George Bernard Shaw: Szent Johanna

A világirodalmi színvonalú irodalmi feldolgozások sorát Voltaire komikus eposza, Az orleans-i szűz (La Pucelle) nyitja meg. Igaz ugyan, hogy előzőleg már Shakespeare is szerepelteti a VI. Henrik I. részében; harcos és politikus nőként ábrázolja, de mégsem őt állítja a mű előterébe. Voltaire a ma már elfeledett Chapelain hőskölteményét akarta parodizálni, aki a XVII. század közepén Johanna szentségét, vallásosságát állította eposza középpontjába. A nagy gúnyolódó felvilágosult költeménye az egyház, a középkori babonás hiedelmek és főként a szűzkultusz ellen irányult. Johanna emberi nagyságát, hazafiságát az apró fejedelemségekre szakadt Németország költője, Schiller ábrázolta először Orleans-i szűzében (Jungfrau von Orléans 1801). Shaw ugyancsak társadalmi célok érdekében mozgósít, amint ezt majd látni fogjuk. A legmodernebb feldolgozások közül említést érdemel Anatole Francé lelkes hazafiságot sugárzó történelmi tanulmánya (Historie de Jeanna d’Arc, 1908) és Mark

Twain elbeszélése (Joan of Arc 1896), melyben a Johanna iránti tisztelet – többi művétől elütően – némi misztikus titokzatossággal párosul. A francia Joseph Delteil-t 1925-ben megjelenő Jeanne D’Arc-regényében főként a pszichológiai probléma érdekli. A francia reneszánsz irodalom vérbőségére emlékeztető környezetábrázolással hangsúlyozza Johanna szüzességét és szentségét. Brecht a történelmi témát több ízben felhasználja, 1929-30-as drámájában, A vágóhidak Szent Johannájában a nagy gazdasági válság időszakába helyezi, s hősnője bukását a munkásmozgalommal való nem teljes azonosulás okozza (Die heilige Johanna der Schlachthöfe.) A legmodernebb színpadi feldolgozás Jean Anouilh A pacsirtája (L’Aloutte, 1955). Érdekessége, hogy a történelmi valósággal ellentétben a darab jól végződik. Az írót pszichológiai és morális kérdések érdeklik, s hihetetlen életközelségbe hozza Johannáját, az új időket hirdető pacsirtát.

Shaw műve a leghíresebb feldolgozások valamennyi árnyalatát érvényre juttatja, és minden máig ismert feldolgozásnál többet nyújt. A szokásos felvonásokra tagolással szemben hat képre és egy utójátékra osztja művét, s mindig Johanna sorsának egy-egy jelentős állomását ragadja ki a történelmi események szövetéből. írói fantáziája a legszabadabban az Utójátékban szárnyal, ami érthető is, hiszen ebben az álomképben mondja ki az eseményekből levonható tanulságot, s ehhez nagyobb szabadságra van szüksége.

1. A cselekmény

1. kép.

A Lotharingia és Champagne határán fekvő Vaucouleurs várába vezet az író 1429 egy szép tavaszi reggelén. Róbert Baudricourt várkapitány színe elé kerül egy Domrémyből való falusi lány, Johanna. Azt kívánja, adjanak neki fegyverzetet és néhány katonát, hogy a dauphinhez (trónörökös) menjen, s. felszabadítsa az angolok által ostromlott Orléans-t. Ezt a kérdést több -katona támogatja, Róbert beleegyezik.

2. kép.

1429. március 8. Chinonban, a vár tróntermében többen várakoznak a Dauphinre, Károlyra. Johannát fogadják ugyan, de félre akarják vezetni: az egyik udvari ember vállalja magára Károly szerepét. A lány azonban felismeri a Dauphint. Magukra maradva lelket önt a gyáva trónörökösbe, aki seregei parancsnokává teszi.

3. kép.

Orléans előtt, a Loire déli partján áll 1429. április 29-én a parancsnok, Dunois. Nem tudja addig megostromolni az angolok által megszállva tartott hídfőállásokat, amíg a keleti szél lehetetlenné teszi, hogy az ár ellen felhajózzon ellenük. Johanna megérkezik, s lelkesedése, bátorsága Dunois-ra is nagy hatással van. A szél iránya megfordul: megindulhat az ostrom.

4. kép.

Az angol táborba, Warwick grófjához érkezik a Johanna hívei által elűzött beauvais-i püspök, Cauchon. Megegyeznek abban, hogy a Szüzet elfogják, és egyházi bíróság elé állítják. Az angol főúr Johannában a régi hűbéri szemlélettel szemben álló nacionalizmust, Cauchon az egyház szerepét kizáró, áhítatában közvetlenül Istenhez forduló protestantizmust látja fő veszélynek. Stogumber atya, a tanácskozáson jelen levő angol káplán elvakult angol nacionalizmusból fordul szembe vele.

5. kép.

A reimsi székesegyház körfolyosóján, Károly koronázása után Johanna arról szeretné meggyőzni az új uralkodót, hogy Párizs felszabadítására kell indulniuk. Károly azonban már csak tárgyalni akar. Dunois a Szűz meggondolatlan harciasságát, az érsek pedig égi hangokra hivatkozó dölyfösségét kárhoztatja. Johanna látja, hogy minden győzelme ellenére egyedül maradt.