A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Gustave Flaubert – Bovaryné elemzés

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
5016
Nyomtasd
Dátum: 2013-04-30 Küldd tovább
  Letöltés

A Bovarynéban semmi sincs, ami igaz lenne: teljességgel kitalált történet: sem az érzelmeimből, sem az életemből nem tettem bele semmit. éppen a személytelensége kelt illúziót (ha egyáltalán kelt). Egyik elvem ez: nem szabad magunkat megírni. A művésznek úgy kell jelen lennie a művében, ahogy Isten van jelen a teremtésben: láthatatlanul és mindenhatóan; érezni mindenütt érezzék, de látni sehol se lássák.

(FLAUBERT LEVELE LEROYER DE CHANTEPIE KISASSZONYNAK, 1857)

 

Gustave Flaubert az 1848 utáni illúzióvesztett korszak “az eseménytelenség, az unalom, a mozdulatlanság ábrázolásának nagy regényírója” (Jean Rousset). Meghatározó élménye az általános kiábrándultság, alaptémája az emberi butaság; műve írásakor a nyárspolgárok és a romantika iránt érzett gyűlölete hajtotta. Ötvenöt hónapi megfeszített munka után, 1856 őszén kezdte folytatásokban közölni – az írói pályájának kezdetét jelentő – társadalmi-lélektani regényét, a Bovarynét. A mű “voltaképp házasságtörési regény, amilyenből nemsokára műfaj lesz, sőt legfőbb és szinte egyetlen műfaj” (Babits). Az államügyészség vallás- és erkölcsgyalázás vádjával pert indított Flaubert ellen, aki “egyetlen sort sem írt le soha művészi meggyőződése ellen, egyetlen lépéssel sem hátrált, ha írói elveiről volt szó, még akkor sem, amikor törvény elé állították” (Gyergyai Albert).

Az ötletet (a cselekmény magját) saját körében ismert emberek hétköznapi, aktuális történetei adták.

Már az alcím – “Moeurs de province”, Vidéki erkölcsök – sejteti, hogy a regény nem pusztán egy romantikus asszony története, hanem a vidéki élet monotóniájának rajza, mely a kor jellemző vonásait sűríti: az író által megvetett kispolgárok típusokká válnak, Bovaryné életrajza az egész Lajos Fülöp-i polgárosodó kor – a “csupa aljasság, középszerűség 19. század” (Flaubert) – krónikájává tágul. (Az író szerint Bovaryné “olyan nő, akinek hamis a költészete, hamisak az érzelmei olyan nő, amilyet lépten nyomon láthatni”; és amikor műve megjelent, legalább “húsz francia faluban szenvedett és sírt egy-egy szegény Bovaryné”.)

A valószerű, részletező leírásokban bővelkedő regény cselekménye – a realista hagyományoknak megfelelően – pontosan elhelyezhető térben és időben. Rouenra és környékére szűkített a regénytér: (a kitalált) Tostes, majd Yonville – “afféle mezőváros nyolc mérföldnyire” a megyeszékhelytől, amellyel Hivert postakocsija, a Fecske köti össze napi járattal – hiteles környezetrajzával maga a vidéki Franciaország. (Emma csak Rouenig jut el, bár Párizsról – és Itáliáról, Svájcról – ábrándozik.) A cselekmény az 1830-40-es években játszódik, Charles biográfiájának megfelelően pontosan követhető az idő múlása (négy évig lakik Tostes-ban, tizennégy hónapig tart első házassága özvegy Dubucnével; Emma negyvenhárom napig fekszik ideglázban, Léont Rouenban három évi távollét után látja viszont, Rodolphe-ot szintén három év elteltével La Huchette-ben).

Az egyhangú, szürke hétköznapokat mutatja be a cselekmény, “mozgalmasságát” a belső történések ábrázolásának gazdagsága adja (az író szerint ugyanis “azok a legszebb könyvek, amelyekben a legkevesebb az anyag”, 1852).

