A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Az itáliai középkor irodalma: Dante

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
8868
Nyomtasd
Dátum: 2012-05-17 Küldd tovább
  Letöltés

1. Dante élete

Dante Alighieri (aligiéri – 1265-1321) költő, tudós és politikus volt. Firenzében született, s olaszos szenvedéllyel vetette bele magát városa, “az Arno-parti Athén” pártküzdelmeibe. Firenze a középkori Itália egyik leggazdagabb városa volt. Virágzó kézműipara s kereskedelme tette messze földön híressé; kereskedői már ekkor hatalmas banküzleteket kötöttek, s fél Európát ők látták el pénzzel.

A 12-14. században a városállamokra töredezett Itáliát két nagy “párt” elkeseredett küzdelmei is megosztották. A guelfek (gvelfek) – nagyobbrészt a polgárság tagjai – a pápát, az egyházfő világi törekvéseit támogatták, a ghibellin (gibellin) párt viszont – amely főleg nemesekből állt – a német-római császár hatalmától remélte Itália egységének megteremtését, a régi legendás Római Birodalom feltámasztását.

Dante ifjúsága idején a várost a polgár guelfek irányították. Meggyőződéses guelfként Dante maga is bekapcsolódott szülővárosa mozgalmas közéletébe. Harcolt 1289-ben a ghibellin Arezzo ellen a campaldinói (kampaldinó) csatában, részt vett a Pisa (piza) elleni ütközetben, jelen volt Caprona (kaprona) ostrománál. Felvétette magát az orvosok céhébe (ide tartoztak a festők is, köztük Dante barátja, Giotto – dzsottó), a város alkotmánya szerint ugyanis csak az vállalhatott közhivatalt, aki a hét mesterség valamelyikének tagja volt. 1300-ban elérte a legnagyobb méltóságot, amit a köztársaságban el lehetett érni: Firenze priorja lett (a 6 prior kéthavonként váltotta egymást).

Igazságos és higgadt politikus volt, igyekezett csökkenteni a párton belül fellángoló ellentéteket. A guelfek ugyanis két szárnyra szakadtak, fehérekre és feketékre. A kisebb céhek a mérsékeltebb fehérek oldalán álltak – velük tartott Dante is -, a túlzó feketék viszont a pápai udvarhoz fordultak segítségért. A pápa kérésére a francia király fivére seregével elfoglalta a várost. A fehérekkel együtt a költőt is száműzték (1302), s mivel nem jelentkezett a bíróságon, távollétében tűzhalálra ítélték, házát pedig lerombolták. Így lett Dantéból az események logikája szerint ghibellin: Itália egységének megteremtését most már a császártól várta. Mikor az új német-római császár, VII. Henrik 1310-ben seregei élén megindult Itália elfoglalására, Dante bizakodva sietett hozzá. A hadjárat azonban szerencsétlenül végződött, a császár váratlanul meghalt. A költő reményei megsemmisültek. – Soha nem térhetett vissza hazájába, s hosszú bujdosás után halt meg Ravennában.

 

2. Beatrice

A politikai megrázkódtatások mellett másik meghatározó élménye volt életének, hogy kilencéves korában szerelemre gyulladt egy nyolcesztendős kislány iránt. Egy firenzei templomban pillantotta meg először Beatricét (beatricse), s többé nem felejthette el: szívében megszületett a szerelem, s ez eldöntötte életét. “A legnemesebb színű öltözetben jelent meg, alázatosan és illedelmesen, égőpirosban, melynek öve és díszítése zsenge korához leginkább illett. Abban a pillanatban, hitemre mondom, az élet szelleme, mely a szív legtitkosabb kamrájában lakik, olyan hatalmas reszketésbe kezdett, hogy iszonyú ereje elsugárzott a legparányibb ütőérbe is; s reszketvén e szavakat mondta: íme, a nálam erősebb Isten, aki eljött, hogy uralkodjék rajtam” – így számolt be Dante szerelmi önéletrajzában a találkozásról (Az új élet. Jékely Zoltán fordítása). – Boccaccio (bokaccsó), a költő első életrajzírója jegyezte meg: Beatrice lett “érett évei perzselő szenvedélyének s gyakorta keserű könnyeinek fájdalmas okozója”.

