Friedrich Dürrenmatt (1921-1990) – Az öreg hölgy látogatása

Friedrich Dürrenmatt

A német-svájci Bern kanton Konolfingen községében született, protestáns lelkészcsaládban. A berni és a zürichi egyetemen teológiát, filozófiát és irodalmat hallgatott. Egy ideig grafikus volt, majd a Weltwoche c. lapnál színházi kritikus, végül Neuchâtelben telepedett le mint szabad író.

A 40-es évek közepétől ír, igen termékeny és világszerte népszerű író.

Írt esszéket, színházelméleti tanulmányokat, regényt és novellát, filmforgatókönyvet és hangjátékot, munkásságának igazi területe azonban a dráma.

Pályakezdésének világképét a protestáns színezetű egzisztencializmus határozza meg: „A világ abszurd, érthetetlen, mint ahogy Isten akarata sem érthető.” Később a társadalom szerkezetét vizsgálja, és a ma emberének lehetőségei foglalkoztatják.

A nagy Romulus

Dürrenmatt a maga világnézeti koncepciójához a groteszk komédiában találta meg a megfelelő formát. Úgy vélekedett, hogy a régebbi időkkel szemben – amikor a szükségszerűség uralkodott, és a hősök elfogadták a sors kihívását, s megküzdöttek céljaikért – korunkban az agyonszervezett, bürokratizált és technizált társadalom mechanizmusának erôi minduntalan elszabadulnak, s a véletlen csaphat le ránk bármikor: amitől rettegnünk kell: a közlekedési balesetek, szerkezeti hiba miatt bekövetkezett gátszakadások, egy szórakozott laboráns előidézte atombombagyári robbanás, helytelenül beállított keltetőgépek.” Ha viszont „nincs sors. . . csak közlekedési baleset”, akkor küzdelem sincs, csak elemi csapás: „. . . minden nélkülünk történik. Mindenkit elragadnak, és mindenki fennakad valamiféle rácson. . . Hozzánk már csak a komédiák illenek.” A kiszámíthatatlan véletlen tragikumát csak a komédia tudja kifejezni.

Első jelentős komédiája, A nagy Romulus (1949; második változat: 1957) történelemfilozófiai példázat.

A cselekményt az író a múltba helyezi, műve mégsem tekinthető történelmi színműnek. Dürrenmattot elsősorban saját korának problémái izgatják, s a történelmet inkább csak példatárnak tekinti, amelyből tudatos anakronizmussal emeli ki azokat a mozzanatokat, amelyek a jelen tendenciáit megvilágítják. Ebben a „történelmietlen történelmi komédiá”-jában a világbirodalmak kifejlődésének, virágzásának és széthullásának mechanizmusát vizsgálja.

Az utolsó római császár uralkodásának húsz esztendejét arra használja fel, hogy a pusztulásra érett, düledező Római Birodalmat végleg szétzüllessze. Hullani hagyja, aminek úgyis hullania kell: tyúkokat tenyészt, a kormányzás gondjai helyett a tojáshozam izgatja. Rezidenciája lármás tyúkketrec lesz birodalma jelképeként.

Romulus szándéka a harmadik felvonásban válik egészen világossá: törvényt ül hazája felett, kiszolgáltatja ellenségeinek, a germánoknak, hogy véget vessen a Római Birodalom bűnös életének. Azt érzi kötelességének, hogy az áldozat sorsát vállalja, abban bízik, a germánok majd megölik őt is. Számításaiban azonban csalódik: a germánok fejedelme, Odoaker is tyúktenyésztő, hozzá hasonló bölcs ember, aki tudja, hogy a győztes új hatalom sem lesz jobb, megismétli a letűnt birodalom bűneit: „. . . a világ unokaöcsém ölébe hull, megszületik a második Róma, egy germán világbirodalom, éppoly mulandó, s éppoly véres, mint a római volt” – mondja a negyedik felvonás nagy párbeszédében Romulusnak. A történelem véres menetét nem lehet megállítani. Így hát a birodalom utolsó császára és a barbár hadak vezére a darab végén ugyanarra a következtetésre jut: magatartásuk csak a sztoikus tűrés, a helyzet türelmes elviselése lehet. Legfeljebb arra törekedhetnek, hogy minél kevesebb rosszat okozzanak – amíg lehet.

Romulus, a hanyatló Róma bírálója és nagy züllesztője képtelenül paradox alak. Dürrenmatt a paradoxont – azt a gondolkodási formát, amely feloldhatatlan ellentétekben látja a világot – a lét abszurditásának feltárására használja. Vélekedése szerint a groteszk is, amelyben a nevetségesség a félelemmel párosul, „érzéki kifejezési forma, érzéki paradoxon, az alaktalanság megjelenése, egy arculat nélküli világ képmása”. Másutt azt mondja: „Aki visszautasítja a paradoxont, kiszolgáltatja magát a valóságnak.” Ez a tétel még jobban megvilágítja ennek a gondolkodási formának a funkcióját Dürrenmatt írói munkásságában: ha a valóság formátlansága elnyeléssel fenyegeti az embert, a szétesett, istenétől, végzetétől megfosztott világ felméréséhez a paradoxon logikájához folyamodik, csak ez keltheti a rend valamelyes képzetét. Éppen azzal, hogy tudatosítja, átélhetővé teszi a képtelenséget.