A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereső
Szint kereső

Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Csehov: Sirály (1896)

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
2463
Nyomtasd
Dátum: 2012-10-22 Küldd tovább
  Letöltés
Az életben az emberek nem lövik agyon és nem akasztják fel magukat minden pillanatban, nem lesznek szerelmesek és nem mondanak örökké bölcseket. Idejük nagy részét evéssel, ivással, nők vagy férfiak utáni hajkurászással és ostoba fecsegéssel töltik. Ezért ezt kell bemutatni a színpadon. Olyan darabot kell írni, melyben az emberek nem azért jönnek, mennek, ebédelnek, időjárásról beszélgetnek vagy kártyáznak, mert a szerző úgy akarja, hanem mert ilyen az élet. A színpadi életnek is ilyennek kell lennie.

(CSEHOV)

Egyfelvonásosok és vázlatosabb többfelvonásos kísérletek (Platonov,1881; Ivanov,1887) után a Sirály nyitotta meg a nagy Csehov-drámák sorát. Az 1896-os pétervári ősbemutató “szörnyű sikertelenséggel” zárult, de a moszkvai Művész Színház társulata, amely “fellázadt a régi játékstílus, a teatralitás, a hazug pátosz, a deklamáció, a mesterkéltség, a sztárkultusz ellen” (Sztanyiszlavszkij), 1898-ban sikerre vitte a darabot.

A Sirály tragikomikus művészdráma, “ripacsok és művészek sorstragédiája, ironikus-keserűen szomorú komédiája” (Almási M.). A tudatosan objektivitásra törekvő szerző egyetlen olyan műve, melyben szubjektív problémái is megjelennek; a Sirály Csehov legszemélyesebb vallomása.

Az író tisztában volt azzal, hogy – a történet hagyományos elemei ellenére is – új korszakot nyit a dramaturgia történetében: “Elég szívesen írom, noha sokat vétek a színpad törvényeivel szemben. Komédia, három női, hat férfi szereplő, négy felvonás, tájkép (kilátás a tóra); sok beszélgetés az irodalomról, kevés cselekmény, öt pud szerelem.” (1895. okt.); “Forte kezdtem, és pianissimóval végeztem, a színpadi művészet minden szabályával szemben. Kisregény lett belőle” (nov.). A cselekményességet a lélektani ábrázolás, a líraiság, az új atmoszféra, a megfoghatatlan hangulat, a “víz alatti áramlás” (Ny.-Dancsenko) helyettesíti; az akciókat társalgás, a poénos dialógusokat a szereplők szaggatott beszédmódja váltja fel. Így Csehov a Sirálytól kezdve “a cselekvés műfajában kialakította a cselekvésképtelenség, egyszersmind a cselekvésképtelenséget a fájó bizonyosságig panaszolni, elemezni kész számadáskényszer, önelemzés drámai formáját, röviden szólva: az értelmiség ábrázolásának megdöbbentő drámafoglalatát” (Elbert J.).

A műben egyetlen család köré csoportosuló kis közösség viszonyrendszere, szituáció- és beszélgetéssorozata tárul fel. Az életképszerű jelenetekből komponált mű helyszíne Szorin vidéki birtoka (tó, fasor (I.), virágok, krokettpálya (II.), ebédlő (III.), dolgozószobává alakított szalon IV.). Az első három felvonás keretét Arkagyina és Trigorin egyhetes nyaralása (és végül elutazása) adja. A (két évvel később játszódó) IV. felvonás néhány órás találkozójának apropója Szorin betegsége: miatta látogatnak le ősszel Arkagyináék a birtokra; ekkor tér vissza (a Polina ajánlata elől elmenekült) Dorn doktor is, és egy villámlátogatásra Nyina is.

Hagyományos, információközlő expozíció nincs; az első jelenetben éppen a színpadot ácsolják, mely – a tóval együtt – fontos hangulati elem és szimbolikus jelzés (a záró felvonásban törött és lepusztult, “mint egy csontváz”). Az alaptónust már a nyitó dialógus “miért jár mindig feketében?” kérdése megadja, majd a beszélgetések megjegyzéseiből gyorsan tisztázódnak az alapszituáció viszonyai.