Ezt a nagy szerelmet Beatrice legfeljebb csak sejthette; a szerelem inkább Dante lelkében élt, mint a valóságban: a költőnek egy-egy véletlen találkozással kellett beérnie. Mivel a valódi lányt alig ismerhette, teremtett magának egy új Beatricét, ki “a bonyodalmas, érthetetlen és zavaró külső világból, mely körülvette, egy nem kevésbé gazdag és csodálatos, de zenével, fénnyel, harmóniával telt érzelmi világba” emelte (Babits Mihály). – A hagyomány szerint Beatrice Portinari valóban élt, s később egy gazdag firenzei polgárhoz ment feleségül, de nagyon fiatalon, 24 éves korában meghalt.

Beatricének szentelte Dante első költői művét, Az új életet (1294), ezt a verses-prózai lírai “regényt”. Az égi lánykához írott verseit gyűjtötte össze benne, összesen 31-et. A költemények előtt prózai magyarázat áll, hogy az olvasók is megértsék, milyen élmény váltotta ki őket, a versek után pedig tudós elemzés következik. A gyermekkori szerelem tündérálmáról szól a könyv, s benne Beatrice – a “Boldogító” – egyszerre valóságos földi lény és elvont jelkép, akárcsak a trubadúrok elérhetetlen hölgye. A Dante által teremtett és megálmodott Beatrice a földöntúli szépségnek, a lelki tisztaságnak és nemességnek, a középkori vallás által ihletett tökéletességnek lett egy életen át vezérlő szimbóluma.

 

3. Isteni színjáték

Az új élet lezárta Dante ifjúságát. A költő a férfikor küszöbét egy nagy fogadalommal lépte át: úgy fog írni Beatricéről, ahogyan még nőről nem írtak soha.
Ez a Beatricéhez méltóbb ének az Isteni színjáték, hiszen az ő dicsőségét is ünnepelte ebben a hatalmas költeményben. – Az 1307 és az 1320 közötti időt kell az Isteni színjáték keletkezési idejének tartanunk. Kitűnő magyar fordítását Babits Mihály készítette.

A mű eredeti címe: Komédia (Commedia). A középkori poétikák értelmezésének megfelelően Dante azért nevezte így költeményét, mert viszontagságosan kezdődik, de szerencsés megoldással ér véget, s a legváltozatosabb hangnemek – az alantastól a fenségesig – ötvöződnek benne. Csak az utókor csatolta a címhez az elragadtatott “isteni” (divina) jelzőt.

Dante “firenzei nyelven”, toszkánai nyelvjárásban írta meg Komédiáját, s ezzel megteremtette az olasz irodalmi nyelvet. Azt az “édes új stílust” emelte a nagy költészet magasába, amely korábban csak az itáliai trubadúrlíra szerelmi témáit szolgálta.

Az Isteni színjátékot joggal nevezik a középkor enciklopédiájának: az egész korszak szinte lexikálisan teljes tudástömegét foglalja magában. Dante, a tudós beledolgozta művébe az akkori kultúra egész birodalmát a természettudományok korabeli ismereteitől kezdve az antik filozófián át a középkori teológia nagyszabású összegezéséig. Mindezt a roppant anyagbőséget Dante, a költő, saját lelkén átszűrve, egyéni élménnyé avatva, egységes világképpé formálta, szigorúan zárt, logikus művészi kompozícióba építette, s tökéletesre csiszolt, csengő rímekkel könnyített lírai versformában adta elő. (Az olasz szövegben csak tiszta rímek fordulnak elő.)

