A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Giovanni Boccaccio – Dekameron

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
4940
Nyomtasd
Dátum: 2013-04-29 Küldd tovább
  Letöltés

Giovanni Boccaccio (dzsovanni bokaccsó – 1313-1375) is firenzei volt, akárcsak Dante és Petrarca. Apja mint az egyik firenzei bankház utazója és ügynöke Párizsban ismerkedett meg egy vagyontalan francia özveggyel, s tőle született a későbbi író – törvénytelen gyermekként – valószínűleg már Firenzében. Boccaccio Nápolyban tanult, s közben egy gazdag kereskedő feleségének lett ifjú szeretője, de Fiammetta – így nevezte kedvesét írásaiban – hamarosan elhagyta. Apja halála után Boccaccio visszatért Firenzébe.

Jó barátja volt a nála alig idősebb Petrarcának: levelezésük bensőséges viszonyra vet fényt. 1373-ban Firenze városa felkérte, hogy tartson nyilvános előadásokat Dante Commediájáról, de ezekből betegsége miatt csak néhányat tudott megtartani. A Dante-kutatás szempontjából alapvető fontosságú az általa írt Dante-életrajz. Kiváló tudós humanista is volt: ő fedezte fel a kitűnő latin történetíró, Tacitus (tacitusz – ?55 – ?118) műveit. Saját kora latinul írt irodalmi munkáit becsülte inkább, az utókor az olasz nyelvű Dekameron szerzőjét tiszteli benne.

 

Dekameron

Fő műve a Dekameron (jelentése: “tíz nap”; 1348-1353), száz novellát tartalmazó gyűjtemény. Az olasz “novella” szó “újdonságot” jelent, érdekes hírt, különös történetet. Boccaccio műfaja a természetesség, a valóság közvetlen visszaadásának látszatát kelti (mindig valóságos hallgatóságnak mesél valaki), s gondosan előkészíti a fordulópontot.

Az elbeszélések sorozatát külön novella vezeti be és zárja le, s ez keretbe foglalja az egész művet. Az egyes novellák között rövidebb-hosszabb összekötő szövegek – olykor újabb történetek találhatók. – A Dekameron kerete a következő: az 1348-as pestisjárvány idején hét ifjú hölgy és három fiatalember találkozott a firenzei Santa Maria Novella (szanta) templomban, s úgy döntöttek, hogy elmenekülnek a városból a járványhalál elől egy vidéki villába, s ott szórakozásaikat érdekes történetek elbeszélésével fogják váltogatni. Tíz nap alatt a tíz résztvevő mindegyike naponta egy-egy történetet mesél el az arra a napra megválasztott “királynak” vagy “királynőnek” a vezetése alatt és utasítása szerint. A naponta elmondott 10-10 novella egy-egy meghatározott, előre megadott téma köré csoportosul.

A Dekameronban a szerelmi-erotikus és az ironikus-szatirikus novellák uralkodnak. Boccaccio jókedvű humorral mutatja be kora világát, sajátos erkölcseit. A középkort már-már múltnak tekinti, s a felvilágosult reneszánsz ember szemével nézve mulatságosnak tartja furcsa szokásait, intézményeit. Humanista írói világképének középpontjában a földi élet minél örömtelibb, minél ésszerűbb kihasználása áll. Ebből a világból már hiányzik a pokoltól való félelem tudata, a “bűnök” más megítélés alá esnek, mint pl. Danténál. A szerelem a novellákban őszinte, szabad, a korábbi kötöttségeket nem tűrő és nem ismerő érzelemmé, a boldogság forrásává válik. Az író jókat kacag a vén, babonás, együgyű férjek rovására. A házasfelek hűtlensége, a házasságtörés nem háborítja fel, ha ez érdekházasságot, nem szerelmen alapuló viszonyt szakít szét. Nem tiszteli a cellák, kolostorok lakóit sem: az emberi természet bennük is diadalmaskodik, s talán ők vágyakoznak legmohóbban a testi örömökre.

Több mulatságos, ízes történetének főhőse az együgyű városi figura, Calandrino (kalandrinó), akivel kavicsot szedetnek láthatatlanná tevő varázskő gyanánt, akivel elhitetik, hogy állapotos, és gyereket fog szülni, s akivel mindenféle bitangságot művel a két tréfacsináló festő, Bruno és Buffalmacco (buffalmakkó). – A legtöbb novella városi-polgári környezetben játszódik: megjelennek a csalafinta, agyafúrt kereskedők, a pórul járt jogászok, a felültetett, beképzelt, szipolyozó orvosok, s ott vannak a szegény, babonás certaldói (csertaldó) parasztok is, akiket ugyancsak rászedett a vörös hajú, apró, ravasz barát, Frater Cipolla (csipolla).

Boccaccio elítéli a fösvénységet, a kapzsiságot, az öncélú gazdagságot; szerinte a vagyonnak az életet kell szolgálnia. Sokra becsüli a friss észjárást, a furfangos okosságot, a természetes ügyességet. Hősei gyakran nehéz helyzetből szabadulnak meg egy-egy találó szóval, tréfás ötlettel.

 

A sólyom feláldozása

A Dekameron darabjai közül az egyik leghíresebb az ötödik nap kilencedik novellája: A sólyom feláldozása (ez nem az író által adott cím). Ezen a napon Fiammetta “uralkodása alatt” olyan szerelmesekről beszélnek, “kik kemény és siralmas megpróbáltatások után megnyerték boldogságukat”.

