A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Friedrich Schiller: Tell Vilmos (1804), elemzés, tartalom

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
3611
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-05 Küldd tovább
  Letöltés

Schiller utolsó drámáját 1803-ban kezdte el, és 1804-ben fejezte be. A svájci Teli-mondára Goethe hívta fel figyelmét. A dráma megírásához Schiller igen alapos forrástanulmányokat végzett: bár sohasem járt Svájcban, név szerint megismerkedett a Vierwaldstátti-tó valamennyi sziklájával, a hegycsúcsokkal, az alpesi faunával és flórával. Legfontosabb történeti forrása Aegidius Tschudi XVI. századi Svájci krónikába, volt, de ismerte az ugyancsak ebből az időből származó népi játékot, az Urner-Spielt is.

1308. újév napján tört ki a svájci népfelkelés. Ekkor űzték el a Habsburg császár helytartóit, miután a kantonok szövetségre léptek egymással. Albert római király és császár személyesen akarta megtorolni a nép felkelését, de útban Svájc felé unokaöccse, János meggyilkolta. A felkelés előzményeihez tartozik, hogy Albert császár nem ismerte el a svájciak ősi szabadságjogait, mert maga akarta lefölözni a kereskedelmi utak vámját. Teljesen önkényesen, kizárólag családi érdekeit szem előtt tartva kormányozta az országot. Ahhoz, hogy megértsük, miért választják a dráma szereplői oly gyakran külön a királyság és császárság intézményét, holott ez Albert személyében egyesült, tudnunk kell a hűbéri láncolat XIII-XIV. századi jogi vetületéről. A német-római császárt a Hohenstaufok kihalása után választották, a császár hűbéresei, a királyok, hercegek stb. azonban utódaiknak örökül hagyták az uralmat. A császárság nem jelentett erős központi hatalmat. A német-római birodalomhoz tartozás önmagában véve még nem csorbította az ősi szabadságjogokat, a svájciak maguk dönthettek saját ügyeikben, de a Habsburg király megsemmisítette szabadságukat. Albert után Luxemburg grófját, a későbbi VII. Henriket választották meg császárnak, s ezzel a Habsburg-befolyás megszűnt Svájcban. 1315-ben a kantonok végleg legyőzték a Habsburgokat a moorgarteni csatában.

Schiller értelmezése szerint, ami a régi Svájcban történt, az modern értelemben vett szabadságharc, de még félfeudális-patriarkális gazdasági és társadalmi feltételek között. Célja: nem új jogokat és függetlenségeket kivívni, hanem a régieket biztosítani, mégpedig az osztálykülönbségek megszüntetésével. S ezt nem a társadalmi rend forradalmi átalakítása útján, hanem a paraszt, a polgár, a nemesség érdekegyesítésével, az idegen zsarnokság és önkény intézményeinek lerombolásával akarja megvalósítani.

A Napóleon által fenyegetett németség szabadságvágyát és ugyanakkor a sok apró államra szabdalt hűbéri Németország legjobbjainak polgári demokratikus törekvéseit fejezte ki az író, egyben a három kanton szövetségében az apró német államok összefogásának elengedhetetlen szükségességére is rámutatott. Középkori témájával fel akarta hívni kortársai figyelmét a német, francia és olasz kantonok egyenjogúsága alapján 1798-ban létrejött „egy és oszthatatlan svájci köztársaság” példájára.

A színdarab témája a politikai ösztönösségtől a tudatos tettig eljutó Teli Vilmos fejlődésrajza. A Teli-monda csak később kapcsolódott a történeti eseményekhez; a legújabb történeti kutatások szerint valószínű, hogy Teli valóban létezett, de a köréje font történet pusztán hozzáköltés.