 

4. Túlvilági látomás

A Komédia témája a lírai én túlvilági “utazása”: nagyszabású vízió keretében járja be a keresztény vallás túlvilági tartományait, a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot. Dante, a mélyen vallásos ember saját maga és az emberi nem boldogságát keresi, azt az allegorikus utat mutatja be, hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűnöktől, hogyan juthat el a Poklon és a Purgatóriumon keresztül a legfőbb jóhoz és tökéletességhez, az Istenhez az égi Paradicsomba.

Az Isteni színjáték valójában egyedülálló alkotás a világirodalomban, jóllehet a középkorban gyakoriak voltak a túlvilágot bemutató misztikus látomások. Műfaját – a korábban kialakult fogalmakkal – pontosan nem is lehet meghatározni. Különböző műnemek sajátosságai egyesülnek benne: tulajdonképpen epikus keretbe foglalt lírai, filozófiai költemény, melyben – a sok párbeszéd, vita következtében – fontos szerepük van a drámai elemeknek is.

A hatalmas, 14233 sorból álló mű szerkezetében határozott rend uralkodik. Száz énekből áll, s ez a száz ének úgy oszlik három nagy egységre (Pokol, Purgatórium, Paradicsom), hogy a bevezetésen kívül mindegyik rész 33-33 (összesen tehát: 99) éneket foglal magában. Az egyes másvilági birodalmak szintén háromszor három részből épülnek fel: 9 körből, 9 gyűrűből (erkélyből) és 9 égből (szférából).

Három rímmel összefogott háromsoros tercinákból fonódik össze a költemény úgy, hogy egy-egy strófa középső sora rímel a következő versszak első és harmadik sorával (rímképlete: aba – bcb – cdc és így tovább).

A hármas és a kilences számnak misztikus értelme van: a 3 a Szentháromságra (Atya, Fiú, Szentlélek), a 9 pedig Beatricére utal. Dante Az új élet 29. fejezetében Beatrice haláláról írva megjegyzi, hogy immár égi szerelmének “barátja volt a kilences szám”, s “ez a szám végeredményben ő maga”. Majd így folytatja: “…ezt a hölgyet a kilences azért kísérte, hogy megértesse miszerint ő maga is egy kilences volt, azaz olyan csoda, mely csodának gyökere a csodálatos Háromság” (Jékely Zoltán fordítása).

Dante műve ugyan misztikus látomás, mégis az egyes túlvilági tartományok – különösen a Pokol – nagyon is konkrétnak tűnő, pontosan körülhatárolt, elképzelhető, “feltérképezhető” részei a térnek. A geocentrikus világképnek megfelelően az Isteni színjátékban leírt hármas birodalom a Föld középpontján áthaladó függőleges világtengely körül helyezkedik el. Ez a képzeletbeli tengely az északi féltekén (itt található az élők által lakott szárazföld) Jeruzsálem városánál lép be a föld alá, s a Pokol lefelé egyre szűkülő körei tölcsérszerűen veszik körül. A Pokol feneke egybeesik a Föld középpontjával. A túlsó, a déli félgömbön a világtengely keresztülhalad a tengerből kiemelkedő Purgatórium hegyének csonka kúpján (fennsíkján helyezkedik el a bibliai Édenkert), majd pedig elhagyva a Földet az égi Paradicsom koncentrikus köreinek középpontján át az ég legfelső csúcsán eljut ahhoz a trónushoz, ahol a mindenséget megteremtő Istenség létezik.

Az Isteni színjáték egyúttal a legteljesebb emberi színjáték is: a költőben földi gondok és szenvedélyek izzanak. A túlvilági tájakat a 13. és a 14. századi Itália s a történelem emlékezetes szereplői népesítik be, Dante politikai meggyőződése szerint a Pokolban bűnhődve vagy a Paradicsomban megdicsőülve.

