A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereső
Szint kereső
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


A detektívregény műfaji kérdései

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
7963
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-10 Küldd tovább
  Letöltés

A műalkotások értékét nem az ábrázolt valóságdarab minősége dönti el, hanem az ábrázolás sikeressége, a megformálás, a megjelenítés eredményessége. A tartalom és a forma szerves egységet alkot. A művészi hatás titka talán éppen a különböző értékű magatartásformák, élethelyzetek átélésében, ezek elfogadásában vagy elutasításában fedezhető fel. Az igazi műalkotás megrendít, élményt nyújt, örömet szerez, s rádöbbent arra, hogy az élet tartalmasabb, szebb is lehet, mint amilyen. A művészetnek ezt a testet-lelket formáló, megrendítő hatását nevezik (Arisztotelész után) katarzisnak.

Nem minden alkotásnak van katartikus hatása. Vannak olyan műformák, az autonóm (önálló, öntörvényű) művészet bizonyos külsőleges kellékeivel rendelkeznek, mégsem tekinthetők művészi alkotásoknak, mert hiányzik belőlük a társadalmi-emberi világ lényegét feltáró célkitűzés, törekvés. Az ilyen művek a szórakoztató művészet termékei. Ebben az esetben a művészet szó használata csak átvitt, metaforikus értelemben jogosult.

Irodalmi műfajai közül a legtipikusabb és legnépszerűbb a detektívregény, vagy elterjedtebb nevén a krimi. Az uralkodó értékfajta ezekben a művekben az érdekesség, nem a művészi igazság. Néhány órás érdekfeszítő szórakozást kívánnak nyújtani, egyfajta logikai játékot. Az érdekességnek ez a központi szerepe teszi a krimi rokonává a szórakoztató irodalom egyéb fajtáit, pl.: a kalandregényt, a tudományos-fantasztikus irodalom alkotásait.

Egy olyan műfajról van szó, melyet mindmáig az irodalom perifériájára helyeznek. Az olvasók olyan szégyenkezve vallják be, hogy krimit vesznek a kezükbe, mintha tilosban parkolásról vagy pedig kicsike seftelésről beszélnének. Krimit olvasni nem bűn, de nagyon kínos. Számos krimiíró sem tartja magát írónak, legfeljebb rejtvényfejtőnek vagy szórakoztatómunkásnak. Pedig, csak szúrópróbaszerűen válogatva a krimi-irodalom korpuszából, olyan szerzőkkel (is) dicsekedhet a műfaj, mint William Faulkner, Albert Camus, Alain Robbe-Grillet, Jorge Luis Borges, Vladimir Nabokov, Friedrich Dürrenmatt vagy Umberto Eco. És olyanok (is) írtak róla, mint Tzvetan Todorov, Paul De Man, Roland Barthes, Bertrand Russel vagy Somerset Maugham.* A krimi mégis az igazi regény csúf kisöccse maradt. Egy lehetséges okot Austin Freeman villant fel: „Más műfajok helyét a remekműveik alapján jelölik ki az irodalomban, míg a detektívregényt a hulladékai szerint ítélik meg.”

Naivitás lenne azt mondani, hogy ez az eljárás roppantul igazságtalan. Az ok nagyon is érthető. Kiadási példányszámokról, eladási mutatókról van szó. Egy rendkívül jól megírt detektívregényre tíz Edgar Wallace, Mickey Spillane vagy Martha Taylor jut. A (lükébbik típusú) irodalomtörténész számára azonban éppen ez jelenti a legnagyobb élvezetet: megtalálni a posztmodern hatásokat a modern detektívtörténetekben, megnézni a krimi kódexének változásait, metaforák és diskurzusváltások után kurkászni az Albatrosz Könyvekben és az Európa Kiadó Fekete Könyveiben.

A szerző időnként szívesen begyalogol a detektívirodalom sötét erdejébe, és nem is mindig gondol arra, vajon hol fog kilyukadni belőle. Olyan szavakat fog használni, mint konvenciók, meg metafikciós implikáció meg kodifikálás, és mindezeket a fogalmakat olyan művekkel kapcsolatban, melyekkel a legtöbben nem is foglalkoznának. Legfeljebb este, ha nem jön álom a szemükre, és kétórányi olvasással nyerhetnek egy átaludt éjszakát.

