A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Albert Camus – Algir széppróza (1913-1960)

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
2775
Nyomtasd
Dátum: 2011-12-11 Küldd tovább
  Letöltés

Albert Camus (alber kamü) egy algériai faluban született szegény családban. Apja francia földmunkás volt, elesett az első világháborúban, anyja pedig írástudatlan spanyol asszony, aki férje halála után Algír városába költözött, és mosásból, takarításból tartotta el gyermekeit.

Camus ifjúkorát nyomorúságban töltötte, tüdőbaja miatt többször is félbeszakította tanulmányait. Ösztöndíjat kapott, a középiskola elvégzése után az algériai egyetemen filozófiát tanult. A szegényekkel és elnyomottakkal való együttérzése vezette el a politikai és kulturális tevékenységhez.1934-ben tagja lett a kommunista pártnak – a pártmunkáját az arabok között végezte -, de 1937-ben szakított a munkásmozgalommal.

Megalapította a Munka Színházát, amely a néphez kívánt szólni, dolgozott az algériai sajtónak és rádiónak.

A második világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának, de egészségi állapotára való tekintettel nem vették be a hadseregbe. 1940-ben baloldali magatartása miatt kiutasították Algírból. Ekkor Párizsba ment, egy párizsi napilap munkatársa lett, Sartre egzisztencialista körének tagja, bár sohasem vallotta magát egzisztencialistának. A német megszállás idején részt vett az ellenállási mozgalomban.

Negyvenhét éves korában autószerencsétlenség áldozata lett.

Az írásaiban megnyilatkozó szemlélet egyszerre életigenlő és élettagadó. Camus egyszerre érzi a teljes élet mámorát és iszonyatát. Szereti az életet, a fénnyel teli mediterrán természetet – “Sohasem tudtam lemondani a fényről, a létezés öröméről”-, a társadalmat azonban kegyetlennek látja, az emberek szüntelenül kitermelik az embertelent.

Töprengéseinek középpontjában az élet abszurditása áll: “Abszurd a lét ésszel felfoghatatlanságának és az emberi lélek legmélyéről feltörő kívánságnak szembekerülése, amely világosságot akar. Az abszurd épp annyira függ az embertől, mint a világtól.” Az abszurd tudomásulvétele számára a lét adottsága, melyet a lázadás etikájában lehet értékké tenni. Az Isten nélküli, bezárult égbolttal, az ellenséges világgal, az abszurdummal a virrasztó szellem tisztánlátását, az emberi méltóság értékét állítja szembe.

A lázadáson túl a háború és az ellenállás idején rátalál az emberi szolidaritás élményére is (A pestis). Arra a meggyőződésre jut, hogy “az abszurditás uralkodik ugyan, de tőle csak a szeretet menthet meg”. A szeretetben látja meg egy új etika legfőbb értékét, ezt azonban csak utolsó füzeteinek néhány vázlatos fejezetéből olvashatjuk ki.

Camus elsősorban moralista volt, írásaiban az ember mivoltát, a világban való helyét, legjobb magatartását akarta megvilágítani. Számára az írás is küzdelem, kísérlet az abszurd szakadás meghaladására: “Ha úgy látnám, hogy a világnak értelme van, nem írnék többet.”

Stílusában nem tartozott az újítók közé, eszközei hagyományosak, klasszikusan egyszerű, világos stílusban írt.

Igazán jelentős művekkel a háború elején lép fel. A háborúban a testet öltött abszurditást látja. 1938 és 1941 között írja az abszurd triptichonjának nevezhető három művét: a Közöny c. kisregényét, a Sziszüphosz mitosza c. tanulmánykötetét és Caligula c. drámáját. Ez a három írása is mutatja, hogy Camus esetében a művész mennyire elválaszthatatlan a gondolkodótól, a regény- és drámaíró az esszéistától.

A Sziszüphosz mítoszában (1942) Camus első korszakának legfontosabb gondolatait foglalja össze: Sziszüphosz alakjában a sorsával bátran szembenéző, azt tudatosan vállaló hőst állítja elénk.