 

5. Az eltévedt ember

Dante műve nehéz olvasmány, a maga korában is már tudós magyarázatokra szorult. Legelső kommentátorai között találjuk Boccacciót, aki az első Dante-életrajz szerzője is. Különösen a Purgatórium és a Paradicsom megértése igényel nagy tudományos felkészültséget, a korabeli tudomány, mindenekelőtt a teológia alapos ismeretét. A mai ember számára a legkönnyebben felfogható része a nagy műnek a Pokol, bár ez is tele van a korabeli eseményekre való utalással, rejtett célzásokkal, allegorikus jelentéssel.

Az Isteni színjáték hőse az emberélet útjának felén, 35 éves korában eltévedt az élet “nagy sötétlő erdejében”, ebben a sűrű, kusza, vad vadonban, mivel elvesztette s elhagyta Beatricét, a tökéletességet. Fel szeretne jutni az erény dombjára, de három allegorikus vadállat állja útját: a kéjvágy foltos bőrű párduca, a gőg és az erőszak oroszlánja s a kapzsiság vézna, örökké éhes nőstényfarkasa. Erre a hűtlen és méltatlan állapotra utal a Purgatórium XXX. énekében Beatrice is, mintegy összefoglalva a költő jelképes életrajzát:

“Egy darabig csak jött amerre mentem,
fiatal szemem igaz útra vonta,
míg földi arcommal előtte lengtem.
De amikor második korszakomba
elértem én és életet cseréltem:
elvált és tőlem máshoz tért naponta.

Oly mélyre süllyedt: láttam, íme nincsen
eszköz üdvére más mint megmutatni
a veszett népet az örök bilincsben.
Ezért kellett érette látogatni
holtak határát, s arra ki idáig
fölhozta, könnyel könyörögve hatni.”

(121-126., 136-141.)

A halott mennyei szerelmes, Beatrice, leszállt az égből a Pokol tornácára megkérni a nagy római költőt, a középkorban csaknem szentként tisztelt Vergiliust, hogy legyen segítségére az utat tévesztett, sírva kesergő léleknek. (Vergilius egyben a császárság képviselője is, az ókorban ugyanis Augustus birodalmi céljait szolgálta.) A nagy római költő kalauzolja végig a mű főszereplőjét a Poklon át, s ő lesz a kísérője a Purgatóriumban, a tisztulás hegyének meredélyein. Vergilius azonban csak a földi Paradicsomig kísérheti el, itt már Beatrice veszi át az ő szerepét, s vezeti ezután a mennyei Paradicsomba földi szerelmesét az Isten látásáig.

Dante pontosan tudósít nemcsak az indulás időpontjáról (1300 nagycsütörtökének éjjele), hanem a túlvilágon való tartózkodás óráiról is, és az égi Paradicsomba való megérkezésről (1300, húsvét hetének szerdája).

 

6. A Pokol

A Pokol kapujának zord felirata Isten Hatalmát, az ős Szeretet és a fő Okosság örök érvényességét hirdeti. A földi bűnök, gonoszságok itt nyerik el méltó büntetésüket, így ez a világ a földön megbomlott erkölcsi rend igazságos helyreállítását szolgálja. Bár a Pokol tele van fantasztikusnak tűnő szenvedéssel, a büntetés legelképesztőbb kínjaival, mégis a Szeretet alkotása. A borzalmak láttán gyakran felzokogó költőnek Vergilius feddőn magyarázza:

“Itt akkor él a jóság, hogyha meghal;
jajgatni az ellen, mit Isten intéz,
lehet-e nagyobb bűn és bűnösebb jaj?

(Pokol XX. 28-30.)

A “kínnal telt hazában” sűrű köd, örökös alkony vagy fekete éjszaka honol, az iszonyat és a szenvedés ijesztő hangjai hallatszanak: sikolyok, jajveszékelések, káromlások, s kibírhatatlan bűz terjeng. Meghalt bűnösök szenvednek itt, bár valódi testük fent, a földben maradt. De hogy szenvedni tudjanak, Dante látszattesttel ruházza fel a lelkeket. Ez a “test” mozog, érez, beszél, a halottak emlékeznek a múltra, és ismerik a jövőt. A kárhozottaknak csak a jelenről nincs tudomásuk: ezért is ostromolják a legtöbben ámulattal a valódi testben közöttük járó embert hírekért: hazájuk s rokonaik sorsáról akarnak hallani.

