A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


George Bernard Shaw: Szent Johanna

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
3478
Nyomtasd
Dátum: 2012-05-11 Küldd tovább
  Letöltés

A világirodalmi színvonalú irodalmi feldolgozások sorát Voltaire komikus eposza, Az orleans-i szűz (La Pucelle) nyitja meg. Igaz ugyan, hogy előzőleg már Shakespeare is szerepelteti a VI. Henrik I. részében; harcos és politikus nőként ábrázolja, de mégsem őt állítja a mű előterébe. Voltaire a ma már elfeledett Chapelain hőskölteményét akarta parodizálni, aki a XVII. század közepén Johanna szentségét, vallásosságát állította eposza középpontjába. A nagy gúnyolódó felvilágosult költeménye az egyház, a középkori babonás hiedelmek és főként a szűzkultusz ellen irányult. Johanna emberi nagyságát, hazafiságát az apró fejedelemségekre szakadt Németország költője, Schiller ábrázolta először Orleans-i szűzében (Jungfrau von Orléans 1801). Shaw ugyancsak társadalmi célok érdekében mozgósít, amint ezt majd látni fogjuk. A legmodernebb feldolgozások közül említést érdemel Anatole Francé lelkes hazafiságot sugárzó történelmi tanulmánya (Historie de Jeanna d’Arc, 1908) és Mark

Twain elbeszélése (Joan of Arc 1896), melyben a Johanna iránti tisztelet – többi művétől elütően – némi misztikus titokzatossággal párosul. A francia Joseph Delteil-t 1925-ben megjelenő Jeanne D’Arc-regényében főként a pszichológiai probléma érdekli. A francia reneszánsz irodalom vérbőségére emlékeztető környezetábrázolással hangsúlyozza Johanna szüzességét és szentségét. Brecht a történelmi témát több ízben felhasználja, 1929-30-as drámájában, A vágóhidak Szent Johannájában a nagy gazdasági válság időszakába helyezi, s hősnője bukását a munkásmozgalommal való nem teljes azonosulás okozza (Die heilige Johanna der Schlachthöfe.) A legmodernebb színpadi feldolgozás Jean Anouilh A pacsirtája (L’Aloutte, 1955). Érdekessége, hogy a történelmi valósággal ellentétben a darab jól végződik. Az írót pszichológiai és morális kérdések érdeklik, s hihetetlen életközelségbe hozza Johannáját, az új időket hirdető pacsirtát.

Shaw műve a leghíresebb feldolgozások valamennyi árnyalatát érvényre juttatja, és minden máig ismert feldolgozásnál többet nyújt. A szokásos felvonásokra tagolással szemben hat képre és egy utójátékra osztja művét, s mindig Johanna sorsának egy-egy jelentős állomását ragadja ki a történelmi események szövetéből. írói fantáziája a legszabadabban az Utójátékban szárnyal, ami érthető is, hiszen ebben az álomképben mondja ki az eseményekből levonható tanulságot, s ehhez nagyobb szabadságra van szüksége.

 

1. A cselekmény

1. kép.

A Lotharingia és Champagne határán fekvő Vaucouleurs várába vezet az író 1429 egy szép tavaszi reggelén. Róbert Baudricourt várkapitány színe elé kerül egy Domrémyből való falusi lány, Johanna. Azt kívánja, adjanak neki fegyverzetet és néhány katonát, hogy a dauphinhez (trónörökös) menjen, s. felszabadítsa az angolok által ostromlott Orléans-t. Ezt a kérdést több -katona támogatja, Róbert beleegyezik.

2. kép.

1429. március 8. Chinonban, a vár tróntermében többen várakoznak a Dauphinre, Károlyra. Johannát fogadják ugyan, de félre akarják vezetni: az egyik udvari ember vállalja magára Károly szerepét. A lány azonban felismeri a Dauphint. Magukra maradva lelket önt a gyáva trónörökösbe, aki seregei parancsnokává teszi.

3. kép.