Nemhiába vívja harcát a szerző a tökéletes formáért: a szerkezet zárt, csiszolt; kronologikus, lineárisan előrehaladó vonalát Charles és Emma életútjának állomásai adják: házasság – kettős házasságtörés – halál (megvalósul az írói célkitűzés: “semmi részlet a tárgyon kívül, mindig egyenes vonal, 1853). A regény (9, 15, 11 fejezetre bontottan) hármas tagolású; 1853-ban írta a szerző: a mű “alapjában eléggé feszes 260 lapom van készen, és mindez csak a cselekmény előkészítése, jellemek exponálása (bár kellő fokozatossággal), tájak, helyek fölvázolása. A konklúzió, az asszonykám halála, temetése és utána a férj keservei: mindez legalább 60 lap lesz. Marad magának a cselekménynek a törzsére legföljebb 120-160 lapom ez a könyv inkább életrajz, mint következetesen végigvitt bonyodalom úgy látom, maga az élet is valahogy ilyen: egy-egy esemény egyetlen percig tart és hónapokig várjuk! Szenvedélyeink olyanok, mint a vulkánok: állandóan morajlanak, de csak időközönként törnek ki.” Ezért a “csomópontos” szerkesztés (és a tempóváltás gyakori alkalmazása) a jellemző, nem az egyenletes folyamatosság. Nincs fejlődés, “emelkedés”, csúcspont – csak az “újra feltűnő dolgok kitágították” Emma létét (II.15.). Bovaryné életének fordulópontjai részletesen kidolgozott, önálló fejezetek (ilyen mindhárom részben a nyolcadik): a vaubeyssard-i bál (I.), a tenyészvásár napja (II.) és Emma agóniája (III.). (Kéziratainak tanúsága szerint az író az esküvő, a bál, a fogadó, a vásár és az agónia jeleneteit dolgozta át különös gonddal, rengetegszer.) A “kettőztetés” eszközével is él a szerző: Charles kétszer nősül, két városba költöznek, Bovaryék folyamatos süllyedésével párhuzamosan ellentétes az Homais család felemelkedése.

A megjelenített magatartásformák is mélységes illúzióvesztést tükröznek. Emma Rouault hétköznapi figura; átlagos, de több, mint környezete (“még a megyeszékhelyen is megállná a helyét”, Homais). Könyvfaló kékharisnya; életmintául szolgáló olvasmányai alapján regényes szerelemre és nagyvilági életre vágyakozik, ezért vergődik álmai-vágyai és kisszerű környezete között. (Unalmában “különböző katasztrófákat és véletleneket képzel el”, irigyli a “viharos” életűeket, állandóan nagy eseményre vár.) Mindig rosszul választ: Bovaryból, akit tehetséges orvosnak vél, rögtön házasságkötésük után kiábrándul. (Flaubert részletezi lelkiállapot- és érzelemváltozásait: “elhidegülését” Charles-tól – “miért is mentem férjhez?” -, akiben “fölsülése” után végképp minden bántja, “arca, ruhája léte” (II.11.), végül – tele “dühös vággyal, keserű gyűlölettel” (II.5.) – már az foglalkoztatja, “hogyan szabadulhatna meg tőle” (III.2). Rodolphe-tól kizárólagos szenvedélyt (és szöktetést), Léontól könnyedebb kalandot vár, de mindkettőjükben csalódik: szeretői alig különböznek férjétől, csak rövid ideig jelentenek újdonságot. Az álmodozás módszereit gyerekkorától fejlesztő (I.5.), az egész életét végtelen álommá tágító Emma paradox lelkivilágú naiv utánzó, egy teremtett világban él nem teljesen valóságos életet (“női Don Quijote”) – a színházban, ahol épp a Lammermoori Luciát nézik meg, “egyszerre otthon volt lánykora olvasmányai között, W. Scott kellős közepén, egy másik világ légkörében”; s “az élettől futva így óhajtott elrepülni ő is egy ölelésben” (II.15). Mindig valami más környezetben látja, mindig valaki másnak hiszi magát.