Maga a mű hőse is érdeklődéssel, elfojthatatlan kíváncsisággal járja a kárhozottak birodalmát. Mindent tudni szeretne, tudásvágya örökös kérdésekkel árasztja el Vergiliust is. Keresve kutatja a híres embereket, de itt is a honvágy dolgozik benne: elsősorban honfitársaival, “latinokkal” szeretne találkozni. Hírt akar vinni róluk az élőknek, hogy figyelmeztesse földi kortársait a bűnök riasztó következményeire. Elismeri ugyan a büntetés jogosságát, Isten bölcs igazságát, de gyakran mély részvétet, őszinte szánalmat, megdöbbenést kelt szívében a sokfajta szenvedés, torkát olykor a sírás fojtogatja. Paolo és Francesca (francseszka) történetét hallva pl. ájultan esik össze. A nagy emberekre meghatott tisztelettel tekint: ifjúkori mesterét, Brunetto Latinit mélyen meghajolva üdvözli, a tűzesőben égő firenzeieket ölelni szeretné, a hírnevet szerzettekkel illemtudóan beszél, politikai ellenfeleit azonban megvetéssel sújtja. A ghibellinné lett Dante különösen a züllött, gonosz, kapzsi pápákat gyűlöli, a VIII. kör 3. bugyrát szinte teljes egészében velük tölti meg.

A Pokol lakói tisztában vannak bűneik súlyosságával, egy részük szégyenkezik, átkozza és vádolja önmagát, ostobaságát, de vannak olyan lelkek is, kik büszkén és önérzettel viselik sorsukat, a Pokolban sem adják fel gőgjüket. Nem törtek meg, mintha tudomásul sem vennék a szenvedést. Farinata degli Uberti (farináta delji uberti), a Firenzéből száműzött nagy ghibellin vezér (1260-ban az arbiai csatában döntő vereséget mért a guelf Firenzére) pl. kiemelkedik lángoló sírjából,
.. felnyúlt mellével, homlokával,
minthogyha mélyen megvetné a poklot. (X. 35-36.)

Capaneus (kapaneusz), a Thébait ostromló hét király egyike, ki annak idején Zeuszt káromolta, gőgösen mondja: “Ki élve voltam, az vagyok ma halva!” A görög mitológiából ismert Jázon arcáról is királyi fenség sugárzik, “és nem sír, míg a többi kínban ázik”.

A kárhozottak szenvedése – amelyről az Isteni színjátékban olvashatunk – csak átmeneti állapot. Az utolsó ítéletkor a lelkek újra egyesülnek valódi, feltámadt testükkel, s kínjaik akkor válnak örökké és még teljesebbé.

 

7. A Pokol beosztása

Dante, a teológus tudásának “csalhatatlan” mércéjével rangsorolja a bűnöket, és szabja ki az értük járó szenvedéseket. Rend és hierarchia uralkodik a Pokolban is. A vétkek súlya szerint helyezkednek el a Pokol egyre mélyebb köreiben a bűnösök aszerint, hogy milyen mértékben sértették meg az isteni és a természeti törvényeket.

A XI. énekben magyarázza el Vergilius – a középkori teológia alapján – a mindent tudni akaró költőnek a bűnök természetét, az egyes vétkek súlyosságát, a törvénysértés fokát.

“Minden égben-gyűlölt bűn célja dőre bántás” – mondja Vergilius. A bűnöket kétféleképpen lehet elkövetni: csalárdsággal és erőszakkal. Mivel a csaláshoz csupán az ember ért, az Śr jobban gyűlöli a csalókat, mint az erőszaktevőket. Bűn mindenfajta mértéktelenség is, de ez kevésbé bántja Istent, s éppen ezért enyhébben bánik a mértéktelenekkel. A bűnösök a következő öt nagy csoportra oszthatók: mértéktelenek, eretnekek, erőszakosak, csalók és árulók.

