A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Guillaume Apollinaire (1880-1918)

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
7190
Nyomtasd
Dátum: 2012-09-29 Küldd tovább
  Letöltés

Az avantgarde a XX. század első harmadában kibontakozó művészeti irányzatok átfogó neve: kubizmus, dadaizmus, futurizmus, szürrealizmus, konstruktivizmus, expresszionizmus. Szakítanak a polgári világ hagyományos művészetével, a kiüresedett formákkal, kifejezésmóddal. Elutasítanak minden korábbi művészetet, az egész polgári felfogással szakítanak. Jellemző rájuk a kihívó hang, a meghökkentés, a provokáció. Az ágazatok egészen különböznek esztétikai értékükben és hatásukban. Egyik sem terjed ki a művészet egészére, nem korstílusok, párhuzamosan hatottak, ritkán jelentkeznek tisztán. A lázadás hátterében a kapitalizmus válsága, a technika rohamos fejlődése, a katonai erő növekedése, a sovinizmusok állnak.

Guillume Apollinaire (1880-1918), aki olasz és lengyel származású, még fiatalon Franciaországba kerül. Itt nő fel, és itt lesz költő. Volt nevelő, később Párizsban a művészvilág központi figurája lesz. Részt vett az I. világháborúban, izgalmas kalandnak éli meg. 1916-ban megsebesül, aminek következményeit haláláig viseli. Ő használja először a szürrealizmus szót. Leghíresebb kötete 1918-ban jelent meg Kalligrammák címmel. Két érdekes versfajta jelenik meg ebben a kötetben: a beszélgetésversek (utcán, kávéházban… ellesett szövegfoszlányokból áll össze a vers, rendezetlenül); és a kalligrammák (=képversek, a vers szavait a költő rajzszerűen helyezi el, kép és vers egyben).

A megsebzett galamb és a szökőkút című versének első képe egy megsebzett fejjel látható galamb. A szövegben nőkről, lányokról szól, akiknek elkínzott az arca, megsebzettek, akárcsak a galamb. A férfiak, szerelmeik csatába mentek, ezért szomorúak. A következő kép egy szökőkutat ábrázol. Ebben férfiakról, barátokról, férjekről szól, akiknek a hollétéről nem lehet tudni. A kép alsó része megfejti az előző két részt – a férfiak harcba mentek (szökőkút medencéje). A képi megjelenítés plusz tartalmat ad a versnek. Galamb – nők, asszonyok, lányok: kiszolgáltatottság, védtelenség, gyengédség, szabadság. A béke és a háború világa ellentételeződik. Szökőkút – férfiak, férjek: a sebből kiáramló vér jelképe, felfelé ívelés és visszahullás (élet-halál), körforgás (az élet fel-le folytonos mozgása). A medence: ide esnek vissza vércseppek, tócsa, amibe a sorok aláhullanak. Ha szemként értelmezzük, akkor a szökőkút maga a könny – fájdalom.

Guillaume Apollinaire (gijóm apolliner) költészetét az újítás és a hagyományőrzés egysége jellemzi. Érezte, hogy a szimbolista költészet eszközei már nem alkalmasak a kialakuló új világ megszólaltatására, az ember új világérzésének kifejezésére, ezért szenvedélyesen kutatta a költői megújulás lehetőségeit. Úttörésének merészsége mégsem jelentette a klasszikus költészet és a szimbolizmus értékeinek megtagadását. A szimbolistáktól azonban elválasztotta nagy életszeretete, a külvilág felé fordulása, bizalma a jövőben, a technikai civilizációban.

Rómában született egy olasz katonatiszt és egy emigráns lengyel nemes lányának törvénytelen gyerekeként. Egy ideig Párizsban hivatalnok volt, majd 1901-ben nevelői állást vállalt egy Rajna menti kastélyban. Az itt töltött egy év két jelentős élménnyel gazdagította: az egyik a rajnai táj és népélet megismerése volt, a másik pedig reménytelen romantikus szerelme az angol nevelőnő, Annie Playden (eni pléjdn) iránt.

Visszatérve Párizsba bekapcsolódott az irodalmi életbe, és hamarosan a párizsi művészvilág egyik központi szereplője lett. Megismerkedett Picassóval és a modern festészet több képviselőjével, köztük Marie Laurencin (mári loranszen) festőnővel, legnagyobb szerelmével. Kapcsolatuk öt évig tartott, 1912-ben szakadt meg végleg. Apollinare az új festészet, a kubizmus lelkes híve és szószólója lett. Felvette a kapcsolatot az olasz futuristákkal is.

1914-ben önként jelentkezett katonának, úgy élte át a háborút, mint egy izgalmas kalandot. 1916-ban egy gránátrepesz átütötte a koponyáját, sebesülésének következményei haláláig elkísérték. Legyöngült szervezete a spanyolnáthának már nem tudott ellenállni.