 

A darab cselekménye a következő:

I. felvonás.

A Vierwaldstátti-tó partjára érkezik Baumgarten, aki Landenberg császár helytartó elől menekül. A viharos tavon senki sem meri átvinni, de Teli, a kitűnő vadász és kormányos vállalkozik rá. -Stauffacher, a tekintélyes schwyzi parasztbirtokos vállalja, hogy elrejti Baumgartent. Ezután Téllel együtt Altorfba megy, ahol Gessler helytartó nagy erődítést építtet. Stauffacher a politikai összefogás híve, Teli azonban nem akar belekapcsolódni semmiféle szövetségbe sem. Ha tetteire számítanak, „hívjátok Telit – úgysem tud elmaradni” – mondja. A három őskanton képviselői – Schwyz nevében Stauffacher, Uri nevében Walther Fürst, Teli apósa, Unterwalden nevében pedig az önkény elől menekülő Melchthal – készítik elő a politikai szövetséget.

 

II. felvonás.

Attinghausen zászlósúr, az ősi svájci nemesség képviselője hevesen vitatkozik unokaöccsével, Rudenz Ulrikkal, aki az osztrákok pártján áll. A három kanton képviselői a Rütli-réten megkötik politikai szövetségüket, és megállapodnak abban, hogy az általános felkelést karácsonykór robbantják ki.

 

III. felvonás.

Tellt családja körében látjuk; útra készül fiával, Walterrel, hogy apósát felkeresse. Rudenz, a szép nemes hölgy, Bertha kedvéért pártolt az elnyomókhoz. Szerelmi kettősükből kiviláglik, hogy a rokonok házassági terveivel szemben Bertha Rudenzet szereti, és szívvel-lélekkel a svájciak szabadságát támogatja. O, az idegen származású nemes hölgy vezeti vissza népéhez Rudenzet. Gessler helytartó Altorf mellett egy póznára tűzött kalap elé őrséget állíttatott, és elrendelte, hogy mindenki tisztelegjen a kalap előtt. Teli fiával érkezik, és nem is ügyel a póznára. Amikor le akarják tartóztatni, a nép pártját fogja; dulakodás támad. Ekkor érkezik Gessler és kísérete. Hiába könyörögnek a svájciak, hiába lép fel Bertha és Rudenz Teli érdekében, Gessler ragaszkodik hozzá, hogy Teli fia fejéről lőjön le egy almát. Teli végrehajtja a veszélyes tettet, de á helytartó faggatására megvallja, hogy a magához vett második nyílvesszőt neki szánta abban az esetben, ha elvétette volna a célt. Gessler erre letartóztatja, és hajón Küssnachtba viteti.

 

IV. felvonás.

A Vierwaldstátti tavon vihar dúl: megjelenik Teli, s elmondja, hogyan sikerült megszabadulnia Gessler hajójáról. A viharban rábízták a kormányzást, s ekkor sikerült egy kiálló sziklára ugornia. Attinghausen halálos ágyánál, a svájci férfiak legjobbjai előtt csatlakozik Rudenz a néphez, s egyben segítségüket is kéri eltűnt Berthája felkutatásához. A küssnachti mélyúton Armgart férjéért könyörög az érzéketlenül tovavonulni szándékozó Gesslernek, akit azonban ekkor Teli nyila talál el. Az arra menő násznép örömét fejezi ki a zsarnok pusztulásán.

 

V. felvonás.

A nép az Altorf mellett épülő várat, „Uri jármát” lerombolja. Teli tettének hírére már mindenhol kitört a felkelés, s a nép elfoglalta a várakat. Megtudjuk, hogy a Gessler által fogságba ejtett Berthát sikerült megmenteni, majd Stauffacher a császár meggyilkolásának hírét mondja el. Teli házába szerzetesnek öltözve beállít Johannes Parricida, a herceg, aki Albert császárt megölte. Teli a maga jogos tettét élesen elhatárolja a herceg önző gonosztettétől.

A drámát a darab szereplőinek festői tablója zárja le, amely a svájci nép és nemesség egymásra találását is jelképezi: az utolsó mondatban Rudenz jobbágyainak felszabadítását jelenti be.

