Franz Kafka – A per (1914-1924; 1925)

Franz Kafka fájdalmas, döbbenetes világa, ez a misztikus belemagyarázásokat is eltűrő, jelképes világ az emberi lét, a történelem, a társadalom érthetetlenségéről, sőt értelmetlenségéről, lidércnyomásos céltalanságáról vall. (Szabó Ede, A mű fordítója)

Franz Kafka életéről

Franz Kafka (1883-1924) a felbomló Monarchiában, a cseh Prágában volt németajkú, zsidó származású író – megannyi ok arra, hogy felerősítve érzékelhesse korunk jellegzetes tünetét, az elidegenedést. Polgári foglalkozása szerint hivatalnok volt a betegbiztosító intézetben, ilyenformán közvetlenül és nap mint nap tapasztalhatta az ügyintézés, a jogrend és az igazságszolgáltatás mechanizmusát, a bürokráciát, az egész intézményrendszer elszemélytelenedő és totálissá hatalmasodó gépezetét. A törvénykezés konkrét ábrázolásán túlmenően azonban A per (és A kastély) Kafka egész „világképe foglalatának” tekinthető (Walkó György), századunk létállapotáról alkotott összképnek.

Kafka A per című művéről részletesen

„Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t” – már ezekből a kezdőszavakból kibontható az egész mű témahálózata: a létbizonytalanság érzete, a meghatározhatatlan eredetű (és éppen ezért általános) fenyegetettség, a bűnösség-bűntelenség és az igazság-hazugság kérdésköre, a jog világa, a személytelenség stb. Hősünk családneve csupán „K.”; ha ehhez hozzátesszük, hogy a szerző másik fő művének, A kastély c. regénynek a főszereplőjét hasonlóképpen K.-nak hívják, és ez egyszersmind Kafka nevének is a kezdőbetűje, akkor jogos a feltételezés, hogy e két ikerregény élményanyaga az író személyes sorsában, életútjában keresendő.

Ebben a regényben a törvény kapcsán bontakozik ki ez a tükörkép. „Minden a bírósághoz tartozik” – mondja a befejezés előtt az egyik mellékszereplő (Titorelli, a festő). Ez a „bíróság” azonban nem azonos a formális igazságszolgáltatás hivatalos szervezetével, amelynek tételesen rögzített jogrendjéhez lehetséges az alkalmazkodás. Létezik emellett (ezzel érintkezve, sőt ezt is magába foglalva) egy másfajta „törvény”, másfajta „igazságszolgáltatás” is. Ez a mindenek fölé magasodó „törvény” két síkon létezik: mint külső mechanizmus és mint belső lelki tényező. Működik tehát egyfelől egy a társadalom egészét behálózó, azt polipszerűen átfogó gépezet, a fantomszerű „bíróság”, amelynek – erre is fokozatosan döbbenhetünk rá – valamennyien tagjai, alkotó elemei vagyunk. Egyesek az alkalmazottjai, mások már hosszú évek óta vádlottjai, némelyeket pedig most (vagy bármikor a jövőben) ér a „letartóztatás”. Azt is, aki „semmi rosszat nem tett”. Ez a „bíróság” csak „letartóztat” és vár. És ekkor elindul egy belső, lelkiismereti folyamat, egy bűntudatképző mechanizmus, és ártatlanságunk vélelmét fokozatosan elnémítva előbb-utóbb felülkerekedik a bűnösség érzete, a megváltó büntetés áhítása. (Koestler Sötétség délben (1940) és Orwell 1984 (1948) c. regénye ír le hasonló folyamatot a totális hatalom szorongatta emberről.) Kafkánál „a kisember hiába keresi a kiutat, lassan teljesen köréje fonódik a háló, s minél inkább kapálózik, annál inkább ráfeszül, mígnem megfojtja” (Rónay László). Hozzátehetjük: Kosztolányi Dezső epikája ábrázol a magyar irodalomban hasonló élethelyzeteket.

Mi a valós oka, mi az alapja a bűntudatnak? Mi lehet a bűn? Megsértett-e valamiféle külső elvárást vagy belső parancsot Josef K., amiért bűnhődnie kell? A választ a hős is keresi, kevéssel letartóztatása után: „jól emlékezett egy-két, önmagában jelentéktelen esetre, amikor, barátaitól eltérően, tudatosan vigyázatlanul viselkedett”. Nem magukra a kilengésekre kell itt felfigyelnünk, hanem arra, hogy ebben a világban az emberre kivételes terheket ró az illendő, merev viselkedés. Rendkívüli önfegyelemmel, nagyfokú elővigyázatossággal kell élni, lázadozás nélkül, minden vágyat és szándékot a kimért udvariasság szigorú szabályaihoz igazítva. (Kifejeződik ez pl. Bürstner kisasszony modoros, cirkalmas beszédstílusában is: „csodálom, hogy nem veszi észre, milyen sértőek rám nézve az ajánlatai, nem szólva persze a jó szándékáról, azt elismerem”.) A kínosan pontos magatartás, a feszélyezettség mögött és alatt viszont elfojtott és rendezetlen tudattartalmak húzódnak meg, éretlen és tisztázatlan vonzódások torlódnak (K. úgy csókolgatta Bürstner kisasszonyt, „ahogy a szomjas állat ízlelgeti nyelvével a végre megtalált forrásvizet”). A felszínes és merev udvariasság külsőségeihez járul a hivatal, az a munkakör, amelynek rabja Josef K. (naponta „kilenc óráig ült a hivatalban”). Nincs – mert nem bontakozhat ki – egyénisége, nincsenek tartalmas és tartós kapcsolatai, nincs igazán otthon a világban, élete egészében véve üres, sivár, céltalan. Amikor szembenézésre kényszerül önmagával, akkor csak ezt a képet láthatja.