A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Charles Baudelair

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
2491
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-11 Küldd tovább
  Letöltés

A modern francia líra legelső nagy költője Charles Baudelaire (1821-1867) volt. Párizsi polgárcsaládból származott. Amikor megszületett, édesanyja 27, apja 61 éves volt. Az apa halála után a fiatal, csinos özvegy feleségül ment egy nagy karrier előtt álló katonatiszthez.

 Az új házasság a gyermek számára szerencsétlenséget, szakadatlan összeütközést, rengeteg szenvedést hozott. Később szakított családjával, s a maga ízlése szerint alakította életét. Bohém, züllött, különc életmódja, különböző kábítószerek élvezete, egy mulatt színésznővel való szerelmi kapcsolata egyre mélyebb, megalázó nyomorba taszította. Hitelezői elől menekülve, Belgiumban érte a súlyos betegség, s teljesen elszegényedve halt meg.

Életét és költészetének témáit is végletes ellentétek jellemzik. Mesterséges gyönyörök mámorában, bűnben és szennyben élt, de valójában a tisztaság megszállottja volt. Egyre mélyebbre hullt a földi élet poklába, közben lelke a “lét fölött lebegett”, “túl a szférák örök csillagöves határán”. Egy fokozatosan elzüllő félvér nőhöz, a “fekete Vénusz”-hoz láncolták erotikus vágyai, s ugyanakkor éveken át kereste a biztonságot és az üdvözülést a tiszta, angyali szerelemben.

Rendetlen és szertelen életet élt, de folyton a rend, a rendszeresség után sóvár ott. Egész léte hatalmas lelki dráma, örökös vergődés a kiábrándító való és a valóság fölé emelő eszmények között. Baudelaire a romlottságból a művészet virágait fakasztotta, s ez magyarázza meg kötete végleges címének kontrasztját. A Romlás virágai első kiadása 1857-ben látott napvilágot. Ezt az egyetlen verskötetet építette, bővítette újabb és újabb versekkel egészen haláláig.

– Rendkívül lassan, hihetetlen műgonddal dolgozott. Készen, tökéletes formában akart jelentkezni. Megjelent írásait is folyton javította, csiszolta. Legmélyebb élménye lehetett az emberi természet kettősségének átélése, hogy az emberben benne él az állat és az angyal is, a romlottság és a tisztaság is. Sok-sok versében szólaltatja meg az ember gyarlóságát, a züllés undorát s a vágyakozó sóvárgást az “ideál” felé.

E tragikus sors igazi átélői és áldozatai a művészek, a költők, akik éppen túlfinomult érzékenységük miatt a legotthontalanabbak az emberi társadalomban. A világ nyers közönségessége és a tiszta ideál közötti vergődés Az albatrosz című költemény témája is.

Az első három strófa epikus jellegű allegorikus képsort mutat be : a rabul ejtett, a magasságból a mélybe kényszerített madár szánalmas, esetlen sutaságát.

(Az albatrosz hatalmas szárnyú, hófehér tollú, kissé rövid törzsű tengeri madár; mozdulatlan szárnyaival is gyönyörűen tud repülni, “vitorlázni”.) A költemény két végletet állít szembe: a “fenn” és a “lenn” világát, a magasságot és a mélységet. Az ellentétet fokozza, hogy különböző előjelű értékek kapcsolódnak mindkét térbeli tartományhoz.

A “fenn” egyértelműen a kéklő tisztaságot, a végtelenséget, a korlátok nélküli szabadságot, a szép kalandokat, a földtől való elszakadást: a pozitív tartalmú értékeket hordozza. Ez az albatrosznak, a vizek nagy madarának az igazi, éltető eleme, sajátos közege. Itt felszabadultan csatangoló, kalandokra szálló utas, “a kéklő lég ura”, “szép csoda”, “légi herceg”. A metaforák sokasága a hangulatkeltés eszközeként az együttérzés kifejezője.

– “Lenn” csak fásult és unatkozó, durva élcekkel szórakozó matrózok vannak : ez a rabság, a megalázás, a rút röhögés és romlottság világa. A “fenn” értékei “lenn” értéktelenné válnak, visszájukra fordulnak. A kéklő légben gyönyörűen szálló nagy madár ebben az idegen közegben “esetlen, bús, beteg”, s éppen magasba emelő szárnyai teszik nevetségessé, félszeggé, kiszolgáltatottá. Kiválik méltatlan környezetéből, más, mint a többiek, s ezért magányos, védtelen és sebezhető: csüggedten tűri a megalázást és a gúnyolódást.