Orléans előtt, a Loire déli partján áll 1429. április 29-én a parancsnok, Dunois. Nem tudja addig megostromolni az angolok által megszállva tartott hídfőállásokat, amíg a keleti szél lehetetlenné teszi, hogy az ár ellen felhajózzon ellenük. Johanna megérkezik, s lelkesedése, bátorsága Dunois-ra is nagy hatással van. A szél iránya megfordul: megindulhat az ostrom.

4. kép.

Az angol táborba, Warwick grófjához érkezik a Johanna hívei által elűzött beauvais-i püspök, Cauchon. Megegyeznek abban, hogy a Szüzet elfogják, és egyházi bíróság elé állítják. Az angol főúr Johannában a régi hűbéri szemlélettel szemben álló nacionalizmust, Cauchon az egyház szerepét kizáró, áhítatában közvetlenül Istenhez forduló protestantizmust látja fő veszélynek. Stogumber atya, a tanácskozáson jelen levő angol káplán elvakult angol nacionalizmusból fordul szembe vele.

5. kép.

A reimsi székesegyház körfolyosóján, Károly koronázása után Johanna arról szeretné meggyőzni az új uralkodót, hogy Párizs felszabadítására kell indulniuk. Károly azonban már csak tárgyalni akar. Dunois a Szűz meggondolatlan harciasságát, az érsek pedig égi hangokra hivatkozó dölyfösségét kárhoztatja. Johanna látja, hogy minden győzelme ellenére egyedül maradt.

6. kép.

Rouenban 1431. május 30-án tartják meg a püspöki bíróság tárgyalását az angolok kezére került Johanna felett. Az ítélkezésben az inkvizíció is részt vesz. A Szűz értetlenül áll bírái előtt, akik eretnekséggel vádolják. Amikor a máglyahalállal fenyegetik, hajlandó visszavonni „eretnekségeit”. így életfogytiglani fogság vár rá. Ekkor inkább eltépi nyilatkozatát, és vállalja a szörnyű szenvedést, de fogoly lenni nem akar. Máglyára hurcolják. Stogumber atya, aki mindeddig legkonokabb ellenfele volt, teljesen magába roskadva tér vissza a tárgyalás termébe, s ugyancsak megrendülve jön be Ladvenu atya is, aki az utolsó percig a lány megmentésére törekedett, s haláláig bátorítóan állt mellette. A hóhér belépése zárja le a képet: elmondja, hogy a lány szíve nem égett el.

Utójáték.

1456 egyik júniusi éjszakáján Győzelmes Károly kastélyában vagyunk. Johannát aznap mentette fel az újból összehívott egyházi bíróság az eretnekség vádja alól. Érthető, hegy a király álmában ’Johanna s mindazok megjelennek, akik szerepet játszottak a Szűz életében. A Vatikán követe is belép, hogy bejelentse, Johannát 1920-ban szentté avatják. Erre mindenki leborul s dicsőíti. Johanna megkérdi tőlük, visszajöjjön-e a földre, amire mindenki megdöbben, s amint teheti, eltávozik. Johanna ismét magára maradva teszi föl a kérdést: „Istenem, Istenem, aki a mindenséget megteremtetted: ez a te szép földi világod mikor fogadja már be a te szentjeidet? Mikor? Sokára, Uram, sokára?”