A dráma szerkezete á fenti, jelenetenként haladó ismertetésből is kitetszik. Három cselekményszál fonódik össze: Teli sorsa, a svájci parasztság szövetsége és a svájci nemesség állásfoglalásának kialakulása. Az önmagában is zárt első jelenet, Teli első hőstette a további eseményekre jelképesen utaló expozíció. A bonyodalom a következő jelenetben kezdődik, és az első felvonás végére teljesen kibontakozik. A mű tetőpontja á harmadik felvonás utolsó jelenete, Gessler és Teli konfliktusának kirobbanása és a Teli-mondából is ismert motívum, az almajelenet. A megoldás a negyedik felvonás befejező része. Telt tette, a népszabadság kivívása, amelyet Teli közvetlenül Gessler lelövése után nyilatkoztat ki: „A kunyhók szabadok, a védtelennek s az egész országnak többé nem árthatsz.” A Parricida-jelenet szolgálja ugyan az író eszmei mondanivalóját, de a drámai szerkesztés szempontjából elhagyható részlet. Érdekes megfigyelnünk, hogy ez a dráma nem annyira szigorú felépítésű, mint ahogy azt általában elvárnánk. A néző nem érez ugyan semmit sem feleslegesnek, de a nyugodt, kényelmesen hömpölygő szerkesztés sokban az epikus művek felépítésére emlékeztet. Nem véletlen, hogy Goethe ebből a témából eleinte eposzt akart írni; Schiller fölényes dramaturgiai tudása és szabadságszenvedélye kellett ahhoz, hogy a témát ebben a műfajban dolgozza fel.

Műfaji szempontból a lírai és epikus elemek mindvégig összeolvadnak a drámaiakkal: gondoljunk az első jelenet dalaira és a legfontosabb jelenetek őszinte szabadságpátoszára, pl. a Rütli-réti eskü drámaiságán is átérződő schilleri lírára. Az epikus elemek akkor kapnak hangot, amikor a szereplők egyes eseményeket ismertetnek velünk: elég itt talán Teli megmenekülésének előadására hivatkoznunk.

Ez az utolsó Schiller-dráma az életmű betetőzése: mindazon törekvések, melyek a költőt élete különböző szakaszaiban jellemezték, tökéletes egységgé ötvöződnek ebben a remekműben. A fiatalkori drámák realizmusra törekvése és a későbbi művek klasszicista, az egyedi esetben mindig az általános emberit ábrázoló kiegyensúlyozott művészete egymást segítik, fokozzák a Teli Vilmosban. Az egyszeri, a különleges ábrázolását esztétikai normaként maga elé tűző romantika hatása tükröződik a svájci környezet és nép színes bemutatásában. Utalhatunk arra is, hogy főként a későbbi német romantika népi érdeklődése és az ugyancsak későbbi francia romantika által „couleur locale”-nak, helyi színnek nevezett, a távoli, színes, idegen világ ábrázolása felé forduló művészi törekvés jelentkezik már ebben a műben. Schiller a német romantika első hullámának íróit ismerte csak, a Schlegel testvéreket, Tiecket, Noválist. Beteges múltba, fordulásukat, a középkort dicsőítő, lényegében a feudális viszonyok fenntartását, illetve restaurálását célzó törekvéseiket elvetette. Ami azonban a haladó célok érdekében kiaknázható volt, megtanulta tőlük: a távoli korok, a meseszerű mondák bátor írói felhasználását. Ugyanakkor törekedett arra is, hogy feltárja az általános érvényűt is. (Klasszicizmus!) Vajda György Mihály idézi erre példának Melchthal panaszát, amikor apja megvakíttatásáról értesül: „Az ember szemefénye drága égi ajándék! Minden, ami él, a fényből, a fényből él minden boldog teremtmény – még a növény is fény felé tekint. És neki ott kell ülni az éjben, örök sötétben – többé nem üdíti hegyoldal zöldje, virágok zománca, s nem láthat már pirosló hómezőt.”

