A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Bulgakov – Az orosz széppróza – Mester és Margarita

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
7227
Nyomtasd
Dátum: 2013-04-29 Küldd tovább
  Letöltés

Mihail Afanaszjevics Bulgakov (1891-1940)

Kijevben született orosz, nemesi eredetű családban. Apja a hittudományi akadémia docense, majd professzora, anyja tanárnő.

1909-ben beiratkozik az egyetem orvosi karára, 1913-ban megnősül, a világháború első éveiben orvostanhallgatóként kórházban dolgozik. 1916-ban fejezi be tanulmányait, és falun, majd egy járási kórházban folytat orvosi gyakorlatot.

A polgárháborút szülővárosában éli át, ahol gyakran váltja egymást a németek, a gyenyikinisták, a vörösök uralma. 1919-tôl Vlagyikavkazban dolgozik, itt mutatják be első, még kiforratlan ifjúkori darabjait. Elhatározza, hogy szakít az orvosi pályával, és az irodalomnak szenteli életét.

1921-ben Moszkvába költözik, újságíró. 1924-ben elválik, és egy az emigrációból hazatérő petrográdi fiatalasszonyt vesz feleségül. A következő években megjelenő művei az irodalmi élet középpontjába emelik. Szatirikus elbeszéléseiben (Ördögösdi, 1924; Kutyaszív, 1925; Végzetes tojások, 1925) a 20-as évek szovjet valóságának kíméletlen és mulatságos analízisét adja. A Fehérgárda c. regénye (1925) a polgárháború korszakát mutatja be egy kijevi értelmiségi család sorsában. A 20-as évek második fele a színházé: a Fehérgárdából írt Turbin család napjai (1926) és a Menekülés (1928) a polgárháború felidézése, a Zoja szalonja (1926) és a Bíborsziget (1928) pedig a 20-as évek szovjet valóságának szatírája.

A 20-as évek közepétől sok támadás éri, darabjait leveszik a műsorról, és 1928-tól nem publikálhat. 1930-ban levélben fordul a kormányhoz és magához Sztálinhoz, hogy engedjék külföldre, vagy tegyék lehetővé, hogy dolgozhasson. Így kap segédrendezői állást a Művész Színházban.1929-ben ismerkedik meg Jelena Szergejevna Silovszkajával,1932-ben házasságot köt vele.

Élete utolsó évtizedében elsősorban az alkotó művész és a hatalom viszonya foglalkoztatja (Iván, a Rettentő, 1931; A képmutatók cselszövése [Moliére], 1932; Puskin utolsó napjai, 1936 c. színművei; Színházi regény, 1937). Ebben az időszakban már sokat betegeskedik, szívbántalmak kínozzák és öröklött betegsége, a veseszklerózis.

A Mester és Margarita

Bulgakov több mint tíz éven át dolgozott ezen a regényén, 1928-29-től 1940-ig. A korai változatokban még nem szerepelt sem a Mester, sem Margarita, a regény a kortárs valóság groteszk-keserű szatírája volt, középpontjában a Sátánnal; Jézus elfogatása és kihallgatása a “Sátán evangéliumaként” hangzott el. Csak az író házassága (1932) után készült változatokban került a cselekmény középpontjába Margarita és “Faust” (34-tôl kezdve: a Mester) alakja. A mű végső koncepciója 1937-ben alakult ki. Bulgakov életében a regényből egy sor sem jelenhetett meg, először 1966-67-ben adták ki.

Bulgakov A Mester és Margaritában olyan összegzésre törekedett, amely a maga korának problémáit az egyetemes emberi történések összefüggésébe állítja. Ezt a modern mítoszteremtés eszközével éri el; úgy alkot új mítoszokat, szimbólumokat, hogy a már meglévők motívumaiból építkezik (vö.: Thomas Mann: József és testvérei, 1933-43; Doktor Faustus, 1947). Bulgakov regényében így formálja újjá az evangéliumi történetet és a Faust-mondát. A regény egészén belül a Jézus-tradíció a morális értékrendet (Jó-Rossz) képviseli, a Faust-hagyomány pedig azon adottságok ellentmondásos voltára utal (“Rosszra tör, Jót művel”), amelyek között a morális értékrendnek meg kellene valósulnia.