A Pokol kapuja közelében, még az egyik alvilági folyón, az Acheronon (akheron) innen szenvednek a közönyösök, “mert őket a pokol is szégyenelte: nem kellettek sem égnek, sem pokolnak”.

Az Acheronon túl – Charón (kharón), a révész szállítja át a lelkeket a folyón – az I. körben, a Pokol “tornácán” kín nélküli fájdalomban “lebegnek” azok, akiknek a szívében nem volt semmi vétek, de mivel a kereszténység előtt születtek s nem voltak megkeresztelve, nem juthattak az égi Paradicsomba. – Az ókor nagy költőivel találkozik itt Dante, s boldog, hogy Vergilius, Homérosz, Horatius, Ovidius és Lucanus (lukánusz) beveszik maguk közé hatodiknak.
A tulajdonképpeni kárhozottak első nagy csoportját a mértéktelenek alkotják, akik nem tudták fékezni magukat szerelemben, ételben-italban, pénzben és indulatban. Négy kört töltenek meg (II-V.); az ő bűnük és büntetésük a legenyhébb a Pokolban.

A II. körben szenvednek a szerelem bűnösei, kik vétkeztek a húsban és kéjt kerestek – köztük Paolo és Francesca (francseszka) -; a Pokol szörnyű szélviharában sohasem lelnek nyugalmat.

A III. kör a tivornyázóké, a torkosoké és falánkoké; “vaskos jég, piszkos víz és hó pörög le” rájuk, nyakig a piszkos vízben állnak.

A IV. kör őre Plutusz (a görögöknél a gazdagság istene volt). Ez a fösvények és uzsorások, illetve a tékozlók helye; gomolygó csapatban ütődnek egymáshoz és verődnek vissza hátra, miközben kemény szavakkal vagdalkoznak, egymást szidják (nagyon sok pápa és kardinális van köztük).

A Pokol V. körének bűnösei, a haragosok a Styx (sztix) “tavának” sáros vizében
állva ütik-verik egymást.

A Styx folyón túl – Flégiász szállítja át Vergiliust és a költemény hősét a túlsó partra – magasodnak Dis (disz) városának falai. Dante Lucifert, a bukott angyalt azonosítja Disszel, az Alvilág antik istenével. A falakon belül vezekelnek a súlyosabb bűnben vétkesek.

A VI. kör eretnekei lángoló sírban égnek. A szenvedésnek ezt a helyét a Flegeton, a vérfolyó választja el a Pokol mélyebb köreitől.

A VII. kör három gyűrűje (alköre) az erőszaktevők örök bűnhődésének színhelye:
1. Forró vérpatakban nyögnek, akik vétkeztek felebarátjaik, hozzátartozóik személye és birtoka ellen (gyilkosok, rablók, zsiványok). Ha kiemelkednek a vérfolyóból, kentaurok nyilazzák őket.

2. Az eleven ligetben sötét színű fákká, elvadult bokrokká lett szenvedők az öngyilkosok (önmagukkal szemben voltak erőszakosak). Hárpiák (a görög mitológiában Zeusz szárnyas kutyái) legelik lombjukat: letört ágaik lángolnak, véreznek, jajgatnak.

3. Az istenkáromlók (Isten személyével szemben voltak erőszakoskodók) és az uzsorások, a természetellenes kéjelgők (az Isten által teremtett természet törvényeit sértették meg) meztelenül – különböző testhelyzetekben – tűzesőben égnek, még a puszta homok is lángol körülöttük.

A következő két mélyebb kör a csalók pokla. Egy mély szakadék tátong a VII. és a VIII. kör között, s ez akadályozza Dantéék útját. Geryon, a szörnyállat szállítja őket a mélybe.