Meghatározó élménye, a bál, nagy hasadást okoz életében, “valóságos szakadékot”: megérezheti a “nagyvilági élet illúzióját”, s eltávolodik a kispolgári élettől; “a jóléthez való dörgölőzés valami olyat rakott rá, ami nem fog többé letörlődni”, s később a “bálra való emlékezés állandó foglalkozásává vált” (I.8.). De nemcsak a bál emléke élteti: Léoné (“átkozta magát, miért is nem szerette”), majd Rodolphe-é is (ezt “bezárta szíve legmélyebb rejtekébe”) – egész élete folyamatos emlék- és múltidézés lesz.

Szabadulási kísérletei valójában nem igazi kitörések – csak az eléje kerülő lehetőségekkel foglalkozik: apja “örül, hogy megszabadul tőle”, ő pedig, első próbálkozásként, férjhez megy, hogy elkerüljön Bertaux-ból, a tanyáról. Amikor unatkozik, egészségi állapota bírja arra Charles-t, hogy hagyják el Tostes-ot – a költözés, a gyerekszülés a következő kísérlet. Aztán a Rodolphe-kapcsolatba veti bele magát, majd bármire képes, hogy fenntarthassa viszonyát Léonnal. “Nem hajlandó szembenézni tényleges helyzetével, s ennek következményeként végül is tönkreteszik azok a realitások, melyeket megpróbált semmibe venni. Gazdagabb és ragyogóbb élet utáni sóvárgásának az a végeredménye, hogy kislányát, aki árván maradt, egy pamutfonógyárba küldik munkásnőnek” (E. Wilson). Először még “erényesnek és elérhetetlennek” látszik Léon számára, aztán egyre kevésbé tud úrrá lenni az eseményeken, egyre mélyebbre süllyed, egyre alárendeltebb szerepet játszik. Gyorsuló tempóban látjuk erkölcstelenségének fokozatait: “szinte kéjjel élvezte a győzelmes házasságtörés minden gonosz iróniáját” (II.11.), “egész élete a hazugságok szövedéke lett, valóságos szükséglet, hóbort és élvezet volt ez egyszerre” (III.5.), “ingerlékeny lett, torkos és kéjvágyó”; “egyedül a maga szenvedélyei foglalkoztatták, s a pénzzel annyit se törődött, mint egy főhercegnő” (III.6.) – “mégsem volt boldog, s azelőtt sem volt az soha”. Lheureux zsarolására férje betegeitől hiteleket szerez, Léont sikkasztásra biztatja; végül, pénzt kérve, sorra látogatja Rodolphe-ot, Guillaumint (akinek még elutasítja közeledését) és Binet-t (neki már felajánlkozik); végül Justin beviszi Homais “capharnaumjába”. öngyilkosságának oka nemcsak a lelepleződéstől való félelem, a kifizethetetlen adósság, hanem csalódása romantikus eszményeiben. Emma egyszerűen “eltévesztette a teret. Yonville-t nézi Párizsnak. Párizsban Balzac-hősnő lehetne, Goriot apó lánya, félelmetes-pompás nősténytigris. Yonville-ben ‘csak’ Flaubert-hősnő, Bovary felesége, komikus-megható férfipréda (Poszler Gy.).

Házasságtörő asszonyok történeteinek sora kezdődik Emmáéval az irodalomban – Anna Karenina (1877), Effie Briest (1895) -; és megjelennek gátlástalan női karrieristák (Becky Sharp, 1848) és önmegvalósítók (Nóra, 1879) is.

Charles középszerű egészségügyi tiszt (orvosi vizsgáit nem tette le, szakértelmének teljes hiányát ortopédiai műtétje és Emma haláltusája teszi nyilvánvalóvá: mindkétszer igazi orvosokat kell hívatni – Hippolyte pedig “eleven szemrehányás az ő gyógyíthatatlan butaságával szemben”). Szorgalmas, ostoba kollégistaként jelenik meg, s a “ridiculus sum” büntetés egész életét jellemzi; komikus első házassága után felszabadultan rajong Emmáért, és “magát is többre kezdte becsülni azért, hogy ilyen feleségre tett szert” (I.7.). Miközben felszarvazzák, “a halandók legboldogabbjának érzi magát” (III.5.); mindkét szeretőnek szinte felajánlja hitvesét: ír Rodolphe-nak, hogy a “felesége a rendelkezésére áll” (II.9.); ő beszéli rá Emmát, hogy maradjon Rouenban (II. 15.), majd amikor felesége “tanácsért” megy Léonhoz, megdicséri (“Milyen jó vagy!”) – ekkor tölti Emma a fiúval a “mézesheteknek beillő” három napot A “lapos társalgó” Charles földhözragadt, “szánalmas figura” (Emma); állandóan “alszik és horkol”; “csak bizonyos alkalmakkor csókolta meg a feleségét. éppolyan szokássá lett ez nála, mint akármelyik más szokása, s mint unalmas vacsora után egy előre sejtett utóétel” (I.7.).