Bulgakov kísérletet tesz a krisztusi és a fausti toposz egyesítésére : a regény főhőse, a Mester, a 20. sz.-i Faust Jézus új evangéliumának szerzője, aki a modern világban járja kálváriáját.

A regény a kultúránkat megalapozó Jézus-történet mai sorsát kutatja. Ebben Dosztojevszkijt követi, aki az apokaliptikus létállapot és a krisztusi kérdések összekapcsolásával az alapkérdéseket fogalmazta újra (“A nagy inkvizítor”).

A regénynek a Fausttal való kapcsolatát maga az író is hangsúlyozza már a mottó megválasztásával és számtalan utalással (a Mefisztó-Woland párhuzam; Woland neve a Faust Walpurgis-éj jelenetéből származik; Margarita neve; a gyerekgyilkos Frida sorsa a Faust Margitjának sorsára, a mesterét nem értő tanítvány – Lévi Máté és Iván – Faust és Wagner viszonyára emlékeztet; az utolsó fejezetben Woland már nyíltan hivatkozik Faustra stb.). A fausti szövetséget az ördöggel itt azonban nem a Mester, hanem szerelmese köti meg az élet teljessége érdekében, mintegy kijárja az üdvösséget az égi hatalmaknál (vö.: “az örök Asszonyi / emel magához” – Goethe Faustjának befejező sorai, Kálnoky László ford.).

A regény ugyanakkor a 19. sz.-i orosz hagyományokat is folytatja. Dosztojevszkijra már utaltunk. Puskin művei is fontos szerepet játszanak a műben. Ezenkívül Bulgakov Gogol Holt lelkek c. regényének alapszerkezetét veszi át: Woland “holt lelkek országában” vándorol (ahol két élő lelket is talál, a címszereplőket és egy feltámadó “holt lelket”, Ivánt). Az elégetett regény is a Holt lelkekre, Gogol munkásságára utal, a Berlioz levágott fejének elrablása körüli botrány pedig Az orr-ra. Az orosz irodalom mellett persze a világirodalom több alkotójának művével is rokon Bulgakov regénye (Dante, E. T. A. Hoffmann, Th. Mann, Kafka, Joyce).

Bulgakov regényének műfaját pontosabban a “menipposzi szatíra” modern változataként jellemezhetjük. Menipposz, görög író és filozófus (Kr. e. III. sz.) párbeszédes formában írt szatirikus szórakoztató értekezéseiben gyakran fantasztikus keretbe foglalva, szellemesen gúnyolta az egyes filozófiai iskolákat, az emberi gyarlóságokat. Előadásában keveredik tréfa és komolyság, oktatás és gúny, vers és próza. A műfaj merész, csapongó fantasztikumát eszmei-filozófiai célja motiválja, igazolja és magyarázza. A menippeában e cél érdekében keverednek a kötetlen fantasztikum, a szimbolika és a misztikus-vallásos világszemlélet elemei a legalpáribb naturalizmussal.

Bulgakov a cselekményt három, egymással szoros kapcsolatban álló síkon játszatja. Az első a hétköznapok realitása, a 30-as évek Moszkvájának szatirikusan ábrázolt élete. Ebben a környezetben írja regényét a belülről vezérelt s az életből kiszorított Mester – aki sok tekintetben Bulgakov önarcképének vonásait hordozza – Poncius Pilátusról és Jesuáról (Jézusról), a hatalom és a jóság összeütközéséről. Ez a kétezer éves történet a regény második, filozófiai síkja, amelyben újra megfogalmazódik az egész regény alapgondolata. A harmadik, a fantasztikum síkja összeköti az előző kettőt: a Sátán egy Woland nevű mágus alakjában megjelenik Moszkvában, elképesztő csodákat tesz, előbb a varietészínházban okoz ribilliót, majd Jézus parancsára a Mestert szerelmes Margaritájával együtt az örök nyugalom valóság fölötti (vagy alatti) birodalmába menekíti.