Sziszüphoszt az istenek arra kárhoztatták, hogy egy sziklát kell a hegy csúcsára felgörgetnie, az azonban a cél előtt mindig visszagurul, és Sziszüphosz folytonosan újra kezdheti a munkát. Camus esszéjében ez az értelmetlen föladat az emberi élet abszurditásának jelképévé válik. A világ abszurditásából következik, hogy “csak egy valójában komoly filozófiai probléma van, s ez az öngyilkosság. Ítéletet mondani arról, hogy az életet érdemes élni, ez jelent válaszadást a filozófia alapvető kérdésére.”

A szerzô szerint az abszurditás tényére nem az öngyilkosság a helyes válasz, mert az embernek nem szabad elébe mennie a halálnak, ez sorsába való beletörődést, az abszurditás elfogadását jelentené. Az abszurdum ellen lázadni kell, s ez a lázadás adja az élet értelmét. Sziszüphosz nagysága éppen abban van, hogy illúziótlanul szembenéz sorsával, átérzi munkája értelmetlenségét, mégis folytatja a küzdelmet, és éppen ez teszi boldoggá: “A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet. “

Sziszüphosz bátorságának sztoikus közöny az alapja: az élet mindenképp rettenetes, az ember mindenképp magányos, nem sokat számít tehát, hogy ez a rettenet milyen formában jelentkezik, ezért minden sors tűrhetővé válik. Sziszüphosz tisztánlátásával, felismert nyomorúságos helyzetének megvetésével úrrá lesz sorsán: “Nincs sors, amelyen a megvetés ne tudna felülemelkedni.”

Ez az alapgondolata a Sziszüphosz mítoszával szinte egy időben megjelenő regénynek, a Közönynek, melynek írását Camus már 1940-ben befejezte, de csak két év múlva került kiadásra.

 

Közöny

A regény két közel egyforma terjedelmű részből áll. Az első rész a hős életének közelmúltját, a gyilkossághoz vezető útját mutatja be, és a gyilkossággal zárul. Egy-egy fejezet nagyjából egy-egy nap története. A második rész már nagyobb távolságra néz vissza, az első rész eseményeit és tetteit mutatja a bírósági tárgyalás tükrében újra, majd a kivégzést váró halálraítélt állapotát rajzolja meg.

Az első rész – akárcsak a görög tragédiák – jósjellel van tele: a temetőben az öregek egy-egy pillanatra úgy tűnnek fel, mintha bíráskodni akarnának, a pap itt is “fiam”-nak szólítja a főhőst, mint a börtönben, itt is a túláradó napfény bántja, mint a gyilkosság napján stb. Az első rész ártatlannak látszó részletei a második részben váddá alakulnak, az emberek pedig a vád tanúivá. A két rész befejezése kétféle halált állít egymással szembe: az arab akarata ellenére hal meg. Meursault (mörszó) pedig tudatosan fogadja el a halált.

A történetről maga a főhős számol be egyes szám 1. személyben, az előadás hangja mégis tárgyilagos. Éppen ebből fakad az ironikus hatás. A temetés ünnepélyes szertartása például Meursault szenvtelen, semlegesítő szemszögéből nézve válik gyakran komikussá, a szemlélő elsősorban azokat a mozzanatokat veszi észre, melyek az ünnepélyes hangulattal ellentétesek.

Meursault, a magányosan élő algériai kishivatalnok idegen a társadalom világában, erre utal a mű eredeti címe is: Az idegen. Személyisége önmagán túli jelentéssel bír: az elidegenedettséget, az abszurditást testesíti meg a köznapi életben. Számára csak a jelen létezik, csak a mában él, emlék és reménység, valódi emberi kapcsolatok, igazi feladatok nélkül. A múlttal szemben (édesanyja) éppoly közönyös, mint a jövővel szemben (Marie házassági terve). Kedvét leli az egyhangú mindennapi életben, nem szereti a vasárnapokat, mert kizökkentik élete közönyösen egyforma folytonosságából.