A fontoskodó tényszajkózó, Homais, a nyárspolgár patikus “megtestesíti a kor progresszív és természettudományos világnézetének minden laposságát és ostobaságát” (Babits). Alkalmazkodik minden körülményhez és helyzethez (a kis Berthe-től pl. Bovary lecsúszása után eltiltja gyerekeit). Pályája felfelé ível; Charles halála után minden orvos elmenekül Yonville-ből, ő pedig megkapja a hőn áhított becsületrendet. állandó vitája a bőbeszédű Bournisien plébánossal is ostobaságának bizonyítéka – ez persze nemcsak a két figura, hanem a materialista és idealista filozófia paródiája is a szkeptikus Flaubert-től.

“Rastignac vidéki énje”, Rodolphe, “polgári józanságával” egyre inkább megveti Emma rajongását, aki “nagyon érzelgőssé” válik – kapcsolatuk a férfi szemszögéből a (majd) “hogyan szabaduljak meg tőle?” cinikus kérdéstől a “jó kis szerető volt” flegmatikus zárásig tart. “Rastignac is Rodolphe-fá zsugorodna Yonville-ben”; Léon pedig “szomorú Werther-fattyú” (Poszler Gy.), aki már nem tud cselekedni. Az alattomos “csúszó-mászó féreg” uzsorás kereskedő, Lheureux, Emma kísértője, “hétköznapi sátán” (Balassa P.); az öngyilkosságát is lehetővé tevő Justin viszont őszintén szereti az asszonyt, akinek “sejtelme sincs” arról, hogy “a szerelem itt remeg a közelében, a durva vászoning alatt” (II.14.).

A figurák nem “hősök” a romantika (és a rendkívüli alakokat teremtő Balzac és Stendhal) felfogásának értelmében, kizárólag karikatúrák, torzképek jelennek meg – már senki nem lehet igazi hős, de igazi áldozat sem. A mellékszereplők sorából társadalmi körkép rajzolódik ki: a polgárság képviselőin (közjegyző, adószedő, fogadósné, zongoratanárnő stb.) kívül az író a nemességen is ironizál (lóverseny, Lavardiáre gróf stb.) és változatos jellemű szolgafigurákat is megjelenít. (A beszélő nevek is jellemeznek – Bovary (“bovin, boeuf”) ökör; Justin (“juste”) igaz; Lheureux (“heureux”) boldog; Homais (“homme”, “homéopathie”) ember vagy homeopátia -, és az olvasmányok is: Emma mást és mást forgat különböző életszakaszaiban (a zárdában: Chateaubriand-, Scott-, Lamartine-műveket, majd: Sue, Balzac, Sand következik, végül: erotikus regények); Charles fel sem vágja az orvosi lexikont, elalszik a szakmai hetilapon; Homais pedig kívülről fújja az újságot, pedig “a sajtó az elbutulás iskolája, mert fölment a gondolkodástól”, Flaubert, 1871).