A “ténylegesen” rögzíthető helyszíneket (Moszkva, Jeruzsálem, “fantasztikus” színterek) mintegy keresztbe metszi az a térszerkezet, amely a regény értelme szempontjából igazán lényeges. Egyik oldalon a személytelen viszonyokra redukált pragmatikus tér (Berliozék, Patkányölőék), másik oldalon pedig a személyes viszonyok bázisán végtelenné tágítható imaginárius tér (Margaritáék). Ez utóbbi teljes egészében zárt marad a moszkvai polgártársak előtt, láthatatlan marad számukra mindvégig, mint a boszorkánnyá változott Margarita repülése és az “50-es számú lakásban folyó gyanús üzelmek”.

Az imaginárius teret tagoló idő más törvényeknek engedelmeskedik, mint az órával mérhető. Ez az időn kívüli tér ad keretet a személyiség számára belső szabadságának megélésére. De nemcsak az egyéni életidő, hanem a “történelmi idő” kronologikus rendje is a megszokottól eltérő törvényeknek van alárendelve. Így fordulhat elő, hogy Woland egyszerre van jelen Kantnál, Pilátusnál és Margaritánál. A regényben múlt és jelen, a hétköznapok valósága és a természetfölötti ugyanannak az egységes világnak a lényege, amely ezernyi módon fordulhat egyik állapotból a másikba. A “reális” és az “irreális” síkok egymásba szövődnek, a látszólag összeférhetetlen dimenziókból állandóan “átbeszélnek” a szereplők.

A jeruzsálemi és a moszkvai történet cselekménye szimbolikusan a nagyhét napjain játszódik: Jerusalaimban mindvégig péntek van, a passió napja, Moszkvában szerdán késő délután kezdődik a történet, és szombaton alkonyatkor ér véget. A szereplők ekkor átlépnek a transzcendens időtlen szférájába (32. f.), és a vasárnapra – a megváltásra, a feltámadásra – virradó éjszakán Pilátus elindul a fény felé, a címszereplők pedig belépnek az örök nyugalom békés világába. A cselekmény három napja egybeesik a húsvéthagyománynak azzal a mozzanatával, hogy a keresztre feszítéstől a feltámadásig terjedő három napot a gonosz uralmának tekintették.

A jeruzsálemi és a moszkvai történet összefüggéseit, az egész regény jelentésének egységét a vezérmotívumok, az analógiák, a szimbólummá váló valóságelemek rendszere teremti meg. A motívumok átszövik a regény szövegét, a legváratlanabb helyeken bukkannak fel, a legkülönbözőbb helyzeteket vonatkoztatva egymásra.

A legfontosabb analógiák a regény alapszituációi: a Mester passiója Jézuséval analóg, a moszkvai történet árulásmozzanatai (Alojzij Mogaris, a kritikusok stb.) a Júdás alakjához fűzött viszonyban értelmezhetők, a főideológus Berlioz kajafási arculatot ölt, a tanítványok (Iván, Behemót, Korovjov) Lévi Mátéhoz méretnek stb. Ennek megfelelően a szereplők között is szembetűnőek az analógiák: a Jesua-Woland összefüggés a szerkezet és az értelmezés egyik legfontosabb mozzanata; a Mester Jesua alakváltozata, Iván Hontalan pedig a Mesteré (komikus formában); összecsengéseket figyelhetünk meg Kajafás és Berlioz, Júdás és Mogarics, Lévi Máté és Iván alakja között is.