Kettős keretbe foglalja Boccaccio ezt a novellát: maga a Királynő, Fiametta meséli el a történetet, de ő is egy Coppo di Borghese Domenichi (koppó di borgéze domeniki) nevezetű “tisztelendő és nagytekintetű férfiúra” hivatkozik, akitől mindezt hallotta, aki talán már nem is él, de ha él is, már nagyon öreg. A keretnek ezzel a megkettőzésével az író a valóság illúzióját kívánja megteremteni; azt hangsúlyozza vele, hogy a történet igaz, de már ellenőrizhetetlen.

A Boccaccio-novelláknak nincs címük, de az író afféle címközleményben összefoglalja mindegyik történetének summázatát. Ennek az elbeszélésnek a rövid foglalata – az író szavaival – a következő: “Federigo degli Alberighi (federigó delji alberígi) szerelmes, de nem nyer viszontszerelmet, és az udvarlásban eltékozolja minden vagyonát, csupán egy sólyma marad; mivel pedig egyebe nincs, ezt tálalja fel ebédre hölgyének, ki meglátogatja; ki is mikor ezt megtudja, megenyhül irányában, feleségül megy hozzá, és gazdag emberré teszi.”

Az “igaz történet” kivonata arra figyelmeztet, hogy nem maga a cselekmény, annak kimenetele a fontos – hiszen a megoldás már adva van -, hanem valami más. Ez a “más” nagyjából abban foglalható össze, hogy milyen ember és miképpen él Giovanna (dzsovanna) és Federigo, hogyan lehet boldog valaki, mi ennek az ára.

Az elbeszélés során megtudjuk, hogy monna Giovanna erényes férjes asszony, hűséges feleség, szerető anya, s rá se hederített mindarra, mit Federigo a kedvéért tett, soha még csak egy pillantást sem juttatott neki. Úgy él tehát, ahogy kell. Ezzel szemben Federigo eltér a korabeli társadalom értékrendjétől: férjes asszonyt ostromol, eltékozolja vagyonát, szegénységbe zuhan, s elrontott életének már csak két szenvedélye maradt: változatlan szerelme monna Giovanna iránt s ragaszkodása sólymához.

Giovanna férje halála után sem méltatja figyelemre az elszegényedett és hírhedtté vált, de a kedvéért mindenre képes Federigót, csak gyermeke kezd barátkozni vele, aki játszadozik a férfi “madarával és kutyáival” (a véletlen folytán Giovanna Federigo kis birtoka közelében nyaral fiával).

Federigót és Giovannát végső soron a gyermek hozza össze. Az asszonyon győz az anyai szeretet, s minden ellenérzése dacára “csak úgy séta örve alatt” elmegy Federigóhoz, hogy beteg gyermeke számára gyógyulást ígérő ajándékként elkérje tőle legféltettebb kincsét, a sólymot. A szerelmes férfi most is “hibásan” cselekszik: előbb adja oda a madarat, mintsem Giovanna kérné. “Ott a hölgy előtt sírva fakadt”, mivel a szeretett hölgy kérését már képtelen volt teljesíteni.

Boccaccio bizonytalanságban hagy afelől, hogy a beteg gyermek bánatában halt-e meg vagy nem: “Az pedig, akár bánatában, hogy a sólymot nem kapta meg, akár betegségében, mely talán mindenképpen ily véget ért volna, kevés napok múltán anyjának mérhetetlen fájdalmára elköltözött az életből.” A hosszas előkészítés mégis azt sejteti, hogy a beteg kisfiú halála Federigo végzetes hibájából következett be. Mindebből logikusan az következnék, hogy az asszony végleg elfordul az őt hiába ostromló férfitől. Monna Giovanna azonban ezúttal nem úgy cselekszik, ahogy várnánk tőle. Utolsó lépése eltér addigi viselkedésétől: bátyjai figyelmeztetései, csúfolódásai ellenére férjhez megy régi hódolójához, s Federigo eléri célját: nemcsak boldog, hanem gazdag is lesz.

A novella egyik tanulsága az lehet, hogy a kitartó, őszinte és önfeláldozó, igazi szerelem előtt lehullanak az akadályok, a nagy érzelem megkapja jutalmát. Federigo valóban célhoz ér, de diadalának a férj és a gyermek halála az ára. S ha ebből a nézőpontból vonjuk le a tanulságot, akkor azt kell mondanunk, hogy a hűség, a kitartás és az önfeláldozás nem szükségképpen, hanem csak véletlenül, szerencsés esetben kapja meg a maga jutalmát.

A novellának jellegzetesen “reneszánsz” vonása, hogy a mesélő Királynő arra figyelmezteti a hölgyeket: szerelmüket a maguk jószántából adják jutalomként arra érdemes férfiaknak, s ne engedjék, hogy csak a vak szerencse vezérelje őket.

A Dekameron célja elsősorban az olvasóközönség könnyed szórakoztatása volt, de emellett természetesen egy új, evilági erkölcsi felfogás népszerűsítését is szolgálta.


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Bulgakov – Az orosz széppróza – Mester és Margarita

Mihail Afanaszjevics Bulgakov (1891-1940) Kijevben született orosz, nemesi eredetű családban....

Close