Emma portréjával azt a tapasztalatát igazolja az író, “hogy az ember a túlságos, a kizárólagos érzelmeket keresi, holott csak az élhető, ami sokrétű és szürke” (1859), az ábrándozás meg “hitvány szörnyeteg a lelkek szirénje: dalol, hívogat, odamegyünk hozzá, és nem térünk vissza soha többé” (1846). Bovaryné életvitele, csalódássorozata a romantikus illúziók kudarcának ironikus képe, a mű éppen olyan szatírája a romantikának, mint annak idején a Don Quijote a lovagregények divatjának. Az író úgy irtja ki (magából is) a romantikát, hogy “művének tárgyává teszi”; “realista lesz, hogy leleplezze ezeknek az álmoknak hazug és egészségtelen voltát” (Hauser A.). Nemcsak e magatartást, hanem a szélsőséges, romantikus regényformát is megszünteti a hétköznapiság “feszes szerkezetű, mikrokozmikus” ábrázolásával, és a szövegben is megtöri, ironikusan, a romanticizmust (Rodolphe csábító közhelyeire a vásárból felhangzik a “válasz”: “trágyázásért”, “egy merinó fajtájú kosért”, stb.).

Flaubert egyik vívmánya az elbeszéléstechnika megújítása. Eltűnik a mindentudó regényíró, megváltozik a narratív funkció: az író nem interpretálja az eseményeket; mindig valamelyik figura szemével látunk, a nézőpontok áttűnnek egymásba. Az iskolatársként megszólaló szereplői elbeszélő, a láthatatlan narrátor nézőpontja a Bovary-szülők szemszöge után Charles-éba megy át; a fő szólam – a narrátoron kívül – Emmáé lesz, akit először Charles lát, majd retrospekció utal neveltetésére. Vele kapcsolatosan Flaubert sokszorozza a nézőpontokat: ideál Charles-nak, Rodolphe-nak “helyes aszszonyka”, a márki szerint “igen formás a termete és nem is köszön parasztosan”, Léonnak kezdetben “minden dráma hősnője” stb. Emma halála után újra Charles, majd a narrátor szól. A közvélemény szemlélete is tükröződik (“legalábbis így mondták a Yonville-i polgárok”); mindent többféle nézőpontból látunk (pl.: LefranÍois-né mutatja be Yonville-t); a közlésmódok közül nagy szerephez jut a szabad függő beszéd.

Az írói lelkiismeretesség példájává lett Flaubert rendkívüli műgonddal, dokumentumok gyűjtésével, helyszíni szemlékkel dolgozik, rengeteg vonással és színnel, de egyetlen olyan sincs, “amely ne volna tökéletes mása a valóságnak” (Babits). Megszállottan keresi a pontos kifejezéseket (“a szó pontossága a gondolat pontosságából következik”); módszere a számtalan apró, de jellemző tény (“úgy kezeli tollát, mint mások a bonckést”, Sainte-Beuve). Alkotói magatartása a sokat emlegetett impassibilité, de valójában nem is szenvtelen, nem érzelemmentes: csak le kell győznie, el kell rejtenie saját érzelmeit. (“Amikor leírtam az idegroham szót, annyira átéreztem, amin az asszonykám átment, hogy attól féltem, rajtam is kitör a roham”, 1853.) Az igeidők, igemódok kezelésének nagymestere – nála ezek nem törik meg a stílus egyneműségét -, nem vált időt pl. az álomleírásokban (“négylovas hintók viszik Emmát”: az ábránd beépül a jelenbe, a horkoló Charles és a bölcsős gyerek mellé, így az utazásvágy és a prózai valóság egyszerre hat).

A legjelentéktelenebb dolgok is túlmutatnak saját közvetlen szerepükön és jelképessé válnak (Charles sapkája, menyasszonyi csokrok, hajtincsek; a kastélyban nemcsak gránátalma és ananász van, de még a cukor is fehérebb). A tárgyak, érzetek előhívják a múltat, megteremtik a kapcsolatot az idősíkok között (ez lesz majd a prousti technika alapja is): a bál után talált hímzett szivartárca valóságos talizmán, Rodolphe vanília-parfümje felidézi a vicomte emlékét; Homais locsolgatja Emma muskátlijait és ez Charles-ban emlékfolyamot indít; a bálban leskelődő parasztok arca felidézi Emmának leánykori, tanyasi nyomorát; a színházban látottakról saját esküvőjére gondol.