Ugyanazok a természeti jelenségek bukkannak elő a két történet legkülönbözőbb pontjain. A nap éppoly kínzóan és figyelmeztetően tűz a szereplőkre a moszkvai, mint a jeruzsálemi fejezetekben. “Ugyanaz” a telihold nyugtalanítja Berliozt, süt be a klinika és Rimszkij ablakán, világítja meg Júdás sírját, ugyanaz tanúskodik Margarita boszorkányrepülésénél és Wolandék búcsújánál, és megjelenik az epilógusban is. A hold a látomások, álmok világa, az enyhülés, a megváltás vágya és ígérete Ivánnak éppúgy, mint Pilátusnak. A vihar nemcsak Jesua halálát jelzi és kíséri, de a Mester és Margarita búcsúját is a Földtől.

De egyéb motívumok is ismétlődnek. A szenvedő Filátus éppúgy “Istenek, isteneim!” kiáltásban tör ki, mint a Mester a Gribojedov-ház ugyancsak oszlopos termében, vagy a moszkvai fejezetek narrátora. A Gribojedov-ház bálja több ponton is emlékeztet Wolandéra, annak is megvan a maga “Sátánja” Archibald Archibaldovics, a “kalóz” személyében. Azazello Pilátus italával kínálja a pincelakásban a címszereplőket.

A művet behálózó egyéb motívumok (kés, bor, kenyér, hal, a vörös szín, vér, méreg, szőlő, olaj, kivégzés, reggel-felébredés-feltámadás, tűz-pusztulás-végítélet-megtisztulás) is rejtett összefüggésekre világítanak rá.

A történetet több különböző elbeszélő szemszögéből ismerjük meg. Jesua alakját a narrátor objektív szemszögéből csak egy jelenetben láthatjuk, amikor Pilátus előtt áll kihallgatásakor. Kínhalálát már hol Lévi Máté, hol Afranius, hol a hóhér szemszögéből mutatja az elbeszélés. Woland és kísérete a kívülről jövő szemével teszi láthatóvá az élet fonákságait, az olvasó így mintegy felülről szemlélheti a földhöz ragadt, szellem nélküli világot, a harácsolás és az önzés világát. A 19-24. fejezetben az elbeszélői nézőpont azonos Margarita látószögével. (Ez a 3. személyű elbeszélés értelmezhető Margarita belső monológjának, szabad függő beszédnek is.)

A narrátor személye, ill szerepe változásának megfelelően változik az elbeszélés hangneme is. A jeruzsálemi fejezetek narrációja objektív-emelkedett, az egyéni szerzői hang eltűnik, csak a csupasz történés marad meg, a létezés kétségbevonhatatlanságának érzése. A moszkvai történet egyszerre profán és fantasztikus, az elbeszélő megbízhatatlan fecsegő, ingadozó és következetlen: hol az olvasóval bizalmaskodó riporter, hol lírai első személy álarcát veszi föl, olykor viccelődik, olykor titokzatoskodik.

Az egész regényt átszövi az irónia és a tragikum, ill. tragikomikum ötvözete. Az irónia mellett, mely az eszmét nélkülöző valósághoz való viszonyulást érzékelteti, az érték mellett kiálló pátosz is jellemzi a művet.

A mű alapproblémáját az első három fejezet veti fel. A hangsúly a hatodik istenbizonyítékon van, ami valójában a kanti etika erkölcsi parancsa. A regény egésze e parancs betöltésének lehetőségét vizsgálja. Woland azért mutatja fel Jesua alakját, mert benne a kanti törvény földi megtestesülését szemlélhetjük.

Az első fejezetekben három választásmodell szembesül egymással, ezzel előlegezve a regényben megjelenített emberi léthelyzet három alapmodelljét. Az ember a hatalom és etikai parancs egymásnak ellentmondó kettős szorításában választhat: vagy az etikum parancsát követi (Jesua), vagy megtagadja azt és a hatalmat szolgálja (Berlioz, Kajafás, Júdás), vagy először gyávaságból vagy tudatlanságból a hatalom parancsát követi, majd felismeri a megtisztulás útját, amely az etikum vállalását jelenti (Pilátus, Iván).

