A balladák

A műfaj a XVIII. század második felétől vált egyre népszerűbbé. Nálunk Greguss Ágost: A balladáról c. könyvének megállapításai bekerültek az irodalmi köztudatba. Híres definíciója szerint a ballada „tragédia dalban elbeszélve”. A ballada tehát a három irodalmi műnemet egyesíti, talán ezért is kedvelte a romantika korának embere. Gyulai Pál is ír erről, amikor azt vallja: „A balladát nem ismerte, vagy legalább nem művelte a classicai kor, mely nem kedvelte a vegyes műfajokat. Egészen modern műfaj ez, melyet a műköltészet mindenütt a néptől vett át.”A ballada modernségére, a XX. századi irodalomra gyakorolt hatására Imre László is felhívja a figyelmet: a nyelvi eszközök teherbíró képességének maximális kihasználása nemcsak a ballada, de a XX. század irodalmának céljaként is megfogalmazható.

A ballada verses kisepikai, nép- és műköltészeti műfaj.

Az eseményeket, előzményeket, okokat nagyrészt drámai párbeszédekből és lírai monológokból ismerjük meg. Cselekménye sűrített, a lényeget emeli ki, gyakran egyetlen jelenetre összpontosít, másrészt mindent elhagy, ami a lényeg szempontjából nem nélkülözhetetlen. Így előadásmódja szaggatott; az időbeli kihagyások, a térbeli váltások, az elhallgatás egyaránt jellemzi. A műfaj lényeges vonása, hogy az embereket kiélezett lelkiállapotokban, lélektani szituációkban ábrázolja, gyakran a megzavart emberi lélek magatartását mutatja be. Legjellemzőbb témái a hűség és hűtlenség, féltékenység, házasságtörés, általában a szerelem problémái. A drámai építkezés leggyakrabban tragikus jellegű, nem kivételes azonban a komikus sem.

A népballada kései műfaj, a középkor végén jelent meg, a legrégibb feljegyzések a 15. századból valók. Csak énekes formában élt, gyakori külső jegye a sor- és versszakismétlés. Európa közös népköltési műfaja. Az ún. régi stílusú balladák a 19. század előtt keletkeztek, s megőrizték a műfaj klasszikus jellemzőit, a három műnem elemeinek jelenlétét, a tisztán tragikus vagy komikus jelleget (Júlia szép leány, Kádár Kata, Kőműves Kelemenné, Görög Ilona). Az új típusú balladák fénykorukat a 19. században élték, elsősorban a betyárballadák voltak gyakoriak (Angyal Bandi, Sobri Jóska, Rózsa Sándor).

A ballada iránti érdeklődés a folklórkultusz függvényében, a (pre)romantika korától jelentkezik. A romantikus műballada-szerzőknek főleg a dán és skót népballadák szolgáltak mintául (ezekben sok a tündéries és a hősepikai elem), a spanyoloknál a románcos jellegű változat volt a meghatározó.