Az első felvonás “darab a darabban” jelenetét feszült dialógus vezeti be: az egyébként is hamleti szituációban Arkagyina (fensőbbrendű színészi gesztusként) Shakespeare-t idézi, mire a fia “visszaidéz”, s a Claudius-Gertrud viszonyt anyja kapcsolatára vonatkoztatja. Az előadást – a fegyelmezetlen közönség reagálásai és Arkagyina minősítése (“dekadens izé”) miatt – Trepljov sértődötten leállítja, a kiélezett szituáció viszont alkalmas a művészetről vallott felfogások ütköztetésére és a kapcsolatok tisztázására, így a jelenet (mindkét szinten) fordulópont: Nyina Trigorint választja (és majd színésznőnek szökik), elhagyott szerelmese, Trepljov pedig az írásnak szenteli magát.

A megváltozott viszonyok hatásai derülnek ki a a következő két felvonásban. Miközben együtt unatkoznak, pecáznak, beszélgetnek, Trepljov először lelő egy sirályt (II.), majd (a két felvonás között!) öngyilkosságot kísérel meg (III.); Mása eldönti, hogy férjhez megy a tanítóhoz; Arkagyina és az író kapcsolata meginog, majd a színésznő praktikái után újra megszilárdulni látszik, de Arkagyina féltékenysége miatt végül mégis elutaznak. Dorn “eltávolítása” dramaturgiai szükséglet: miután hazatérésekor észreveszi, hogy mennyire “megváltozott minden” – szinte második expozíciós helyzetben – őt kell informálni a (két felvonás közt eltelt) két év eseményeiről. Így a záró felvonásban utalásokból értesülünk “a hazulról megszökött” Nyina életének eseményeiről: kapcsolatáról Trigorinnal, gyermeke haláláról, küzdelmes vidéki színésznősködéséről – ez az epikus és naturalista anyag-lehetőség nem kerül színre, csak a társasjáték feszültségteremtő, sűrítő jelenete: a rendszeresen bemondott számok kopogása még szaggatottabbá teszi a társalgást; az üres csevegésben, szinte mellékesen, szó esik Trepljov íróvá válásáról is – aki éppen öngyilkosságra készül a szomszéd szobában.

Minden felvonásban meghatározó egy-egy színpadi vagy színpadias jelenet: az előadás, Nyina első fellépése után (I.) Arkagyina bohózatos magamutogatással fiatalságát bizonygatja Másával szemben (II.); majd megkoreografált, hatásos, hízelgő szereplésével – Trigorin visszahódítására – mesterségbeli gyakorlatát is igazolja (III.), végül újra (a már színésznővé érett) Nyina kap nagyjelenet-lehetőséget: vallomásával tapasztalatait összegzi (IV.).

Ugyanígy szerkezetalakítók a sejtetésekből, utalásokból kibomló, ismétlődéssel fokozó hatású akciók is: Arkagyina Maupassant-tanácsokat olvas fel arról, hogyan kell “megtartani” az író-szeretőket, majd ezt a receptet követi (Trigorin meghódításakor) a kezdetben naivnak látszó Nyina előbb még ösztönös hízelgésével, később már céltudatos faggatózásával az író pályájáról, sikereiről (II.); a lány először félt az író jelenlétében színpadra lépni, aztán szinte lerohanja; (Nyina sikere után Arkagyina kénytelen “visszaszerző” jelenetet rendezni); Trepljov először csak felveti önsors-párhuzamát a lelőtt sirállyal (II.), majd eredménytelen öngyilkossági kísérletét (III.) végül halállal végződő követi (IV.).

A drámai szituációt a Trepljov által szeretett és a Trigorinba szerető Nyina teremti meg, mert így alakul ki az elérhetetlen, viszonzatlan, sokféle tónusú szerelmek sora: Medvegyenkó Mását, aki Trepljovot, aki Nyinát, aki Trigorint szereti, aki viszont változékony, de elválaszthatatlan kapcsolatban marad (az őt úgysem engedő) Arkagyinával.