Bulgakov etikai rendszerének csúcsán a szeretet és a humanizmus követelménye és az érte vállalt mártíromság, a megváltás etikája áll (Jesua). Ezeknek az abszolút értékeknek a követelménye az egyedüli biztosítéka az ember méltóságának, szabadságának, etikai szuverenitásának. A bűnösségnek, a bűnhődésnek szabad akaratból történő vállalása elvezethet a megváltás etikájához, a megtisztuláshoz (Pilátus). Ehhez a legfőbb jóhoz a legközelebb álló értékek a szerelem és a művészet (Mester, Margarita). A szerelem az élet lényege, teremtő erő, s mint ilyen, öncél, önérték. A művészet az életet szolgálja, egy misztérium része, amely magasrendű igazságok megsejtéséhez, felismeréséhez vezethet. A két címszereplő így az emberi szuverenitás, méltóság, önkiteljesítés etikai parancsait törekszik betölteni. Őket követik azok a bűnösök, akik előtt nem lett világos a megtisztulás útja, de vágytak rá (Iván, Nyikolaj Ivanovicsj, majd azok, akik bár bűnösök és nem tisztulnak meg, de maguk is szenvedtek (Nyikanor Boszoj), majd a hatalom vak eszközei (Júdás, Meigel báró) következnek. Végül az értékhierarchia legalján a hatalom helytartói és szolgálói (Kajafás, Berlioz, Lihogyejev, Bengalszkij) állnak.

Bulgakov az emberi nagyság, integritás és a méltósággal telített élet lehetőségének társadalmi és filozófiai veszélyeztetettségét tartja a korszak legfontosabb vonásának, és azt állítja, hogy szabad erkölcsi választások ilyen körülmények között is lehetségesek.

A megjelenített világ értékpusztító, a Gonosz, a bűn, amely elhatalmasodott, földi eredetű emberi jelenség. Az ember maga hozza létre a legfőbb Rosszat, azt a földi hatalmat, amely teljes súlyával pusztítja az etikumot, és jutalmazza a gazságot, az árulást, a hazugságot, és fölszámolja a több ezer éves európai kultúrát. A megváltás vágya egyértelmű, megvalósulása azonban ambivalens: a megtisztító ítéletre egyszerre nincs és van lehetőség. Nincs, mert a gonosz hatalma megállíthatatlan a Földön, hiába született a Megváltó (Jesua), a világ megválthatatlan. Van, mert a jóságot védő isteni igazságszolgáltatás (Woland), a korra méretezett megváltó megtisztítja a Földet a gonosz hatalmától, és kimenekíti a hitetlen és szeretet nélküli világból azokat, akik még hisznek és szeretnek. A regény végén elhangzó mondat: “minden rendben, úgy lesz minden, ahogy lennie kell” a világrend fennállásának lehetőségéről ad hírt. A mű megoldása tehát nyitott mind a megváltásra, mind a végső bukásra, a végső katasztrófára.

A regénynek két kifejlete van. Az egyik szerint a Mester ismeretlenül és magányosan hal meg egy elmegyógyintézet kórtermében. A másik szerint Jesua és Woland – a transzcendens erők – mégiscsak megszabadítják a legyőzhetetlennek látszó földi erők szorításából. A megváltás egyértelmű a kézirat, tehát az emlékezet, a tradíció, a történelem, az élet örök megmaradásával. A “menedék”, ahová Woland elvezeti pártfogoltjait, módot nyújt az emberi integritás és a másik emberhez fűződő, a szeretet viszonyaiban kiteljesedő kapcsolat intenzív megélésére. A szabadság vágya lehetővé teszi, hogy ez az állapot egyszerre lehessen az egyéni élet kibontakozásának terepe, valamint a szellemmel és szeretettel telített együttlét birodalma, azaz: az igazi élet megélésének helye.


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
A középkor és a reneszánsz határán – Dante – Isteni színjáték

Dante Alighieri (1256-1321) az egész középkori európai irodalom legnagyobb költője,...

Close