Más az értékrendje, mint a többi embernek, mást tart fontosnak és lényegtelennek, mint a körülötte levők, ezért elszigetelődik. A társadalom céljait, izgalmait, képmutatását nem tudja és nem is akarja vállalni, nem érdekli a hivatali előrejutás, nem vonzza sem barátság, sem szerelem, az erkölcs iránt is közönyös. Neki alapjában véve minden mindegy, úgy véli, hogy az életben semmi sem változik, egyik dolog annyit ér, mint a másik.

Anyját az aggok házában helyezi el, és ott magára hagyja. Temetésére elmegy ugyan, de nem érez különösebb fájdalmat. Már másnap fürödni megy, az uszodában találkozik Marie-val, este moziba viszi, majd viszonyt kezd vele. Mikor főnöke Párizsba akarja áthelyezni, elutasítja ajánlatát. Általában megteszi, amire az emberek kérik, mert úgyis mindegy, mit tesz. Meghallgatja Salamo panaszát kutyája eltűnéséről, hajlandó feleségül venni Marie-t, ha az akarja, elfogadja szomszédja, a selyemfiú Raymond barátsági ajánlatát, bár nem érez iránta különösebb vonzódást. Mikor Raymond meg akarja bosszulni szeretője hűtlenségét, megírja helyette a tőrbe csaló levelet. A gyilkossághoz is véletlenek sorozata viszi el: elmegy a kirándulásra, magához veszi a revolvert, hogy a gyilkosságot megakadályozza, találkozik az arabbal. Tette személytelen, nem volt semmi indítéka az emberölésre, pusztán idegreflex folytán lô, az elviselhetetlenül tűző nap, az áldozat késének idegesítő villogása készteti a revolver elsütésére.

Cselekedeteit máskor is a pillanatnyi helyzet, elsősorban az érzéki benyomások, testi szükségletei határozzák meg. Mindig szívesen átadja magát a pillanat élvezeteinek: egy jó fürdő, mozi, szeretkezés, a tenger, némi sport – ezek töltik ki napjait. A világot megérteni nem tudja, nem is akarja, csak érezni kíván. Azt tartja fontosnak, ami a természeti lét szempontjából fontos. Igen lényeges lenne számára például, hogy a hivatal mosdójában ne egyszer, hanem kétszer cseréljenek törülközőt. Nincs benne semmi képmutatás, csak azt mutatja, amit érez. Nem tudja azt mondani, hogy “szeretlek”, ha egyszer nem szerelmes. Nem tudja azt mutatni, hogy sajnálja anyja halálát, hiszen csak azt érzi, hogy jobb lett volna, ha nem hal meg. Mindig azt szeretné, ha a nyugalmát megzavaró események végleg lezárulnának, elintéződnének. így érez anyja halálhíre, az arab és Raymond verekedése után is. Természetesen soha semminek nincs vége, a cselekedeteknek megvannak a következményei, és végül gyilkossághoz vezetnek.

Meursault különös közönyét környezete értetlenül szemléli, de nem veszik rossz néven, furcsa viselkedését, szokatlan kijelentéseit inkább tréfának, “jópofaságnak” könyvelik el. Közönyének magyarázatát már a regény elején megkapjuk. Anyja temetésén az ápolónő arról beszél, hogy a tűző napon siető ember meghűl, a lassan menő viszont napszúrást kap, tehát mindenképpen beteg lesz. Később a börtönben eszébe jut ez a jelenet, és levonja a következtetést: nincs kiút, az ember útja mindenképp a halálhoz vezet.

Az első részben a szerző semmiféle rokonszenvet nem tanúsít közönyös hőse iránt, inkább elhatárolja magát tőle. A második részben ez az írói magatartás megváltozik, a szerző most a kitaszítottá és kiszolgáltatottá vált ember mellé áll, érezhetően együttérzéssel mutatja be az ellenszenvesnek ábrázolt vádlókkal szemben.

