A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Az óda modern változatai (József Attila – Óda)

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
2142
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-25 Küldd tovább
  Letöltés

Az óda görög eredetű szó, az antik költészetben az isteneket és hősöket dicsőítő költeményeket nevezték így. Emelkedett, ünnepélyes hangvételű költemény választékos formában. Hangneme a pátosz, s mindig lelkesítőleg hat; kitűnik mély gondolati tartalmával: magasztos eszmék, nagy tettek, hazaszeretet, az emberiesség a témái. A megszólított gyakran megszemélyesített fogalom, allegorikus alak vagy kiemelkedő személy. Logikai érvelésre emlékeztető versfelépítés: általános tétel képekkel való szemléltetése. A zárlat magyarázó, tanító célzatú (általában erkölcsi célzatú).

JÓZSEF ATTILA Óda c. költeményét (1933) egy rövid szerelmi fellángolás váltotta ki a költőből Lillafüreden. A futóismeretség nem valóságos szerelmi kapcsolat, inkább csak felvillanó lehetőség volt, alkalom arra, hogy mélyen élő szerelmi igénye, vágya elementáris erővel feltörjön. Mint több ez időben keletkezett verse, ez is a valóságból vett helyzetképpel indul, megteremtve az eszmélkedés, az emlékezés szituációját. A sziklatetőn ülő, magányosan tűnődő férfi alakját látjuk. A természet csendjénél is nagyobb a belső csend, melyben emlékek rajzanak. Pozitív hangulatot áraszt a megszemélyesítés, hasonlat: „ifjú nyár/ könnyű szellője, mint egy kedves/ vacsora melege, száll.” A magas hangrendű szavak „könnyű, szellője, kedves…” könnyedséget, bájt kölcsönöznek a strófának.

A tájban megjelenő nőalak is az emlékezésből merül fel. Ez a vízió- a kezdő állókép csöndes mozdulatlanságával ellentétben – csupa mozgalmasság, a konkrét képből kezd eltávolodni az emlékek szárnyán. A látomástól felizgatottan tör elő a szenvedélyes vallomás a második részben, az érzelmek kiáradása: “óh, mennyire szeretlek téged.” A vallomásban kegyetlen disszonanciák, tragikus megriadások is érvényre jutnak: megszólal a vergődő sikoltás, hangot kap az egyszer már szóra bírt magánytól való rettegés („a távol/ közelében, zengem, sikoltom,/ verődve földön és égbolton,/ hogy szeretlek, te édes mostoha.”). Mintha a szeretett lénytől való elszakadás félelmét, a köztük lévő távolság érzetét erősítenék az egymástól távol eső rímek is (szeretlek téged – mindenséget; futsz tova – mostoha). A hatalmas ellentéteknek (földön és égbolton), az ellentétes irányú mozgásoknak, az oximoronoknak, az értelmileg látszólag egymást kizáró ellentétek összekapcsolásának (a távol közelében, édes mostoha) is nagy szerepe van abban, hogy a belső és a külső végtelent, a nagy távolságokat összekötő képek a szubjektív érzést a világmindenség kozmikus színterébe vetítsék.

A harmadik rész anaforával, ugyanazzal a szóval, szócsoporttal induló hasonlatai, az elválaszthatatlan jelenségek összekapcsolása mind egy jelentést variálnak: a lírai én számára az összetartozás életbevágóan fontos. Az egymáshoz közel kerülő, pergő rímek (gyermek-vermek-termek) mintha a beszélő és a szeretett lény között meglévő távolságot akarnák betemetni. A tudat és az ösztönök tevékenysége összeolvad: “Elmémbe, mint a fémbe a savak, / ösztöneimmel belemartalak.” Ez az összetett, erős érzelem a személyiség egész lényegét átjárja, az idő végtelen folyamatánál, a kozmikus tér örök eseményeinél is végtelenebb és állandóbb, dimenziói egyetemessé tágulnak. A világot átfogó figyelem végül megáll egy emberi részleten (“a vizes poháron kezed”), és ez a kép már átvezet a következő rész nagy biológiai víziójához, mely az egyetlen női test szervrendszerében az egész univerzum harmóniáját mutatja be. A biológiai leírást két felkiáltásszerű költői kérdés vezeti be, mintegy jelezve, hogy az ember elsősorban mégiscsak gondolkodó, etikai lény.

A költő a test belső mechanizmusát elvont képzetekkel, a természet, az emberi világ és a világmindenség képeivel rajzolja körül. („Vérköreid, miként a rózsabokrok,/ reszketnek szüntelen.”). A szeretett nő fiziológiai lényének leírása irodalmunkban eddig költőietlennek számított. József Attila ezt az alantasnak tartott témát is a költészet magasába emeli, felmagasztosítja – a “méhednek áldott gyümölcse” kifejezés egy Szűz Máriához szóló imádságból való-, az anyag vegetatív burjánzását emberi értelemmel telíti; az öntudatlan mozgásban a létezés örök áramát érzékeli, és így az asszonyi test rejtelmeibe alászállva eljut a természeti-anyagi világ lényegéhez, az “öntudatlan örökkévalóság“-nak tudatos átéléséhez.

A következő részben az elragadtatott hangvételű, hatalmas látomás után a beszélő ismét visszatér a múlékony emberi lét világába. úgy érzi, hogy a szavak szánalmasan keveset mondanak, és a hegeli szemlélettel összhangban úgy látja, hogy az egyedi, a konkrét lét még szavaiban is mulandó és töredékes a benne megjelenő tisztább, elvontabb általánossal szemben: “A lét dadog,/ csak a törvény a tiszta beszéd“. Majd ismét fellobban a szenvedély, minden eddiginél erősebben feltör az eddig csak közvetetten kifejezésre jutó vágy a feloldást jelentő nő után. Ez az önkívülettel határos, szinte már fájdalmas és reménytelen, kétségbeesetten könyörgő-követelő indulatkitörés a vers szerkezeti csúcspontja. A “lágy bölcső, erős sír, eleven ágy” kifejezések a szerelemben való megsemmisülés és újjászületés misztériumát is felidézik. Mindhárom fogalom asszociációk útján visszautal az előző rész végén szereplő “öntudatlan örökkévalóság“-ra, a vágy tulajdonképpeni céljára.

A zárójelbe tett szakasz a bántófényesség, a magasban csattogó szív képeivel az öröm és az ámulat eksztázisát érzékelteti, de ezzel együtt a viszonzatlan szerelem félelmét, az elveszettség kétségbeesett állapotát is kifejezi. A hatalmas feszültségek a Mellékdal tiszta egyszerűségében oldódnak fel. A költemény zárlata a lét bonyolult szövevényéből, a magasan szárnyaló gondolatok és érzések világából a mindennapi élet képeihez vezet. Az otthon, a gyöngéd szeretet vágya és reménye szólal itt meg. De a három sorkezdő “talán” most is jelzi a remény bizonytalanságát.


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Tárgyias intellektualizmus a magyar lírában – József Attila költészetében

A tárgyias, intellektuális jelleg, a konkrétból egyre elvontabbá válik a...

Close