Legjelentősebb két verseskötete a Szeszek (1913) és a Kalligrammák (1918).

 

Szeszek

A Szeszek c. kötetben tizenöt év alatt keletkezett verseit gyűjtötte össze. Ezek nagyrészt életének eseményeihez kapcsolódnak, stílusuk szerint pedig három réteget, három fejlődési szakaszt képviselnek: a korai versek a szimbolista hangulatlírát folytatják; a rajnai versekben a költő az egyszerű dalformát kelti új életre, visszanyúlva a francia trubadúrok, Villon, a romantika, a német Lied (líd; dal), Heine, Verlaine örökségéhez; a versek harmadik csoportját a modern szintézisre törekvő, kubista-szimultanista szerkesztésű költemények képezik.

A meglehetősen heterogén összetételű kötetet egy jelentéktelennek látszó, egyszerű újítás teszi egységessé: az írásjelek elhagyása. Ezzel az eljárással már mások is kísérleteztek, de Apollinaire volt az első, aki egy egész kötetben következetesen alkalmazta. Így az írásjelek nem gátolják a versek melódiájának szabad áramlását, mintha mindegyik verset egyetlen dallam lebegtetné, egységes hangulati-érzelmi összefüggés jön létre köztük. “A ritmus, averssor tagolása, ez az igazi központozás” – írja a költő, aki tudta azt is, hogy “a központozás elhagyása rugalmasabbá teszi a szavak lírai jelentését” is, azaz többértelműbbé teszi a verset, gazdagítja jelentését.

A Kikericsek(1902) valószínűleg még az Annie-versek közé tartozik. Oldott, kötetlen, szabad versépítés jellemzi. Az őszi rét jelenségei, események töredékes képekben villannak fel a szerelmi motívummal együtt. A két téma kölcsönösen idézi fel egymást, kapcsolatuk szinte álomszerű. A költő mintha az értelem működésének kikapcsolásával jelenítene meg lelki tartalmakat, a külvilág jelenségei az érzelmek tükörképének tűnnek fel. A valóságos élmény a vers megejtő zenéjében szinte elpárolódik, és szabad, részben a dallamtól is sugallt asszociációkba oldódik.

A méreg, megmérgeződik, halni készülő motívumsor általánosabb jelentést is sugall: a világban méreg van, a dolgok, az emberi élet szükségszerűen romlanak és múlnak el.

A Mirabeau-hid (1912) a Marie Laurencinnel való kapcsolat megszakadása idejében született. A költő bánatát, szomorúságát sanzonszerű dalban oldja fel.

A vers központi motívuma az idő múlása. A szerelmi csalódás az elmúlás érzetét váltja ki, és ennek fájdalma lesz a költemény alaphangja. A híd alatt áramló víz egyszerre jeleníti meg az idő futását, a halál közeledését, a szerelem elmúlását. Egyre erősebben érezhetővé válik a búcsúzás hangulata is.

A költemény könnyen futó sorai a víz folyását is érzékeltetik. A vers zenéjének folyamatos áramlása hangulati-érzelmi összefüggést teremt a vers motívumai, képei között. A jelképeknek és a verszenének ez az egysége Apollinaire költészetének egyik legjellegzetesebb vonása.

1. A vers 1912-ben ilyen formában jelent meg:

“A Mirabeau-hid alatt fut a Szajna.
S szerelmeink emléke mért zavar ma?
Mi volt az öröm ? Ráadás a jajra. “

(Vas István fordítása)

Az idő, a mulandóság központi motívuma a Szeszeknek. A Búcsú című vers is ezt és a költő fájdalmát szólaltatja meg.

A Szeszek nyitó verse, az Égöv (1912) összegző és programadó költemény: számadás a költő eddigi életéről és egy újfajta világszemlélet kifejezése. A költő a régi világtól unottan fordul el, egykori hitét elvesztette, új hitek, új lehetőségek után sóvárog.

A költemény időbeli kerete egy hajnaltól hajnalig tartó séta. A költő ebben a keretben éli át felmerülő emlékképekben életének elmúlt eseményeit, miközben fantáziája abszurd látomásokba ragadja. A költői tudat időben és térben szabadon csapong, így a versben egymás mellé kerülnek egymástól távol eső jelenségek: a modern élet, a technikai civilizáció, a nagyváros motívumai keverednek a múlt, a történelem, a vallások és mitológiák elemeivel, fantasztikus álomképekkel. A kubista festészethez bizonyos mértékig hasonló módszer ez: az alkotás tárgyát a művész elemeire bontja, és ezeket az elemeket valamennyi oldalukról megelevenítve új egységbe helyezi.

