A magyar felvilágosodás irodalmából

Csokonai Vitéz Mihály, Kármán József,  Batsányi János, Bessenyei György

A felvilágosodás mint egyetemes, nemzetközi eszmerendszer Európa országaiban eléggé változatos képet mutat. E sokféleség oka leginkább a különböző történeti-társadalmi helyzettel magyarázható. Kelet-Európában – s így nálunk is – a társadalmi megkésettség s a polgárosodás hiánya miatt az új eszmék csak viszonylag későn, a XVIII. század utolsó harmadában s bizonyos mértékig átalakulva, új célkitűzéseket teremtve terjedtek el. Magyarországon mindenekelőtt a több évszázados függés következtében nem volt számottevő polgárság, éppen ezért az új világszemlélet iránt elsősorban a felső réteg tagjai lettek fogékonyak, s társadalmi pozíciójukból kifolyólag a nyugati polgárság forradalmi eszméi is átalakultak: az új gondolatokból leginkább az elmaradottság leküzdését, a kulturális haladást valamint a művelés feladatát vették át.

A felvilágosodás első szakaszát 1772-től 1795-ig számítják. Mária Terézia 1760-ban magyar nemzeti testőrséget állított fel Bécsben, ahol a magyar vidéki nemesifjak művelődhettek, látóhatáruk kitágult. A nagy műveltségű II.József felvilágosodott abszolutizmusa idején még szabadabban terjedhettek a modern gondolatok. Politikája megosztotta a magyar értelmiséget: a „jozefinisták” a polgárosodást, a társadalom modernizálódását sürgették, míg a nemesi ellenállás hívei védelmükben vették a régi hagyományokat, divatba hozták a magyaros öltözködést, a magyar ételeket és síkraszálltak a magyar nyelv ügyéért is. A reformkor második szakaszát, mely 1795-től 1825-ig, a reformkor megindulásáig tart, leginkább Kazinczy Ferenc és Martinovics Ignác neve fémjelzi. Martinovics forradalmi eszközökkel próbált eredményeket elérni (magyar jakobinus mozgalom), míg Kazinczy felismerte, hogy az egyetlen útja maradt a magyar progressziónak: a stílusújítás.

Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805)

A felvilágosodás korának legnagyobb magyar költője. Debrecenben született 1773. nov. 17-én. Apja Csokonai József borbély és seborvos volt, korán meghalt, így az özvegynek két fiával együtt el kellett hagyni addigi otthonukat. Anyja csak kosztos diákok tartásával tudta megélhetésüket biztosítani. Tanulmányait a debreceni kollégiumban kezdte, ő alakította az első önképzőkört. Már diákkorában megismerkedett a felvilágosodás néhány nagy alkotásával. Rendkívüli tudása felkeltette tanárai figyelmét és 1794-ben rábízták egy alsóbb osztály tanítását.

Csapongó, szabad szelleme azonban nem fért össze az iskola katonás fegyelmével. Fegyelmezetlensége és haladó nézetei miatt egy évvel később kizárták a kollégiumból 1788-ban a főiskolai tanfolyamra iratkozott be. 1790 körül diáktársaival olvasótársaságot, „önképzőkört” szervezett. Ő az olasz nyelvet választotta, de tudott latinul, franciául, németül, görögül, ismerkedett az angollal, a héberrel, és a perzsával. 1794-ben a gimnáziumi poéta osztály vezetésével bízzák meg. 1792-től Kazinczyval levelezett.

Ezekben az években született Az estve, Az álom, Konstancinápoly. 1795-ben kizárták a kollégiumból. Debrecenből jogot tanulni ment Sárospatakra. 1796 őszén abbahagyta tanulmányait. Rövid pataki jogászkodás után a pozsonyi országgyűlésen keresett mecénást, s Diétai Magyar Múzsa címmel (1796) verses újságot adott ki, amely a nemesek érdektelensége miatt a 11. szám után megszűnt. 1795 után Árpádiász címen eposzt kezdett írni. 1794 tavaszán Komáromba ment a franciák ellen készülő nemesi bandériumok zászlóavató ünnepségére. Verses folyóirat kiadását tervezte Nyájas Múzsa címmel. Komáromban ismerkedett meg Vajda Juliannával – Lillával – egy jómódú kereskedő lányával. Házasság alapjaként megpróbált állást szerezni, de eközben a lányt szülei férjhez adták.

Néhány évig a Dunántúlon bolyongott. Sárközy alispán juttatta be 1799. május 26-tól 1800. február 21-ig helyettes tanárnak a Csurgói gimnáziumba, majd visszatért szülővárosába, Debrecenbe. Ebben az időben jegyzeteket készített tanítványai részére (A magyar verscsinálásról közönségesen, a Cultura, Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak). Ezek után nehezen, szűkösen élt, utolsó éveiben emberkerülés jellemezte. 1804-ben Váradon verses búcsúztatót mondott Rhédey Lajosné temetésén, ahol meghűlt, öröklött tüdőbaja súlyosabbá vált, és 1805 január 28-án halt meg Debrecenben. Életében mindössze két kötete jelent meg: A tavasz (1802) és Dorottya (1804).