A költői leírás rendkívül érzékletes, s az erős hangulatiság már az első három strófában is sejteti, hogy a képek többet és mást jelentenek, mint csupán egy érdekes jelenet egyszerű közlését. A képsor túlmutat önmagán : az értékpusztulás tragikus élményét, a tisztaság és a szépség elkerülhetetlen konfliktusát sugallja a durvasággal, a közönségességgel.

- Baudelaire azonban az utolsó versszakban még megmagyarázza, mintegy megfejti a korábbi képsor jelképes tartalmát: a mélybe kényszerített albatroszhoz hasonlóan gyötrődik és szenved a magányos költő is a hozzá méltatlan, őt megérteni nem tudó durva környezetben. A szellem embere lenn, a földön “bús rab”, saját világából kiragadva mások gúnyolódásának, élcelődésének megvetett célpontja.

– De tovább is léphetünk a vers értelmezésében. Csak a kiemelkedő szellemóriások, a művészek élhetik át ezt a megalázó élményt? Baudelaire kötetének verseit témakörök szerint különböző ciklusokba csoportosította. A legterjedelmesebb az első, a Spleen és Ideál: a valóság unalma és a vágy eszménye közt vergődő ember szenvedéseit idézi.

14 költemény szól az albatrosz-sorsról, aztán 55 az élet legnagyobb drámájaként a férfi és a nő küzdelmes viszonyát énekli. Ide tartozik az Őszi ének is. A költemény első része az ősz és a tél közeledésével a halál elkerülhetetlenségét, a riadt lélek borzongó, borongó hangulatát érzékelteti. Annak a pillanatnyi lelkiállapotnak leheletfinom sugallata a költemény, amikor a lélek hirtelen rádöbben az idő gyors múlására (“Tegnap nyár volt; ma ősz van.”), a közös emberi sors tragikumára.

Ez az elégikus hangulat készíti elő a vers második részének halk szerelmi vallomását. A szerelem itt nem a férfi és a nő szenvedélyes párviadala, hanem “édes naplemente”, “őszi glória”, a forró nyarat elsirató “őszutó szelíd és sárga sugara”. A halál rettenetétől menekülő ember a vigaszt, a magány feloldását várja már csak az öleléstől, nem az érzéki gyönyöröket. Baudelaire a nagy amerikai költőtől, Edgar Allan Poe-tól (1809-1849) tanulta a szépségimádat esztétikáját.

Poe szerint a költészet célja nem az igazság és nem az erkölcsi tanulság, hanem “a szépség ritmikus megteremtése”. Benne tudatosodott először a tanítástól, politikai, valláserkölcsi és egyéb eszméktől mentes “tiszta költészet” fogalma. A költő feladata e szerint a “rajongó erőfeszítés a felsőbbrendű Szépség elérésére”. Ezt a Szépséget nem a való világban kell keresni, hiszen a látható, érzékelhető jelenségek egy rejtett, titokzatos valóság jelképei csupán; az egész érzéki valóság (az érzékszerveinkben tükröződő valóság) “jelképek erdeje”.

A jelenségek mögött Baudelaire és az új költők összefüggéseket sejtenek, s ezt az “igazabb valót”, a “rejtett lényeget” kell a költőknek megragadniuk, legalábbis erre kell törekedniük. Ezt az újfajta költői látásmódot elsőként Baudelaire “fogalmazta meg” Kapcsolatok című szonettjében. A vers nehezen érthető, homályos, hiszen csak sejtetni kíván egy “megfogalmazhatatlan”, pontosan fel nem deríthető megérzést.

A szonett első metaforája : “templom a természet” – már misztikus sejtelmességet, vallásos áhítatot áraszt. Ez a különös hangulat járja át a templom “oszlopait” is, a természetjelenségeit, tárgyait: ezek is ”élnek”, “szavakat mormolnak”, titkos üzeneteket “súgnak” egymásnak. Az ember útját, életét körülvevő természet elveszíti konkrétságát, s egy ismeretlen világ jelképeinek erdejévé válik. A valóság jelképes értelmű tárgyait – logikailag megmagyarázhatatlanul – “valami titkos és mély egység” kapcsolja össze, egymással összefüggenek, s a távoli visszhangok nyomán “egymásba csendül  a szín és a hang s az illat”. Ebben az egyetemes összefüggésben elmosódnak a különböző érzékterületek (látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás) határai. – Benyomásainkban, élményeinkben sem különülnek el ezek, csak a tudat választja szét őket egymástól.

– Vannak oboa-édes, zöld szagok – állapítja meg a költő – s ezekhez még erkölcsi minőségek is kapcsolódhatnak: lehetnek “győzelmesek, romlottak, gazdagok”. Ugyanígy tűnik el a különbség a test és a lélek között is. Az új költészet az “érzékek zűrzavarával”, “összekeverésével” reméli felnyitni “a végtelen kapuit”, kíván közelebb jutni az ismeretlenhez, a valóság rejtett lényegéhez.

