Dadaizmus 1916-1922 – „a nagy észvesztés”

„Mindenkinek kiáltania kell. Nagy pusztító, romboló munkát kell véghez vinnünk. Kisöpörni, kitisztítani mindent.” (Tristan Tzara. 1918. Dadaista kiáltvány) (Alfred Jarry)

A dadaizmus a 20. század második évtizedének efemer nemzetközi mozgalma volt. Kezdetben a fiatal irodalmárok és művészek ironikus, szarkasztikus, kétértelmű, dermesztő nevetésig fokozott intellektuális humorral telített, szorongástól sem mentes agresszivitásban megnyilvánuló provokatív, illetve nihilista életmódját jelentette, azt, ahogyan koruk szellemével szembeszegültek.

Összekötötte őket, hogy egyértelműen szakítani akartak koruk társadalmával. Hugó Ball (1886-1927), Tristan Tzara (1896-1963), Hans Arp (1887-1966), Marcel Janco (1895-1984), Hans Richter (1888-1976), Richard Huelsenbeck a zürichi Cabaret Voltaire étteremben találkoztak. Vitákat, irodalmi találkozókat, koncerteket, zajos színházi és táncos előadásokat rendeztek, melyek az irodalom és a képzőművészet történetének legfelforgatóbb eseményei voltak. Ekkor már szinte félig készen állt a 20. század avantgardjának egyik legszélsőségesebb megnyilvánulása a happening, vagy a hang-és rajzköltészet, a lettrizmus, és sorolhatnánk azokat a megnyilvánulásokat, melyek a század második felének neoavantgad irányzatainak forrásként szolgátak.

Ma azt mondanánk: a dadaisták saját csapdájukba estek; antimúzeumi tárgyakból múzeumot csináltak, s gigantikus épületté rombolták az általuk elpusztítandónak ítélt művészetet. Elméleti síkon, ha egyáltalán lehet szó egyáltalán elméletről, Tzara írásai a legalapvetőbbek.

Duchamp 1912-es, a New York-i „Függetlenek Szalonján” nagy botrányt keltett kubisztikus-futurisztikus műve, a Lépcsőn lemenő akt, illetve még a gépek iránti érdeklődéséből fakadóan keletkezett Csokoládédaráló című festménye után felhagyott a „retinának szóló festészettel”, és helyette „elmefortélyokat” hozott létre. Ezekkel hamarosan kivívta társai elismerését és a közönség felháborodását. 1913-as Biciklikereke, 1914-es Üvegszárítója, majd 1917-es Forrása (feje tetejére állított piszoár) boltban vásárolt gyári termékek és Duchamp által szignált, datált, címmel ellátott majd kiállított tárgyak: redy-made-ek voltak – ez Duchamp által kitalált meghatározás. Ezekkel a zavarba ejtő művekkel megelőzte és meghaladta a dadaizmust, melyeknek az volt a legfőbb érdemük, hogy kétségbe vonták a művészet addigi definícióit.

A használati közegükből kiemelt s kiállítási közegbe behelyezett tárgyak oly módon mutatkoztak meg, mint addig soha sem, s a megváltoztatott nézőpont miatt hirtelen enigmatikussá váltak. (Ennek a gesztusnak művészettörténeti jelentősége magának a művészetnek mint műalkotásnak a tagadása, és ama felfogás kezdete, „hogy minden művészet, mindenki művész”. Duchamp ekkor szakított a festészettel, majd hamarosan magával a művészettel is, hogy életét sakkszenvedélyének áldozza. E fontos, gesztusértékű példák mélyen befolyásolták a modern művészet alakulását, a talált tárgy, az object trouvè gyakorlata napjaink posztmodern művészetében is virágzik, mely virág a duchampti gesztusból nőtt ki.)

A dadaizmus mindenek előtt életmód volt, amely kezdetben az irodalomon belül alakult ki, majd 1917-től Zürichben is a képzőművészet irányába fordult. Ebben az évben nyílt meg az első dadaista galéria. A svájci főváros ebben az időben – a háború éveiben – mindenféle rendellenes módon oda került személy menedékhelye volt. Katonaszökevények, politikai emigránsok (V. I. Lenin), tudatos háborúellenesek, titkos ügynökök, üzletemberek… és természetesen írók, költők és művészek gyülekezőhelye. A sajátos élénk értelmiségi tiltakozás keretein belül, hasonlóan a német expresszionizmushoz a pozitivista gondolkodás hamis mítoszai ellen lázadtak a dadaista művészek, miközben oly szélsőségekig jutottak el, hogy már a művészetben sem hittek. Az elvek örökkévalósága, a logika törvényei, az elvont fogalmak tisztasága, tehát általában az egyetemes ellen voltak. Ehelyett az egyén féktelen szabadságát, a spontaneitást, a közvetlenséget, az időszerűt, a kockázatosat választották. Nemet mondtak ott, ahol a többség igent mondott; a renddel szemben az anarchiát, a tökéletessel szemben a tökéletlenséget választották.