, szörnyülködő lakóinak öntudattal vágta oda:

“Mivel jobbak maguk, mint mi vagyunk? A mi vállunkat kevesebb gyalázat nyomja, mint a maguk szívét, maguk csak egy rothadó társadalom petyhüdt figurái.”

A penzió lakosai és kosztosai kiközösítették Michonneau kisasszonyt, s vele ment Poiret úr is. Nem sokkal ezután egy küldönc hozta meg a hírt, hogy Victorine és Couture-né is elhagyja a szállót. Taillefer fia halála után visszafogadta leányát.

 

Romantikus és realista jellemzés

A drámai fordulat után öt szereplő “kilép” a regényvilágból, az események színpadán minden figyelem Goriot apóra és Rastignacra terelődik, s a cselekménynek ez a két szála ettől kezdve szorosan összefonódik – egészen a végső drámáig, Goriot apó haláláig.

A meseszövés továbbra is a romantika “szabályait” követi : szélsőséges végletek, kiélezett kontrasztok kerülnek egymás mellé. Látszólag váratlan, valójában az előzményekből sejthető fordulatok viszik tovább az eseményeket a tragikus lezárásig.

De nemcsak a cselekménybonyolítás romantikus, ilyen jellegű a szereplők egy részének jellemábrázolása is.

Goriot apó a múltban nyilván nagyon színes, érdekes, sokoldalú egyéniség lehetett, a regény jelenében azonban már csupán egyetlen nagy szenvedély jellemzi: a leányai iránt érzett eltúlzott, képtelen szeretet. – Feleségét valaha vallásos rajongással szerette, de az asszony hétesztendei házasság után meghalt. A halál által kijátszott érzelmeit Goriot átvitte két leányára, s ebben a helyzetben az esztelenségig kifejlődött benne az apai érzés. Ez a romantikusan felnagyított, mértéktelen szenvedély nem ismert korlátokat, nem ismert bűnt és erényt: egyetlen célja volt a lányok boldogítása – mindenáron. Sokkal bonyolultabb, összetettebb hős Rastignac. Sikerekről álmodó, felkapaszkodni vágyó ifjú törtető, de még nem pusztultak ki belőle teljesen a nemesebb emberség értékes vonásai. Könnyekre fakasztja Goriot apó szerencsétlen sorsa, visszariad Vautrin aljas tervétől. Lelkiismeret-furdalást érez, hogy “meglopta” családját, a pénzt hamarosan visszaküldi. 0lykor még föl-fölmerül benne az a lehetőség, hogy szorgalommal, szívós munkával fog karriert csinálni. Meg tud még hatódni, szorongást érez egy-egy helytelen lépése miatt. Sajnálja Beauséantnét, s lelkesedik érte. Bár számításból közeledett Delphine-hez, őszintén megszereti, nemcsak hazudja a szerelmet. Önzetlenül, szeretetből, szánalomból ápolja a haldokló Goriot-t, és kemény ítéletet mond – magában – az önző, érzéketlen, gonosz úri társadalomról.

Jelleme előttünk alakul, változik. Emberi értékeit fokozatosan veszti el : erkölcsi síkon lefelé, társadalmilag fölfelé halad. Rastignac figurája a realista jellemábrázolás példája.


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Samuel Barclay Beckett – Godot-ra várva

Az írországi származású, angol és francia nyelvű dráma- és regényíró,...

Close