A detektívregény műfaját Edgar Allan Poe amerikai költő és novellista teremtette meg. Az egyetemes romantika egyik nagy jelentőségű alkotója volt. Elsősorban fantasztikus novelláli kapcsolják a romantikához. Ezek nagy részében a borzalom, a lelki abnormitás s mindenféle gyötrelem kap központi szerepet, de valójában a modern világban magára maradó ember rémülete szólal meg bennük. Munkáinak kezdettől fogva a halál és a mulandóság a két alapvető élménye. A halott szerelmes motívuma ott kísért epikájában és lírai műveiben is. Babits Mihály így írt róla: „A borzalmat a logikával kapcsolta összes, s egyszerre élvezhette a titokfejtés gyönyörét és rettenetét.” Poe egyik legelső s legjobb alkotása A Morgue utcai kettős gyilkosság, 1841-ből.

 

Így indult…

Ha a detektívregény műfaját nézzük, szinte lehetetlen döntenünk arról, honnan induljunk el és hová haladjunk. Valószínűleg a legkönnyebb út mégiscsak a műfaj története. Az előbbiekben felvázolt megközelítések mind más-más irányból értek el a detektívregényhez, de bármennyire téved is végkövetkeztetésében Ellery Queen, a premisszája mindenképpen igaz. A krimi története 1841-ben kezdődött, Edgar Allan Poe A Morgue utcai kettős gyilkosság című novellájával.

Százhatvanegy év távlatából visszanézve nem az a legérdekesebb kérdés, hogyan következett be a krimi születése, hanem az, miért nem következett be korábban. Minden adott volt hozzá, a formától kezdve a tartalomig. A forma, a detektívtörténet narrációs alapja készen volt az első epikus művek megszületése óta. A krimi kiindulópontjául szolgáló talány, a rejtély, az enigma évezredek óta létezik   gondoljunk csak például Oidipusz király történetére (mellesleg a posztmodern anti-detektívregény többször is feldolgozta az Oidipusz-történetet   de ne vágjunk a dolgok elébe).

Az idők folyamán minden, a klasszikus krimire jellemző elem felbukkant már egyszer. A pszichológiai csapda (Salamon király döntése a csecsemőért marakodó két anyáról), a jelek és nyomok olvasásának deduktív képessége (az Ezeregyéjszaka meséi egyik történetében három jó megfigyelő képességű fiatalember következteti ki, mi található a király által behozatott üres ládában), a hivatásos nyomozó figurája (a tizenegyedik századból származó kínai nyomozástörténetekben). És most csak többszázados vagy -évezredes történeteket hoztam fel példaként. J. F. Cooper indiánjainak nyomolvasó képességét, Balzac A rejtélyének deduktív következtetéseit szintén a nyomozás elősegítésére használják fel.

Poe színrelépése előtt mégsem létezett par excellence detektívtörténet. Pedig minden adott volt hozzá. Ráadásul minden történetet, amiben bűneset fordul elő, meg lehetne írni krimi formájában is.

 

A Morgue utcai kettős gyilkossággal azonban nemcsak a detektívtörténet született meg (ezt is jól látta Ellery Queen), hanem annak klasszikus formája is, a krimi összes műfaji jellegzetességével és konvenciójával. A novella nemcsak megteremti, de be is határolja a krimi tematikáját és jellemzőit. Szerepel benne a különc magándetektív (Auguste Dupin   Sherlock Holmes, Hercule Poirot, Nero Wolfe, Gideon Fell és még sok más detektív elődje), a nyomozó gondolatmenetét csak jelentős késéssel követő narrátor (ez is ismerős figura, hívják őt akár Watsonnak vagy Hastingsnak), a pszichológiai okfejtés, a hermetikusan lezárt színhely (erre nem is érdemes példát adni, a krimi egyik klasszikus toposzává vált), az ártatlan gyanúsított elleni bizonyítékok; valamint az a tény, hogy a bűnös a legkevésbé gyanúsítható személy. Még a deduktív gondolkodást illusztráló példa is ott van az elején   ez válik majd a Sherlock Holmes-történetek konvencionális bevezetésévé. A legjellemzőbb közülük talán a The Adventure of the Cardboard Box című történetben található. Ebben Holmes kihívja Dupint, s túl egyszerű feladatnak minősíti a séta közben elejtett szavak és mozdulatok alapján követni valaki gondolatmenetét   ehelyett kizárólag Watson arckifejezéséből és pillantásaiból rekonstruálja azt. Sőt, a  nagyon felszínes feladat volt, kedves Watsonom  is elhangzik   ez pontosan rímel Dupin (ál)szerénységére. A magándetektív mindig lepipálja a rendőrséget, de nem érdekli különösképpen a dicsőség. A bűntény számára logikai feladvány, a deduktív gondolkodás diadala. Ez a diadal csillan fel jóval később Miss Marple szemében is:  olyasfajta diadal, amit a szakember érez, akinek egy állkapocs-töredékből meg egypár fogból sikerült rekonstruálnia egy réges-régen kihalt ősállatot  (Egy marék rozs).

