Bulgakov: Mester és Margarita

Mihail Afanaszjevics Bulgakov (1891-1940)

Kijevben született orosz, nemesi eredetű családban. Apja a hittudományi akadémia docense, majd professzora, anyja tanárnő.

1909-ben beiratkozik az egyetem orvosi karára, 1913-ban megnősül, a világháború első éveiben orvostanhallgatóként kórházban dolgozik. 1916-ban fejezi be tanulmányait, és falun, majd egy járási kórházban folytat orvosi gyakorlatot.

A polgárháborút szülővárosában éli át, ahol gyakran váltja egymást a németek, a gyenyikinisták, a vörösök uralma. 1919-tôl Vlagyikavkazban dolgozik, itt mutatják be első, még kiforratlan ifjúkori darabjait. Elhatározza, hogy szakít az orvosi pályával, és az irodalomnak szenteli életét.

1921-ben Moszkvába költözik, újságíró. 1924-ben elválik, és egy az emigrációból hazatérő petrográdi fiatalasszonyt vesz feleségül. A következő években megjelenő művei az irodalmi élet középpontjába emelik. Szatirikus elbeszéléseiben (Ördögösdi, 1924; Kutyaszív, 1925; Végzetes tojások, 1925) a 20-as évek szovjet valóságának kíméletlen és mulatságos analízisét adja. A Fehérgárda c. regénye (1925) a polgárháború korszakát mutatja be egy kijevi értelmiségi család sorsában. A 20-as évek második fele a színházé: a Fehérgárdából írt Turbin család napjai (1926) és a Menekülés (1928) a polgárháború felidézése, a Zoja szalonja (1926) és a Bíborsziget (1928) pedig a 20-as évek szovjet valóságának szatírája.

A 20-as évek közepétől sok támadás éri, darabjait leveszik a műsorról, és 1928-tól nem publikálhat. 1930-ban levélben fordul a kormányhoz és magához Sztálinhoz, hogy engedjék külföldre, vagy tegyék lehetővé, hogy dolgozhasson. Így kap segédrendezői állást a Művész Színházban. 1929-ben ismerkedik meg Jelena Szergejevna Silovszkajával,1932-ben házasságot köt vele.

Élete utolsó évtizedében elsősorban az alkotó művész és a hatalom viszonya foglalkoztatja (Iván, a Rettentő, 1931; A képmutatók cselszövése [Moliére], 1932; Puskin utolsó napjai, 1936 c. színművei; Színházi regény, 1937). Ebben az időszakban már sokat betegeskedik, szívbántalmak kínozzák és öröklött betegsége, a veseszklerózis.

A Mester és Margarita

Bulgakov több mint tíz éven át dolgozott ezen a regényén, 1928-29-től 1940-ig. A korai változatokban még nem szerepelt sem a Mester, sem Margarita, a regény a kortárs valóság groteszk-keserű szatírája volt, középpontjában a Sátánnal; Jézus elfogatása és kihallgatása a „Sátán evangéliumaként” hangzott el. Csak az író házassága (1932) után készült változatokban került a cselekmény középpontjába Margarita és „Faust” (34-tôl kezdve: a Mester) alakja. A mű végső koncepciója 1937-ben alakult ki. Bulgakov életében a regényből egy sor sem jelenhetett meg, először 1966-67-ben adták ki.

Bulgakov A Mester és Margaritában olyan összegzésre törekedett, amely a maga korának problémáit az egyetemes emberi történések összefüggésébe állítja. Ezt a modern mítoszteremtés eszközével éri el; úgy alkot új mítoszokat, szimbólumokat, hogy a már meglévők motívumaiból építkezik (vö.: Thomas Mann: József és testvérei, 1933-43; Doktor Faustus, 1947). Bulgakov regényében így formálja újjá az evangéliumi történetet és a Faust-mondát. A regény egészén belül a Jézus-tradíció a morális értékrendet (Jó-Rossz) képviseli, a Faust-hagyomány pedig azon adottságok ellentmondásos voltára utal („Rosszra tör, Jót művel”), amelyek között a morális értékrendnek meg kellene valósulnia.

Bulgakov kísérletet tesz a krisztusi és a fausti toposz egyesítésére : a regény főhőse, a Mester, a 20. sz.-i Faust Jézus új evangéliumának szerzője, aki a modern világban járja kálváriáját.

A regény a kultúránkat megalapozó Jézus-történet mai sorsát kutatja. Ebben Dosztojevszkijt követi, aki az apokaliptikus létállapot és a krisztusi kérdések összekapcsolásával az alapkérdéseket fogalmazta újra („A nagy inkvizítor”).

A regénynek a Fausttal való kapcsolatát maga az író is hangsúlyozza már a mottó megválasztásával és számtalan utalással (a Mefisztó-Woland párhuzam; Woland neve a Faust Walpurgis-éj jelenetéből származik; Margarita neve; a gyerekgyilkos Frida sorsa a Faust Margitjának sorsára, a mesterét nem értő tanítvány – Lévi Máté és Iván – Faust és Wagner viszonyára emlékeztet; az utolsó fejezetben Woland már nyíltan hivatkozik Faustra stb.). A fausti szövetséget az ördöggel itt azonban nem a Mester, hanem szerelmese köti meg az élet teljessége érdekében, mintegy kijárja az üdvösséget az égi hatalmaknál (vö.: „az örök Asszonyi / emel magához” – Goethe Faustjának befejező sorai, Kálnoky László ford.).