A bűnök dantei hierarchiájában a csalásnak összesen 14 fokozata, változata van.

A VIII. kör tíz bugyrában, völgyében azok a csalók bűnhődnek, akikben eleve nem lehet megbízni. (Babits a VIII. kört – sajátos szóval – Rondabugyrodnak fordítja; az olasz eredetit inkább így lehetne visszaadni: Rondabugyrok.)
Az egyre mélyebben elhelyezkedő tíz bugyorban a következő csalók nyerték el méltó büntetésüket:

1. kerítők, csábítók – meztelen testüket ördöghad ostorozza;
2. hízelgők – emberi ürülékben fulladoznak;
3. simóniákusok (akik pénzért árulják-vásárolják az egyházi méltóságokat) – a földbe fúrva egy lyukban fejjel lefelé szenvednek;
4. varázslók, jósok – kicsavart testtel (arcuk a hátukat látja) zokogva könnyeznek;
5. nyerészkedők, sikkasztók (közönséges csalók) – sűrű, forró szurokban főnek, s az ördögök vasvillával szorítják őket a bugyborékoló folyadékba;
6. képmutatók – ólomcsuklya és ólomcsuha terhe alatt nyögve szenvednek, mozdulni is alig tudnak;
7. rablók, tolvajok – hatalmas kígyótömegben futkosnak meztelenül, s kígyók csomózzák össze testüket;
8. rossz tanácsadók – tűzköpenyben lángokként lobognak;
9. viszályszítók – ördögök hasítják fel testüket, sebük azonban összeforr, s újra szörnyű sebet vágnak rajtuk;
10. hamisítók (alkimisták, pénzhamisítók) – rühes testüket örökké vakarják, körmükkel tépik.
A gigászok kútja után következik a IX. kör. Ez a Pokol legszűkebb köre: itt gyötrődnek az árulók, akik a bennük bízókat csalták meg; a Cocitus (kocitusz) folyó jegébe fagyva szenvednek. Mivel az árulásnak is vannak fokozatai, a IX. kör is négy lejjebb és lejjebb elhelyezkedő alkörből áll:
1. Kaina: rokonaik, hozzátartozóik elárulóinak, a testvérgyilkosoknak pokla;
2. Antenóra: a hazaárulók vezekelnek itt örök időre;
3. Ptolomea: vendégeik elárulói bűnhődnek ebben az alkörben;
4. Judecca (judekka): jótevőik elárulói kínlódnak itt.

A Pokol legmélyebb helyén, a Föld középpontjában áll félig jégbe fagyva Lucifer. A legszebb angyal volt, most a legrútabb sátán, mert fellázadt Isten ellen. Hatalmas bőrszárnyait verdesi, s az így keletkezett szélviharban fagyott be a Cocitus vize. Három feje van, s három szájával zúzza-tépi a három legfőbb árulót. Leginkább Júdást gyötri, ki Jézust árulta el. Másik két szájában szenved Brutus és Cassius (brutusz, kassziusz), Julius Ceasar gyilkosai. A ghibellin Dante a császársás árulóinak is ugyanazt a büntetést mérte ki, mint Jézus elárulójának. – (A Pokol keresztmetszete jól szemlélteti Dante elképzelése alapján az Alvilág beosztását, a bűnösök szenvedésének helyét, egyúttal a bűnök hierarchiáját – rangsorát – is.)

 

8. Paolo és Francesca

Dante az Isteni színjátékban a középkori vallás dogmái alapján szabja ki a halottak túlvilági sorsát: az örök büntetést vagy az örök üdvösséget. A Pokol köreiben azonban többször is találkozik olyan bűnösökkel, akik ugyan összeütközésbe kerültek a középkori felfogással, elbuktak, elkárhoztak, mégsem tartja őket igazán vétkesnek, szánja sorsukat, sőt némelyiket hősként magasztalja.