A romantikának azt a törekvését, hogy a műfajhatárokat elmossa, a Teli Vilmossal kapcsolatban fentebb már elemeztük; ugyanakkor a nagy szenvedélyek, az igaz pátosz ábrázolásának bizonyos mértéktartó, minden ízléstelen túlzást elkerülő, klasszicista hagyományokban gyökerező művészetét is megfigyelhetjük, leginkább talán – a fenti példán kívül – a dráma legnagyobb erősségét jelentő tömegjelenetekben, így a Rütli-réti esküben vagy az utolsó felvonás első jelenetében. Ezeknek a különféle törekvéseknek eredménye az a realizmus, amellyel Schiller a társadalom legfontosabb törvényszerűségeit és korának, népének problémáit feltárja.

A jellemek közös elemzésekor megelégedhetünk a főhős, Teli fejlődésének rajzával, mert a többi szereplőre nagyon is áll Vas István megállapítása: „Alakjai … nem teljes kiterjedésűek, csak a dráma dimenzióiban élnek, de ott annál elhitetőbben…” Telit már az expozícióban bátor, tettre kész, rokonszenves hősnek ismerjük meg: kitűnik a többiek közül vadásztehetségével, kormányosi ügyességével is. Kitűnő családapa; akkor, amikor Baumgartent megmenti, arra gondol, hogy egy család fenntartóján kell segítenie. Nem zárkózik el az elől, hogy a fontos tetteket vállalja, de a politikai gondolkodásban teljesen iskolázatlan. Ösztönös zsarnokgyűlölet és segítő szándék jellemzi őt akkor, amikor Stauffacherhez így szól: „Mindenki éljen otthon csöndesen: békében hagyják azt, ki maga békés.” Ez a magános utakon járó férfi, a közösség ügyéhez nem csatlakozó hős jut el odáig, hogy emberi, apai érzésében megsértve vállalja a tudatos politikai tettet, a zsarnokgyilkosságot, ezzel adva jelt a népi felkelésre. Schiller a korabeli derék, de apolitikus német polgár útját rajzolta meg: Teli típus, éppen úgy, mint Gorkij Pelagéja, de előrevetített hős. A hozzá hasonló forradalmárok később, a németség politikai sorsfordulóin születtek meg, de a sajátos történelmi helyzetben nem válhattak általánosan uralkodó típussá.

A történelmi körülmények bemutatásakor már utaltunk arra, hogy Schiller a svájci drámát saját kora elnyomott, a feudális szétszaggatottság állapotában élő német népnek írta, ezzel akart lelkesíteni, példát mutatni. A korabeli nézőket a nagy tömegjelenetek és-főként „Uri jármának” lerombolása még sokkal inkább a francia forradalomra, a Bastille lerombolására emlékeztették,-mint a mai olvasót vagy nézőt. Világos a schilleri mondanivaló: a nemzeti szabadság és a polgári forradalom kivívásának sürgetése. A szabad parasztság vezetésével lezajló felkeléshez a nemesség legjobbjai is társulnak: Schiller a polgárság vezetésével, de a nemesség legjobbjainak önkéntes s magukat a polgári vezetésnek alárendelő csatlakozásával képzeli el azt a polgári forradalmat, amely nem lép túl medrén, vállalja a múlt jogosnak elismert kötelezettségeit (Rütli-réti jelenet), és tiszta közéletet, demokráciát teremt. A jogos forradalom lényegét kutatja: az erőszakos tett csak mint végső megoldás helyeselhető (1. a Parricida-jelenetet), ha csak így tud a nép a zsarnokságtól megszabadulni.

Nem véletlen, hogy a német iskolák hagyományos olvasmányát a nácizmus igyekezett háttérbe szorítani, hiszen a népet forradalmi harcra buzdító dráma szöges ellentétben állt a fasiszta neveléssel.

A politikai szenvedélytől fűtött mű mondanivalójának nagyon megfelel a stílus emelkedettsége és verselésében a shakespeare-i rímtelen drámai jambus alkalmazása.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Johann Wolfgang Goethe: Faust (1774-1831), elemzés, tartalom

Georgius Sabellicus Faustus junior valóban élt a XV. és XVI....

Close