Az öregek sorsában, mellékszálként, hasonló a végeredmény: a Samrajev-Polina-Dorn doktor lánc vége Arkagyina lehetne (mert a szabad, bohém orvost persze vonzza a vele is kacérkodó színésznő); a IV. felvonásban pedig még az öreg Szorin is bevallja, hogy ő is vonzódott Nyinához. Mivel azonban “az élet Csehov szerint nemcsak szenvedés, hanem könyörtelenség is, a szenvedő ember éppoly kegyetlen másokkal, mint önmagával szemben, minden szenvedés mások sorozatos szenvedéseit idézi elő” (Schöpflin A.), így a “ki kit szeret” lánc visszafelé haladva a “ki kit gyötör” sorozattá válik. “Cselekményhelyettesítővé” lesz a beteljesületlen szerelmek polifón rendszere, gyakran párhuzamos szerkesztéssel: pl. Mása anyjának, Polinának ironikus-komikus reménytelen vonzalma a doktorhoz, és érzelemmentes házassága (a nem hozzá való) Samrajevvel lánya életútjának előképe, sorspárhuzama – de Mása reménytelensége már inkább tragikus színezetű.

Mindenki szerelmével is és önmagával is küszködik: erre a “belső konfliktusrendszerre” épül a művészdráma: két író, két színésznő – két művészgeneráció és művészetfelfogás ütközik. Mesterségük életformájukat is meghatározza, a “profik” hétköznapi élete és szakmája (Arkagyina, Trigorin) már szétválaszthatatlan; ezt az utat járják majd később a pályakezdők (Trepljov, Nyina) is. A művészek (vendégek vidéken!) legalább önmegvalósítók; az itt élők viszont teljes zsákutcában vergődnek. Az értékvesztett lét az elmaradott vidéken – szegénységben, mozdulatlanul – értelmetlen és kilátástalan: Mása nem dolgozik, Medvegyenkó kiszolgáltatott tanító, Szorin hosszas hivatalnokoskodás után nyugdíjazott beteg – nincs is lehetőségük a változtatásra, így még több idejük marad az önsajnálatra. A vidéken élő fiatalok (22, 23, 25 évesen) “öregebbek”, mint a középkorú művészek. A szakmai és szerelmi összeütközéseken kívül a viszonyokat bonyolítják a háttérben is (Nyina-apja, Mása-apja), az előtérben is (Arkagyina-Trepljov) zajló szülő-gyerek konfliktusok.

A Sirályban nincs főszereplő, egyformán lényeges minden alak – bármelyikük életútja egy-egy kibontható, tragikus sors. Ismerik egymás kapcsolatait, mindenki részt vesz mindenki életében, “mindenki boldogtalan, mindenki vágyakozik, mindenki szeret, és mást szeret, mint aki őt szereti É félemberkék találkoznak egymással.” (Kosztolányi). Az önmegvalósítást a művészi alkotás jelenti, magánéletükben viszont a művészhősök is kudarcot vallanak – a szerelem csak fájdalmak forrása.

Az öregedés ellen keservesen küzdő, a színésznők és a hiú nők negatívumait sűrítő Arkagyina banális, közhelyes társalgó, hisztérikus túljátszó; minden szituáció egy-egy próbalehetőség számára. Felszínes egoista, csak saját sikerei érdeklik (önzésének része nevetséges fukarsága is). Környezetével lekezelő vagy túlzóan kedveskedő, fiával viszont elutasító, hideg, kegyetlen. (Végtelen kártyázás és “iddogálás” közben könnyedén jegyzi meg, hogy “nincs ideje” fia műveinek elolvasására.)