Poe novellája tulajdonképpen kétféle tematikával dolgozott, s ennek jelentőségét igazán csak a következő ötven év furcsa időszakának függvényében érthetjük meg. Egyrészt benne volt a realitás talaján álló, intellektuális detektívtörténet magva   ez váltotta ki a az 1850 után megjelenő álmemoárok dömpingjét, melyek realista igénnyel, de alacsony írói színvonalon íródtak, s túlnyomórészt a zsurnalisztika eszközeit használták. Másrészt pedig benne voltak az irracionalitás határmezsgyéjén mozgó, kalandos és melodramatikus elemek is   ebből származtak a hatvanas-hetvenes évek suspense story-jai, a thriller elődei. (Ne feledjük el, a morgue halottasházat jelent. Maga a cím is annyi vértől csöpög, mint egy B kategóriás horrorfilm   ráadásul ott a bestiális gyilkosság, a holttestek leírása, az őrült rikácsolásról szóló vallomások. Mivel gondolkodásunk a kánon szabta határok közt mozog, hajlamosak vagyunk elfeledkezni Poe és a horrorklisék kapcsolatáról…)

A detektívtörténet Poe utáni különböző gyermekbetegségei Arthur Conan Doyle színrelépésével tűntek el. A Strand Magazine hasábjain 1891-ben megjelenő Sherlock Holmes vált a detektív figurájává. Nem csoda, hogy a pár évtizeddel később megjelenő paródiák Nagy Mesterdetektívje (Karinthynál és Stephen Leacocknál egyaránt) Sherlock Holmes modorosságait és kockás sapkáját viseli. Körülbelül Holmes feltűnésétől negyven éven át tartott az angol klasszikus krimi nagy korszaka, olyan szerzőkkel, mint Agatha Christie, John Dickson Carr, Julian Symons, Dorothy L. Sayers vagy Anthony Berkeley. És bizony ebben az időszakban íródott Edgar Wallace kétszáz regénye is, melyekről Colin Watson kritikus a következő megállapítást tette:  Az, hogy megkíséreljük Wallace műveit irodalmi mértékkel felbecsülni, éppoly meddő lenne, mintha a szobrászat szempontjai alapján vennénk szemügyre egy halom sódert.

A huszadik század húszas-harmincas éveiben már nemcsak a krimik, de a rájuk vonatkozó szabályrendszerek is megjelentek. A krimiírási kódexek szerzői (gyakorta maguk is krimiírók) mindannyian Poe és az ő novellájának konvencióit tökélyre vivő Arthur Conan Doyle munkájára alapoztak. Mint általában, mire elkészítették a szabályrendszert, az semmissé és érvénytelenné vált. Csak egy szerző, a lelkész és krimiíró Ronald Arbuthnot Knox 1929-es kódexéből (stílusosan tízparancsolatából) idéznék néhány, már megcáfolt passzust.  Véletlen esemény nem jöhet a detektív segítségére.  Ellenpélda: G. K. Chesterton Brown atya-történetei.  A történetben nem szerepelhet kínai.  Ellenpélda: E. D. Biggers Charlie Chan-történetei.  A bűnözőt ismerjük meg már a történet korai szakaszában.  Ellenpélda: maga A Morgue utcai kettős gyilkosság.