Apollinaire is szimultán együttlátásban, egy enciklopédikus látomásban egyesíti a széttört világ darabjait, a külső és a belső világ jelenségeit együtt, valóságos összefüggéseikben tárja elénk, úgy, ahogy azok a lelki élet folyamatában valóban együtt vannak. “Arra kell szoktatnunk a szellemet, hogy egyidejűleg fogja fel a verset, mint az életnek egy jelenetét” – írja. A nagy költemény elemeit az élet “lángoló szesz”-ének, az új mámorok átélésének heve, líraisága fogja össze. A személyes élményekhez világnézeti kérdések kapcsolódnak, a kor képének rajza történelemfilozófiai problémákat vet fel. A költő a vers nagy részében önmagához beszél, de az önmegszólítást időnként felváltja az első személyű előadás.

 

Kalligrammák

A Kalligrammák (1918) az 1912 és 1917 között írt költeményeket tartalmazza. A kötet darabjainak jó része a harctéren született, nyomon követhetjük bennük a költő útját, mely a “háború csodái”-ért való lelkesedéstől a lövészárkok borzalmaival való találkozásig vezetett. A kötet versei általában oldottabbak, kötetlenebbek, a költő tovább folytatja kísérletezését.

A valóság újfajta megközelítésének igénye hívja létre az ún. beszélgetés-verseit (poéme-conversation). Ezekben a költő egyszerűen lejegyzi és versbe foglalja azokat a mondatokat, párbeszédeket, beszédfoszlányokat, amelyeket az utcán vagy kávéházi társaságban hall: “Ez nagyon finom palacsinta volt / A tartály folyik / Fekete rulha mint a körme / Ez teljesen ki van zárva / No látja uram” (Hétfő Rue Christine). Ezek a társalgó-költemények már a szürrealizmus önműködő írásmódjának előhírnökei.

Apollinaire érdekes költői kísérlete volt a kötet címét adó igazi képversek készítése. Ezekben régi ókori hagyományt újít fel: a szavak térbeli elhelyezésével vizuálisan is megjeleníti a témát. Úgy gondolja, hogy ezzel az eljárással a térbeli és az időbeli művészetek lehetőségeit egyesítheti, és egy “vizuális líraiság” létrehozásával új hatásokat érhet el. A rajzvers új befogadói magatartást kíván: először mint képet érzékeljük, aztán kezdjük olvasni.

Apollinaire legjobban sikerült képverse A megsebzett galamb és a szökőkút (1914), amelyben az elhagyott lányokat és a háborúba vonult barátokat siratja el.

Olvasás közben vegyük figyelembe az alábbiakat: A “hol vagytok” kérdés Villon Ballada tűnt idők szép asszonyairól c.versének visszatérő kérdéseire emlékeztet.

A középső rész sorai kétféle sorrendben is olvashatók. A zárósor szó szerinti fordításban így szól: “Kertek ahol vérzik a leander (babér rózsa) harcok virága “.

 

Az új szellem és a költők

1917-ben bemutatták a Teiresziász emlői c. burleszk bohózatot, amelyet a költő “szürrealista drámának” nevezett. A szürrealista jelzőt így magyarázta az előszóban: “magához a természethez kell visszatérnünk – ám nem oly módon, hogy másoljuk, akár a fényképészek. Az ember, amikor a járást akarta utánozni, kitalálta a kereket, amely egy csöppet sem hasonlított a Iábhoz. Ezzel szürrealizmust teremtett, anélkül, hogy tudott volna róla. “Ahogy az idézetből is látható, Apollinaire számára a szürrealizmus kifejezés csak annyit jelent, hogy nem szabad a természetet szolgai módon utánozni, azt funkcionálisan át kell a művésznek formálnia.

Az új szellem és a költők c. tanulmánya (1917) kiindulópontja lett az új irodalmi mozgalmaknak, elsősorban a szürrealizmusnak. Az, új szellem” az abszolút szabadság szelleme. Célja a “szintetikus költemény”. Ez olyan, mint az újság, “mely egyetlen oldalon tárgyalja a legkülönfélébb témákat, fogja össze a legtávolabbi országokat”. A szabadság a költészetben minden anyag korlát nélküli felvételéhez vezet, “. . . a leggazdagabb, a legkevésbé ismert a legbeláthatatlanabb birodalom a képzelet.” “Csak azt nevezhetjük költőnek, aki feltalál, aki teremt. . ., aki új örömöket fedez fel, még ha ezeket gyötrelmes is elviselni.” A költőnek meglepetésekre kell törekednie. “Az új szellem a meghökkentés révén. . . különbözik minden előző művészeti és irodalmi mozgalomtól.”

Utolsó nagy verse, a Kalligrammák záródarabja, az Egy szép vörösesszőkéhez (1918) összegző ars poetica. A hagyománynak és a modernségnek az egységét, egyensúlyát hirdeti meg benne: “Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját / A Kaland és a Rend pörpatvarát.” Ez a hagyományőrző modernség Apollinaire egész életművét jellemzi.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Látomásos jelleg Vörösmarty Mihály verseiben

A költő életének legfőbb állomásai: 1800-ban született Pusztanyéken, egy kisnemesi...

Close