Mi késztette arra az írót, hogy 1923-ban az angolok francia trónigényéért folyó százéves háború korszakába vezesse kortársait? Milyen céllal mutatja be ennek a hosszas hadakozásnak tipikusan hűbéri érdekekért meginduló, de Johanna fellépésével népfelkeléssé váló harcait? Erre a választ csak az I. világháború utáni évek politikai helyzetképe adhatja meg. 1920-ban a pápa szentté avatja Johannát, hogy ezzel a tettével Franciaországgal szorosabbra fűzze kapcsolatait. Ugyanebben az időben közeledik egyre jobban az Egyesült Államokhoz is – így akarja a háború után és az októberi forradalom hatására egyre kisebbedő tömegbefolyását a burzsoázia vezető köreinek támogatásával pótolni. Shaw darabja előszavában maga mutat rá arra, hogy az újat képviselő Jeanne d’Arc-hoz a feudális világ intézményének, a népellenes egyháznak semmi köze sem volt, s így indokolatlan, hogy ugyanaz az egyház néhány század múltán szentjei közé emelje. „Bár Johanna kifejezetten ájtatos katolikus… volt, valójában mégis a protestantizmus egyik korai mártírja, a narionalizmus egyik első apostola, a hadviselés napóleoni realizmusának első gyakorlati megvalósítója volt, szemben a maga kora váltságdíjhajhászó „lovagiasságá-val”; a nők ésszerű öltözködésének is egyik pionírja volt, s mint Krisztina svéd királynő, nem volt hajlandó különleges női sorsot elfogadni, s úgy öltözött és harcolt, mint a férfiak.”

Shaw Johannában alkotja meg nagy pozitív hősét, aki népe szabadságáért és a társadalmi haladásért szállt síkra. Az, ami őt lelkesíti, alapvetően ellenkezik a középkort konzerváló egyház elveivel és gyakorlatával. A darab mondanivalóját csak akkor közelíthetjük meg, ha Johanna alakját és Shaw-nak a XX. századból visszatekintve helytálló megállapításait vesszük szemügyre.

Johanna erős, egészséges, nem szép, de jelentékeny külsejű falusi lány. „…az arca nem hétköznapi arc: a két szeme nagyon távol ül egymástól, és kissé kidülled, mint a nagy képzelőerejű embereké gyakran; az orra hosszú, szép formájú, tág orrcimpákkal; felső ajka rövid, a szája telt, de határozott száj, s az álla szép, támadó, akaratos áll” – írja Shaw színpadi utasításában. Nagyon érdekes, milyen pontosan meghatározza osztályhelyzetét is: Baudricourt várkapitány az első képben minden, a külső szemlélő számára lényeges dolgot elmond körülményeiről: „Csakhogy, ez nem tanyai parasztlány ám, barátom. Hanem falusi kisasszony. És ez nagy különbség. Pontosan tudom, hogy hová tegyem őt. Az apja tavaly itt járt, a faluját képviselte egy perben: az egyik legelső ember odahaza. Gazdálkodó. Nem földesúr: csak gazdaember, ott él a földjén és abból él. De mégsem béres, napszámos. Se nem munkás, kézműves. Könnyen lehet valami rokona a jogászok vagy az egyházi emberek közt.”

 

2. Shaw tehát tudatosan hangsúlyozza, hogy főhőse az új, feltörekvő polgárság gyermeke

Az ügy, amelyért harcol, az egységes, szabad Franciaország, a király által képviselt erős központi hatalommal, ugyancsak ennek az osztálynak érdeke a XV-XVI. században, s egyben a társadalmi haladásnak is ez az útja. Johanna öntudatosan fordul szembe bíráival, amikor egyszerű pásztorlánynak nevezik. „Tudok én mindenféle finom házimunkát… szőni, fonni, mint az úrhölgyek… kiállók én versenyre akármelyik roueni asszonnyal.” De Johanna nemcsak öntudatos, hanem határozott is: akár Orléans vagy Párizs felszabadításáról, akár a csata megindításáról vagy Károly trónörökös megkoronázásáról van szó. Alázatos az isteni hangokkal szemben, feltétlen hitelt ad nekik, de soha nem alázkodik meg az emberek, pl. bírái előtt.