Kétségkívül volt oka a klasszikus forma kanonizálására tett kísérleteknek   a ponyvaregényeket író kontárok ellen, a detektívregény műfajának védelmében jelentek meg, akárcsak a krimiírókat céhekbe és klubokba tömörítő kezdeményezések. Viszont, szokás szerint, sikerült kiönteni a fürdővízzel a gyereket is. Amennyiben elfogadjuk Knox tiszteletes tízparancsolatát, és csak véges számú, már a történet elején bemutatott gyanúsított közül választhatunk, nem számít kriminek a  keményöklű  amerikai detektívregény (Dashiell Hammett, Raymond Chandler) vagy a hivatásos bűnüldözőkről szóló  roman policier  (Georges Simenon, Ed McBain); az irracionális, intuitív elem kizárása miatt pedig nem vehetnénk figyelembe Ellery Queent és G. K. Chestertont. Még az egyébként oly ártatlannak és konvencionálisnak tűnő Agatha Christie is kipróbálta a műfaj határait: Az Ackroyd-gyilkosság nem más, mint a krimi egyik legfontosabb szabályának arculcsapása.

A műfajon belüli további elkülönböződések hozták létre a már említett  keményöklű  (angol terminológiával  hard-boiled ) detektívirodalmat, a társadalmi detektívregényt, a bűnözőt mint főhőst szerepeltető krimiket, a thrillert és a metafizikus krimit. Egyiküket sem lehet csak néhány sorban elintézni a krimitörténet taglalásakor, hát még a krimivel szoros kapcsolatban álló kémregényt, a horrort, a non-fiction storyt… Csak annyit ígérhetek meg, hogy ezekre még visszatérek.

 

… és ide érkezett

A klasszikus krimi áldozata a könyvtárszoba bokharaszőnyegén fekvő estélyi ruhás hölgy, szívében egy tizenhetedik századi spanyol tőrrel. A keményöklű krimiben piti gengszter a mellékutca kövezetén, fejében két harmincnyolcas kaliberű revolvergolyóval. A posztmodern krimiben nincs áldozat (Boileau-Narcejac számos műve), a detektív és az elkövető szerepet cserél (John Gardner: Sunlight Dialogues), a detektív a bűneset kinyomozása során követi el a kinyomozandó bűncselekményt (Peter Ackroyd: Hawksmoor), vagy éppen az olvasó az áldozat (Julio Cortázar: Az összefüggő parkok).

A logikai feladvány helyébe a fikcionalitás kérdésének feladványa lép, a deduktív gondolkodáséba az önreflexió. A detektívtörténet átbucskázik a saját fején, s valami mássá válik: anti-detektívtörténetté. Bényei Tamást idézve: A metapoétikai dekonstrukció eredményeképpen a klasszikus detektívtörténet alapvető szerkezeti tényezői, mint irodalmi klisék jelennek meg, s az olvasó így egyrészt egy végletesen reflektált regényvilágba kénytelen belehelyezkedni, másrészt mivel az anti-detektívtörténetek a krimikliséket önmaguk felbomlasztására használják folyamatosan csalódik a megszokott sémák felismerésekor felébredt, a műfaj által diktált olvasási szokások mintájára létrejött várakozásaiban.  (Bényei, 2000., 22. old.) Logikus, nem?

Ami azt illeti, a Bényei által ismertetett (de)konstrukciós eljárást a metafizikus krimi már megjelenése pillanatában alkalmazta. Kaptak is a fejükre rendesen a detektívregény kodifikálóitól. G. K. Chesterton 1908-ban megjelentetett, Az ember, aki Csütörtök volt című műve például a nagyközönség elé kerülése óta folyamatos viták és (újra)olvasási kísérletek áldozata. Még a műfaja sem állapítható meg minden más lehetőséget kizáró biztonsággal. A detektívregény köntösébe bújtatott, annak a kliséit alkalmazó mű legegyszerűbb értelmezése az, hogy egyfajta vallásos allegóriával állunk szemközt. Ezt viszont maga Chesterton cáfolja meg az utószóban (bár a cáfolat vehemenciája még inkább gyanakvásra készteti az olvasót ugyanezt a technikát eleveníti fel ötven évvel később J. D. Salinger a Zooey bevezetésében).