– A modern líra kedvenc kifejező eszköze lett a szinesztézia (a metafora egyik alfaja : különböző érzékelési területek benyomásainak összekapcsolása). A korábbi költők csak elvétve használták, most megnövekedett jelentőséget kapott.

 

A szimbolizmus

A “kapcsolatok” tapasztalatilag, logikailag alig vagy egyáltalán nem indokolhatók, legtöbbször szemben állnak mindennapi szemléletünkkel, csupán a költői hangulat teremt szabadon, illetve érez meg illó kapcsolatokat, újszerű összefüggéseket a világ dolgai, jelenségei között. A századvég polgári költészetének ez a hangulati sejtelmesség lesz egyik legjelentősebb vonása, s a pillanatnyi benyomások, futó hangulatok rögzítésére, megörökítésére törekszik az impresszionista festészet is. Baudelaire Kapcsolatok című versében is megfigyelhető ez az erős hangulati töltés, s ennek – többek között – itt is a melléknevek és a főnevek halmozása a legfőbb eszköze. Baudelaire-t tekinthetjük a szimbolizmus elindítójának, előfutárának, bár maga az elnevezés csak a 80-as évek közepe táján jelzi az új lírai törekvéseket. Baudelaire és követői (Mallarmé, Verlaine, Rimbaud) fedezték fel, hogy lelki tartalmakat, folyamatokat, belső történeteket a külvilág sejtető, többnyire látomásszerű képeivel ki lehet fejezni. A szimbólum vagy jelkép ősrégi szókép: valamely gondolati tartalom, elvont eszme, fogalom érzékletes képpel való kifejezése, helyettesítése. Pl. a lánc a rabság, a fekete szín a gyász, a lant a költészet érzéki jele stb. A kapcsolatot, az összefüggést ezekben a megszokás, a megegyezés, a hagyomány hozta létre. A szimbólum eredetileg a görögöknél a felismerést lehetővé tevő titkos jel volt (pl. kettévágott tárgy; az őskeresztényeknél ilyen szimbólum volt a hal képe, mert a “hal” szó görög betűit egy keresztény jelszó rövidítésének fogták fel).

A XIX. század végének költészete által használt szimbólumokban nincs semmiféle szokványos összefüggés az érzéki kép és a rejtett tartalom között, közéjük hiba volna matematikai egyenlőségjelet tenni. A szimbolista költészetben az érzékletes – többnyire kibontott, továbbvitt – kép vagy képrendszer önállóvá válik, önmagára irányítja a figyelmet, s mintegy arra kényszerít, hogy kutassuk fel a szövegösszefüggésen belül keletkezett jelképes értelmezést. A kép vagy képrendszer Ő csak megsejtet, szuggerál valamilyen pontosan nem tudatosított s éppen ezért a köznapi nyelven kifejezhetetlen, megmagyarázhatatlan homályos érzést, hangulatot, lelki tartalmat, belső élményt. A kép és a tartalom közötti kapcsolat önkényes és meglepő, többnyire csak hangulati összefüggés van közöttük.

– A szimbolista jelrendszer egyes elemei és a megsejtendő tartalom között nincsenek részmegfelelések, épp ez különbözteti meg az allegóriától. A szimbolista líra képhasználata merészebb és mozgékonyabb lett, ugyanakkor szubjektívabb, homályosabb is, s nem is mindig követhető. A szimbolisták mámorosan keresték az új szókapcsolatokat, a nyelvi mágiát.

– A világos megnevezést kerülő sugalmazás szükségképpen együtt járt a homályossággal, a kevésbé érthetőséggel, de a költők bátran vállalták ezt a következményt. Úgy vélték, hogy míg a világosság a hiányzó mélység jele, a homály már önmagában költői. Ezzel függ össze a szimbolizmus arisztokratizmusa is: csak kevesekhez, a kiválasztottakhoz akart szólni. Szimbolista vonás a zeneiségre való törekvés is, ez azonban nem csilingelő csengést-bongást jelent, inkább azt a hatást, amit a zene gyakorol az emberre. A tiszta rímnél jobban szerették a lágyabb asszonáncot, s kedvelték az alliterációt. A szimbolista líra erős hangulatisága érintkezik az impresszionista költészettel, s e két irányzathoz tartozó alkotásokat nem mindig lehet egymástól elkülöníteni.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Móricz Zsigmond: Úri muri

A XVII. századi Bethlen Gábor példája is sugallhatta, erősíthette Móriczban...

Close