Meursault a pert érdeklődve, de kívülállóként figyeli: “bizonyos értelemben nem bántam, hogy láthatok egy pört. Egész eddigi életemben sose volt rá alkalmam. ” Nem védekezik, mert ártatlannak érzi magát, és azt sem engedi, hogy az ügyvéd hamis érvekkel védje.

A bíróság elembertelenedett mechanizmusa nem érti az egész ügyet, képtelen megismerni a vádlottat, minden adatot a szokványos erkölcsi normák szerint értelmez, pedig Meursault sohasem élt erkölcsi norma szerint. Azt a tényt, hogy anyját menhelyre küldte, az ügyész úgy értékeli, hogy ezzel erkölcsileg meg akarta gyilkolni, a védő pedig úgy, hogy gondoskodni akart róla. Valójában azért tette, mert nem volt egymás számára mondanivalójuk. Meursault-tól idegen minden absztrakció. Mikor az ügyész Marie-t a “szerető”-jének nevezi, időbe telik míg megérti, kiről beszél, hiszen a lány az ô számára egyszerűen csak Marie volt. Meursault a per folyamán mindvégig úgy érzi, hogy nem is róla van szó. A kivégzés is azért háborítja fel, mert ott az embert tárgyként kezelik.

Meursault jogi értelemben valóban bűnös. A bíróság azonban tulajdonképpen nem a gyilkosság miatt ítéli halálra. Azért látják őt szörnyetegnek, mert nem hazudik nem létező érzelmeket, gyöngédséget, együttérzést, lelkiismeret-furdalást, nem fedi el a maga ürességét közhelyekkel és frázisokkal, mint környezete. Felháborodnak, mert mindaz, ami az ő üres, önző és képmutató életük értelmét adja, Meursault-t közönyösesen hagyja.

Naiv őszinteséggel beszél elidegenedettségéről, és ettől a nyíltan bevallott közönyétől, érzéketlenségétől, feltárt ürességétől ijednek meg, mert ebben a maguk titkolt közönyére, ürességére ismernek. Felszínre kerül a világ letagadott abszurditása, életük letagadott értelmetlensége. Mikor Meursault közli, hogy nem hisz Istenben, a vizsgálóbíró rémülten kiált fel: “Azt akarja, hogy értelmetlen legyen az életem ?” A bírák önmagukat érzik fenyegetve azzal, hogy a vádlott megtagadja a társadalom hazug rendszeréből fakadó kötelező képmutatást. Világossá válik, hogy a köznapi élet és a gyilkosság egy tőről fakad.

Meursault a bíróság ellen még csak passzivitásával tiltakozott, hiszen tulajdonképpen nem róla beszéltek. A börtönlelkész azonban a lelkét kívánja megmenteni, és ezt már nem tudja elviselni. Arcába kiáltja, hogy “halott módjára él”, hogy igazsága még annyira sem igazság, mint az övé, aki abszurd létével szembe mer nézni.

Meursault a regény második részében, amikor lázad a civilizáció megalázó, gépies rendje, a képmutatás és erőszak, a börtön, az elidegenedés és a halál ellen, és egy nyíltabb, szabadabb és igazabb élet után vágyódik, morálisan környezete fölé nő, és ugyanakkor köznapi értelemben valószerűtlenné válik, mítosszá lesz.

A börtönben minden földi és túlvilági reményről lemondva végiggondolja és most már tudatával is elfogadja életét, hiszen azt a sorsot élte végig, amelyik kiválasztotta magának, amely az övé volt. Megtagadja a frázisokból, sablonokból, képmutatásból felépített látszatvilágot. Kitart amellett, hogy mivel a jövő mélyén nem kínálkozik értelmes felelet, alapjában véve mindegy, mit választ az ember, s hogy egyáltalán választ-e. Nihilizmusa lázadás a rendszer őrzői ellen, akik oly magabiztosan mozognak a kérdésessé vált világban. Megérti, helyzete oly abszurd, hogy egyetlen reménye lehet csak: “jól működik” a gép, amely megöli. “Ha már egyszer meghalunk… nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk.” Sziszüphoszhoz hasonlóan úgy látja, hogy az abszurd létezést csupán a szabadság által vethetjük meg, és ez a gondolat ôt is boldoggá teszi. Érzi, hogy halálra van ítélve abban a világban, amelyben ez az egyetlen biztos realitás, és megveti a kötelékeket, amelyek a világhoz, másokhoz kötik.

