Gorkij: Éjjeli menedékhely (1902)

Egy gondolom, hogy a „hétköznapit” alapozásnak kell tekinteni, amire majd felkerül a kép. és részben anyagnak is, amellyel az író teljesen szabadon bánik. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a hétköznapi egyre cseppfolyósabb, s hogy a 19. század hétköznapja ma már nem létezik az író számára, ha csak nem éppen történeti regényt ír. A művész szemében nincs valamennyire is maradandó forma, a művész nem „igazságot” keres, ő megteremti az igazságot. (GORKIJ)

A XX. század elején Maxim Gorkij érdeklődése a színház felé fordult. Kispolgárok (1901) c. drámáját az egy év alatt világhírűvé vált éjjeli menedékhely követte. A korszak egyik leghatásosabb színműve, „az elesettség, a mélyre zuhanás, és ugyanakkor a konvenciók nélküli emberség iránti vágyódás darabja” (Szabolcsi.).

Babits szerint a századforduló táján „a színpadon azoknak a műveknek volt legnagyobb sikere – így pl. az éjjeli menedékhelynek -, amelyek legjobban hasonlítottak a modern regényhez”. De Gorkij művének rendkívüli hatását fokozta a robbanásig feszült oroszországi társadalmi helyzet is.

Az első két felvonás Kosztiljov menhelyének „festetlen és piszkos” tárgyakkal berendezett sötét, barlangszerű pincéjében, a III. felvonás tágabb teret igénylő történései ugyanennek (nem kevésbé nyomasztó) lomos, gazos udvarán játszódnak. Az utolsó felvonásban az eredeti belső tér átalakításai jelzik a „szereplőváltozásokat”. Valósághű miliőábrázolásával a századforduló naturalista színezetű társadalmi drámáját sejtetné a mű, de az író már az eredeti címmel – ,Mélyben’ – is kifejezi, hogy a mélybe zuhant emberek sorskérdései, életlehetőségei foglalkoztatják, a környezet másodlagos.

Az atmoszférateremtésen kívül a csehovi dramaturgia számos más elemét is alkalmazza a szerző: feltűnő a hagyományos drámaszerkezeti elemek hiánya, a cselekményt helyettesítő, párhuzamosan futó sorsok rajza. Az éjjeli menedékhely kényszerűségből összezárt emberek lazán fűzött életképsorozata: minden felvonás – amely tagolásnak nincs nagy jelentősége – egy-egy pillanatkép az egymástól független, de azért kölcsönhatásban álló szereplőcsoportokról. A szerkesztetlenség – a töredezettség hatásával – az élet folyamatszerűségének élményét adja. A lassú tempó a változatlanságot sugallja, ugyanakkor a szerzői utasítások szerint egyetlen napba sűrítettnek tűnhet a drámai jelen: kora reggeltől éjszakáig történnek az események. A megjelenő szereplők számára csak a pillanatnyi jelen a létező idősík; az ő időképzetükben ez maga az örökkévalóság. („Fél éve élek itt, de mintha hat esztendő lett volna”, Klescs.)

A hátteret, a felszínt a hétköznapi tevékenységek állandó ismétlődése, a kialakított szokásrend, életritmus adja: piacozás, sértegetések, ivás a kocsmában és a menhelyen, kártyázás dámajáték, stb. A hajnaltól éjszakáig tartó jövés-menést állandóan ismétlődő hanghatások (üvöltözés, fütyörészés, éneklés, csikorgás, ajtócsapkodás) kísérik.

Minden felvonás kegyetlen mozzanattal végződik: az elsőt Natasa megverése, a másodikat Anna halála zárja; a harmadikat az összetűzés, a tulajdonos megölése és Natasa gyanúsítása – hogy Pepel egy húron pendül Vasziliszával – fejezi be; az utolsóban a Színész vet véget életének.

A felvonásonként bekövetkező, legfeljebb néhány percig ható halálesetek nem okoznak fordulatot: Anna természetes halála megváltás, a gazember Kosztiljov megölése Pepelnek ugyan tragédia, de mindenki másnak megkönnyebbülés, a Színész öngyilkosságának tragikum-lehetőségét pedig azonnal kioltja Szatyin cinikus megjegyzése: „elrontotta a nótát”. („Mindig így van: születnek, élnek, meghalnak, mire való ez a sajnálkozás?” – ez az alaptónus a meghatározó.) Minden megy tovább, az utolsó jelenetekben „a felvonás végéig még néhány alak, férfi és nő bejön, levetkőznek, lefekszenek”, a megüresedett helyekre azonnal új figurák költöznek.

A nyitó jelenetekben tizennégy szereplő „vonul fel”. A kezdeti „állóvízbe” hoz (gondolati) mozgást Luka betoppanása; közben pedig Vaszilisza intrikája, dühkitörése, majd bosszúja okoz nyílt összeütközést: Pepel tettlegességig fajuló összecsapása a dinamika erősödését, a tempó gyorsulását hozza létre. A harmadik felvonás végére így a feszültség csúcspontra jut, de Gorkij nem ekkor, hanem egy reflexiós felvonás csatolásával zárja a művet: a figurák értékelik Luka szerepét, beszélgetnek a (csak ábrándjaikban létező) jövőről. Kiút, menekülés nincs, aki változtatni akar helyzetén, belebukik: Pepel börtönbe kerül, Natasa eltűnik, a Színész megöli magát. Megoldás és katarzis nélküli a lezáratlan befejezés; a társadalmi válság, a munkanélküliség, az egzisztenciális gondok „a mélyből” megoldhatatlanok.