 

3. Az égi hangok szerepeltetése

Shaw érzékelteti, hogy ezek a lány saját gondolatai, amelyek a rajongóan vallásos hősnő élénk képzelőereje, erőteljes érzelmi élete miatt valóban jelentkezhettek hallucináció formájában. Johanna képzeletében reális szükségszerűségek jelentek meg isteni parancsként. Bölcsessége saját bölcsessége volt, csak érzékei csalták meg. Amit Johanna mond, abban szentül hisz is, és éppen ebben rejlik embereket meggyőző ereje. Kétségtelenül jelentős egyéniség: okosan, talpraesetten, ügye igazságának tökéletes tudatában hajtja végre fontos harci és politikai tetteit. Károly megkoronázásának kikényszerítése talán még a harcokban megmutatkozó hősiességnél is fontosabb. Az anyakirálynő, aki az angolokhoz húz, tagadja fia törvényes származását, hogy így is segítse az angol trónigénylőt. A koronázás olyan politikai tett, amely visszavonhatatlanul kifejezi: Franciaország rendéi visszautasítanak és törvénytelennek nyilvánítanak minden idegen trónigényt.

Ugyanilyen jelentős az is, hogy Johanna az újfajta hadviselés híve, a háborút komoly dolognak és.nem lovagi tornának tekinti, mint a nemesurak nagy része. Minden tette egy alapvető felismerésben gyökerezik: abban, hogy igazságos, Isten számára kedves a betolakodót elűző háború. O nem a burgundiaktól, lotharingiaiaktól, hanem az egy nyelvet beszélő franciáktól várja az ország felszabadítását.

Shaw szándékosan anakronisztikus élességgel veti fel a nacionalizmus, az egységes nemzet kérdését. A polgárság teremtette meg a nemzeti államokat, a polgárság ideológiája a nacionalizmus, amelynek addig, amíg ez az osztály a haladást szolgálta, megvolt a maga előremutató, a feudális széttagoltsággal szemben az erős központi hatalmat támogató és feltétlenül haladójellege. Johanna valóban ezt az új szemléletet képviselte, de teljesen valószínűtlen, hogy a kortársak ennyire világosan látták volna, miről van szó, mint Warwick grófja és Cauchon püspök. Sem nacionalizmusról, sem protestantizmusról nem beszélhetünk még a XV. században.

Shaw történeti drámájának valódi jelentését, vagyis a jó értelemben vett hazafiság és a haladás hirdetését még azzal is kiemelte, hogy szereplői a XX. század angolságát beszélik, amint ez másként nem is lehetséges, ha a fenti pregnáns megfogalmazásban beszélnek a felmerülő problémákról. Shaw ebben a művében is szószéknek tekinti a színpadot, amelyről tanítani akar, és nem ragaszkodik a XIX. század drámáinak szokványos valóság-illúziójához. Amint Lutter Tibor írja: „Shaw a maga (ti. szándékosan anakronisztikus) módszerét azért választotta, mert a történeti anyagot csaknem mindenütt szinte allegorikus formának használta egy-egy időszerű kérdés megvilágítására.”

A haladó nacionalizmussal szemben a későbbi századokban kialakuló sovinizmus korlátolt és rosszindulatú jellegzetességeit az angol Stogumber képviseli. Shaw tehát ügyelt arra, hogy a. XX. század embere számára az igaz hazafiság (ezt nevezi ő nacionalizmusnak Cauchon püspök szavaival) és az eleinte haladó nacionalizmusból később sarjadó sovinizmus példáit is feltárja, nem törődve azzal, hogy Stogumberhez hasonló típusok nem élhettek még Johanna korában.

 

4. A mű  finom antiklerikalizmusa

A vezető főpapok általában művelt, széles látókörű emberek, sőt az egyéni tisztesség sem hiányzik belőlük. Ennek jó példája az érsek, akit Johanna őszinte vallásossága valóban megindít. Akár az inkvizítorra, akár Cauchon püspökre gondolunk, nem cinikus emberekkel állunk szemben. Valóban meg akarják menteni a Szűz lelkét. Nem gonoszságból küldik máglyára Johannát, hanem a feudális egyház érdekei miatt, azért mert a kibontakozó újat rossznak tartják, és csírájában akarják elfojtani. Shaw nem személy szerint őket, hanem az általuk képviselt intézményt, az egyházat gyűlölted meg. Ez pedig sokkal több, mintha egy-egy embert festene visszataszítónak.

