A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Egyéniségkultusz a klasszikus modernségben

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
1944
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-25 Küldd tovább
  Letöltés

Az 1850-es években születő izmusok, szecesszió, szimbolizmus, naturalizmus összefoglaló neve. Jellemzőjük a hagyomány elutasítása, új utak keresése a képiség, az én kiterjesztésének eszközeivel. Irodalmunkban a Nyugat indulásával bontakozik ki. Modern többféle jelentésben használt. A realizmushoz képest sok mindenben változtatott. Az emberi világot külső teljességében megjeleníteni illuzórikus feladat. Tudatunkban egymásba játszik szándék és tény, emlékezés és tapasztalás. Szimbólumok által fejezik ki magukat, de nem gondolatok átadása a fontos, hanem hangulatok, érzelmek közvetítése.

ADY ENDRE menekülni szeretett volna a szürkék világából, a megálmodott világba. Az Új versek programadó előhangja a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű költemény. A “nagyvilágot” megjárt, Párizsból hazatérő s új szemléleti távlatokkal gazdagodott költő forró lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegezése, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése. Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: a kezdő sorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságát tartalmazó kérdései követik, s már a költemény első felében megteremtik a mű egészének egyre fokozódó tragikus-elszánt kettősségét, feszítő ellentétét. A kijelentő mondatok szimbólumai csaknem ugyanazt az érzést, élményt szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást, az ősi múlt vállalását s egyben a közösségből való kizártság tragikumát (” Hiába döngetek kaput, falat”). A kérdő módok tétova, engedélyt kérő félelmében egyelőre csak a hazatalálás, a hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság feltörésének bizonytalan reménysége is.

Góg és Magóg neve több helyen is előfordul a Bibliában: mindkettő az istenellenes, Izraelt próbára tevő pogányság jelképe, de hatalmukat, népüket Isten el fogja pusztítani. Anonymus a Gesta Hungarorumában is megjelennek, mint akiket Nagy Sándor elzárt a világtól (a magyarok őseivel azonosította Góg és Magóg népét). Góg és Magóg népét érckapukkal zárták el, de ők legalább döngethették azt az érckaput. A mi népünk ezt se teheti”- írja Ady. Az eredeti bibliai történetre így újabb és újabb jelentésréteg halmozódott.- A Vereckei-szorosról mindenki tudja, hogy ezen keresztül jöttek be a honfoglaló magyarok, de Dévény nevét talán nem mindenki hallotta : a régi történelmi Magyarország nyugati kapuja, határállomása volt, itt ért a Duna magyar területre. Ezeknek az ismeretében tovább bővül az első két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal (Kárpátokkal?) körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettől elrekesztett “keleti” magyarsággal azonos, s a lírai alany hangsúlyozza népével való közösségét (“vagyok én“; “jöttem én“). Kívülről döngeti a kaput, falat, hogy elsírhassa népe sorsát. Ezért kíván nyugatról betörni új időknek új dalaival.

A jelképek mélyén ott lappang népe megszabadításának vágya, új élettel, új kultúrával való megváltásának óhaja. Szembekerül az első két versszakban a “hiába” és a “mégis” a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró szembeszegülés daca. S ellentétben áll a cselekedni vágyó “én” s a cselekvést megakadályozható “ti” is. Ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólumok révén még inkább elmélyül és kibontakozik (“az új, az énekes Vazul, Pusztaszer “). Jövendölésszerűen csendül meg az utolsó sorban a remény: az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz. A vers egész jelképrendszeréből kiderül, hogy a költő a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal. Vereckét és Dévényt egyaránt a lírai én képviseli.

Az Új versek előhangjának, egyes jelképeinek természetesen lehetnek más és mélyebbre hatoló értelmezései is. A legtöbb forrásmunka, pl. az első két sornak az itt felvázolttól eltérő magyarázatot ad: nem a lírai én “kizártságát“, hanem éppen a “bezártságát” hangsúlyozza: belülről döngeti a kaput, falat, ki akar törni a börtönéből.

Új vizeken járok című versében, mintegy egekig magasztalja önmagát, aki mindent megtesz azért, hogy a friss, éltető szelet, áramlatot behozza hazájába. Ezért új, eddig ismeretlen dolgokkal kell szembesüljön. Ez meg is történik költészetében, hiszen Párizs után új témák, stílusváltás, a hagyományossal való szakítás jelenik meg. „Új vizeken”, azaz olyan helyen találja magát, ahol még nem jártak előtte, ami még felfedezésre vár. Ő a „Holnap hőse”, aki kockázatokat vállal és nem hunyászkodik meg az elvárások előtt. Nincs más vágya csak „szállni, szállni, szállni”, nem törődve az akadályokkal, nehézségekkel, mert a cél erőt ad mindezekhez. Ugyanakkor elmondja, hogy az újítás is fájdalmas, „új kínok” állnak előtte, hisz támadják, de öntudatos, büszke, aki nem akar összeolvadni a hétköznapival, közönségessel, nem akar a „szürkék hegedőse” lenni.

Ő A Hortobágy poétája, a „kúnfajta, nagy szemű legény”, aki bár a mesékre jellemző szegénylegény volt, nekiindult a nagy Hortobágynak, meghódítani, tanítani, széppé tenni azt. Egyedül a világ ellen, sokan „megfogták százszor is lelkét,/ De ha virág nőtt szívében,/ A csorda-népek lelegelték.”. Ennek ellenére sosem adta fel, újabb és újabb vágyak, eszmei, esztétikai és erkölcsi értékek születtek meg benne, melyeket idegen földön értékeltek volna; itthon ezekért támadták. A sok hiábavaló nekiindulás, a sok próbálkozás elkeserítette s ezért hajlott arra, hogy a könnyebbig oldalt válassza, beálljon a sorba, a mindennapi szürkeségbe: „Eltemette rögtön a nótát:/ Káromkodott vagy fütyörészett.”

Az eltévedt lovas című költeménye vizuális és akusztikai elemekkel telített, a háború beláthatatlan szörnyűségeit jeleníti meg, az emberiség történelmi méretű katasztrófáját, eltévelyedését. Ő az az „eltévedt lovas” a sötétben, fény nélkül vágott neki az útnak, ahol lesben állt az emberellenes vadság. A hajdani lovasra az örök ügetés jellemző, s egyszerre él a múltban és a jelenben. A jövő azonban teljesen eltűnik a versből: a lovas útja az eltévedés miatt céltalan, kilátástalan: „Vak ügetését hallani/ Eltévedt, hajdani lovasnak”. A kietlen hangulat, a múlt-jelen útvesztése zaklatottá, feszültté teszik a verset. A háború kitörése bizonyíték arra, hogy az erdő, a sötétség lett az úr az emberi értékek felett/helyett.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
A zsoltár és zsoltárfordítások

A zsoltárok (psalmus-latin) az ókori héber irodalomból kerültek be az...

Close