Trigorin középszerű, de jó technikájának köszönhetően sikeres, ugyanakkor zárkózott, nehezen kommunikáló, hízelgéssel meghódítható, hiú író (csak saját művét olvasta a folyóiratban, a fiúét fel sem vágta). Minden életjelenség téma a számára, kapcsolatait is tapasztalatszerzésnek tekinti. Erkölcstelen, gátlástalan jellem; gyengesége, kényelmessége tartja Arkagyina mellett. állandóan robotoló, anyaggyűjtő íróként örökké elégedetlen saját magával – vallomása (II.) csehovi önportré. A mindig szereplésre kész, “comme il faut” Arkagyina a színjátszást, a minden látványt, jellemet, helyzetet cédulázó író az irodalmat keveri az élettel.

Trepljov állandó szeretethiánytól szenved; anyjához ambivalens a viszonya: gyűlöli és rajong érte. A két beérkezett, sikeres művész (a “rutinos iparosok”) mellett kísérletező kezdő: menekül az elcsépelt “jólmegcsináltságtól”; újromantikus lázadó: “Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, [É] hanem olyannak, ahogy álmainkban megjelenik”, de mindenáron “új formákban” (I.). Az évek során fejlődik, művészi válságából megtalálja a kiutat, gyökeresen átalakul művészetfelfogása: “nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember, ne törődjön semmiféle formával, csak írjon, mert szabadon árad lelkéből az írnivaló.” (IV.) Magánéleti problémája viszont – a megjelenő Nyina végérvényes szakításával (aki még mindig Trigorint szereti “kétségbeesetten”) és a lány azonnali elutazásával – teljesen megoldhatatlan. (Nyina az első felvonásban a két férfi közül írót is választ: Trigorint csodálja, falja a műveit, Trepljov darabját nem érti, mert “nincsenek élő alakjai” – és “nincs benne szerelem”.)

Nyina az egyetlen szereplő, aki képes változtatni sorsán; (naiv, külsőséges, átlagos kispolgáriságából indulva) küzdelem és szenvedés árán lehetőséget teremt magának az önmegvalósításra. Utolsó feltűnésekor még bizonytalan, hogy megtalálja-e az igazi művészetet, de ekkor már hisz saját művészi igazságában.

A művészdráma a Hamlet-párhuzamon kívül is “irodalmi” – Zolát, Turgenyevet, Tolsztojt emlegetik -, Nyina végül “tolsztoji” életfilozófiát talál magának: “nem a hírnév, nem a ragyogás a fő [É] hanem az, hogy tudjunk tűrni. Tudd viselni a keresztedet, és higgy! én hiszek és már nem fáj úgyÉ”; Trepljov kitörése – “megcsókolom a lába nyomát” – pedig Dosztojevszkij-reminiszcencia (l. Bűn és bűnhődés).

A középponti sirály-szimbólum képzettársítások során át teljesedik ki, és meghatározza az atmoszférát. Először a hazulról elszökdöső Nyina egyszerű hasonlatában jelenik meg a kép (őt “úgy vonzza valami a tóhoz, akár a sirályt”) – s aztán hófehérben játszik a tavi színpadon. A madár lelőtten, tárgyként először Trepljov előreutaló (a lelövés gesztusában megnyilvánuló) szimbolikus önmegjelenítése – Nyina ekkori éretlenségének jele megjegyzése: ő “nem érti az ilyen szimbólumokat”. Trigorin számára a madár is témalehetőség, de már a lányhoz hasonlítja és jelképesen kapcsolatukat vetíti előre: “egy tó partján gyermekkora óta él egy fiatal lány, olyan, mint maga, szereti a tavat, akár a sirály, és boldog és szabad, akár a sirály. De véletlenül jött egy ember, meglátta, és unalmában elpusztította” – viszonyuk ellentmondásosságát sejteti a kép. Az elutazás előtti búcsúzási jelenetükben – még kapcsolatuk moszkvai kibontakozása előtt! – Trigorin már múltként, lezárult emlékként jeleníti meg, újra jelezve a tragikumot: “olyannak látom majd emlékezetemben, amilyen azon a verőfényes napon volt, egy héttel ezelőtt beszélgettünk a padon meg akkor ott feküdt a sirály”.) Bukásai után Nyina, már tragikus önszimbólumként, ,Sirály’ néven írja alá leveleit, és zavaros-felkavaró záró monológjában is így emlegeti magát. Az író hajdani cinikus megjegyzésének bekövetkezte addigra már megértette vele a szimbolikus jelentéseket – ekkor levelein Trepljov ironizál. A fiú öngyilkos pisztolylövése pedig éppen akkor hallatszik a háttérből, amikor Samrajev előhozza Trigorinnak az általa kitömetett, de már rég elfeledett madarat. A sirály fizikai valóságában és egyre gazdagodó jelentéseivel egyszerre hat, a szimbolikus réteg gazdagítja a realista kifejezésmódot is, árnyalja a líraiságot is – “az elvonttól a konkrétig zuhanó drámai mozgást a konkréttól az elvontig emelkedő lírai ellenmozgás keresztezi” (Egri P.).

