A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereső
Szint kereső
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


A dráma fogalma, sajátosságai

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Közép Kedvencekhez
Megnézték:
7199
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-06 Küldd tovább
  Letöltés

A drámai műnem a klasszikus görög irodalomban alakult ki; két fő műfaja a tragédia és a komédia.

A klasszikus tragédiában a hős személyes életproblémájával kerül szembe, amely azonos vagy kapcsolatos a kor alapvető társadalmi problémájával. Ennek megoldásáért, a pozitív értékek megvédéséért vagy érvényre juttatásáért vállalja a drámai hős a gyakran eleve kilátástalan küzdelmet a vele szemben álló erőkkel, személyekkel vagy magával a sorssal (LUKÁCS GYÖRGY alapján). Elbukása tragikus, mert visszafordíthatatlan értékpusztulást jelent, de egyben katartikus hatású, mert „a félelem és részvét felkeltése által éri el” „a szenvedélyektől való megszabadulást” (ARISZTOTELÉSZ: Poétika).

A drámának a vétség is alapeleme: a vígjátékban (de más műfajokban is szerepelhet) a komikus hiba, a tragédiának pedig jellegzetesen a tragikus bűn szolgál alapjául. A komikus mozzanat mélyén valamiféle meg nem felelés, rugalmatlanság vagy gépiesség húzódik meg, és ez váltja ki a komikus hatást. A tragikus hős is rugalmatlanná válik, de ő tudatosan, elvszerűséggel (gyakran az önfeláldozás árán is) ragaszkodik valamely magasrendű eszményhez, értékhez. A görög eredetű hübrisz szó az elhivatottságon és erős önérzeten túl bizonyos gőgöt is jelent – ez okozza majd a tragikus hős elbukását. A komikus hiba a rokonszenves hősnek nem okozhat maradandó sérelmet, a tragikus vétség következménye rendszerint fizikai vagy erkölcsi megsemmisülés, amely gyakran vált ki katarzist, mert a hős az általunk is elfogadott érték szolgálatában kockáztatta életét.

A komikus jelenséggel szemben a néző fölényt érez, mert a hibáról nyilvánvalóan a komikus személy tehet; a tragikus hős viszont felettünk áll. (A katartikus hatásba szégyenérzet is vegyül – írja LUKÁCS GYÖRGY.) A komikum magva egy társadalmilag túlhaladott, visszahúzó jelenség, a tragikus feladat vállalása viszont közvetlenül a haladást szolgálja; a dráma jellemzően a jövő felé mutat. A dráma végkifejletét tekintve: a komédiában a pozitív érték a tárgyi szinten diadalmaskodik (a negatív érték hatását vesztette, az álérték lelepleződött), a hősök sorsa szerencsés lesz. A tragédiában a tárgyi szinten pusztulás megy végbe, a sors szerencsétlenre fordul (ARISZTOTELÉSZ), a nézőben ennek ellenére megerősödik a pozitív érték iránti igény.

A dráma – megjelenési módját tekintve – színpadon eljátszott, „jelen idejű” eseménysor. A cselekmény elsősorban párbeszédekből, monológokból, magán- beszédekből (az ókori típusban kardalokból is) bontakozik ki; más szóval az akció (a tettek, gesztusok) és a dikció (a szöveg és a beszédmód) egymással szoros  egységben alkotja a drámát. Némely műveket könyvdrámának tekintenek. Az olvasott formát tekintve a dráma nevekből, a hozzájuk rendelt szövegekből és a szerzői utasításokból áll.

A dráma első szerkezeti egysége az expozíció, azaz a körülmények, az előzmények és a szereplők bemutatása, amelyből kibontakozik az alap szituáció. A hősök itt megnyilvánuló szándékai, törekvései és nem utolsó sorban képességei már eleve magukban rejtik a végkifejlet lehetőségeit.A drámákban más szem-pontból mindig emberi kapcsolatok állnak a középpontban, és a drámában ezekre a viszonyokra a változás a jellemző, sőt a viszonyváltozás szükségszerű és elkerülhetetlen volta (Bécsy Tamás). Az, hogy ez a viszony változás mikor és hogyan megy végbe, avagy elodázódik-e, alakítja a dráma menetét és formáját. Az egymással szembekerülő erők harca a bonyodalom (a késleltető mozzanatokkal), egészen a tetőponág (a válságig), amelyben az erők rendszerint összecsapnak. A végkifejlet a tragédiában katasztrófát eredményez, más drámatípusokban feszültségoldódás következik be.

A klasszikus drámafogalom kialakítása HEGELtól való (jelentős mértékben SZOPHOKLÉSZ Antigonéja alapján alakította ki), az ő esztétikája a dráma lényegét az erő-ellenerő harcában, az erők dialektikájában ragadta meg. A központi fogalom HEGEL szerint a drámában a konfliktus. A XIX. század végétől azonban a műfaj sajátosságai jelentősen módosulnak, a drámai cselekvéssorban megnyilvánuló konfliktusok már ritkábban jelentkeznek. (Tovább tarkítja a képet, hogy a tulajdonképpeni drámán kívül számos más mű is színpadra kerül.) A színpad újszerűségeit a drámaelmélet is értelmezi, újabb drámadefiníciók születnek, melyekből már kiszorul az akarat, a cselekvés fogalma. Peter Szondi szerint például a dráma „jelen idejű interperszonális történés” (személyek közötti esemény); Markiewicz szerint pedig „több alanyú szöveg”, sajátos funkciókkal stb. Bécsy Tamás a hagyományos „konfliktusos” drámamodell mellett megkülönböztet „középpontos” és „kétszintes” drámát is (példái SHAKESPEARE Lear királya és VÖRÖSMARTY Csongor és Tündéje). A konfliktus valamilyen formájú jelenléte azonban minden drámai mű lényegéhez hozzátartozik.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Latin nyelvű középkori irodalom (XI-XIV. sz.)

Az államalapítás és a kereszténység felvétele a már fejlett középkori...

Close