Az anti-detektívregény definíciója azonban jóval több célt szolgálhat egyidejűleg, mint elsőre gondolnánk. Ugyanúgy, mint ahogy a fény magyarázata egyúttal a sötétségét is feltételezi, az anti-detektívregény meghatározása magát a krimit is definiálja, annak legnagyobb problémájára is rámutat.

Az volt a kiindulópontunk, hogy a krimi az irodalom perifériáján foglal helyet. Poe bravúros teljesítménye ellenére a krimitörténet első fél évszázada is ezt tűnik bizonyítani. Továbbmennék: A Morgue utcai kettős gyilkosság nélkül lehet, hogy nem írnék most a krimiről. Persze, a műfaj kialakulását nem lehetett volna megállítani. Nem azt mondom, hogy Poe nélkül nem jöhetett volna létre a detektívtörténet. Poe csak katalizátorként működött; az angol gótikus regény, a bűnügyi zsurnalisztika, a híres bűnperek krónikáit tartalmazó pitavalok és a meseirodalom forrongó masszája előbb-utóbb felszínre hozott volna valamit, amit most kriminalisztikai prózaként emlegethetnénk. (Nem is merek belegondolni, vajon hogy nézne ki.)

Keszthelyi Tibor 1979-ben még apológiával indította a krimiről szóló monográfiát, mostanra már (hála az anti-detektívregény posztmodern értelmezésének) nincs erre szükség. A krimi ugyan a tömegkultúra eleme maradt, de ez bármennyire is ellenszenvvel tekintett a detektívregényre T. S. Eliot vagy Ortega y Gasset már nem jelent feltétlen megbélyegzést. A detektívregény elsődleges célja továbbra is a játék, a szórakoztatás, de például Alain Robbe-Grillet óta még azt sem mondhatnánk, hogy a krimi kötelezően olvasmányos és könnyű műfaj   A radírok sem más, mint egyfajta detektívtörténet. Miért maradt mégis a periférián a detektívregény? Minden bizonnyal amiatt, mert a benne érvényesülő klisék túlságosan könnyen elvonják figyelmünket a más vizsgálati szempontoktól. Ezek a klisék és formalitások határolják be a krimi lehetőségeit.

De vajon tényleg behatárolják-e? Túlságosan is hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy a krimi az irodalom perifériáján található. Ha viszont alaposabban belegondolunk, ez csak akkor lehet igaz, ha az irodalmat statikus és kétdimenziós konstrukcióként képzeljük el, ami szigorúan felosztható elit- és tömegirodalomra. Viszont még akkor is nehéz megállapítani, hol található az a periféria, ahol a krimi kapcsolódhat az abszurd drámával (Dürrenmatt: A fizikusok), a nouveau romannal (Alain Robbe-Grillet: Útvesztő), az ifjúsági regénnyel (J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve), az új realista prózával (William Faulkner: Rekviem egy apácáért), a sci-fivel (Philip K. Dick: Különvélemény), a posztmodern nyitott művel (Umberto Eco: A rózsa neve), a…

Van egy klasszikus szerzője a huszadik századnak, aki legfontosabb sorozatában arra kereste a választ, vajon hol található a Galaxis másik végén elhelyezett szervezet. Hősei hosszan keresték a szervezetet, számos megfejtést kipróbáltak. Egyetlen valamit nem vettek figyelembe: a Galaxisnak nincsen vége.

A Második Alapítvány keresése persze tovább folytatódott (Hari Seldon végülis társadalomtudós volt, nem térképész társadalmi ellenpólust értett a másik végen), de a gondolatmenetben nincs hiba. Ha valami mindennek a perifériáján található, az lehet a metszéspont.

Persze, fene tudja. Hiszen Asimov is krimiszerző volt…

Magyarországon két kutató is foglalkozott a krimivel: Keszthelyi Tibor A detektívtörténet anatómiája (Magvető, Budapest, 1979) és A krimi (Gondolat, Budapest, 1985) című munkáiban; valamint Bényei Tamás: Rejtélyes rend,   A krimi, a metafizika és a posztmodern (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000; Modern filológiai füzetek 57.) című munkáiban. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a művek által nyújtott kiindulópontokért és adatokért.

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!


Hozzászólások (2)


Ezt olvastad már?
A személyes és a közösségi emlékezet József Attila költészetében

József Attila 1905-ben született Budapest külvárosában. Apja 1908-ban Romániába emigrált....

Close