A mű eszmei mondanivalója tehát a régi feudális világ, főként az egyház elítélése és az új, haladó eszmék ünneplése. Kora számára példát akar adni a humanista hazafiságról, s ezért a világháború után fellobbanó nacionalista gyűlölködés torzképét is nézői elé tárja. Ezen a politikai mondanivalón túlmenően azonban a nagy emberek sorsát, meg nem értettségét is példázza. Figyelemre méltó, hogy Johanna, bármennyire egyedül marad is az álomképben, legtovább az egyszerű katonára számíthat. Nem véletlen, hogy az urakkal szemben a népre hivatkozik, és a néppel együtt űzi ki az ellenséget. Ez a nép szereti és támogatja, szívébe fogadja, s ezért az álomkép utolsó sorai -amikor csak az éjfélt ütő óra hangjára hagyja el őt a pokolba visszatérni kényszerülő katona -, Johanna teljes magányát panaszoló sóhaja nem eléggé indokoltak; s főként az individuumokban gondolkozó és kiélezett helyzeteket építő író sajátos gondolkodásmódjára vetnek fényt.

 

5. A darab, éppen tandráma jellegénél fogva, sajátos felépítést mutat

Külső formáját tekintve szabályos színpadi mű; megvan a Johanna felléptével záruló expozíciója, az első képben meginduló bonyodalma; a cselekmény tetőpontját a hatodik képben, megoldását az Utójátékban éri el. Ennek ellenére minden kép önmagában is zárt kis műnek tekinthető, amit a szerző azzal is hangsúlyoz, hogy Johanna sorsának nem minden mozzanatát ábrázolja. Messze túlmutat azonban a drámák szerzői utasításain az a gondos, elemző írói módszer, ahogy egyes szereplőit bemutatja – elég itt Johanna fent idézett leírására utalnunk, de a Baudricourt-ra, Poulangy-ra vagy a trónörökösre vonatkozó írói megjegyzések is ezt bizonyítják. Ennek illusztrálására hadd álljon itt még néhány sor Károly jellemzésére: „Apró, szűk, közel ülő szeme van; hosszú, kajla orra, amely lelóg rövid felső ajka fölé; arckifejezése pedig egy kölyökkutyáé, amely már megszokta, hogy belerugdossanak, de mégis nevelhetetlen és javíthatatlan. Mégsem ostoba vagy közönséges ember; van benne annyi szemtelen humorérzék, hogy a társalgásban ne hagyja magát legázolni.” (Ez a fajta jellemzés csak epikus művekben megszokott, és arra vall, hogy Shaw el akarja mosni a műfajhatárokat).

Bármennyire mesterien rajzolta meg egyes szereplőit, a néző vagy olvasó teljes érdeklődése Johanna felé fordul. Az egész darabot áthatja bizonyos lírai hevület, amely Johanna alakjában Ölt testet: az író nem is titkolja, hogy azonosítja magát véle.

Érdekes Shaw írói hangjának megfigyelése. Az első kép groteszk kezdése a nem tojó tyúkokkal előkészíti a komoly hangulatú további részt: az ellentétek ereje még jobban kiemeli Johanna fellépését. Ezt a hangulatot az intéző jelenete oldja fel, aki a már tojó tyúkokról hoz hírt. Ugyancsak groteszk elem a trónörökös és a vele hatalmaskodó urak bemutatása. Az író általában szereti a hangulatok gyors és meglepő változását, amint ez az Utójáték érdekes formabontásában is megmutatkozik: pl. a szereplők, élők és holtak áhítatos litániázása hirtelen ér véget, s a szent hangulatot felváltja a nézőre meghökkentően ható ironikus leleplezés. Ennek az Utójátéknak az álomjelenete, amely az élőket és a holtakat, a”kortársakat és a XX. század képviselőjét egyaránt fellépteti, már annak a formabontásnak a jeleit viseli magán, amely a húszas években válik általános európai jelenséggé.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Thomas Mann: Mario és a varázsló (1930)

Az elemzés során fő probléma a vulgarizálás veszélye. Hamar kész...

Close