Lassítják a tempót a részletező leírások (Yonville, az esküvői torta) és a csöndek, a szemlélődés gesztusa is; ez nemcsak az írót, a figurákat is jellemzi (“nem szóltak többet egymáshoz”, “csak mennek-mennek, karonfogva, némán” stb.). Állandóan visszatérő trópusok pl. a ló-képek (a volt feleség “rozzant gebe”, Charles úgy tanul, “mint a robotoló lovak”, Emma “úgy tett, mint azok a lovak, amiknek nagyon is szorosra fogják a zabláját”); a mű elemzői megállapították, hogy a domináns motívum az evés (rengeteget esznek, de Emma sovány marad, mert “semmit sem fogad be igazán”), a fő toposz pedig az ablak, Emma bezártságának és korlátozottságának szimbóluma: vágyakozik, leskelődik, várja a jelzést (a homokdobást) vagy jelez (kitett ronggyal); de a szomszédok szintén kémlelődnek, még a parasztok is lesik a bált a kastélyban – “vidéken az ablak pótolja a színházat, a sétát is” (II.7.). (A kép Bovaryné léthasonlatában is megjelenik: élete “olyan hideg, mint egy padlás, melynek ablaka északra néz, s homályában az unalom, e csendes pók szövi hálóját” (I.7.). Bár az író azt vallotta, hogy “feszélyezi a metaforikus érzéke”, és “mint a tetvek, úgy marják a hasonlatok”, ezért “egyebet se tesz, mint irtja őket, hemzsegnek tőlük a mondatai”, hagyott még költői képeket a regényben.

A mű meghatározó tónusa az irónia: Emma temetésekor “Rodolphe, aki egész nap vadászattal szórakozott, nyugodtan aludt a kastélyában; Léon is aludt Rouenban”; Léon házasságának hírére Bovary levélben közli: “szegény feleségem is mennyire örülne, ha élne”; Emma nagyravágyásán, másoló, utánzó hajlamán végig ironizál (l. Párizs térképe, a szenilis herceg, Berthe névadása). A kulcsjelenet, a tenyészvásár napja, sokszólamú, sokhangnemű fejezet: a bevezető leírás után párhuzamosan zajlik lenn a ceremónia, fenn (az ablakban!) Emma elcsábítása; egyre gyorsabb váltások után jelenik meg (a legszegényebb, de önzetlenül adakozó) Catherine Leroux, a kitüntetett vén cseléd – alakjával kapcsolatban hangzik el az író egyetlen direkt közbeszólása: ő “a pirospozsgás polgárok között a félszázados szolgaság” -, majd a patikus vallásellenes reagálása következik, végül a tűzijáték leírása és Homais cikkének rezüméje. (A szegénység-alaptéma mellett komikus, de reális a vásár szólama, ironikus a romantikus csábításé.)

Flaubert “gyűlöli a silány módon gondolkodást”: nem is a polgári osztályt, hanem “az ostobaságnak azt a fajtáját, melyet leggyakrabban közöttük fedezett fel”. Egyik utolsó, Maupassant-nak írt levelében fogalmazta meg (szállóigévé vált) gondolatát: “a földnek határai vannak, de az emberi butaság határtalan” (1880). M. Kundera véleménye szerint “Flaubert a butaságot fedezte fel ez a legnagyobb felfedezése annak a századnak, amely oly büszke volt tudományos szellemére. Regényeiben a butaság az emberi léttől elválaszthatatlan dimenzió. Szegény Emmát elkíséri szeretkezéseinek ágyától halálos ágyáig, mely fölött két félelmetes agélaste (humorérzék nélküli), Homais és Bournisien, mintegy gyászbeszédként, hosszasan fejtegeti sületlenségeit, de Flaubert-nek a butaságról szóló látomásában az a legmeghökkentőbb, legbotrányosabb, hogy az ostobaság korántsem enyészik el a tudomány, a technika, a haladás, a modernség hatására, épp ellenkezőleg, maga is együtt halad a haladással!”


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Kemény Zsigmond – A rajongók elemzése

É az embersorsokat valami különös, immanens törvény vagy dinamizmus irányítja;...

Close