A Pokol második köre fogadta magába a szerelem bűnöseit, kik “vétkeztek a húsban”, házasságtörők voltak, kéjt kerestek (V. ének). A költő maga is érezte a szerelem gyötrő kínjait, s ezért megértő lélekkel, szánakozva nézi őket: nincs egyetlen elítélő szava sem, szemében részvétkönny remeg. Különösen egy gerleként keringő pár vonja magára figyelmét. Most sem tudnak egymástól elszakadni, a szerelem itt is megőrizte bűvös hatalmát.
Francesca da Rimini (az ő unokája adott menedéket Danténak száműzetése utolsó idejében Ravennában) meséli el tragikus végű szerelmüket. Férje fivérével, Paolóval együtt olvasták a középkor egyik híres lovagregényét. A történet felgyújtotta bennük az édes vágyat, s aznap már nem olvastak többet. A férj azonban bosszút állt rajtuk, s mindkettőjüket megölte. Most a testvérgyilkosok poklában, Kainában szenvedi méltó büntetését.
Francesca ajkáról háromszor jajdul fel a “szerelem” szó, hiszen ez volt csupán a bűnük. A költőt annyira meghatotta a zokogó szerelmesek sorsa, annyira együtt érzett velük, hogy elhalt egész valója, s mint valami holttest, összeesett.

 

9. Találkozás Odüsszeusszal

Odüsszeusszal a VIII. kör 8. bugyrában, a rossz, hamis tanácsadók között találkozik a pokoljáró utas (XXVI. ének). Odüsszeusz bűnét (Trója elfoglalását a faló segítségével) meg sem említi: benne a világot megismerni vágyó hőst, a tudás és a haladás bajnokát csodálja.

A költő ismeri a homéroszi eposz hősének tetteit, kalandos hányódását a tengeren egészen addig, míg hazatért Ithakába, de most életének további sorsa és halála érdekli. Szinte esdekelve kéri nagy kísérőjét, engedje meg, hogy beszélhessen vele. Vergilius maga szólítja meg – görögül – a lobogó tűzben égő Odüsszeuszt, nem engedi Dantét megszólalni, nehogy olasz nyelvéért a görög megvesse.

Az a történet, amelyet Odüsszeusz itt hazatérése utáni életéről és haláláról kellő büszkeséggel elmesél, nem egyezik meg Teiresziász alvilági jóslatával (Odüsszeia XI. 121-137.). Dante minden bizonnyal egy másik hagyományt dolgozott fel.

Húsz évi távollét után Ithakába hazatérve, Odüsszeusz képtelen volt nyugodtan és megelégedetten élvezni az otthoni jómódot és kényelmet. Régi szenvedélye erősebbnek bizonyult szerelménél is: a világ megismerésének vágya újra útra kényszeríti. Társaival együtt ezúttal nyugatra indul, ismeretlen földrészek fölfedezésére, hiszen az ember arra született, hogy tudását gyarapítva folytonosan előbbre jusson.

Az antik felfogás szerint Herkules oszlopa Gibraltárnál a világ végét jelezte, azon túl tilos volt hajózni. Odüsszeusz mégis túlmegy a szoroson, s a földnek egy másik féltekéjére jut ki. Az a hegy, amelyet a messzeségből megpillantottak, a Purgatórium hegye lehetett, oda azonban – a dantei világelképzelés szerint – nem lehet élő embernek tengeren eljutni. Ezért pusztítja el a vihar Odüsszeusz hajóját.

Érdemes megfigyelni, hogy a költemény keletkezési idejétől távol eső Odüsszeusz milyen hosszasan, részletesen beszéli el halála körülményeit. Más szereplőkkel a Pokolban – olaszokkal, firenzeiekkel – csak pár kurta mondatot vált a költő, néhány célzásból, utalásból is megértik egymást.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!


Hozzászólások (1)


Ezt olvastad már?
A Naprendszer általános jellemzői

1. A Naprendszer Jelenlegi ismereteink szerint a Naprendszerben 9 nagybolygó...

Close