Újszerű a dialógustechnika: a szereplők elhallgatnak, elhárítják mások kitöréseit, vallomásait (“Drágám!/ Csitt! Jönnek”; “Nincs senki. (Csók)/ Milyen fa ez?”; “Viszonozni nem tudom. (Odanyújtja a szelencét.)”; másról beszélnek (pl. az “ebben a tóban sok hal van” kijelentés nemcsak a témaváltással, de megformálatlanságával is leleplezi Trigorint.) Az egyetlen őszinte figura, Mása, nyíltan vall apjáról és Trepljov iránti szerelméről Dornnak – anyja (számára is rokonszenves) szeretőjének -, de az orvos előbb tréfálkozni próbál, majd elmenekül előle. Minden megszólalásuk leleplezi belső világukat. (Arkagyina: “Most elutazom, és nem fogom megtudni, miért akarta főbe lőni magát Konsztantyin.”) Csehov ironikus látásmódjának következtében az összetett minőségek sokféle formája működik a darab minden szintjén (szerkesztésmód, jelenetek, jellemek, beszédmód stb.); pl. Trepljovból még a halála előtti pillanatban is kiütközik anyakomplexusa (“ez biztosan elkeserítené a mamát”); Arkagyina kínosan erőlködik, hogy megőrizze megjelenésének fiatalos látszatát; még Szorinból is megszólal a tragikus öngúny (IV.).

Az ismétlődő komikus gesztusok, szövegek (pénz-motívum) is tragikus sorsokat rejtenek. Mása tubákolása csak lázongó gesztus – konyakozása, durva stílusa már teljes lesüllyedésének jele. Még a tisztán komikus figurák (Polina, Medvegyenko) is szánalmat ébresztenek elesettségükben, egyedül a közhelypufogtató, színházi pletykákon csámcsogó – a birtokot mellesleg pusztulásba döntő – Samrajev jószágigazgató nem kap felmentést. (A legapróbb részleteket megfigyelő szerző – szereplőivel – általánosítgat is: “a nők sohasem bocsátják meg a kudarcot”, a nőknek csak “kisebb része iszik nyíltan, a többiek zugban [É] és mindig vodkát vagy konyakot”.)

“Csehov soha nem egyszerűen az élet egy szeletéről beszél – orvos volt, aki rendkívüli érzékenységgel, óvatosan fejtette le az életről annak ezernyi finom rétegét. Ezek a rétegek izgatták, végtelenül csalafinta, tökéletesen kikalkulált és értelmes rendbe illesztette őket, amelyben az ügyesség olyan mesterien rejti szem elől a kiszámítottságot, hogy végül azt hisszük, kulcslyukon keresztül látunk mindent, holott sehol semmi kulcslyuk” (Peter Brook). Az író a Sirályban is teljes sorsokat tár fel egy-egy gesztussal, pszichológiai analízist készít, s kivételesen nemcsak a szereplőket leplezi le, de egy kicsit hagyja leleplezni saját magát is.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Bulgakov: A Mester és Margarita (1928-1940)

Bulgakov látomása szerint a modern Krisztusok a művészek. A művészet...

Close