Látja a világ közönyét az emberi lények iránt, és úgy érzi, ő éppen érzéketlensége, közönyössége által hatolt be a valóság titkába, s ezzel a közönnyel igazolja saját életét is. A halál közelségében élete visszanyeri értékét, a hazug konvenciók világában magát idegennek érző ember a természettel való azonosulásban megtalálja a boldogságot, sorsa a végtelenben oldódik fel. A halál így pozitív értékké minősül, mert egy végső nagy látomás, az élet értelmének, az emberi sors törvényeinek megvilágosodása kíséri: “e jelekkel s csillagokkal telehintett ég előtt először tárulkoztam ki a világ gyöngéd közönyének.”

A háború után Camus gondolatvilágában egyre inkább előtérbe kerül a szolidaritás kérdése. Ezt mutatja A pestis című regénye (1947) is.

Az Oran városára rátörő járvány krónikáját a regény főszereplője, Rieux (riô) doktor írja meg tárgyilagosan, harmadik személyben szólva magáról is. Az emberek többsége önző módon csak magával törődik, egyetlen gondjuk, hogy elkerüljék a fertőzést. A dögvésszel Rieux doktor és barátja, Tanou (tarru) veszi fel a harcot. Bár mindketten tudják, hogy valójában tehetetlenek, nem képesek útját állni a betegség terjedésének, mégis egyéni boldogságukkal nem törődve végzik gyógyító munkájukat, melynek Tanou áldozatul is esik. Végül a városban elmúlik a járvány, de bármikor újra felütheti fejét. Az emberek azonban nem gondolnak erre, újra visszatérnek élvezeteikhez, tovább élik kisszerű, elgépiesedett életüket, mintha mi sem történt volna.

A regény pestise nem pusztán járványos betegség, hanem ennél sokkal többet jelent: a háborút, a fasizmust, a német megszállást és minden olyan csapást, katasztrófát, amely az emberiséget sújtja. Egy magasabb síkon az egész abszurdumokkal körülhatárolt emberi léthelyzetet is jelképezi, meg az ember tudatában lappangva pusztító erőket.

A pestis írója úgy látja, hogy az egyén nem tudja befolyásolni a katasztrófák sorozatából álló történelem menetét. Az egyetlen helyes magatartás a megértés és szolidaritás, a cselekvés a viszonylagos jóért, hogy ha már az embereket megmenteni nem lehet is, legalább valamit enyhítsünk sorsukon.

Az embernek pusztán önmaga erkölcsi integritásának védelmében is ezt kell tennie, a cselekvés hasznosságától és eredményességétől függetlenül.

A fellázadt ember c. írásában (1951) elméletileg összegzi mindazt, amit a Sziszüphosz mítosza óta az egyedül emberhez méltó magatartásról, a lázadásról végiggondolt. Elutasítja Marxot, a forradalmat, a szocializmust. A “lázadó” ember feladata, hogy “megtanuljon élni és meghalni, és megtanulja elutasítani, hogy isten legyen, ahhoz, hogy ember legyen “. Ez az írása nagy vitákat váltott ki, több barátjával – így Sartre-ral is -megszakadt a kapcsolata.

Utolsó regénye: A bukás (1956).

Camus életművét A Száműzetés és az Ország c. novelláskötet (1957) zárja. Az író két fő témáját szólaltatja meg újra: a száműzöttség, az idegenség fájdalmát és a hazatalálás, az otthonra lelés vágyát.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Albert Camus (1913-1960) – világirodalom

Francia regényíró és filozófus. Apja francia földmunkás volt, és az...

Close